Bartha Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter

Az igazi trauma 1941. március 28-án érte a magyar felső vezetést, miután Sztójay Döme nagykövet Berlinből meghozta Hitler üzenetét, amely nagy vonalakban a következőket tartalmazta: a Balkánon új helyzet állt elő, és a fegyveres megoldás már eldöntött, amelyben a Magyar Királyi Honvédségnek is szerepet kell vállalni. Ezt követően a német vezetőség Magyarország revíziós igényeit teljes mértékben elismeri, éspedig addig a határig, amelyet Ő Főméltósága szab meg. Szóba jöhető területek közé sorolta Bácskát, Bánátot, sőt Hitler támogatást ígért a Horthynak oly kedves fiumei kikötő visszacsatolásának ügyében is. Továbbá egyetértést kért abban, hogy a horvátok kapjanak autonómiát és a német, illetve a magyar katonai vezetők egyeztessék a hadműveleti terveket.
Mivel Hitler azonnali választ kért, Horthy magához rendelte Teleki Pál miniszterelnököt. Bárdossy László külügyminisztert, Bartha Károly honvédelmi minisztert és Werth Henrik vezérkari főnököt. Többórás vita után Sztójay nagykövet a következő tartalmú válasszal utazott vissza. Berlinbe: A magyar fél a háromhatalmi szerződésnek megfelelően engedélyezi a német csapatok átvonulását, a repülőterek használatát, de a magyar katonai beavatkozás mértékéről és idejéről a minisztertanács később fog dönteni. A minisztertanács még azon a napon összeült. Tudomásul vették a Hitlernek küldött üzenetet, de Teleki véleményét támogatva a fegyveres fellépést csak akkor tartották célszerűnek, amikor a német támadás következtében a jugoszláv hadsereg ellenállása már megtört, a horvátok pedig kiléptek a szövetségből és kinyilvánították önállóságukat.
Úgy gondolták, hogy így feloldható az 1940. december 12-én megkötött magyar-jugoszláv örök barátsági szerződés és a Duna-Tisza közén indítandó magyar támadás közötti ellentmondás. E határozatról és a készülő német támadásról Teleki levélben értesítette a jugoszláv és az angol kormányt. Igyekezett meggyőzni őket arról, hogy a súlyos döntéseket kényszerűségből hozták meg, és a Honvédség csupán a magyar kisebbség védelme érdekében fog fellépni. Londonban azonban nem tolerálták Teleki igyekezetét és álláspontját. Egyértelműen leszögezték: amennyiben Magyarország átengedi területét a német csapatoknak, úgy megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat. Ha pedig bármilyen indokkal csatlakoznak a támadáshoz, úgy Magyarország számíthat Nagy-Britannia és szövetségesei hadüzenetére. Teleki Pál miniszterelnök ezt saját politikája kudarcának értékelte, ebből pedig már nem látott kiutat, ezért aznap éjjel önkezével vetett véget életének.

Teleki Pál miniszterelnök búcsúlevele Horthy Miklóshoz:

Főméltóságú Úr!
Szószegők lettünk - gyávaságból - a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.
A gazemberek oldalára álltunk , mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet.
Nem tartottalak vissza.
Bűnös vagyok.

Teleki halála megrázta az egész nemzetet, és nem utolsósorban a politikai vezetés legfelső karát. Nyugalmasabb időkben talán sikerült is volna Telekinek önfeláldozásával elérni Magyarország semlegességének megőrzését, de a katonai helyzet igen feszült volt, a revizionisták pedig már túlontúl beleélték magukat a szerbek elleni területi térnyerés tényébe.

Teleki Pál (balra) a tragikus sorsú miniszterelnök és utódja;
Bárdossy László, (jobbra) aki ekkor még külügyminiszter volt

Teleki utódja időközben Bárdossy László lett, de ez szinte a színfalak mögött történt, a katonai gépezet már beindult.
Még javában tartottak a csatlakozásról, illetve annak mikéntjéről folyó politikai csatározások, katonai téren már megtörténtek azok a konkrét intézkedések és lépések, amelyek szinte visszafordíthatatlanná tették az eseményeket, és természetesen visszahatottak a politikai döntésekre is. A német és a magyar vezérkar között március 28-án megkezdődött a tervek egyeztetése és a tennivalók pontosítása, amely 30-án, a Paulus tábornokkal (az OKW főszállásmestere azaz logisztikai főnöke) folytatott tárgyalásokkal zárult.

A magyar vezérkar vállalta, hogy:
- repülőtereket bocsát a német légierő rendelkezésére
- biztosítja a XLI. és a XLVI. hadtestek vasúti, illetve közúti felvonulását Romániába és a Dunántúlon
- aktivizálja a légvédelmi körzeteket, a hozzájuk tartozó figyelő és jelzőőrsökkel együtt
- lezárja a jugoszláv határt, csapatokkal biztosítja a német erők felvonulását és ütközetbe lépését
- mozgósítja a hadműveletbe bevonandó erőket, támadást indít a Duna-Tisza közén, és ezzel fedezi a Belgrád felé előretörő német csapatok szárnyait.
- egyeztetik a hadseregek lépéseit a Kurt Himer vezérőrnagy vezetésével hazánkba érkezett Wehrmacht összekötő törzzsel

A magyar csapatok támadásának időpontja azonban továbbra is nyitott maradt. Werth Henrik április 15-ében határozta meg azt a legkorábbi időpontot, amikorra a magyar csapatok elérhetik készenlétüket a jugoszláv határ mentén. Paulus ezt túl késői időpontnak tartotta, és ragaszkodott 12-éhez, mint legkésőbbi meginduláshoz. A magyar vezérkar főnöke Horthytól a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács április 1-jei összehívását kérte a mozgósítás azonnali elrendelése céljából. Mivel erre az engedélyt csak április 3-án kapta meg, nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar csapatok feltöltéséhez és felvonulásához már nem lesz elegendő idő.