A németek nyugat-európai hadjáratának kezdetekor (1940. május) Románia hadilétszámra emelte az Erdélyben állomásozó csapatait. Ennek ellenlépéseként Magyarország májusban mozgósította a II. és VIII., hadtestet, valamint a Gyorshadtestet. Rövid idő múlva a III. és IV. hadtest is mozgósításra került, igaz, a Gyorshadtest kivételével a csapatok egyelőre a helyőrségeikben maradtak. A tisztikar német elkötelezettségét a gyors francia kapituláció tovább erősítette, és biztosak voltak abban, hogy német támogatásra számíthatnak Románia ellen. Az addigi revíziós sikerek után a vezérkar folyamatosan és erőteljesen sürgette a gyors fellépést Románia ellen. Az értékelések ugyanis egyértelműen bizonyították, hogy a román haderő folyamatosan erősödik, így minden nap elvesztegetése csak a románok esélyeit növeli.
Júniusban aztán kitűnő alkalom kínálkozott az erdélyi területek visszaszerzésére. A Szovjetunió június 26-án jegyzékben szólította fel Romániát, hogy az Októberi Forradalom után Romániához csatolt bukovinai és besszarábiai ukránlakta területeket adja vissza. Egyben jelezték a magyar kormánynak, hogy egy esetleges együttes fellépés a románokkal szemben biztosíthatná a magyar területi igények realizálását is. Az együttműködési készség bizonyítására a szovjetek ünnepélyes keretek között visszaszolgáltatták az 1848-49-es forradalom és szabadságharc lobogóit is.

A magyar kormány azonban mereven elzárkózott az együttes fellépés lehetőségétől. Úgy ítélte meg, hogy Románia mindenképpen elfogadja a szovjet követeléseket, hiszen senkitől sem számíthat segítségre. Sőt teljesen biztosra vették azt is, hogy a szovjet lépések Németország tudtával és beleegyezésével történtek. Felmerült az a gondolat is, hogy a Romániában esetleg bekövetkező zűrzavarra, baloldali megmozdulásokra, valamint a magyar lakosság védelmére hivatkozva talán preventív katonai akcióra is lehetőség nyílik. Ilyen megfontolások vezették Werth Henrik vezérkar főnököt, amikor június 27-én kérte a Legfelső Honvédelmi Tanács összehívását. A késő esti órákban összeülő tanácskozáson azonban - mivel a Berlinbe eljuttatott magyar állásponttal kapcsolatos német reagálás még nem érkezett meg - Werth javaslatával szemben nem az összes mozgósított alakulat, hanem csak a határvadászok, valamint az V. és VI. hadtest egyes csapatainak határra vonását határozták el. A többi korábban mozgósított alakulat (II., Ill., IV. és VIII. hadtest) békeállomáshelyén olyan parancsot kapott, hogy július 2-től kezdve készüljön fel vasúti szállításra.
Közben a szovjet csapatok június 28-án megkezdték Besszarábia, Észak-Bukovina elfoglalását. A románok nem fejtettek ki ellenállást, csapataikat a szovjetek elől mindenütt visszavonták.

Werth Henrik, a Magyar Királyi Honvédség vezérkari főnöke

Károly román király június 28-án este mégis általános mozgósítást rendelt el. Nem kétséges -állapította meg a magyar vezérkar helyzetértékelése -, hogy a király, feladva az ellenállást a legerősebb ellenséggel szemben, a továbbiakban fegyverrel akar szembenézni minden más irányból várható erőszakos fellépéssel, valamint minden bizonnyal figyelembe vette a felbomlással fenyegető belső helyzetét is. A román katonai lépésekkel párhuzamosan Erdélyben is újabb alakulatok jelentek meg.

Csáky István magyar külügyminiszter magához kérette Ermannsdorfot, a német követet, és közölte vele, hogy a román mozgósítás egyértelműen Magyarország ellen irányul. Elképzelhetőnek tartotta, hogy Károly megkísérli egy meglepetésszerű támadással a Tiszáig kitolni a román határt, így próbálva visszaszerezni elveszett népszerűségét. Közölte a követtel, hogy utasította a bukaresti magyar diplomáciai képviselet vezetőjét, hogy kérjen magyarázatot a román mozgósításra, hiszen a szovjet követelésnek békés úton eleget tettek. Kérte továbbá, hogy a német kormány jelezze Bukarest felé, hogy a magyar kormány tárgyalásokat kezdene a magyar területi követelésekkel kapcsolatban. A magyar kormány ettől függetlenül július 2-án teljes mozgósítást rendelt el, és utasítást adott a román határra való felvonulásra.

Németország nem nézte jó szemmel a magyar készülődést. Igaz, Románia tengelyhatalmakhoz való csatlakozása megszüntette az esetleges angol beavatkozás veszélyét a térségben, a két szövetséges háborúját azonban el kellett kerülni. Ribbentrop német külügyminiszter ezért Csáky-n keresztül figyelmeztette a magyar kormányt, hogy egy katonai akció következtében esetlegesen kialakuló Balkán-háború a német elgondolásokkal teljesen ellentétes, így Magyarország semmilyen katonai támogatásra nem számíthat. Amennyiben viszont Magyarország nem nyúl erőszakos eszközökhöz, egy későbbi időpontban támogatják területi igényüket.
Július 2-án összeült a Legfelső Honvédelmi Tanács, hogy megtárgyalja a németek által átnyújtott demarsot és az arra adandó választ. Hangsúlyozták, hogy első helyen a román kormánnyal történő kapcsolatfelvétel és a tárgyalások megkezdése áll. A jelenlévők véleménye egyöntetű volt abban is, hogy a foganatosított katonai intézkedések leállítása szükségtelen, de nem is lehetséges. Sőt úgy vélték, hogy megnyugtatóan hatna, ha Románia, jó szándékának bizonyításaként, tárgyalókészségének bejelentése után azonnal kiürítene néhány, Magyarországnak átengedendő határ menti várost.
A Legfelső Honvédelmi Tanács ülését követően, a késő esti órákban Csáky közölte a német követtel a magyar választ. Ebben kifejtette, hogy a magyar kormány a tengellyel egyetértésben kívánja rendezni kapcsolatát Romániával. Ezért fogadták nagy örömmel a német külügyminiszter azon megnyilvánulását, hogy a revízió egy későbbi időpontban békés úton is végrehajtható lesz a német birodalmi kormány támogatásával. Ugyanakkor a kormány választ vár arra, hogy a Székelyföld, valamint Marosvásárhely, Bánffyhunyad, a Kárpátok és Nagybánya alkotta háromszög által határolt területben meghatározott magyar követelések beleilleszthetők-e a birodalmi kormány által kilátásba helyezett támogatás keretébe. Továbbá tisztázni kívánták azokat a kormány által már 1939 decemberében meghatározott feltételeket, melyek a magyar kormány azonnali cselekvését válthatták ki. Ezek pedig a következők voltak:
- a (magyar) kisebbség üldözése
- forradalom kitörése Erdélyben
- orosz előrenyomulás a Kárpátokig
- kényszer-románosítás Erdélyben besszarábiai és bukovinai román menekültekkel.

Mivel a kormány nem tért ki a németek által megemlített katonai intézkedések magyarázatára, így a német viszonválasz ismét felhívta a figyelmet egy esetleges katasztrofális következményre, ha Magyarország a fegyveres utat választja. A katonai előkészületek azonban a vezérkar tervei szerint tovább folytatódtak. A csapatok felvonulása és összpontosítása a Tiszántúlon július 10-ig befejeződött és a hadsereg-parancsnokságok is kitelepültek a hadműveleti területre.

Ezzel párhuzamosan a román erősítések is folyamatosan és tervszerűen érkeztek Erdélybe. A polgári vasúti forgalmat a Kolozsvár-Nagybánya-Szatmárnémeti vonalon beszüntették, csak katonai célokra vették igénybe. Csapatok érkeztek a Maros völgyébe, továbbá Arad és Temesvár környékére, ahol az információk szerint 3-4 új hadosztályt helyeztek el.
Hitler elérkezettnek látta az időt, hogy szót váltson a két ország államfőivel. A magyar küldöttség (Teleki Pál vezetésével) július 10-én, míg Gigurta román miniszterelnök július 26-án járt Münchenben. Mint az várható volt, a birodalmi kancellár a feleket tárgyalóasztalhoz
A tárgyalások 1940. augusztus 6-án Turnuseverininben (Szörényvár) kezdődtek meg. Mindkét fél tudta, hogy a tárgyalásoknak semmi értelme, ezért közben folytatták a háborús előkészületeket. Augusztus közepére a két haderő felkészült az összecsapásra.

A magyar vezetésnek különösen a Maros völgyében létrehozott csoportosítás okozott gondot. Az értékelések egyértelműen bizonyították, hogy ez egy ellentámadó csoportosítás, amelynek egy a Szamos völgyében indított magyar támadás elhárítása, majd Szeged, Békéscsaba irányú ellentámadás lenne a feladata. Ennek a csoportosításnak a veszélyességét az sem csökkentette, hogy az ide vezényelt csapatok nagy része feltehetően erkölcsileg letörve érkezett Moldvából, s felszerelésük is hiányos volt.
Magyarország a teljes mozgósított haderejét (kb. 550.000 főt) felvonultatott a határra, ami azt jelentette, hogy a hátországban szinte semmilyen katonai erő nem maradt. A csapatok a vezérkar irányelveit augusztus 23-án kapták meg. Ennek alapján az 1. hadsereg feladata az volt, hogy Nagykároly és a Szamos között előretörve, Szinérváraljánál törje át a román erődvonalat és a kialakított résbe alkalmazza a gyorshadtestet a siker kifejlesztésére. Továbbá, együttműködve a 3. hadsereggel, verje szét a Szilágyságban felvonult román erőket, és érje el Kolozsvár, Dés területét.
A 3. hadsereg feladatának azt szabták meg, hogy Máramarossziget térségéből támadjon főerőivel Dés, illetve részeivel Nagybánya irányába, majd a Szilágyságban működjön együtt az 1. hadsereggel.
A 2. hadsereg részben fedező, részben támadó feladatot kapott. Az V. hadtestnek védelembe kellett átmenni a Maros partján, míg a VII, hadtestnek meg kellett kerülnie az erődöket és elfoglalni Nagyváradot.
A román hadsereg is folyamatosan növelte Erdélyben csapatainak számát. Augusztus 25-én, a felderítési adatok alapján:16 gyalog hadosztály, 2,5 lovas hadosztály, 3 hegyi-, 1 gépkocsizó és 1 erőd dandár tartózkodott a körzetben, ami kb. 400-500 ezer főt, 270 harckocsit és 350 repülőgépet jelentett.

Az értékelések alapján a román haderő jelentős erőt képviselt. 1939 óta nagy mennyiségű német (cseh), olasz, francia és angol hadianyagot kapott, így a hadsereg fegyverzetének 70-75%-át korszerű eszközök alkották. A vezérkar külön felhívta a figyelmet a román páncélelhárítás gyors fejlődésére. Páncéltörő lövegekből már majdnem a teljes szükségletet kielégítették. Hasonló volt a helyzet a tüzérségnél is, ahol a német szállítások hatására nagy mennyiségi és minőségi előrelépés történt. Nem kis gondot jelentett az is, hogy a románok az erdélyi csoportosításon túl jelentős tartalékokkal rendelkeztek. Ez kb. 15-17 gyaloghadosztályt, 80-100 harckocsit és 150-200 repülőgépet jelentett.

Az erdélyi román haderőt az 1. hadseregben vonták össze Tzerescu tábornok, volt vezérkari főnök parancsnoksága alatt. A hadsereg a védelmi hadműveleti terveknek megfelelően északi és déli csoportosításból, valamint tartalékból állt. Az északi csoportosítást a IV. és a VI. hadtest (8 gyaloghadosztály, 3 hegyi-dandár és 1 lovasdandár) alkotta.
Feladata volt, hogy balszárnyával az Érmihályfalva és Nagyvárad között húzódó és jól kiépített Károly-vonalra támaszkodva lelassítsa, majd a Szilágyságban lévő erődök segítségével megállítsa a Szamos völgyében 1. és a Máramarossziget felől támadó 3. magyar hadsereget. A felderítés adatai alapján a csoportosítás 126 könnyű- és kis harckocsival rendelkezett. E csoportosítás mögött Dés, Kolozsvár körzetében helyezkedett el a 3 hadosztályból és 1 gépesített dandárból álló hadseregtartalék. Feladatának azt határozták meg, hogy ellentámadást indítson a megállított és komoly veszteségeket szenvedett magyar erők ellen.
A déli csoportosítás, 5 gyalogos- és 2 lovashadosztállyal közel 150 harckocsival Arad környékére gyülekezett be, azzal a céllal, hogy a 2. magyar hadsereg két hadteste ellen indítson támadást, és törjön be a Tiszántúlra, veszélyeztesse Gyulát és Békéscsabát, továbbá tehermentesítse az északi csoportosítást. Az elgondolás szerint ezzel a lépéssel visszavonulásra és átcsoportosításra kényszerítették volna a Szamos völgyében megállított magyar erőket.
Figyelembe kellett venni továbbá a magyar határral párhuzamosan húzódó román erődvonalat is. Ezt az erődvonalat 1937-ben francia és angol támogatással és tanácsadók segítségével kezdték el építeni, amely a trianoni határral párhuzamosan kb. 300 km hosszan, a Tiszától a Marosig, majd az Erdélyi-Kárpátok, a Bükk hegység, az Érmelléki dombok, a Bihar- és Solymosi-hegység nyugati lábánál húzódott. Az volt a rendeltetése, hogy akár északon a Szamos völgyében, akár délen a Maros völgyében felvonuló román erők belső szárnyát védje, mert a külső szárnyak északon Csehszlovákiára, délen Jugoszláviára támaszkodhattak.
Az erődvonal építése egyre gyorsabb ütemben folytatódott a megkezdett munkálatok után. 1940 nyarára az erődvonal több mint 300 jól kiépített elemmel rendelkezett, amelyek jól összehangolt rendszert képeztek.
A betonerődöket általában egymás mellé telepítették, csak néhány helyen alkalmaztak mélységi tagozódást, főleg fontosabb csomópontokban. Az egyes elemek a várható támadási irányokba "vakok" voltak, és csak oldalazó tüzet tudtak lőni.
Minden erőd lőrése és bejárata elé egy, a megközelítést akadályozó vizes (ún. "Diamant") árkot terveztek. Ennek az volt a feladata, hogy megnehezítse az ellenség dolgát, amikor az robbanótöltetet akar elhelyezni a résekbe. A lőréseket védő árkot - a nagyobb erődöknél - egy külön lőrésbe elhelyezett géppisztoly (géppisztolyos katona) biztosította. Az árkokat csöveken keresztül az erődökből lehetett vízzel feltölteni, mivel minden erőd rendelkezett saját kúttal. A tervek szerint a figyelést az ellenség irányába periszkópokkal oldották volna meg, de ezek a műszerek nem kerültek beépítésre, így a felderítés és a pontos tűzvezetés feltételei nem voltak meg.
A világítást kőolaj lámpákkal oldották meg, de például latrináról nem gondoskodtak. A friss levegő biztosítását szellőzőcsövek segítségével oldották meg, amelyekre szükség esetén szűrő berendezést is csatlakoztatni tudtak.
Az erődök egymástól általában 200-300 méterre voltak, de a fontosabb helyeken (vasút, útcsomópont, lakott terület stb.) erődcsomópontokat alakítottak ki. Itt az erődök 25-50 méterre voltak egymástól, és mélységbe is tagolták őket. Az erődök közötti összeköttetést föld alatti vezetékek segítségével biztosították.
Érdekessége még az erődvonalnak, hogy az erődökbe beosztott legénység csak veszély esetén foglalta el őrhelyét a kiépített helyeken, addig az erődök mellé felépített téglaépületben tartózkodtak, ami egyértelműen laktanyai elhelyezést biztosított a katonák számára.

Az elkerülhetetlennek látszó magyar-román háborút végül a 27-én benyújtott román jegyzék akadályozta meg, amelyben a románok jelezték (valószínűleg német nyomásra), hogy elfogadnak egy "döntőbírói" eljárást a kritikus területekkel kapcsolatban.

1940. augusztus 30-án a Belvedere-kastély Arany-termében aztán aláírták a "második bécsi döntést", amely visszajuttatta Magyarországnak Észak-Erdélyt, a Székelyföldet és a Partium Nagyváradtól északra elterülő részeit (Bihart, Szilágyságot, Szatmári és Máramarost). Ezt a dokumentumot Ribbentrop német, Ciano olasz, Manoilescu román és Csáky István magyar külügyminiszter látta el kézjegyével.

"A román királyi kormány és a magyar királyi kormány azzal a felkéréssel fordultak a birodalmi kormányhoz és az olasz királyi kormányhoz, hogy a Magyarország részére átengedendő területnek Románia és Magyarország között függőben levő kérdését döntőhírei határozattal rendezzék. Ennek a felkérésnek, valamint a román királyi és a magyar királyi kormány felkéréssel kapcsolatban tett annak a kijelentésnek az alapján, hogy ily döntőbírói határozatot minden további nélkül magukra kötelezőnek ismernek el, Ribbentrop Joachim német birodalmi külügyminiszter és gróf Cianó Galeazzo, Őfelsége Olaszország és Albánia királyának, Etiópa császárának külügyminisztere, Manoilescu Mihail román királyi külügyminiszterrel folytatott ismételt megbeszélés után a mai napon Bécsben a következő döntőbírói határozatot hozták:
1. Románia és Magyarország között végleges határként az ide mellékelt térképbe berajzolt határ állapíttatik meg. A határnak a helyszínen való pontosabb kijelölése román-magyar bizottság .feladata lesz.
2. Az ekként Magyarországnak jutó, eddig mán területet a román csapatok 14 napi határidő alatt ki fogják üríteni, és rendes állapotukban Magyarországnak át fogják adni. A kiürítés és megszállás egyes szakaszait, valamint egyéb módozatait román-magyar bizottság azonnal megállapítja. A román királyi és a magyar királyi kormány gondoskodni tartozik arról, hogy a kiürítés és megszállás teljes nyugalomban és rendben történjék.
3. Mindazok a román állampolgárok, akik a mai napon Románia által átengedendő területen állandó lakóhellyel bírnak, a magyar állampolgárságot minden további nélkül megszerzik. Jogukban áll hat hónapi határidőn belül a román állampolgárság javára optálni. Azok a személyek, akik ezzel az optálási joggal élnek, a magyar állam területét további egy évi határidőn belül elhagyni tartoznak, és Románia he fogja őket ,fogadni. Ingó vagyonukat szabadon magukkal vihetik. Ingatlan vagyonukat elköltözésükig értékesíthetik, és a befolyt ellenértéket szintén szabadon magukkal vihetik. Ha az értékesítés nem lehetséges, Magyarország tartozik őket kártalanítani. Magyarország az optálók elköltözésével kapcsolatos összes kérdéseket nagylelkűen és előzékenyen fogja kezelni.
4. Azoknak a magyar nemzetiségű román állampolgároknak, akik az 1919-ben Magyarország által Romániának átengedett és most Romániánál megmaradó területen bírnak állandó lakóhellyel, jogukban áll hat hónapi határidőn belül a magyar állampolgárság javára optálni. Azokra a személyekre, akik ezzel az optálási joggal élnek, a megelőző, 3. pontban lefektetett elvek alkalmazandók.
5. A magyar királyi kormány ünnepélyesen kötelezettséget vállal aziránt, hogy azokat a személyeket, akik a jelen döntőbírói határozat alapján a magyar állampolgárságot megszerzik, de román nemzetiségűek, az egyéb magyar állampolgárokkal minden tekintetben egyenlőknek veszi. A román királyi kormány ünnepélyesen ennek megfelelően kötelezettséget vállal az állam területén maradó magyar nemzetiségű román állampolgárok tekintetében.
6. Az állami fennhatóság változásából adódó egyéb kérdések rendezése a román királyi és a magyar királyi kormány között közvetlen tárgyalások útján .fog történni.
7. Amennyiben a jelen döntőbírói határozat végrehajtása során nehézségek vagy kételyek merülnének fel, a román királyi és a magyar
kormány tekintetében közvetlenül fognak megállapodni. Amennyiben valamely kérdésben nem tudnának megegyezni, Úgy a kérdést végérvényes eldöntés végett a birodalmi kormány és az olasz királyi kormány elé terjesztik.

Aláírás: Ribbentrop Joachim s.k. és Ciano s.k"

Ennek értelmében 43.104 km2 területet csatoltak vissza Magyarországhoz, 2.633.000 lakossal. A lakosságnak 51,4%-a volt magyar, 42%-román, 3,7%-a pedig német.

Magyar lovasság az erdélyi bevonuláskor.

Romániának 14 nap alatt kellett kiüríteni a területet, ami a két fél megállapodása alapján szakaszosan lett végrehajtva.
A magyar csapatok szeptember 5-én indultak meg, és Máramarosszigetnél reggel 7 órakor lépték át a trianoni határt. A bevonulásban a teljes haderő részt vett. Komolyabb összetűzésre nem került sor, de a "Vasgárda" néhány civil ruhás osztaga igyekezett zavart kelteni. A 11. gyalogezred élét 9-én Zilah és Ördögkút között, míg a 34. ezred I. zászlóalját Felsőegregy környékén érte tűzrajtaütés. A csapatok ettől függetlenül meghatározott időre bevonultak a visszacsatolt területekre.

A Honvéd Vezérkar főnöke szeptember 13-i rendelkezése értelmében az I. hadsereg és a gyorshadtest-parancsnokság, a VI., VII. hadtest, illetve az I. és 2. gépkocsizó dandár kivételével a bevonulásban részt vevő csapatok visszatérhettek helyőrségeikbe. A visszamaradó alakulatok a kolozsvári IX. hadtest felállításának befejezéséig maradtak Erdélyben.
A hadrendfejlesztés súlyát, a területek átvétele után, a IX. hadtest Kolozsvár székhellyel történő felállítása, a határvadász alakulatok átszervezése, a tüzérség és a páncélos alakulatok továbbfejlesztése és ezzel kapcsolatban a hadtestek tűzerejének, valamint páncélelhárításának megerősítése képezte.

Csaba páncélgépkocsik Kolozsváron.

Ezzel befejeződött a békés területgyarapítások időszaka. A német-olasz bécsi döntőbírósági határozatokkal "visszatért" a Felvidék, Kárpátalja és Észak-Erdély. 1940 végére Magyarország tehát jelentősen gyarapodott, ami 47.092 km2-es területet és 4.333.304 fő lakost jelentett. Ezért azonban nagy árat kellett fizetni. Többek között engedményeket a szélsőjobb erőknek; csatlakozást a háromhatalmi egyezményhez; zsidótörvényeket és számunkra kedvezőtlen gazdasági kapcsolatokat kell megemlíteni.

Az 1940-es év utolsó meghatározó eseménye a december 12-én megkötött magyar-jugoszláv szerződés ("Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között") aláírása volt, amely a német politika szerint is kitűnően szolgálta a nyugodt, németbarát Balkáni stabilitást.