A világi közélet színpadára lépve nevéhez fűződik a dunántúli püspökök álláspontját kifejező levél megfogalmazása, amelyben arra kéri a Szálasi-kormányt, hogy ne tegye hadszíntérré a Dunántúl területét, s egyben tiltakozik az emberkínzás minden formája ellen. A levelet személyesen adta át Szálasi miniszterelnök-helyettesének. Így 1944 novemberében papjaival együtt „a hatósággal való szembeszegülés és bomlasztó nyilatkozatok terjesztése” miatt letartóztatták. Sopronkőhidán raboskodott, majd egy soproni apácarend kolostorában házi őrizet alatt tartották. 1945. április 20-án visszatérhetett püspöki székhelyére, Veszprémbe.

Pontosan veszprémi püspöki hivatala elfoglalásának napján súlyos cukorbetegségben meghalt az esztergomi érsek, Serédi Jusztinián hercegprímás. 1945. szeptember 8-án XII. Piusz esztergomi érsekké nevezte ki Mindszentyt, aki két nap gondolkodási idő után alávetette magát a pápai akaratnak, és 1945. október 7-én beiktatták új hivatalába. Mint Magyarország főpapja, s életszentséggel élő hithű katolikus és hazafi, döbbenten szemlélte a hazájában kibontakozó politikai fejleményeket. Azonnal felemelte szavát az olyan, a szovjet megszálló Vörös Hadsereg és hazai csatlósaik által elkövetett köztörvényes bűncselekmények, mint a vonatok fosztogatása és az utasok rettegésben tartása, a jótékonysági adományok ellopása, a tömeges deportálások, a katolikus sajtó cenzúrázása, majd betiltása ellen. E kiélezett politikai krízishelyzetben egy mélységes elhivatottságtól és hazaszeretettől vezérelt felelős egyházi személy másként nem is cselekedhetett. Ráadásul az ország népe nemzetgyűlési választás előtt állt, amelynek napja 1945. november 4-ére volt kitűzve. Mindszenty – nagyon helyesen – bekapcsolódott a választási küzdelembe. Úgy látta, ha ezt megteszi, kétségkívül politizál, ellenben ha nem foglal állást határozottan közéleti kérdésekben, ez esetben erkölcsi és hazafias mulasztást, vétket követ el, hiszen „hazánk ma történelmünk legnagyobb erkölcsi, közjogi és gazdasági örvényében fuldoklik. Babilon vizein ülünk és elpattogott hárfahúrokon idegen énekre akarnak tanítani bennünket”. Az egyház és az állam viszonyát illetően elvi álláspontja ez volt: „Az egyház mindig és mindenütt igénybe veheti a jogot, hogy a politikai jelenségek felett is ítéletet mondjon, amikor a személyes szabadságjogok és a lelkek üdve ezt megköveteli. Bármit mondok is, a jelenlegi rezsim azt fogja mondani: ez politika ... Ha csak a tízparancsolatot említem, a rezsim máris találva érzi magát. Neki már az is politika, ha azt mondom: ‘Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!’, ha azt mondom: ‘Ne ölj!’, a rezsim mindjárt magára veszi. Ugyanez a helyzet, ha kimondom, hogy ‘Ne lopj!’. Ez is érinti őket, bár ők nem lopnak, csak „elkonfiskálnak…”

1946 februárjában Rómába utazott XII. Piuszhoz, hogy tárgyalásokat kezdjen a diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról a Szentszék és Magyarország között, egyúttal a pápa bíborossá nevezte ki.

Itthon eközben folytatódtak a belügyi kulcspozíciókat a kezükben tartó kommunisták részéről az egyházak elleni súlyos támadások, amelyeket hazatérése után Mindszenty igyekezett következetesen visszaverni. Az egyházi középiskolákban országszerte „diák-összeesküvések” bontakoztak ki, vagyis a párt és az ÁVO emberei és aktivistái a kiszemelt oktatási intézményben előzőleg fegyvereket helyeztek el, hogy aztán nagy sajtócsinnadrattával lecsapjanak a „szervezkedőkre”. A túlbuzgóság olykor komikus szituációkat eredményezett: a kommunista sajtóban a bajai ciszterci gimnáziumban talált fegyverekről és a készülő „fegyveres felkelésről” szóló hír egy nappal hamarabb jelent meg, mielőtt az ÁVO verőlegényei látványos színpadiassággal megjelentek volna a helyszínen. 1946 nyarán – a később saját elvtársai által kivégeztetett – Rajk belügyminiszter feloszlatta a különböző egyházi ifjúsági és karitatív egyesületeket (pl. a legendás hírű KALOT-ot), 1948 júniusában pedig államosították az egyházi iskolákat, s megszüntették a hittanoktatást is.

Mindszenty hercegprímás az egyházakat minden jogalap nélkül sújtó és kifosztó rendelkezésekkel mindenkor a leghatározottabban szembeszállt, valamint antikommunizmusát is nyíltan vallotta, hirdette és gyakorolta is. Bölcs megállapítása szerint „ugyanaz a kéz, amely szűkre zárja a hittanórák ajtaját, sarkig tárja a javítóintézetek kapuit”. Arról a világpolitikai – s ennek részeként magyarországi – paradigmaváltásról, ami 1945-ben kezdődött, Emlékirataim című könyvében a következő krédót vallotta: „Az emberiség Krisztus keresztje körül a világ végéig két táborra oszlik. A Sátánnak az a célja, hogy Istentől emancipálja, felszabadítsa az embert. És amikor az ember megszédülve azt hiszi, hogy ő a szédítő, nagy hatalomnak a birtokosa, és ő, az ember csinálja már a törvényt embertársának, akkor veszi észre, hogy a tömeg mélyén, a rabszolgák között van ő, az ember. Aki meghajol Isten hatalma és fensége előtt, az emberi méltósággal magasodott mindig. Én az emberi méltóságot Istentől soha nem féltem, inkább féltem az embert magától az embertől. Mert írva vagyon a Szentírásban, átkozott, aki emberben hisz”. Mindszenty az 1945 után hazánkra köszöntő borzalmakért és a tömeggyilkos bolsevik ideológia meghonosodásáért nem hallgatja el a Horthy-rendszer szellemi-politikai elitjének történelmi felelősségét sem: „Hiba volt az is, hogy a vezető magyar politikusok legtöbbje csak felületesen vagy egyáltalán nem ismerte Lenin és Sztálin legfontosabb műveit és az orosz bolsevizmus arcát: tetteit, célkitűzéseit, gyakorlatát. E tekintetben mindig hiányoltam – a Horthy-korszakban is – a felvilágosító munkát. Ami volt, az hézagos és fogyatékos volt, s majdnem teljesen megszűnt hivatalos vonalon a Bethlen kezdeményezte kereskedelmi kapcsolatok után. Engem első fogságom emléke állandóan hajtott a bolsevizmus könyörtelen módszereinek elemzésére, ideológiájának – amennyire lehetett – maradéktalan megismerésére. Nem szűntem meg tüzetesen tanulmányozni Róma eligazításait sem, ugyanakkor elmélyedtem a materializmus bölcseletében és tulajdonképpen már 1917 óta igyekeztem elolvasni azokat a kritikai-ismertető műveket, amelyeket itthon és külföldön az orosz forradalom kezdetéről s későbbi étapjairól, terjedéséről felhajtani tudtam. Tanulmányaim és megfigyeléseim alapján tudtam, hogy a marxizmus olyan világnézeti, ideológiai irányzat, mely eszmeileg céltudatosan is ateista, gyakorlati módszereiben vallás- és egyházromboló, uralmának a világra való kiterjesztését könyörtelenséggel hajtja végre s a szelíd képmutatástól kezdve a leggonoszabb terroreszközöket is hajlandó igénybe venni. Évtizedekkel ezelőtt írtam Az édesanya című könyvemben a bolsevizmusról az alábbi sorokat: Lenin írja Gorkijhoz: Minden isteneszme kimondhatatlan aljasság és tulajdonképpen legundorítóbb leköpése önmagunknak.’ – Lenin nyíltan bevallotta, hogy programjuk szükségszerűen magában foglalja az istentelenség terjesztését. Ahogy az egyén, a magántulajdon fogalmát kiirtották, átgyúrják a családot és a házasságot is… Oroszországban kiirtották az ellenzéket, de a kulákokat (földmíveseket) is; behozták a rabszolgaságot. Emberi vágóhidak, tömegmészárlások fölött, vér- és könnyfolyamok, rémület és átokóceán hömpölygő hullámain uralkodik egy fej: a diktátoré. Remeg ő, remegnek tőle és ő állandósítja a vérfolyamot a bűn és bűnhődés földjén. Egy nép hangtalan átka övezi…”

Mindszenty József természetesen tisztában volt vele, hogy milyen sorsot szánnak neki az ateista kommunista rezsim vezéralakjai, így felkészítette egyházának klerikusait, illetve híveit a bebörtönzése utáni időszak biztosan várható megpróbáltatásaira és teendőire is.

A katolikus egyházzal történő végleges leszámolás kezdő lépéseként 1948. november 19-én dr. Zakar András érseki titkárt államvédelmis terroristák az utcáról rabolták el és vitték a hírhedt Andrássy út 60-ba, az ÁVH-székházába. Majd úgynevezett "haladó" katolikusokkal aláíratott nyílt levelet küldtek a prímásnak, akiket ő személyesen is fogadott Esztergomban december 8-án. Nevezetesen Szekfű Gyula moszkvai nagykövetet, Cavallier József vatikáni diplomatát és "szegény Kodály Zoltánt", aki, midőn beléptek, hangtalanul a legmesszebb lévő ablakmélyedésbe vonult. Szekfű Gyula moszkvai nagykövet – aki a Horthy-korszak egyébként kiváló és elismert történészéből Rákosiék lakájává süllyedt – hazug állításait, miszerint a Szovjetunióban megszűnt a vallásüldözés, valamint a kommunizmus nem ellensége többé az egyháznak, Mindszenty példákkal rendre megcáfolta.

1948. december 16-án tartották meg a prímás elnöklete alatt az utolsó püspöki kari konferenciát. Ezen Mindszenty bíboros kérte a főpásztorokat, hogy bebörtönzése esetén se írják alá az egyházra rákényszeríteni kívánt úgynevezett megegyezést. Azt ajánlotta, hogy "inkább mondjanak le a papság fizetéséről, az állami segélyről és bízzanak a magyar népben; az nem fogja cserbenhagyni papjait. Szegények lehetünk, de függetleneknek kell maradnunk. Az az egyház, amely nem független, az ateista államban csak rabszolga szerepet tölthet be." Nyilatkozatot tett közzé továbbá, hogy soha nem mond le érseki tisztségéről, és semmiféle vallomást nem fog tenni és aláírni, s "ha ellenkezőleg cselekednék, az csak a kínzásoknak és egyéniségem erőszakos megtörésének volna a következménye."

1948. december 23-án ebédidőben ÁVH-sok rohanták meg a prímási palotát, és minden engedély bemutatása nélkül házkutatást tartottak öt órán keresztül. A házkutatás után rendőri jelentést tettek közzé, miszerint a palota pincéjében elásva, egy tokban elrejtve megtalálták az összeesküvés iratait, dr. Zakar András nyomra vezetése alapján. A rendőröket a volt érseki titkár vezette körül a palotában, aki ijesztően és zavartan viselkedett, egyre csak nevetett és futott a folyosón, amit régen sohasem tett meg. A fiatal, 35 éves komoly és határozott papból egy hónapos ÁVH-s őrizet alatt emberi roncs lett.

A durva hatósági fellépés után felvett jegyzőkönyvet a prímás nem írta alá, s közben lélekben felkészült a saját letartóztatására is. Legsilányabb reverendáját öltötte fel, és a legegyszerűbb püspöki gyűrűt és láncot viselte hozzá. Magához vette Krisztus töviskoronás képét, amelyet még novemberben egy ismeretlen híve küldött neki. A képen a püspöki mottójaként használt felirat volt látható "Devictus vincit", azaz, magyar nyelven: legyőzetve győz.

Emlékirataim című művében az egyszerű kis képecskéről ezt írja: "A képet az Andrássy-útra is magammal viszem. A börtönben is velem van. Hogyan maradt meg? Nem tudom. A tárgyalás napjaiban is ott van, és titokban rá-ránézek. Amikor a fegyházban misézni engedtek, ez az oltárképem. A házi őrizetben is ott áll az asztalon előttem. A szabadságharcosok jöttével is ezt veszem először magamhoz 1956-ban. Az amerikai követségen is ennek a ’legyőzetve győző” Krisztusnak a képe előtt misézek. Oda is a ruhám alatt, a keblemen őrizve vittem magammal. Azóta is velem van. Állandóan magamnál hordom. A felirat fele, a legyőzetés rajtam is és az én életemben is megtörtént. De az állítmány, a 'vincit' Isten kezében van."

A prímás elhurcolására 1948. december 26-án, karácsony második napján, Szent István első vértanú ünnepén került sor. A fogadtatásnál egy államvédelmis őrnagy így kiáltott rá: "Kutya! De rég vártuk ezt a boldog órát! Csakhogy ennyire vagyunk!" Mindenétől megfosztva, rabruhában egy fűtetlen, levegőtlen cellába vezették, ahol ötödmagával kellett lennie. A vizsgálati fogság és a kirakatperre való felkészülés öt hétig tartott. Mindszentyt már az első éjszaka kegyetlenül megkínozták, bohócruhába öltöztették az ÁVH-s untermenschek, minthogy nem volt hajlandó egy olyan beismerő vallomást aláírni, amely nem az ő valóságos, a kihallgató tisztnek, Décsi Gyula alezredesnek elmondott szövegét tartalmazta. Ekkor figyelmeztette Décsi: "Jegyezze meg, hogy itt nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit ők akarnak, hanem amit mi akarunk". És kiadta a parancsot, hogy folytassák tovább a tortúrát. Megkezdődtek a vég nélküli ütlegelések, testi-lelki kínzások, de a bíborost nem tudták megtörni és vallomásra bírni. Ezután áttértek a pszichotróp kábítószerek és akaratbénító tablettáknak ételbe való keverésére és az injekciózásra. A hatás nem is maradt el. Két hét múltán egy teljesen apátiába esett, fáradt és megtört, akarat nélküli emberi roncs vált Mindszentyből.

 

 

Magyarország utolsó hercegprímása ellen a kommunista vezetés által koholt vádak a következők voltak: Baranyai Jusztin ciszterci teológusprofesszorral és Zakar Andrással összeesküdött – az egyébként illegitim – köztársaság megdöntésére, találkozott és megbeszéléseket folytatott Habsburg Ottóval 1947-es egyesült államokbeli körútja során abból a célból, hogy visszaállítsák a monarchiát, megakadályozta amerikai kapcsolatai révén a Szent Korona hazahozatalát, hogy az arra alkalmas időben majd megkoronázhassa vele Habsburg Ottót, végül elkövette a valutával történő üzérkedés bűntettét. A nyilvános kirakatper 1949. február 3-tól február 8-áig tartott. A hivatalos „bizonyító” iratokat tekintve megállapítható, miszerint Mindszenty saját kezűnek feltüntetett vallomásait Sulner László írásszakértő és felesége hamisították és írták alá. Narkotikumok tudatmódosító hatása alatt állva azonban Mindszenty minden ellene felhozott vádat elismert. A Budapesti Népbíróság a IX. 254/1949 számon lefolytatott koncepciós perben Mindszentyt bűnösnek mondta ki a „köztársaság” megdöntésére irányuló államellenes szervezkedés, ellenséges hatalmak számára elkövetett kémkedés, valamint a valutával való üzérkedés bűntettében, s ezért életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélte. Baranyai Jusztint 15 év, Zakar Andrást pedig 6 év fegyházbüntetéssel sújtották. Fogva tartásának minden helyszíne nem ismert, de XII. Piusz pápa, illetve a nyugati nagyhatalmak tiltakozásának, valamint a Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálának eredményként kialakult „politikailag enyhültebb légkörnek” köszönhetően előbb a Gyűjtőfogház rabkórházába szállították, majd később házi őrizetbe került Püspökszentlászlón, illetve Felsőpetényben.

Nagy Imre első miniszterelnöksége (1953-1955), illetve a Hegedűs-kormány (1955-1956) hivatali idején a kommunista rezsim már az amnesztiát is felajánlotta a hercegprímásnak, amelyet ő saját személyére, de mindenekelőtt a katolikus egyházra, a hívekre és a hitélet gyakorlásának feltételeire nézve elfogadhatatlannak tartott, s emiatt mint Magyarország főpapja visszautasított. A vörös hatalom ugyanis a következő kritériumokhoz kötötte a kegyelmet: a bíboros egyházfő esküt tesz a magyarországi kormányra, elismeri a békepapi mozgalmat és az 1951-ben az egyházak megregulázására, megfigyelésére és totális állami ellenőrzésére felállított Állami Egyházügyi Hivatalt mint irányító főhatóságot, továbbá tisztelgő látogatást tesz az MDP első titkára, az Elnöki Tanács elnöke, valamint a miniszterelnök előtt. Mindszenty azonban ragaszkodott az egyházi iskolák visszaadásához és a hitoktatás újbóli bevezetéséhez, ezen kívül a szerzetesrendek szabad működésének engedélyezéséhez, végül első tisztelgő látogatását a pápánál kívánta megtenni. Mindezt megtetézte azzal a kijelentéssel, hogy ő a kommunista vezetőkkel nem is óhajt szót érteni. Végső soron a bíboros feltétel nélküli rehabilitációt követelt, s mint írta, "megingathatatlanná vált elhatározásom, hogy a rabhalál, vagy megalkuvó szabadulás alternatívájában az elsőt választom."

Mindszenty József mártír életútjának további alakulásában 1956. október vége és november eleje általa következetesen szabadságharcnak nevezett eseményei hoztak újabb meghatározó, drámai sorsfordulatot.

Lipusz Zsolt

(Folytatjuk)