A felsorolt egységek a békében meglévőket tüntetik fel. A harcoló alakulatok békében csak részben voltak feltöltve, mozgósításkor egészítették ki őket. A gyalogdandárok második ezredét a békében meglévő ezredek állították fel, ikreződés útján. Vagyis minden kötelék (ezred, zászlóalj, tüzérosztály) önmagából felállított még egyet. Ezen új ezredek számozása harminccal nőtt. Pl. a 10. gyalogdandár 6. gyalogezredének ikerezrede a 36-os számot kapta. A gyalogdandárok tüzérségi osztályai is ikreződtek. Az 1. gyorshadtestnek minden alárendeltje megvolt a békében is egy bő kerettel, amit mozgósításkor egészítettek ki. A hadsereg-parancsnokságok csak szűk kerettel rendelkeztek, őket a hadtestektől átirányított tisztekkel töltötték fel.

A Magyar Királyi Honvédség igen nagy létszámú volt. A meglévő három hadsereg és a Fővezérség alárendeltségébe tartozó alakulatok mennyiségileg elegendőnek tűntek a magyar felső vezetés számára, a politikai célkitűzések katonai alátámasztására. A gondot mindenekelőtt a minőségi mutatók alacsony szintje jelentette. A tíz hadtestből csupán egy volt gépesítve, az is csak részben.
A gyaloghadtestekben igen kevés gépjármű volt, a szállításokat szekerekkel kellett megoldani. Ez igen nehézkessé, lassúvá tette őket. A fegyverzetük sem volt a legkorszerűbb. Nagyon kevés sorozatlövő (géppisztoly, golyószóró, géppuska) fegyverrel rendelkeztek. Az állomány döntő többsége felújított és korszerűsített első világháborús ismétlőpuskákkal volt felszerelve. A viszonylagos mozgékonyságot csupán a hadtest közvetlenek állományába szervezett lovasszázadok, illetve kerékpáros zászlóaljak jelentették. A tüzérségnél a szükségesnél jóval kevesebb löveg állt rendelkezésre. Ugyanez mondható el a légvédelmi tüzérségről is. Pozitívumként talán csak a közelfelderítő repülőszázadokat lehet megemlíteni, amelyek a beszerzett felderítési adatokkal lehetővé tették, hogy a parancsnokok kellő időben reagáljanak a kialakult hadműveleti illetve harcászati helyzetre.

Magyar viszonylatban a szárazföldi erők legkorszerűbb részét az I. gyorshadtest jelentette. Állományába tartozott a kisharckocsik (jórészt olasz Ansaldo kisharckocsik) 100%-a, a gépjárművek közel 70%-a, a lovas- és kerékpáros alakulatok több mint 80%-a. A problémát a gépkocsizó, a harckocsi (páncélos), lovas és kerékpáros alegységek igen eltérő menettulajdonságai, sebezhetősége és nem utolsósorban tűzereje jelentette. A több mint 60 kg-os kerékpárok az utakról letérve inkább hátrányt, mint előnyt jelentettek. A lovasegységek előtt ugyan nem volt leküzdhetetlen terepakadály, de sebezhetőségük és gyenge tűzerejük már eleve kizárta hatékony alkalmazhatóságukat. Ezen vegyes típusú seregtesteket vezetni, alkalmazni és anyaggal ellátni igen bonyolult, esetenként lehetetlen volt.
A modern eszközök - a repülők és a harckocsik - tekintetében sem jártunk az élen, sőt még a középmezőnyben sem. Az Ansaldo kisharckocsik egészét, míg a repülők döntő többségét Olaszországból szereztük be. Ezen eszközök már a vásárlás idején sem voltak korszerűek.

Vitéz dálnoki Miklós Béla altábornagy, a gyorshadtest parancsnoka

A trianoni tiltások miatt a Honvédség kiképzettsége is sok kívánnivalót hagyott maga után. Ez leginkább a tartalékos (tiszti-, tiszthelyettesi- és sor-) állomány vonatkozásában mutatkozott meg. A felkészítésekre és a kiképzésre igen rövid idő jutott, és nem volt meg a kellő anyagi és technikai háttere. Így az elméleti felkészítés és a stílus (drill) gyakorlatok játszották a főszerepet. Ez sajnos jellemző volt a tisztikar felkészültségére is. A kiváló elméleti ismeretekkel rendelkező katonai vezetőknek szinte alig jutott lehetősége arra, hogy meglévő tudásukat - különösen nagyobb kötelékek vezetésében - a gyakorlatban is kiműveljék.
Az 1920-as és az 1930-as évek első feleiben a gyakorlatokat kis kötelékekben hajtották végre, ahol a tűzhatásokat kereplőkkel (!) és egyéb hangjelzésekkel imitálták. További hiányosságként róható fel, hogy a revízió érdekében a különböző harctevékenységi fajták közül a támadást helyezték előtérbe, annak is a manőverező, gyors előnyomulást biztosító változatát. Szinte csak érintőlegesen szerepelt a kiképzési programokban az erődök, illetve a városok elleni harc. A védelmi harcra - különösen az állás jellegűre - még ennyi figyelmet sem fordítottak. Így nem lehetett véletlen, hogy a katonai vezetők és tisztek egy jelentős része az úgynevezett "faji harcmód" jelentőségét hangsúlyozta. Az ősi magyar virtussal, bátorsággal és leleményességgel akarták leplezni a technikai eszközökben és a kiképzésben meglévő hiányosságokat.