Ám nem csupán a belső folyamatok késztették Szulejmánt Magyarország megtámadására. Az okok megértéséhez időben és térben kissé el kell távolodnunk a mohácsi csatasíktól. Az európai nagypolitikát ekkor már hosszú évtizedek óta az Észak-Itália megszerzéséért folytatott francia-Habsburg konfliktus határozta meg. A két fél közül a Habsburgok voltak előnyben. Az övék volt Spanyolország, annak összes tengerentúli birtokával együtt, Németalföld, Dél-Itália, a német császári korona (bár ez ekkor már alig jelentett tényleges hatalmat), az osztrák örökös tartományok, és később az övék lett a cseh és a magyar korona is. Az ekkor még teljesen nyugat-európai súlypontú, hatalmas kiterjedésű birodalom felett egyetlen akarat uralkodott, a családfőé, V Károly német-római császáré. Öccse, Ferdinánd ugyan a családi szerződés értelmében megkapta a kevésbé fontosnak tartott osztrák örökös tartományokat (1522), s ehhez később megszerezte a cseh és magyar koronát is (1526 és 1527), ám bátyja beleegyezése és főként segítsége nélkül mozgástere igen csekély maradt. Magyarországnak éppen ez jelentette a legnagyobb problémát. V Károlyt ugyanis sokkal jobban érdekelte a franciákkal vívott háború, mint a Ferdinándot jóval közvetlenebbül érintő török kérdés. Amikor mégis figyelmet szentelt e problémának, számára a két lehetséges hadszíntér közül az észak-afrikai számított elsődlegesnek, ahol az Oszmán Birodalom vazallusaivá lett és a Földközi-tenger partjait és kereskedelmét veszélyeztető kalózok ellen folyt a harc. Az olyan kérdések, mint Ferdinánd magyar trónigényének támogatása, vagy 1526 után Szapolyai János királlyal és a mögötte álló Portával Magyarországon vívott háborúja, másodlagosnak minősültek. Ennek ellenére a két birodalom összeütközése elkerülhetetlenné vált, mivel mindkettő terjeszkedőben volt. Az ütközőzóna pedig részben éppen Magyarország területén helyezkedett el.

A mondott konfliktus másik szereplője, I. Ferenc francia király, minden erővel arra törekedett, hogy széttörje az országát körülvevő Habsburg-gyűrűt. A kontinens átellenes végén fekvő Franciaországot lényegesen kevésbé zavarta a oszmán hódítás, mint a Habsburgokat. Olyannyira nem, hogy amikor az Észak-Itáliáért folyó háborúskodásban fordulat állt be, és a kezdeti francia sikerek után a Habsburgok egyre inkább fölénybe kerültek, a francia külpolitika mindinkább hajlott arra, hogy a Portában egyfajta szövetségest lásson. Amikor pedig 1525-ben a paviai csatában a spanyol muskétások szétlőtték a francia lovagok rohamát, és maga I. Ferenc is fogságba került, már természetszerűleg bekövetkezett a kezdetben persze burkolt kapcsolatfelvétel. Nyilván nem arról van szó, hogy Szulejmán francia biztatásra támadta volna meg Magyarországot és rajta keresztül a Habsburgokat, csupán az "ellenségem ellensége a szövetségesem" elv érvényesült.

És a többi európai hatalom? Velence minden erővel igyekezett amúgy már hanyatlásnak indult levantei kereskedelmét elősegítő, az oszmánoktól az idők folyamán megszerzett kiváltságait biztosítani, tehát pillanatnyi érdekei szerint viszonyult a török kérdéshez. Lengyelország, amely elsősorban az oszmán va­zallus krími tatárokkal hadakozott, 1525-ben békét kötött a Portával, de így is számos ellensége maradt: Oroszország, Dánia, a német lovagrend stb.

Ilyen külpolitikai konstelláció közepette Magyarország tehát külső segítségre nem igazán számíthatott. Egyetlen tényező tudta volna tehermentesíteni az országot, a perzsa háború, ám amióta a harcias Iszmáil sah 1514-ben Csaldiránnál döntő vereséget szenvedett I. Szelimtől, ennek lehetősége is megszűnt. Az oszmánok keleti lekötöttségének megszűnése ellenére II. Lajos magyar király 1519 áprilisában, elismerve területi veszteségeit, békét köthetett Szelimmel, mert a szultán ekkor még Rhodosz ellen készült. A trónra lépő Szulejmán először követe útján szintúgy e béke fenntartására tett javaslatot, ám a magyar kormányzat a Behrám csauszt börtönbe vetette, jelezvén az új szultánnak, hogy a politikai ellentéteket fegyverrel kívánja rendezni.

II. Lajos Magyarország királya

Annyira vak lett volna a magyar kormányzat, hogy ne látta volna rossz külpolitikai helyzetét és a két ország közötti erőkülönbséget? A később elkövetett számos hiba ellenére sem valószínű. E döntés más okok mellett leginkább talán azzal magyarázható, hogy II. Lajos eddigre már pontosan felmérhette, hogy jelen esetben még a deklarált háború is jobb a törökök békéjénél. Míg ugyanis az oszmánok béke idején sem hagytak fel a támadásokkal, és sok várat, nagy területeket foglaltak el, és félő volt, hogy az egyre inkább hátország nélkül maradó végvárrendszer összeomlik, addig háború esetén maradt egy halvány reménysugár, egy döntő győzelem kicsikarása.

A csausz elfogása tehát felért egy nyílt hadüzenettel. A magyar vezetésnek ezután értelemszerűen megfelelő ellenlépéseket kellett volna tenni a várható támadás elhárítására: megerősíteni, felszerelni a végvárakat, megszervezni a mezei sereget, javítani a sereg ellátását. Mindebből azonban semmi sem történt meg.

Magyarországot dél felől egy kettős végvári vonal védelmezte az oszmán hódítással szemben. Az első Szörénytől kiindulva, a Duna mentén Nándorfehérvárig, majd onnan Szabácson és Jajcán át az Adriai-tenger partján álló Klisszáig ért. A második vonal Karánsebesnél kezdődött, és Lugoson, Temesváron, Péterváradon, Bihácson át az ugyancsak Adria-parti Zenggig húzódott. E védelmi rendszer évszázados fejlődés eredményeként alakult ki, kezdetei Nagy Lajos és Zsigmond király uralkodásának idejére nyúlnak vissza, és az egész középkori magyar királyság területét védelmezte. E végvárak kettős feladatot láttak el. Egyrészt megkísérelték elhárítani a török betöréseket, amit persze, elegendő erő híján sosem tudtak száz százalékosan megvalósítani. Másrészt éppen ezért őrségeik igyekeztek a háborút ellenséges területre átvinni, vagyis minél gyakrabban és minél nagyobb erőkkel betörni oda. Tehették ezt annál is könnyebben, mert a török területen, a Duna-Száva vonalától délre nemigen találtak már magyar ajkú lakosságot, az ott élők pedig, a két nagyobb ellenfél közé szorulva, annak engedelmeskedtek, aki nagyobb erőt tudott felvonultatni. Ebben az értelemben a végvárak a külpolitika eszközeként is szolgáltak. A 16. század második felében az ország belsejében létrejött végvári rendszer esetében ez már másként működött, hiszen a magyar portyázók akkor már a másik oldalon is magyar parasztokat találtak.
Ez a déli végvárrendszer, miként a hódoltságkori is, csak abban az esetben láthatta el feladatát, ha megfelelő erejű mezei sereg támogatta, amely ostrom esetén segítséget tudott vinni, vagy fel tudta menteni. Enélkül ugyanis, kevés kivételtől eltekintve, a megtámadott erősség szinte biztosan bukásra volt ítélve. Épp ezért a védvonal mögött bánságokat szerveztek, s azokat a végvárakban parancsnokló, olykor igen magas rangú főurak alá rendelték. Ezért kapcsolta például Zsigmond király a macsói bánsághoz Nándorfehérvárt, mivel így viszonylag nagy terület katonaságát lehetett a védelemre mozgósítani. Mátyás király viszont, hogy a túl nagy hatalmú macsói bánt gyengítse, kivette annak kezéből a várat. Igaz ugyan, hogy Kinizsi vezetésével létrehozta a temesi bánságot, valamint az egyesített horvát-szlavón bánságot, hogy ezek mintegy hátországként támogassák a végvárakat, csakhogy ezen várak kapitányai így már nem rendelkeztek a mögöttes terület katonaságával, hanem az idő múlásával egyre gyérebben csordogáló központi juttatásoktól függtek. Ez Mátyás uralkodása idején, az állandó zsoldos hadsereg támogatásával még nem jelentett gondot, de ez utóbbi felbomlása után katasztrofális következményekkel járt. Mert ami az állandó zsoldos hadsereg eltűnése után a középkori magyar hadszervezetből megmaradt, az kevés kivételtől eltekintve, alkalmatlannak bizonyult az oszmán invázióval szembeni harcra.

A szembenálló erők:

A magyar haderő Mohácsot megelőzően három alapelemből tevődött össze: a főurak és főpapok bandériumaiból, a nemesi felkelésből és a telekkatonaság intézményének keretében hadra kelt jobbágyokból. A bandériumok kiállításáról törvény rendelkezett, ám az arisztokraták jó része egyáltalán nem teljesítette e kötelességét, vagy gyakorlatlan katonákból állították ki csapatukat, máskor pedig az arra kapott pénzt egyszerűen eltették. Támadás esetén csupán a határvidéki főurak bandériumaira lehetett számítani.
A nemesi felkelésre alig lenne érdemes szót vesztegetni, harci értéke oly csekély volt. Ám a nemesség elvileg vérével adózott, de ha az uralkodó éppen arra hivatkozva, hogy katonai szempontból használhatatlanok, adóztatni akarta őket, felháborodva tiltakoztak és minden eszközzel ellenálltak.
A jobbágyság a telekkatonaság formájában vett részt a honvédelemben. Ez 1516 óta száz portánként öt katona kiállítását jelentette. Hadi jelentőségük még a nemesi felkelésnek is alatta maradt, jóllehet vannak arra utaló jelek, hogy ekkoriban már zsoldosokat, vagyis hivatásos katonákat fogadtak fel erre a célra.
A felsoroltakon kívül a király is tartott mintegy 1000 katonát, ám ezeket alig tudta fizetni. Rajtuk kívül az egyetlen, a török elleni harcban valóban használható haderőt az évtizedek óta a déli védővonalban szolgáló, ott nevelődött végvári katonaság jelentette. Létszámuk azonban elégtelen volt a hatalmas feladatra, és a végvári vonal összeomlását hozó harcokban maguk is nagyrészt felőrlődtek, vagy a fizetetlenség miatt távoztak. A magyar haderő tehát Mohácsot megelőzően egy nehezen mozgósítható, korszerűtlen, olykor rosszul felszerelt és fegyelmezetlen sereg képét mutatta.

Így hát Magyarország meglehetősen nehéz helyzetben nézett szembe Szulejmán trónra lépését követő első, 1521. évi hadjáratával. Nemcsak a két ország közötti gazdasági potenciálban, a népesség számában és szervezettségben mutatkozott óriási különbség, hanem a hadseregek erejében is.

Az oszmán hadsereg ebben az időben minden tekintetben a magyar fölé magasodott: jobb volt a hadszervezés és hadkiegészítés, a fegyelem, a felszerelés és fegyverzet, az ellátás és utánpótlás tekintetében is. A haderő területi elven szerveződött, és többnyire így is vonult hadba. A két fő területet az európai (ruméliai) és az ázsiai (anatóliai) országrész jelentette. Hadjárat idején e két hadtesthez csatlakoztak az udvari zsoldos csapatok. A reguláris haderő lovasságból, gyalogságból és tüzérségből, továbbá az utánpótlást és a műszaki munkákat végző kiegészítő alakulatokból állt. A lovasság legnagyobb részét a szpáhik adták, számuk 1525-ben kb. 50000 fő lehetett, ennek kilencven százaléka bevethető volt. Az udvari zsoldos lovasság szpáhikból, szilahdárokból, ulufedzsikből, gurebákból tevődött össze, s 1527-ben összesen 5088-an voltak. A gyalogság egyik fő elemét a magyar portális katonasághoz hasonló elven sorozott azabok alkották. Számuk több tízezer lehetett. Az elitcsapatot viszont kétségtelenül a janicsárok jelentették, számuk 10-12 000-re tehető. Kitűnő kiképzésük, fegyelmük és kitartásuk magasan a kor többi gyalogos alakulata fölé emelte őket, s ami ennél is fontosabb, jelentős részüket már ekkor lőfegyverrel szerelték fel. Ez többek között a mohácsi csata kimenetelére is befolyást gyakorolt. Az oszmán sereg viszonylag sok, kb. 700 tüzérrel és mintegy 1000 ágyúszekerésszel rendelkezett. A műszaki munkákat a lovas műszellem és a gyalogos jaja alakulatok végezték.
Az oszmán haderő hatalmas méretéről terjengő hírek rendszerint a reguláris magot körülvevő és kiegészítő irreguláris csapatok igen nagy számára vezethetők vissza. Ezek közül a legrosszabb hírre a sereg előtt járó, dúló-fosztogató akindzsik tettek szert, akik a közhiedelemmel ellentétben nem önként, zsákmányért vonultak hadba, hanem szintén a lakosság köréből sorozták be őket. 1521-ben számuk 20000 körül volt. Még náluk is nagyobb pusztítást végeztek a tatárok, akik változó létszámban, de minden hadjáratban részt vettek.

A török hadjárat kezdete:

Amikor 1521-ben a szultán haderejével megindult Magyarország ellen, még nem döntött a konkrét célok felől. A szultáni tanács ülésén, a divánon mind a Nándorfehérvár, mind pedig az ország belső részei elleni táma­dás felmerült. Szulejmán végül kettéosztotta seregét: a Piri pasa nagyvezír alá rendelt anatóliai sereget Nándorfehérvár, az említett déli védővonal kulcsa, az Ahmed pasa vezette ruméliai sereget pedig Szabács ellen küldte. A Logodi Simon és Torma András vezette 500 főnyi őrség által védett Szabács július 7-én az utolsó emberig vívott küzdelem után elesett. Július 9-én a szultáni sereg a vár alatt hidat kezdett építeni a Száván, hogy tovább nyomuljon a Szerémségbe, ahol az előreküldött portyázók már hatalmas pusztítást végeztek. A július 18-ra elkészült hidat azonban egy vihar tönkretette, így végül maga Szulejmán is Nándorfehérvár alá vonult, ahová július 31-én érkezett meg. Az Oláh Balázs és Móré Mihály vicebánok 700 katonája és a városi polgárság által védelmezett várat Piri nagyvezír csapatai már július eleje óta körülzárva tartották, a flotta pedig a folyókat tartotta blokád alatt, teljesen elszigetelve ezzel a várat minden külső segítségtől. A nagyvezírnek még arra is maradt ereje, hogy a Száva túlpartján álló Zimonyt is elfoglalja (július 12.). A lassan egy hónapja tartó ostrom során a török aknák és ágyúk már több rést nyitottak Nándorfehérvár falain, de a janicsárok rohamai rendre kudarcot vallottak. A szultáni sereg megérkezése azonban új lendületet adott az ostromnak. A víziváros falán tört rés elleni augusztus 3-i rohamot még visszaverték a védők, de a 8-án megismételt támadás elől már kénytelenek voltak a fellegvárba húzódni. Az oszmánok ezután háromszor próbálkoztak a fellegvár bevételével, mindhiába. Végül 66 napi ostrom után, augusztus 29-én a felmentő sereg nélkül maradt, élelemből és lőszerből teljesen kifogyott vár védői szabad elvonulás fejében feladták a várat. (A korabeli krónikás hagyomány szerint a maréknyi csapatot később mégis lemészárolták, azonban a várvédők egy részével a későbbi oklevelekben is találkozunk. ) A szultán 3000 főnyi őrséget hagyott Nándorfehérváron, parancsot adott az elfoglalt erősségek kijavítására, majd szeptember 15-én visszaindult Isztambulba.

A magyar kormányzat eleinte úgy tudta, hogy a szultán ismét Keletre készül. Csak akkor tudatosult bennük a veszély, akkor tapogatóznak külföldi segítség után, mikor Nándorfehérvár ostroma már megkezdődött. Minthogy ebben a korban a nemesség táborba szállása előfeltételének tekintették, hogy a király is hadra keljen, mindenki erre várt. A királynak azonban sem pénze, sem katonája nem volt. Végül július közepén néhány főúr és néhány száz katona kíséretében megindult a tolnai gyülekezőhely felé, de mert senki sem csatlakozott hozzá, július 31-én visszatért Budára. A nádor, Báthori István például éppen menyegzőjét ülte. Felmerült, hogy a naszádosokkal küldjenek segítséget az ostromlottaknak, ám kiderült, hogy pénzhiány miatt már 1518-ban elbocsátották őket. Végül a budai polgárok segítségével felszereltek egy kisebb flottát, de az a török folyami zár miatt kénytelen volt Szalánkeménnél visszafordulni. Eközben azonban a nádor futaki táborában már végre nagyobb haderő gyülekezett, és közeledett Erdély felől Szapolyai István erdélyi vajda mintegy 15-20000 fős serege is. Augusztus 8-án a király ismét elindult Budáról. A velencei segélynek és a lefoglalt Bakócz-vagyonnak hála, már 4000 katona kísérte. Olyan lassan araszolt előre, amilyen lassan serege gyarapodott. A király augusztus 22-én érkezett Tolnára, ahol a dunántúli nemesi hadak várták. A Nándorfehérvár felmentésére összegyűlt magyar seregek összlétszáma elérte a 60000 főt, de a hadvezetés vitákkal töltötte a drága időt. A vár elvesztésének döbbenetes híre sem változtatott a nemesség addigi magatartásán, noha megértették, hogy Szabács és Nándorfehérvár elvesztésével az oszmánok számára egyenes út nyílt az ország szívébe. Szeptemberben Mohácson, októberben Újlakon vitatkoztak a teendőkről. Helyes döntéseket hoztak, de nem volt senki, aki végrehajtotta volna azokat, a mohácsi tábor pedig a pestis kitörése után pánikszerűen eloszlott. Nem hozott érdemi változást a novemberi budai országgyűlés sem. Pedig egy gyors ellentámadás akkor még sikerrel kecsegtetett volna, hiszen már Hunyadi téli hadjárata bebizonyította, hogy a téli időszakban végrehajtott akciókkal meg lehet lepni a törököket, az ostrommal bevett várak helyreállítására pedig nem maradt volna elég idejük a hódítóknak.

A magyarnál sokkal céltudatosabb és határozottabb oszmán hadvezetés viszont nem vesztegette az időt. Kihasználva az ellenfél tehetetlenségét, már 1522 tavaszán hozzákezdett a déli védvonalon tört rés kitágításához, végső soron az egész rendszer felszámolásához. Először elfoglalták a Nándorfehérvártól keletre fekvő Orsovát, a délnyugatra levő Knint pedig védői feladni kényszerültek, mire Scardonát is elhagyta őrsége. Némi reményt adott, hogy Klisszát, a dalmát tengerpart kulcserődjét sikerült megvédeni. Az oszmánok 1524 elején is megpróbálkoztak Klisszával, de a védelem másodszor is eredményes volt. Jajcát két alkalommal is, 1522-ben és 1525-ben fel tudták menteni, ami bizonyítja a fentebb a felmentő seregről mondottakat. Ám e sikereket nagyban beárnyékolta Szörény elvesztése. E vár a Duna bal partján, Havasalföld határán állt, így fontos megfigyelőpontot jelentett mind katonai, mind politikai szempontból. Miután elfoglalták, az oszmánok innen már Erdélyt és Temesvárt veszélyeztették. Ráadásul elestével összeomlott az első magyar végvári vonal is. Ami abból megmaradt, főként Jajca és Klissza, azt minden oldalról török várak fojtogató gyűrűje vette körül, ellátásukat csak komoly haderő bevétésével lehetett ideig-óráig megoldani. Elszigetelten állva még saját magukat is alig tudták megvédeni, csak idő kérdése volt, mikor vesznek el végleg.

Az elfoglalt magyar várakból kiépült az oszmánok első védővonala, ahonnan megkezdték a támadásokat a belső magyar várláncolat ellen, elsősorban az azok bázisát biztosító területek pusztításával. A probléma ezzel az volt, hogy a harcok addig java részt az országon kívül, vagy a szűken vett határvidéken zajlottak, azzal viszont, hogy a védelmi vonal a Duna-Száva vonalon belülre került, a háború már mélyebben fekvő magyar területeket is elért. Ennek a pusztításnak esett áldozatul csaknem az egész Szerémség.
A kudarcok és a veszély végre cselekvésre ösztönözte a királyi udvart, ám pénz- és segélyszerzési kísérletei rendre megbuktak. A német birodalmi rendek ugyan 1522-ben felajánlottak 4000 katonát, ám azok elsősorban a horvát végeket erősítették, ahol a török csapatok legközelebb kerültek a birodalom határaihoz. Egyetlen dolog hozott kézzelfogható eredményt: Tomori Pál kinevezése alsó-magyarországi főkapitánnyá.

Tomori korábban többféle hivatalt is viselt: volt kúriai jegyző, kincstári tisztviselő, erdélyi sókamarai ispán, az 1510-es években fogarasi, majd munkácsi várnagy. 1512-ben járt Isztambulban is mint követ. Részt vett az 1514. évi parasztháború leverésében. 1520-ban azonban az esztergomi ferences-rendi kolostorba vonult el, és többszöri invitálás ellenére sem kívánt visszatérni a világi életbe, noha már ekkor is sokan alkalmasnak tartották a védelem vezetésére. Ám 1523 tavaszán a magyar kormányzat kérésére a pápa szinte kényszerítette Tomorit, hogy fogadja el a kalocsai érseki széket és vele együtt az országgyűlés által ráruházott főkapitányi tisztséget.
Tomori, ha már egyszer elvállalta, szívvel-lélekkel nekilátott feladata teljesítésének. Éppen a legjobbkor érkezett Péterváradra, ugyanis 1523 augusztusának elején Ferhád pasa és Bali szendrői bég 12-15000 főnyi serege a Szerémségbe tört, és körülzárta Rednek várát. A Tomori által a hátukba küldött csapat és a sajkások azonban elpusztították a törökök Szabácsnál maradt hajóit, a sereg többi része pedig augusztus 6-7-én Szávaszentdemeternél megütközött Ferhád főerejével. A csatából menekülőket végül beszorították a Szávába, maga Ferhád is a harctéren maradt (más források szerint a szultán fejeztette le a vereség miatt). A győztesek a Mohácsot megelőző időszak egyetlen igazi sikerét ünnepelhették.
Tomori ezután sem pihent. Egyházmegyéje jövedelmeit felhasználva igyekezett a megmaradt második védővonal várait, Titelt, Péterváradot, Újlakot stb. megerősíteni. Katonái állandóan figyelték az átjárókat, és 1524-ben sikerült is néhány betörést meghiúsítani. 1525-ben pedig, hosszú ideje először magyar portyázók csaptak be török területre, és kirabolták Kolicsot. Tomori azonban az udvartól jóformán semmiféle támogatást sem kapott, s csak akkor utaltak ki neki némi pénzt, amikor 1525 elején lemondással fenyegetőzött.

A magyar udvar 1526-ban idejekorán értesült arról, hogy a szultán ismét Magyarország ellen készül. Már 1525 végén megtudhatták az ide menekült Bakics Pál szerb vajdától, hogy a szultán célja Buda megszerzése. Mások arról tudósítottak, hogy a törökök az országba vezető utakat figyelik, vizsgálják. A hírek hallatán a király parancsot ad a bánoknak, hogy készüljenek fel a védelemre. Ám most sem történt más, mint öt évvel azelőtt. Nem volt pénz. A telet az udvarnál töltő Tomori hiába kért pénzt, hiába figyelmeztetett, senki sem hederített rá. Kinevezték ugyan kincstartónak, ám az adott körülmények között ez puszta cím volt, semmi más. A csalódott, megkeseredett Tomori egy éjjel azután szinte menekülve hagyta el Budát. Visszatért csapataihoz, amelyek akkor már 11 hónapja nem kaptak zsoldot. Látván, hogy semmi sem történik az ország védelmében, a végvidéki parancsnokok márciusban beadták lemondásukat. Ám ahogy a védelem, úgy a lemondásuk sem érdekelt senkit. A magyar nemesség az április 24-re kitűzött rákosi országgyűlésre készült, ahol fontos dolgokról: személyes ügyekről, a főúri és a köznemesi párt közti viszályokról kellett dönteni. Csak az országgyűlés vége felé hoztak konkrét védelmi határozatokat: azonnal meg kell erősíteni és fel kell szerelni a végvárakat, a hadaknak fel kell készülniük a táborba szállásra. Mindezek végrehajtásához azonban még mindig hiányzott a legfontosabb: a pénz. Az egyetlen ütőképes magyar fegyveres erőt ekkor csak Tomori 2000 katonája jelentette, akik azonban az állandó csatározásokban egyre fogytak, segítség pedig éppen csak annyit érkezett - no nem az udvartól, hanem a pápától és néhány határszéli birtokostól -, ami a veszteségeket ellensúlyozta.

Ekkor a szultáni sereg már több mint két hete, április 23-a óta úton volt Magyarország felé. Lassan haladtak, mert a Morava folyó mellett vezető felvonulási utat a folyó áradása csaknem járhatatlanná tette. Az akadályok ellenére a sereg június 30-án megérkezett Nándorfehérvárra. Addigra Bali bég szép kényelmesen hidat veretett a Száván. Tehette, senki sem zavarta. A magyar haderő gyülekezését július 2-ra, Tolnára tűzték ki. És megint bekövetkezett az 1521-es helyzet. A király közölte, hogy nincs pénze a hadra keléshez, erre hivatkozva azonban a nemesség sem érezte kötelességének, hogy fegyvert fogjon. Végül közadakozásból és a pápa által átengedett egyházi vagyonból fogadtak katonákat. A nádor is hiába próbált Mohácsra vonulni, senki sem csatlakozott hozzá, mindenki a királyra várt.

A szultáni sereg, élén az Ibrahim pasa vezette ruméliai had, közben július 2-4. között háborítatlanul átkelt a Száván, és július 11-én már a második védővonal kulcserődje, Pétervárad alatt állt. A várat mindenképpen el kellett foglalniuk, mert elzárta az oszmánok fő utánpótlási vonalát, a Dunát. Alapi Gáspár és 1000 fős védőserege két hétig tartott ki. Ezalatt visszavertek két rohamot, de amikor az ostromlók ágyúi szétrombolták a falakat, július 27-én feladták a várat. Újlak sem sokáig tudott ellenállni az oszmán sereg erejének, egyheti ágyúzás után, augusztus 8-án került török kézbe. Erdőd és Eszék őrsége, kilátástalannak ítélve a harcot, elmenekült. Szulejmán augusztus 14-én ért Eszékre. Itt nyomban nekifogtak a hajóhíd és a túloldali mocsáron átvezető töltés felépítésének, amely 19-re elkészült, és 22-re már az egész oszmán had átkelt rajta. Érdemi ellenállással addig nem találkoztak. Tomori 1500 katonájával meg sem kísérelhette, hogy beavatkozzék a harcokba, s július 16-án kénytelen volt sorsára hagyni Péterváradot. Ezután a Duna bal partján északnyugat felé indult, a Dráva torkolata felett átkelt a Dunán, és egyesülve Perényi Péter temesi ispán csapataival, a Dráva-vonal védelmére akart vonulni. Sajnos elkésett, mert addigra már a törökök megvetették lábukat a Dráva bal partján. Ezért a Karasica mocsarában vert tábort 6000 emberével, szekérvár védelme alatt, s onnan nyugtalanította a közeledő oszmán hadat.
A magyar kormányzat csak június közepe felé döntött arról, hogy a csapatoknak július 2-ra, Tolnára kell összegyűlniük. Ám II. Lajos is csak július 20-án indult el Budáról, és, miként 1521-ben, haladásának lassúsága serege gyarapodásával állt arányban. Elképzelhető persze, hogy a cseh és morva zsoldosokat akarta bevárni. A nádor ugyan megindult délre a tolnai táborból, hogy a Drávánál megpróbálja feltartóztatni az ellenséget, de most sem tartott vele senki. Végül a királyi sereg augusztus 6-ra ért Tolnára, majd 14-én továbbment Mohácsra, ahová 24-én érkezett meg. Szulejmán naplójának egy megjegyzéséből elég valószínű, hogy a magyar hadvezetés már korábban eldöntötte, szükség esetén itt ütköznek meg az ellenséggel. Az oszmánok és a magyarok között ekkor tehát már csak a Karasica mocsarai álltak, de ennek átjáróit a királyi sereg nem próbálta meg lezárni, sőt, Tomori csapatait is visszarendelték onnan Mohácsra. Augusztus 28-án az oszmánok átkeltek a Karasicán is, majd ott táborba szálltak. Szulejmán parancsot adott, hogy a sereg másnap csatára készüljön. Könnyűlovassága akkor már két napja előcsatározásokat folytatott a magyarokkal.

Tudományos berkekben vita folyt és folyik arról, hogy az említett három vízi akadály (Száva, Dráva, Karasica) révén fel lehetett volna-e tartóztatni az előrenyomuló oszmán sereget. Van, aki úgy véli, hogy mindhárom vonal alkalmas lett volna erre a célra, van, aki szerint egyik sem. Az szinte első látásra bizonyosnak látszik, hogy a Szávánál erre semmi esély nem volt. Itt ugyanis az átkelőhelyet már eleve biztosította a török kézen levő nándorfehérvári és zimonyi vár. Sokkal érdekesebb ebből a szempontból a Dráva vonala. Itt ugyanis, ha hinni lehet a korabeli vízrajzi helyzetet bemutató térképeknek, a folyó mentén végig mocsarak, árterek húzódtak. Nagyobb seregek átkelésére alkalmas pont a Dráva torkolatától felfelé először Eszéknél van. Ezt a magyar haderőnek mindenképpen meg kellett volna próbálni elzárni. Nem tudjuk, miért nem tette. Elképzelhető, hogy a magyar nehézlovasság sem tudott volna ezen a rossz talajon mozogni. Az a feltételezés, hogy ebben az esetben az oszmánok feljebb próbálkozzanak, nem tűnik reálisnak, hiszen így nekik is a folyó menti mocsaras talajon kellett volna továbbvonulniuk, nem beszélve az ezzel járó időveszteségről. A Karasica esetében nyilvánvaló, hogy egy patak nem jelenthet akkora akadályt, amelyen egy, a Drávát is viszonylag könnyen áthidaló oszmán sereg ne tudott volna szinte menetből átkelni.

A csata:

Augusztus 29-én tehát a Mohácstól 7 km-re délre elterülő síkon szembetalálkozott a két sereg. A terület mindenképpen nagyobb figyelmet érdemel, mert terepadottságai befolyásolták a csata menetét (nem a kimenetelét, mert az már réges-rég eldőlt). A csatahelyet a magyar fél választotta ki, hiszen egy része már hetek óta ott várakozott a szultáni seregre. A mezőt kelet felől a Duna mocsaras ártere határolta, szélén az Eszék felé vezető úttal. Közepén a Borza patak folydogált. Dél-nyugat felé, a patakkal csaknem párhuzamosan mintegy 20-30 m-rel magasabban fekvő terasz húzódott, amely messzire elnyúlt észak felé, délkeleti végét pedig egy erdő zárta le. A források utalásai alapján elképzelhető, hogy ennek partoldala meglehetősen meredek volt, s akadályozhatta az oszmán sereg felvonulását. A patak és a terasz közti síkon mélyebb teknők sorakoztak, olykor áttekinthetetlenné téve a terepet.
A magyar táborban néhányan azt javasolták, hogy ne ütközzenek meg, hátráljanak, és főleg várják be Szapolyai István erdélyi vajda 20-25000 fős seregét, aki már jelezte érkezését. Hasonlóképp megindult és Zágrábnál járt Frangepán Kristóf a horvát-szlavón bánság haderejével. A Csehországból érkező segélycsapatok is a Dunántúlon voltak már. A magyar sereg többi vezetője azonban köztük Tomori is, akit nemrég neveztek ki fővezérnek Szapolyai Györggyel együtt - a csata mellett döntött. Ennek okairól szintén vita folyik, de az az érvelés, hogy a már közelben levő, nagyszámú és gyors lovassággal rendelkező oszmán sereg elől ekkor már nem lehetett volna biztonságosan visszavonulni, igencsak megfontolandó. Nem biztos továbbá, hogy az említett segélyhadak az előtt megérkeznek, mielőtt a magyar sereg mégis csatára kényszerült volna valahol Buda előtt. Azt sem lehet kizárni, hogy a fővárostól minél távolabb akartak megütközni. Mindenesetre a magyar hadvezetés is úgy döntött, hogy augusztus 29-én vívják meg a csatát.
Ennek megfelelően a sereg már hajnalban felfejlődött. Harcrendjük két vonalból állt, amely a Borza pataktól délnyugatra, a terasszal szemben, ettől kb. 2-2,5 km-re helyezkedett el. Az első vonal kb. 6000 lovasból álló jobbszárnyának Batthyány Ferenc horvát-szlavón bán, a 3000 lovast magában foglaló balszárnynak pedig Perényi Péter temesi ispán volt a parancsnoka. Középen a mintegy 12000 főnyi zsoldos gyalogság helyezkedett el. Tomori, a fővezér, attól félvén, hogy szárnyait a nagyobb létszámú ellenség átkarolja, a lehető legjobban széthúzta az arcvonalat. A második, az elsőnél kisebb létszámú és ezért rövidebb harcrendet jórészt a főúri bandériumok alkották. Ez elsősorban a király védelmét látta el, illetve a tartalék szerepét játszotta. A király tulajdonképpeni testőrségét 1000 nehézlovas adta, mellettük kétoldalt gyalogosok és könnyűlovasok sorakoztak fel. A tüzérség elhelyezkedése meglehetősen bizonytalan.

A szembenálló erők elhelyezkedése a síkon.

A sereg ilyetén való felállítása három problémával járt. Egyrészt a harcrend kialakítása azt eredményezte, hogy a rövidebb második vonal miatt a szárnyak veresége esetén szinte bizonyosan bekerítik a sereget. (Ha azonban az első vonal rohama sikeres, a győztes szárnyak bekerítik és a centrum gyalogságának szorítják az ellenség középhadát.) Másrészt a sereg felállítása mindenképpen túl korán történt, hiszen a csata csak délután 3 óra után kezdődött. A katonák hosszú órákig ácsorogtak az augusztus végi napon, ami elég fárasztó elfoglaltság csata előtt. Harmadrészt a csatarendbe állt csapatokat a lassan beérkező oszmán had vezetőinek bőven volt ideje az említett teraszról szemrevételezni, és annak megfelelően elrendezni saját erőiket. Az önmagában csupán 25-26000 (de lehet, hogy 30000) fős magyar királyi sereggel egy több mint kétszeres számbeli túlerőben - és mint láttuk, még annál is nagyobb harcászati és technikai fölényben - levő, tehát mintegy 50-60 000 főnyi reguláris katonát számláló oszmán had állt szemben. Ezt az adatot ma már források igazolják, és mindenképpen az erős túlzások körébe kell utalni a (több)százezres török seregekről szóló mendemondákat. Az Oszmán Birodalom teljes hadereje ekkortájt 100-110000 fő lehetett, és elképzelhetetlen, hogy mindenkit kivezényeltek volna a Magyarország elleni hadjáratra, hiszen ez esetben a birodalom távoli végei őrizetlenek maradtak volna, és a belső területeken is szükség volt a katonaság jelenlétére, tekintettel a gyakori lázadásokra.

Az oszmán sereg kora délután kezdett kibontakozni a Karasica irányából. A csapatok harcrendben vonultak fel, már amennyire ezt a terep megengedte. A sereg élén a ruméliaiak haladtak, mögöttük a szultán az udvari zsoldos hadakkal, és végül az anatóliai hadtest következett. Nehézségeikről sokat elárul, hogy bár a táborból kora reggel útnak indultak, és a csatatérig csupán kb. 10 km-es távolságot kellett megtenniük, mégis, a ruméliaiak dél körül, a derékhad és az anatóliai hadtest pedig 1-2 óra további késéssel érkezett meg a terasz peremére. A források szerint a csapatok annyira elfáradtak, hogy a szultán haditanácsot tartott, melynek eredményeként a csata elhalasztása mellett döntöttek, és parancsot adtak a táborverésre. A ruméliai hadtest ezután megkezdte a leereszkedést a délnyugati magaslatról, hogy a síkon táborozzanak le. Balszárnyáról kivált Bali bég egy csapat akindzsival, és elindult, hogy balról megkerülje a magyar harcrendet. Tomori kénytelen volt ellenük Ráskai Gáspár vezetésével oldalvédet küldeni.

Feltehető, hogy a magyar hadvezetés is értesült arról, hogy a ruméliaiak tábort vernek, és a királynak a táborba való visszatérést ajánlották. Tomori azonban az ellenkezőjét javasolta, arra számítva, hogy ha aznap vívják a csatát, külön-külön verheti meg a szultáni sereg egyes részeit. Nyilván ez volt az egyetlen esély a győzelemre. II. Lajos ezért parancsot adott a támadásra. A szultán vezette udvari zsoldosok a terasz szélén lehettek, s talán már meg is kezdték leereszkedésüket a magaslat pereméről, a ruméliaiak pedig már a tábort építették, amikor a magyar jobbszárny teljes vágtában megrohamozta őket. Nagy valószínűséggel a centrum gyalogsága a jobbszárnnyal együtt indult meg, míg Perényi balszárnya helyben maradt, mivel velük szemben ekkor még nem állt ellenség: az anatóliai csapatok csak később értek a helyszínre. Mindenesetre a balszárny lovasságának támadása zavart idézett elő a ruméliai hadtestnél, és a katonák menekülni kezdtek. Hátrafelé azonban a terasz oldala elzárta az utat, ezért két irányba szétváltak.
Tomori, az első sikert látva, ekkor futárt küldött a királyhoz, hogy a második lépcső is támadjon. Mire azonban ezek a csapatok harcba léptek, a jobbszárny támadása már kifulladt, és elkezdett visszavonulni. Ezt, a közhiedelemmel ellentétben, bizonyosan nem a török tüzérség tüze okozta, mert egyrészt ezt biztosan tudjuk - oly magasra irányozták a lövegeket, hogy golyóik az előremozgó második magyar harcrend felett is átrepültek, másrészt mert a centrum gyalogságára lőttek belőlük. Elképzelhető, hogy a táborveréskor olyan helyre állították az ágyúkat, ahonnan nem tudták belőni az egész terepet. A megfutamodás fő oka az lehetett, hogy az időközben a helyszínre ért janicsárok sortüzekkel fogadták a magyarokat. Nagy valószínűséggel ekkor esett el Tomori is, miközben a futókat próbálta feltartóztatni.

A csata (Székely Bertalan festménye)

Azzal, hogy az első lovasroham kifulladt, lényegében a csata is eldőlt. Az időközben elsáncolt török ágyúk elé érve a gyalogság mozgása is megtört, a mögöttük érkező második magyar harcrend pedig kitérésre kényszerült, és a centrum gyalogságának két oldalán mozgott előre. Egy részük a balszárnyat vezénylő Perényihez csatlakozott, aki a vele szemben megjelenő anatóliai hadtesttel vívott kemény harcot. Perényi rohama a többszörös túlerő ellen nem járt eredménnyel, s hamarosan ő is hátrálni kényszerült. Ettől kezdve a csata eseményei áttekinthetetlenné váltak. A lovasságnak a janicsárok sortüzeit túlélő része ekkor már menekült, ám az ágyúk előtt harcoló gyalogságot az oszmánok bekerítették, és nagy részüket lemészárolták.

Az alig másfél-két órás csatában a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett. Elesett 4000 lovas, 10000 gyalogos, 7 püspök és 28 főúr. A menekülő király a Csele patakba fulladt. Tomori fegyverrel a kezében halt meg. A szultán megkerestette a holttestét, levágott fejét karóra tűzték sátra előtt.

II. Lajos holttestének megtalálása (Székely Bertalan festménye)

Ismét felmerül a kérdés: hol maradtak, miért nem érkeztek meg időben a már említett erősítések. Frangepán Kristóf még szeptember 1-jén is a horvát csapatok gyülekezésére várt, így tulajdonképpen el sem indulhatott. Szapolyait július folyamán hol Havasalföld ellen küldték, hol a fősereghez való csatlakozásra utasították. De ha akart volna, akkor sem tudott volna Mohácsra indulni, mert az erdélyi seregek sem siették el a hadba vonulást, így Szapolyai augusztus 15-én még Tordán várakozott, jó 400 km-re a csata helyszínétől.

Végkifejlet:

A szultán a számára is némileg meglepő győzelem után rövid pihenőt adott hadának, majd megindult hadjáratának fő célja, Buda felé. A kiküldött portyázók előtte jártak, és raboltak, pusztítottak. Eközben augusztus 30-án a csatavesztés híre megérkezett a fővárosba, mire az egész udvartartás még aznap éjjel elmenekült Pozsonyba. Másnap csaknem az egész lakosság követte őket. A szultán szeptember 12-én érkezett Budára. Megszemlélte a várat, s ezalatt a sereg hidat vert a Dunán, és megkezdte átkelését a pesti oldalra. 14-én felgyújtották a várost, hajóra rakták a palotában talált pincseket, köztük azt az óriás ágyút, amelyet Hunyadi János zsákmányolt 1456-ban Nándorfehérvár alatt. A szultáni sereg szeptember 25-én indult vissza Isztambul felé. Addigra portyázói a főváros körüli területeket Győrig és Egerig pusztították. Csupán néhány fallal erődített város menekült meg.
A csatavesztés hírére a Zágrábnál álló Frangepán Kristóf mindössze 500 katonával a Dunántúlra sietett, és néhány portyázó csapatot sikerült is szétvernie. Szapolyai azonban alapvetően tétlen maradt. Feltehető, hogy haderejét már az elkövetkezendő királyválasztási küzdelemre tartogatta, s a Tisza bal partja mögül figyelte a dél felé elvonuló oszmánokat, akik október 8-án hagyták el az országot.

A mohácsi csatát nem lehet önmagában vizsgálni, sokkal inkább csomópontnak kell tekinteni. Mohács végelszámolás volt, az akkor már másfélszáz esztendeje kisebb-nagyobb megszakításokkal zajló háború végelszámolása. A Magyar Királyság a maga alig 4 millió lakójával, Mátyás király halála óta folyamatosan hanyatló gazdaságával, korszerűtlen hadseregével nem mérkőzhetett meg a nálánál területileg ötször, lakosságát tekintve hatszor nagyobb Oszmán Birodalommal. Vereségre volt ítélve, mert az erősen központosított, despotikus uralom alatt élő oszmánok erőiket sokkal jobban tudták összpontosítani, mint a közállapotait tekintve teljesen szétzilálódott, pártharcokba merült magyar állam. Kilátásai még ép gazdasági, társadalmi és politikai háttér esetén is kérdésesek lettek volna, hiszen az ellenállás az egyre erősödő oszmán nyomással szemben hihetetlenül sok pénzbe és emberbe került, s ezt hosszú távon nem tudta biztosítani.

De ahogy Mohács a Magyar Királyság középkori történetének lezárása, úgy kezdete is egy másik korszaknak, a török hódítás korának. Azzal, hogy az uralkodó, II. Lajos odaveszett, s vele az ország vezetőinek jelentős része, új hatalmi rend kialakulása vette kezdetét. A két nagyhatalom, a Habsburgok és a Porta közé ékelődött Magyarország még jobban belesüllyedt a pártküzdelmekbe, melynek egyenes következménye lett a kettős királyválasztás, majd ezzel együtt az ország két részre szakadása. A bomlási folyamatot betetézte Buda elvesztése 1541-ben, amelynek eredményeként az oszmánok tartósan megvetették lábukat az országban, beékelődve a korábbi két országrész közé, és másfélszáz esztendőre állandósítva a háborús állapotokat.