A vörösterror döntéshozói új külpolitikát és nemzetiségi politikát képviseltek. Internacionalista mentalitásuk révén nem álltak a történeti Magyarország területi integritása alapján, de hatalmuk kiterjesztése érdekében legalább megkísérelték a Felvidék egy részének visszafoglalását.

Más részről a román és a csehszlovák katonai támadás sikere 1919. április végére kérdésessé tette a Tanácsköztársaság fennmaradását. Kun Béla a kegyetlen terror belpolitikai fenntartása mellett tárgyalásokat folytatott Philip M. Brown amerikai, valamint Livio Borghese herceg olasz diplomatával. Ezen túl 1919. április 30-án jegyzéket intézett Wilson amerikai elnökhöz, valamint a prágai és a bukaresti kormányhoz. A jegyzék célja az volt, hogy megállítsa az idegen hadseregeket, lélegzetvételnyi szünethez juttatva a kormányzótanácsot. Kun azonban igyekezett leszögezni: "A magyar forradalmi tanácskormány nevében tisztelettel jelentem, hogy fenntartás nélkül elismerjük az Önök által bejelentett területi-nemzeti igényeket." Bármekkora tisztelettel és hajbókolással jelentette ezt be, a román és a csehszlovák agresszorok ezalatt szépen lassan hatalmuk alá hajtották Nagy-Magyarországot.

Hatalmuk meghosszabbítása érdekében ezért a kormányzótanács katonai ellentámadást szervezett, mozgósította azokat az erőket, amire a Károlyi-rendszer képtelen volt. A hadi helyzet következtében kezdetben olyan területeken folytak a harcok, amelyek a békekonferencia döntése szerint magyar fennhatóság alá tartoztak (Miskolc, Sátoraljaújhely térsége stb.)

A kormányzótanács felfogása értelmében az északi hadjárat célja a proletárdiktatúra megvédése, a "forradalom" továbbterjesztése és a szovjet-orosz hatalommal való közvetlen kapcsolat megteremtése volt. A valóságban mégis sokféle motívumok tették lehetővé a magyar ellentámadás támogatását. Sokakat, részben az egykori tisztikar tagjait, kizárólag nemzeti, hazafias szempontok vezéreltek, s ezért vállaltak szolgálatot, másoknál a "forradalom" és a nemzet ügye harmonikusan összefonódott, és természetesen voltak olyanok is, akiknél a "forradalom" védelme és továbbterjesztése dominált.

Az északi hadművelet terve fokozatosan alakult ki. Végső formájában május 27-én fogalmazták meg. A Vörös Hadseregnek 1919. júniusában, az északi arcvonalon folytatott harcait-az északi hadjáratot- három fő szakaszra oszthatjuk. Az első szakasz a kezdeti, sikeres előnyomulás május 30. és június 9. közötti időszakát foglalja magában. A június 10-17-ig terjedő szakaszt az arcvonal átmeneti megszilárdulása és a csehszlovák hadseregnek a kezdeményezés átvételére irányuló kísérletei jellemezték. Június 17. és 24. között a magyar Vörös Hadsereg újabb támadást indított-ezúttal az arcvonal nyugati részén. E szakasz eseményei a fegyverszünettel értek véget.

Függetlenül attól, hogy bűnös ideológiai indítékok vezérelték a Tanácsköztársaság vezetőit, a hősiesen küzdő Székely Hadosztály mellet a  magyar Vörös Hadsereg volt az egyetlen reguláris hadsereg, amely megpróbálta fegyverrel megvédeni az ország területi integritását.

Székely Hadosztály

A Székely Hadosztály név arra a katonai egységre vonatkozik, amelyet 1918. december 1. után, az Erdélybe betört román csapatok elleni védekezésként hoztak létre Kolozsváron, Lukács Béla nyugalmazott altábornagy kezdeményezésére, a Kolozsvári Hadosztály együtt maradt törzséből (38. magyar hadosztály székely katonái), amelyhez csatlakoztak a Kratochvil Károly parancsnoksága alatt Erdélyben szerveződött alakulatok. A létszám: 400 tiszt és 4000 közlegény. A hadosztály parancsnoka Kratochvil Károly, vezérkari főnöke Siménfalvy Károly vezérkari őrnagy lett. 1918. december közepén 1700 katonát számlált, de csak 600 lőfegyverrel rendelkezett.

A Tanácsköztársaság vezetésének nemzeti szempontok iránti érzéketlenségét jelzi, hogy Pogány József kormánybiztos gyanakvóan, ellenségesen viszonyult a székely hadosztályhoz, abban ellenforradalmi alakulatot látott.

A hiányos felszerelés ellenére a székely hadosztály számos katonai küldetést sikeresen teljesített.  A Székely Hadosztály példás hősiességgel harcolt a túlerővel szemben, és néhol sikerült szép sikereket is elérnie. Hadadnál, Kocsordnál és Mátészalkánál is megfutamították az ellenséget. Taktikájuk a halogató harcmodor volt, sokáig reménykedtek abban, hogy Budapestről is kapnak lőszert és utánpótlást. Kun Béláék azonban magukra hagyták őket, és lőszer helyett vörös alakulatokat küldtek ellenük. A két tűz közé került székely harcosok 1919. április 26-án letették a fegyvert a román hadsereg előtt. A román megszállók a tiszteket és több katonát egy ideig Brassóba internálták, majd hazaengedték őket.

Budapest román megszállás alatt

   1919 nyarának végén a pesti polgár tele volt hírekkel és rémhírekkel: megbukott a kommün, Kun Béláék Bécsbe menekültek, új kormány alakult, a számukra teljesen ismeretlen szociáldemokrata szakszervezeti vezető, Peidl Gyula elnökletével.

  A Tiszántúlon a románok már  katonai kormányzóságot szerveztek, ennek ellenőrzése alá rendelték a helyi közigazgatást, s ez ott 1920 márciusáig tartott. Büntetőhadjáratot folytattak azok ellen, akiket „túlságosan magyar érzelműnek” tartottak. Mindennapossá tették a botbüntetést, több internálótábort állítottak fel, százakat hurcoltak román börtönökbe és végeztek ki az ország területén. Constantin Diamandi szeptember közepi nyilatkozata szerint 27 000 magyar hadifoglyuk volt.

A budapesti román városparancsnokság ellenőrzése alatt tartotta a kormányt is. A telefonközpontok kezelését is átvéve lehallgatták a kormánytagok, a miniszteriális emberek beszélgetéseit.

A román városparancsnokság Serbescu tábornokra irányítása akatt ellopta és Romániába szállította az élelmiszerkészletek, gyári, üzemi gépek, kórházi, egészségügyi felszerelések, közlekedési eszközök, vasúti járművek, mozdonyok, vagonok nagy részét. 1919. augusztus 16-án már  az amerikai Bandholtz javaslatára  a tábornoki bizottság azt követelte Mardarescu tábornoktól, hogy „Azonnal szüntessék be bármilyen készlet vagy tulajdon rekvirálását vagy eltulajdonítását, akármilyen természetű is legyen az.”

Bandholtz naplója roppant érzékletesen írja le azt az esetet, amikor a Nemzeti Múzeum gyűjteménye került veszélybe. Október 5-én jelentették,  hogy Serbescu tábornok vezetésével 14 hatalmas teherszállító autóból álló kocsisor sorakozott fel a Múzeum körúton, a Nemzeti Múzeum előtt. Az a szándékuk, hogy az általuk román tulajdonnak ítélt értékeket nyomban elszállítsák. Bandholtz tábornok, Loree ezredes és egy amerikai katona kíséretében, azonnal a múzeumhoz hajtatott. Ott, meglehetősen heves jelenet során megakadályozta, hogy Serbescu tábornok megvalósítsa tervét, a Nemzeti Múzeum főbejáratát lepecsételte, kulcsait magához vette.

A román hadsereg tombolásának végülis Horthy Miklós és a Nemzeti Hadsereg november 16-i bevonulása vetett véget.

Trianon

Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék. (Apponyi Albert beszéde a békekonferencián)||

Brit és olasz részről mély döbbenet fogadta Apponyi Albertnek az utolsó szó jogán, három nyelven elmondott beszédét a békekonferencián. 

Az antant-hatalmak a csehektől, románoktól és szerbektől kapott -többnyire- fals információk, adatok alapján alkottak képet Magyarországról, és húzták meg a határokat. Herczeg Ferenc írása kitűnően demonstrálja, hogy a Magyarországot keresztre feszítő győztesek egy része tisztában sem volt a Kárpát-medencei geopolitikai, történelmi és kulturális viszonyokkal. Emellett egy jó adag közöny is övezte az "új Európa" létrehozóinak ideológusait.

Az amerikai elnökről azt is följegyzi, hogy az új olasz határ megállapításánál a Brennert Brunnernek nevezte, Fiuménél pedig a Susákot Asáknak... Mikor pedig Törökország határainak megváltoztatására került sor, akkor Lloyd Georggal megtörtént a "mulatságos" eset, hogy az előtte fekvő hegyrajzi térképet néprajzi mappának nézte. A zöldszínű foltokról azt hitte, hogy azok görög, a barnákról pedig, hogy török többségű területek, és ebből szigorúan le is akarta vonni a következtetéseket. (...)Benesék olyan etnográfiai dajkameséket tudtak elhitetni azzel a társasággal, amilyeneket akartak... Lehetett-e ilyen démoni kontárok munkájának más eredménye, mint a trianoni szörnyszülött, amely a születése pillanatában már a rothadás szagával töltötte be Európát? (Herczeg Ferenc: Békeszerzők)||

A magyar békedelegációt csak 1919 decemberében hívták meg a béketárgyalásokra, ahol 1920. január 16-án, először és utoljára kifejthette álláspontját a trianoni béketervezetről. Nem volt ez más, mint az utolsó szó jogán elmondott beszéd, a szerződés tartalma már rég eldöntött tény volt, egyes részei a már korábban megkötött egyezményekben is szerepeltek. A magyar delegáció vezetője, a 74 éves Apponyi Albert kétórás beszédet tartott: tolmácsot nem kért, franciául, angolul, majd olaszul fejtette ki álláspontját. Apponyi helyére tette a Magyarországgal ellenséges politikusok csúsztatásait, és bemutatta a valódi tényeket: a nemzetiségi megoszlást (román tájékoztatás szerint a székelység például nem magyar nemzetiségű népcsoport), a Wilson által oly előszeretettel hangoztatott "népek önrendelkezési jogára" és a megmaradt Magyarország életképtelenségére hivatkozott, népszavazást kért. A beszéd hatására Lloyd George brit miniszterelnök és az olasz küldöttség is a szerződés újratárgyalását kérte. A brit külügyminiszternek kellett figyelmeztetnie főnökét, hogy ezt ne erőltesse, mert már rég aláírta a döntést. Nagy-Britannia  Trianonban lényegében „szabad kezet adott” a francia miniszterelnöknek, a magyarellenes érzelmeket tápláló Clemenceaunak. A briteket inkább a volt német gyarmatok „sorsa” érdekelte. Az amerikai küldöttség még a békekonferencia alatt elhagyta Párizst.

A Párizs környéki békerendszer – a vesztesek aránytalan és példa nélküli büntetése –  már a kortársak szerint is magukban hordozták az újabb világégést. „Ez nem béke, ez egy húsz évre szóló fegyverszünet” – jelentette ki 1919 júniusában Ferdinand Foch marsall, az antant haderők főparancsnoka.

1921. április 29-én Párizsból jelentették: "A párizsi ügyészség Frest Jacquimot, Clemenceau egyik unokáját, számtalan csalás vétsége miatt két évi fegyházra és 40 ezer frank pénzbírságra ítélte. A vád szerint Clemenceau unokája rengeteg csekket hamisított, amikkel azután ahol csak lehetett fizetett. A károsultak között van egy ismert automobil-gyáros, egy montmartrei háztulajdonos, valamint egy kávéház tulajdonos is."

Sokszor lehet találkozni olyan véleményekkel, hogy Clemenceau azért volt olyan bántóan diszkrimináló a magyar kívánságokkal szemben, mert a magyarokat okolta fia tönkretett házasságáért. "A tigrisnek pedig nőtt egy olyan külön karma (a Tisza-Duna völgyére vágni), amelyről se Kun, se Böhm nem tudott, de a Párizsban előkészített hadfölvonulás szorgalmas térképszakértői annál többet"-írta erről Illyés Gyula, aki azt is tudni vélte, hogy a magyar feleség és a francia após -kölcsönös sértődöttségből- nem is látták egymást.

A Clemenceau-család történetének nem ez az egyetlen Monarchia-beli vonatkozása. Georges Clemenceau szépreményű, ámbár Ady Endre szerint "elsőrendű amatőr" drámaíró volt, akinek egyik darabját, A boldogság fátyolát 1906 májusában bemutatta a budapesti Nemzeti Színház-gyanítható, nem túl nagy sikerrel.

Clemenceau ennek ellenére sem ismerte kellően a térséget. Erre utal, hogy az anekdota szerint a béketárgyalások során arra kérte Berthelot főtitkárt, mutassa me neki, Lloyd George-nak és Wilson elnöknek a Visztulát a térképen, amelyen sehogy sem tudtak eligazodni. Berhelot megmutatta a folyót, majd emlékeztette a döntéshozókat, hogy az atlasz német eredetű és a Visztulát németül Weichselnek hívják...  

Clemenceau egyébként lobbanékony természetű, agresszív és ellentmondást nem tűrő személyiség volt, ezért számtalan alkalommal futottak zátonyra miatta a tárgyalások. Nem ritkán tárgyalópartnereivel üvöltve viharzott ki a teremből.

Hírhedt volt cinizmusa is. 1920 februárjában egy anarchista sikertelen merényletet követett el ellene, amelyet Clemenceau az alábbiakkal kommentált: "Épp csak megnyertük a történelem legszörnyűbb háborúját, és itt egy francia, aki hatszor-hétszer közvetlen közelről elvéti a célpontját. Ezt az embert természetesen meg kell büntetni a veszélyes fegyver gondatlan használatáért és a rossz céllövésért. Javaslom, zárják be nyolc évre és közben kapjon intenzív céllövő kiképzést."

A politikus az 1920. évi választások alkalmával elveszítette az államelnöki posztért folytatott harcot. Visszavonult és emlékirataival foglalkozott egészen 1929-ben bekövetkezett haláláig.

Wilson a maga tizennégy pontjával rosszabb, mint az Úristen, mert neki csak tíz pontja volt! (Georges Clemenceau)||

Források: