Egyetlen komolyabb hibát követtünk el: hagytuk, hogy a 19. század második felében beözönlő galíciai zsidóság gazdasági, kulturális, majd politikai téren is óriási befolyáshoz jusson. Ennek a ténynek lett azután a következménye, hogy a háborús vereséget követően nem tudott megszerveződni a magyarság, és nem jött létre egy méltányosabb békefeltételeket kiharcolni képes nemzeti kormány.
A katasztrófa okait kutatva a honfoglalás idejéig kell visszamennünk. Sajnos a magyarság viszonylag csekély létszámából adódóan nem volt képes kitölteni a Kárpát-medencét. Ezért azután más népelemek is megmaradtak, illetve megtelepedtek azon a területen, amely a magyar nemzet uralma alá került. A trianoni országvesztés egyik legfontosabb oka tehát abban a „történelmi balesetben” keresendő, hogy őseink egy számarányukhoz képest túlságosan nagy földrajzi tájegységen telepedtek meg.
Szintén nem tehetett a magyarság arról, hogy alig tért magához a tatár pusztítás után, a 16. században két nagy erejű hatalom tűnt fel a határaink közelében: a Habsburg és a Török Birodalom. Őseink hősiesen harcoltak a betolakodók ellen, azonban semmilyen körülmények között nem diadalmaskodhattak az elképesztő túlerővel szemben. Elődeink megosztottsága kétségtelen tény, de nem a belső torzsalkodás okozta az ország három részre szakadását. Még utólag sem könnyű megmondani, melyik hatalom jelenléte lett volna a „kisebbik rossz”. De lehettünk volna bármilyen egységesek, hazánk függetlenségének elvesztését és a két világbirodalom országunk területén zajló háborúskodását semmiképpen sem tudtuk volna elkerülni. Nem érheti gáncs a magyarságot más tekintetben sem: bár egy jó ideig együttműködtünk az osztrákokkal, amikor felerősödtek a Habsburg Birodalom elnyomó és gyarmatosító törekvései, a magyarság bártan küzdött függetlenségének védelmében.
Azonban semmilyen körülmények között nem kerülhettük el, hogy az évszázados háborúskodás és az idegen uralom magyarellenes intézkedései következtében ismételten a mi kárunkra módosuljanak a Kárpát-medence etnikai viszonyai. Trianon mérgezett magvai el voltak vetve már a 18. század második felében, amikor is a kivéreztetett magyarság számaránya a saját hazájában 40%-ra csökkent! A magyar nemzet rendkívüli életerejét bizonyítja, hogy még ebből a vert helyzetéből is képes volt talpra állni: hősies ellenállásának köszönhetően olyan engedményekre tudta rákényszeríteni a Habsburg Birodalmat, melynek nyomán a magyarság ismét biztosította hegemóniáját a Kárpát-medencében. Bámulatos történelmi teljesítmény volt, amely persze nem lett volna lehetséges az 1848/49-es forradalom és szabadságharc véráldozata nélkül.
Nem állítható az sem, hogy a Habsburg Birodalom azért vesztette volna el az első világháborút, mert a magyarság bizonyos erőinek a dualizmus korában is folytatódó „kurucos” ellenállása aláásta volna a monarchia egységét és katonai erejét. Ausztria-Magyarország, illetve a központi hatalmak veresége egyáltalán nem azért történt, mert a magyar ellenzék magyar vezényleti nyelvet követelt a közös hadsereg magyar ezredeinél. Sőt azt kell hogy mondjam, a magyar nemzet a helyes úton járt: igyekezett jogait védelmezni, sőt bővíteni Ausztriával szemben, miközben megpróbálta kordában tartani a lázongó és elszakadásra törekvő nemzetiségeket is. Amikor pedig kitört a háború - melyet a magyar nemzet semmi esetre sem akart -, dédapáink pontosan tudták, hogy ebben az élet-halál harcban helyt kell állniuk, mert a tét Magyarország léte. A sorsdöntő 1914-es évben a magyarság tisztán látó erői egy emberként álltak Tisza István mögött, tudván azt, hogy vereség esetén ellenségeink - a hazánkban megtelepedett nemzetiségek és a mögöttük álló nagyhatalmak – menthetetlenül szétdarabolják Magyarországot.
Ekkoriban már javában zengett a „haladó értelmiségiek”, a „radikálisok” és „szocialisták” fülsüketítő kórusa. Arról akarták meggyőzni a magyar népet, hogy történelmét szégyellnie kell, mert mindig kegyetlenül „elnyomta a parasztokat és a vele élő más népeket”, a háború pedig „idegen érdekekért, a grófok, Bécs, az úri Magyarország érdekeiért folyik”. Ezeknek az alávaló hazugságoknak sok becsületes ember is bedőlt, köztük írók és költők (élükön a zavaros fejű Ady Endrével). Mivel Németországban is felharsant fel a „liberális”, „szocialista” és „pacifista” kórus éppen akkor, amikor a német katonák élet-halálharcot vívtak a nyugati fronton, joggal merül fel a kérdés: a kívülről szervezett hatalmas arányú, felforgató célú háborús propagandakampány milyen mértékben járult hozzá a központi hatalmak vereségéhez? Ami azonban a magyarság szerepét illeti, honvédeink jelentős része hősiesen helytállt, és életét nem kímélve küzdött a hazájáért. (Melyet a benne megtelepedő idegenek ugyanekkor rútul elárultak.) A háború végkimenetelét azonban ismét csak a nagyhatalmak közötti erőviszonyok alakulása döntötte el.
A magyarság a nagy hibát akkor követte el, amikor az Ausztriával folytatott folyamatos küzdelem viharai közepette nem fordított figyelmet arra, hogy az igazi veszély a Galíciából érkezett sok százezer bevándorló részéről fenyegeti. A háborúban elszenvedett vereséget követően a gazdasági és kulturális téren óriási befolyásra szert tett zsidóság bizonyos körei felismerték, hogy elérkezett az idejük: a kivéreztetett magyarság bénultságát kihasználva kezükbe kaparintották a politikai hatalmat is. Történelmünk egyik legfontosabb pillanatában tehát idegen erők álltak az ország élén, melynek következtében nem volt lehetőség a magyar tömegek újjászervezésére, és egy kedvezőbb békefeltételeket kiharcolni képes nemzeti kormány megteremtésére.
A trianoni dráma legfőbb tanulsága: a magyarságnak vissza kell szereznie az uralmat a saját hazájában. Máskülönben újabb és újabb katasztrófák várnak rá.
Perge Ottó
AJÁNLOM AZ OLDALT
