A Minisztertanácsban azonban éles vita alakult ki az ügy kapcsán. A miniszterelnök a kéréssel kapcsolatban kifejtette aggodalmait. "Katonáim akciója nem a szerb nép ellen irányul, amellyel békében akarok élni." Horthy elismerte ugyan az aggályok jogosságát, mégsem merte Hitler kérését visszautasítani. Időhúzási célzattal megint közbülső megoldást kerestek. Arra hivatkoztak, hogy a Duna-hidak le vannak rombolva, így ott az átkelés lehetetlen. A kivonás csak kerülővel lehetséges. Horthy nyilván arra számított, hogy ez a pár nap nyereség elegendő lesz Jugoszlávia teljes összeomlásához, így nem lesz szükség a gyorshadtest alkalmazására. Április 13-án a vezérkar végül is megkapta az engedélyt a kormányzótól a gyorshadtest kivonására.

A hadseregparancsnok április 14-én 02.45-kor adta ki az erre vonatkozó intézkedést. Miklós Béla tábornok azonban csak késő este szerzett tudomást a parancs létezéséről. Az történt ugyanis, hogy hiába keresték a hadtestparancsnokot, senki sem tudta, hol tartózkodik(!).
A 243/3. hds. I.-a 1941. IV. 13. sz. intézkedés alapján német alárendeltségbe került a gyorshadtest parancsnoksága, az 1. és 2. gépkocsizó dandár (a kerékpáros zászlóaljak kivételével), a hadtest közvetlen tüzér, légvédelmi tüzér, műszaki, híradó, valamint a vonat gépkocsizó részei. A kivonást Újvidék, Zombor, Baja menetvonalon kellett végrehajtani, Németbóly, Villány végcéllal.
Mivel a menetlépcsők kialakítása már 14-én megkezdődött, átcsoportosításokat kellett végrehajtani. A Dunát Ópalánkig továbbra is az 1. hadtest zárta, míg a keleti rész biztosítását az 1. gépkocsizó dandártól az V. kerékpáros zászlóaljjal megerősített 2. lovasdandár vette át. Az 1. lovasdandár 15-én Új-Verbász, Kúla, Topolya területére összpontosult, és a IV. hadtest alárendeltségébe került. Feladatul kapta, hogy az I. hadtest biztosító erői mellett mozgó folyammegfigyelést végezzen a Dráva-torkolat és Ópalánka között.
A hadsereg-parancsnokság a gyorshadtest kerékpáros részeit (hat kerékpáros zászlóalj) és a két lovasdandár páncélos alegységeit Bácsújlak, Szilbács, Ópalánka körzetében gyülekeztette, azzal a feladattal, hogy Ópalánkánál készítsenek átkelőhelyeket, és április 16-ától legyenek készen egy esetleges partváltásra.

A gyorshadtest kivonása három ütemben, illetve oszlopban történt. A 2. gépkocsizó dandár (4. gépkocsizó zászlóalj, 2. gépvontatású tüzérosztály, 2. felderítő zászlóalj, utászszázad, vonat, és végül az 5. és a 6. gépkocsizó zászlóalj. A két gépkocsizó-zászlóalj azért került a menetoszlop végére, mert nem tudott időre feltölteni). Kúla, Zombor, Baja, Bátaszéken át Villány, Virágosd, Ivánbottyán, Pócsa területére menetelt, ahová éllel 15-én 17.30-kor, véggel 16-án 03.30-kor érkezett meg.
A 2. gépkocsizó dandárt félórai menettávolsággal a hadtestparancsnokság követte. Célállomása Villány volt, ahová 16-án reggel be is vonult.

Az 1. gépkocsizó dandár menetét a váltás és az a tény késleltette, hagy a Ferenc-csatornán csak egy szükséghíd állt rendelkezésre. A dandár menetét így csak 15-én 11 órakor tudta megkezdeni, és este lett, mire utolsó részei elhagyták Újvidéket. A menetoszlop 24 órakor érte el Baját, és ott éjszakázott. Szederkény, Németboly területére csak 16-án délután érkezett meg.
Miklós Béla vezérőrnagy és vezérkari főnöke, Zsedényi Zoltán vezérkari ezredes 16-án este Belgrádba utaztak, és jelentkeztek Kleist vezérezredesnél, a páncéloscsoport parancsnokánál. Az ő parancsa értelmében a gyorshadtestnek a 8. német páncéloshadosztályt kellett leváltani Szabács, Valjevo térségében. A gépkocsizó dandárok 18-án reggel kezdték meg menetüket, de a Száván hidak hiányában csak 19-én reggel tudtak átkelni, illetve kijelölt körletükbe beérkezni. Ekkor érkezett meg Kleist vezérezredes parancsa, miszerint a jugoszláv hadsereg kapitulációja miatt az előnyomulást meg kell állítani.
Ezen idő alatt a kerékpáros és a harckocsizó csoport Révhegyi Ferenc ezredes parancsnoksága alatt április 16-án Ópalánkánál átkelt a Dunán, és Vukováron keresztül felvette a kapcsolatot a gyorshadtest gépkocsizó dandáraival. A támadás leállítása után a gyorshadtest csapatai május 6-ig Eszék, Vinkovci, Vukovár térségét és az eszéki hidat biztosították.

Az eszéki híd védelmét ellátó (magyar) légvédelmi gépágyú tüzelőállásban

A 3. magyar hadsereg már április 21-én megkezdte csapatai fokozatos kivonását a Duna-Tisza közéről. Április 21-én az I. hadtest, 25-én pedig a IV. hadtest csapatai indultak haza vasúti szállítással.
Szeptember végéig Gorondi-Novák Elemér altábornagy parancsnoksága alatt a következő csapatok maradtak vissza a Délvidéken:

V. hadtestparancsnokság: Silley Antal altábornagy, Újverbász
12. gyalogdandár: Török Kálmán vezérőrnagy, Zombor
13. gyalogdandár: Platthy Pál vezérőrnagy, Óbecse
14. gyalogdandár: gróf Stomm Marcell vezérőrnagy, Szabadka
15. gyalogdandár: Lemberkovits Alajos vezérőrnagy, Bács
2. lovasdandár: dálnoki Veress Lajos vezérőrnagy, Újvidék

Ez idő alatt az elfoglalt területen katonai közigazgatást vezettek be két központtal. Szabadkán Rittó Dezső vezérőrnagy, Újvidéken pedig Novákovics Béla vezérőrnagy látta el a vezetői teendőket. A fővezérség szeptember 15-én elrendelte a még Bácskában állomásozó csapatok hazaszállítását, ami a hónap végére meg is történt. Így ért véget a Magyar Királyi Honvédség jugoszláviai bevetése, és így sodródott bele az ország - visszavonhatatlanul - a II. világháborúba.

Végszó:

A délvidéki területekért vérrel is fizetni kellett. A veszteségeket a hiányos hadműveleti jelentések miatt nem lehetett pontosan nyomon követni. A Honvédelmi Minisztérium 1941. április 28-án az újságok számára veszteségként 719 főt adott meg a következő megoszlásban: halott: 5 tiszt és 60 közkatona; súlyos sebesült: 16 tiszt és 648 katona.
A vezérkar 1941. december 9-én a német katonai attasénak 467 főt említett, mégpedig: halott 226 (7+119); súlyos sebesült: 241 fő (2+239). A két adat közötti eltérés nem jelent feltétlenül pontatlanságot, mert a súlyos sebesültek közül nyilván többen meghaltak, illetve felépültek.

A németek balkáni inváziója mindössze három hétig tartott. A jugoszláv hadsereg 28 hadosztálya április 17-én letette a fegyvert. A déli szárnyon támadó csapatok 23-án elfoglalták Görögország északi részét, 27-én a gépesített egységek bevonultak Athénba, és kitűzték a horogkeresztes zászlót az Akropoliszra.
Ez az újabb látványos és gyors siker ismét elkápráztatta a világot, Hitlert és környezetét pedig még inkább önteltté tette. Ráadásul Mussolinit is sikerült megaláznia, az angolokat pedig újból evakuálásra kényszeríteni. A kialakult eufóriában még a legszkeptikusabb vezetők sem sejtették, hogy mindezért a későbbiekben igen nagy árat kell fizetni.
Már Kréta szigetének elfoglalását (1941. május vége) is inkább kudarcnak, mintsem sikeres akciónak lehetett tekinteni. Ugyanis a légideszant csapatok olyan veszteségeket szenvedtek, ami miatt fel kellett oszlatni őket. Egy részüket a különleges osztagok (kommandók) állományába, míg a többieket a szárazföldi csapatok elit egységeibe osztották be. A Szovjetunió elleni támadás időpontjának több mint öt héttel való eltolása (eredetileg május 15-e volt a megindulás időpontja) 1941 őszén és telén a villámháború kudarcát eredményezte.
Ebben nagy szerepet játszott az átlagot meghaladó őszi esőzések mértéke, valamint a vártnál korábbi és orosz viszonylatban is keményebb tél beállta.
Ezt követően pedig mindvégig érezhető volt annak az igen jelentős német erőnek a hiánya, amelyet a Balkánon kellett állomásoztatni a déli szárny védelme, de még inkább a jugoszláv partizánok egyre sikeresebb tevékenységének ellensúlyozására.

Magyar területgyarapítások a II. világháborúban
(A nagyobb verzióért kattints a képre!)

A németek balkáni akcióját harcászati szempontból indokoltnak kell tekinteni. Nem lehetett kockáztatni, hogy a Szovjetunió területére mélyen behatoló csapataikat a görög, jugoszláv és brit erők egy dél-észak irányú támadással elvágják utánpótlási útvonalaiktól. Magyarország azonban nem volt ilyen kényszernek kitéve. Kétségkívül nagy volt a német nyomás, de talán elegendő lett volna a német csapatokat átengedni, a fegyveres fellépést (erre számos elfogadható indok volt) pedig elutasítani. Persze igen nehéz ennek következményeit megítélni, mind a német reakció, mind az egyre jobbra tolódó magyar külpolitikai élet szempontjából. Tény viszont, hogy a délvidéki, nem túl jelentős területi nyereséggel szemben feladásra került katonai semlegességünk, és ez mindinkább a szélsőséges erők malmára hajtotta a vizet. Ezt követően már nem lehetett visszalépni, és csak idő kérdése volt, hogy mikor következik be teljes és egyoldalú elkötelezettségünk a tengely oldalán.

(1) - 1938 őszére nyugati mintára megtörtént a Honvédség hadtest szervezetre való áttérése (a vegyes dandárokat hadtestekké keresztelték át). Kassán létrehozhatták, illetve megalakíthatták a VIII. hadtestet, a fővezérség közvetlen alakulatai pedig 101-gyel kezdődő nyílt számozást kaptak.