Hogy a cionista uralkodó elit dilemmája még teljesebb legyen, elnyomóink kénytelenek szembesülni azzal a ténnyel is, hogy – más országokkal ellentétben – hazánkban sem a média, sem az oktatás révén nem sikerül teljes engedelmességre és a gyarmatosítók szeretetére nevelni jelentős tömegeket. Büszkén mondhatjuk, hogy talán a világon nálunk akadozik a leginkább a híres zsidó agymosó gépezet. Erről a „kuruckodásról” beszélt volna Orbán Viktor, amikor „félázsiai népségnek” titulálta a magyarokat? Ady egyik versében találóan írta, hogy a magyar nemzet „uralkodást magán nem tűr”. (Igaz, hozzátette azt is, hogy „szabadságra érdemetlen”, de ebben talán tévedett.) Persze az elmúlt évtizedek során az a látszat keletkezhetett az egymást követő két elnyomó rezsim (a kommunista és a liberális-cionista) ellenfeleiben, hogy a magyar megalkuvó, belenyugvó, „birka” néppé vált, azonban meglehet, a látszat csalt, és több millió magyar lelkéből továbbra sem sikerült kiirtani az ellenkezés, a kuruckodás, az ellenállás szellemét.

Kínos helyzet elé állítottuk a cionista pénzügyi elitet még egy másik vonatkozásban is. A „demokrácia” az elmúlt száz év során kiépült zsidó világhatalom egyik alapmítosza, ezért aztán a világhódítók komoly bajban vannak, amikor kiderül: a „demokráciának” nevezett népámítás révén sem sikerül biztosítani a zsidóság kiváltságait és a cionista rendszer legitimitásának fenntartását. A háttérhatalom berkeiben és hazai kollaboránsaik körében egyre kevésbé értik, miért működik a „demokrácia” a birodalom legtöbb tartományaiban, és miért nem működik nálunk. „értelmiségük” és dróton rángatott „politikusaik” mindenféle agyament „válaszokat” izzadnak ki magukból, melyekből jól látszik a teljes tanácstalanság. A „félázsiai” és „moslékzabáló” „kurva ország” „rasszistáinak” és „antiszemitáinak” ténykedése nyomán ugyanis kutyaszorítóba került a cionista-liberális elit: uralmát idehaza egyre inkább csak úgy képes elfogadottá tenni, sőt egyáltalán fenntartani, ha a demokrácia fügefaleveleit félredobva nyílt diktatórikus eszközökkel nyomja el a hazafias ellenállást. Csakhogy az önkényuralmi eszközök nyílt alkalmazása esetén nem fog-e lelepleződni az egész hamis „demokratikus” színjáték? A cionista uralkodó rétegek számára tehát a kérdés a következő: mi a nagyobb veszély, a magyarok kuruckodása és az ellenállás szellemének átterjedése más államokra, vagy pedig a demokrácia mítoszának esetleges megrendülése?

A zavar, a kapkodás, az idegesség jól érzékelhető a „nemzetközileg szervezett zsidóság” soraiban. (Gondoljunk csak a Zsidó Világkongresszuson történtekre, az egymással ellentétes megnyilvánulásokra, Lauder „bocsánatkérésére”, a „galambok” és a „héják” ellentétes megnyilvánulásaira, a minket csábítgató szirénhangokat követő fenyegetőzésekre stb.) És bizony büszkén mondhatjuk: a zűrzavart és idegességet a zsidóság legendásan egységesnek látszó soraiban nem az iszlamista harcosok, nem is az oroszok vagy a kínaiak, hanem mi, „moslékzabáló” magyarok idéztük elő.

A világhódítók és hazai szekértolóik feje leginkább mégis azért fáj, mert attól tartanak, az anticionista magyar ellenállás rokonszenvet ébreszt másutt is, és függetlenségi törekvéseink követőkre találhatnak a globális birodalom más alávetett tartományaiban. Talán mégis kegyes lesz hozzánk a sors, és a magyarság ismét világtörténelmet ír? Csak rajtunk múlik.