Trianon : A huszonegyedik Hiszekegy |
A huszonegyedik Hiszekegy
G. Kirkovits István 2014.05.31. 17:34
Csak azoknak nem fáj, akik már nyolcvanegy év óta porladnak a mohás fejfák alatt. Csak azoknak nem fáj, akik úgy szenderülhettek örök nyugalomra, hogy nem érték meg lét- és életterük megcsonkítását.
Nyolcvan éve történt a tragédia, amikor kiszakítottak az állam és az ember testéből egy nagy, meghatározó darabot. Kihullt a kézből az ősi kard, felsőbb szempontok alapján diktáltak a győztesek, hogy összekuszálják és összerondítsák mindazt, ami ezredév alatt alakult ki. Most megy a késői utód feketében és borús gondolatokkal emlékezni. Macskaköveken lépkedve felidézi azt, amit átélt, amit elmeséltek neki, amit sárgult és sokáig titokban olvasott könyvekből megtanult. Mert tőle is elvettek valamit, hiszen ő alkotja az egészet, s az apák, dédapák, ükapák folytonossága során számára is eleven az egykor véres szétdarabolás. Bandukol feketében merengeni. Biztos, hogy belül feljajdul, amikor énje belső monitorján végigrohannak az évtizedek. A lezárt sorompók, az elszakítottak jajkiáltásai, a megalázottak, a kiszolgáltatottak és ok nélkül megtiportak élő fájdalmas kínjai. A hegyek ormára más színű zászlókat raktak, más nyelv lett ott az uralkodó és hivatalos, ahol a szavak formálásában is végigkövethető az ezeréves történelem. Aztán lát egy reménysugarat, érez valami oly fajta összefogást, mint most Szolnok környékén a gátnál, s érzékeli azon ősök boldog szívdobbanását, akik mentek vissza, s nem elfoglalni.
Pár év kevés volt ahhoz, hogy helyreálljon a történelem alakította magyar élettér, s az utóbbi évtizedek megint csak falurombolástól, pusztítástól, történelemhamisítástól harsogtak. A fekete ruhás ember most legalább nyugodtan emlékezhet. Mehet úgy az utcán, hogy mások is csatlakoznak hozzá, s szürkeruhás varjak kemény gumibot csőrükkel nem fojtják belé a szót. Mert a szónak szólnia kell most is, nyolcvan év után. A hangnak meg kell találnia az utat a szívekhez itt, s mindenütt, amit a világnak neveznek. Minden nép számára az igazság az egyik legfontosabb. Legalább annyira, mint az embernek az akol, a nő, és a kenyér. A néptől elvették igazságát, az embertől a mindennapok lehetőségét. Még magyarul beszél, de már máshol él.
A zenész, aki most már itt van, kimondta akkor, amikor itt is tilos volt a szó és a hang, s kívánta, hogy gondolatai átrepüljenek a kényszerű határokon. Kimondta reményt adóan: Azok a hegyek még ma is állnak, azok a folyók még ma is futnak, az a csillag még ma is mutatja az utat, az a nép még ma is él. Honfoglalás.
2001. június 4.
|