A sírban talált leletek

A páratlan sírra még idén júliusban találtak a Jósa András Múzeum régészei Tarpa határában, mely egy előkelő harcos földi maradványait rejtette. Az elhunyt arcát kelet felé fordították, hogy a felkelő Napot figyelhesse a túlvilágon is. Napüdvözletet, vagyis az életet adó égitest imádatát már a keleti hun uralkodók is gyakorolták, de ezt a szokás máig gyakorolják palócok és székelyek. A lelet alapján bizonyosnak mondható, hogy közvetlen őseink, Árpád magyarjai is ismerték ezt a hagyományt. A sírban felfedezhetjük a jelképes lovastemetkezést, mely csak a hunoknál és a magyaroknál volt jellegzetes temetkezési szokás: a harcos lovát megnyúzták, bőrét az állat koponyájával és lábcsontjaival együtt az elhunyt lábához helyezték. A szokás azon alapult, hogy a túlvilágon ebből a néhány csontból is újjászülethet a ló. Ezt az ősi hagyományt népmeséink tartották fent, ahol olvashatunk arról, hogy azért kellett megőrizni a kivégzésre szánt táltos ló fejét, mert abból újjáéledhet az állat. A belső-ázsiai hunok örökségét megőrző és továbbvivő mongolok ezt az áldozatot züld-nek nevezik. A mongolok nagy része a buddhizmus tiltása miatt nem gyakorolja ezt a hagyományt, elvétve akadnak példák az északi, táltoshitű burjátok között, viszont az Altajban élő kazakoknál még megfigyelhető ez az ősi, hun korig visszanyúló áldozati szertartás.

Bizánci gyűrű

Különösnek hat, hogy a magyar harcost csodálatos ezüst kantárdíszekkel és egyéb díszes, hazai készítésű kiegészítőkkel látták el a túlvilági életre, melyeknek a mintái egészen a belső-ázsiai térségig nyúlnak, ahol a hunok is hasonló jellegű ékszereket készítettek és viseltek. Ebben a csodálatos ékszer együttesben idegennek hat a „bizánci” ezüst gyűrű, melyet a feltárók neveztek el így csupán azért, mert a kereszt jelét fedezték fel rajta. A filigránnal és granulációval díszített ékszer a harcos mindkét kezét ékesítette. Vajon kizárólag bizánci hatásról beszélhetünk, vagy találunk egyéb magyarázatot arra, hogy őseink már korán kapcsolatba kerültek a kereszténységgel?

Kaukázusi kapcsolat

A kereszténység őseinket nem későn, Bizáncból vagy Rómából érte el, hanem a Kaukázusból, ahol az őskeresztény hitelvek már a Kr. u. 1. században gyökeret vertek. Ismert tény, hogy az Edesszát, Armeniát és a Kaukázusi Albániát uraló Arszak pártus dinasztia tette meg Jézus hitét államvallássá mindhárom területen, ezért teljesen felesleges azon vitatkozni, hogy mely állam volt az első keresztény állam, hiszen mindenhol az uralkodó dinasztia szkíta eredetű volt. Az első keresztény szentély már a Kr. u. 53 körül megépült a mai Azerbajdzsán Kis nevű településén, melyet akkoriban lovas, szkíta népek népesítettek be. Jézus tanait András apostol is hirdette a Fekete-tenger medencéjében. Az ukrán kutatók szerint már a Kr. u. 2. században ez a hit széles körben elterjedt a Fekete-tenger északi partvidékén élt szkíta és szarmata népek között. A Kaukázus északi felén pedig szintén a szkíta eredetű alánok voltak a hit legfőbb támaszai, akiknek egy része a 4. században a gótokkal kötött szövetséget és együtt harcoltak Balambér hun király ellen, amikor vereséget szenvedtek Attila felmenőitől, akkor a gótokkal együtt elmenekültek, majd a rómaiak Nyugat-Európában telepítették le őket, ahová magukkal vitték vallásukat, sőt jelentős missziós tevékenységet folytattak. Talán innen származnak a magyar művészet esetleges „nyugati” párhuzamai. Végül ne feledkezzünk meg alapvető két tényről, a kaukázusi albánok már a Kr. u. 6. századtól végeztek missziós tevékenységet a hunok között, ennek eredményeképpen Hunniában 681-ben a kaukázusi kereszténység államvallás lett. A Kr. u. 8. századtól pedig hallunk Onoguria püspökségről is. Sőt, jegyezzük meg, hogy a sztyeppei térségben az úgynevezett eretnek keresztény tanok – arianizmus, nesztoriazmus, manicheizmus, stb. – is szabadon téríthették tanaikat. Mindezen tények azt jelzik, hogy nem idegen államok (Bizánc és Róma) erőltették őseinkre Jézus hitét, hanem rokon, szkíta népektől tanultuk meg a kereszténység őskeresztény változatát.  

OB