A készítője felhasználta a nap néhány sugarát, a hold ábrándosságát, az őz remegését, a zerge bájos tekintetét, a hattyú szépségét, a páva méltóságát, a rózsa és az alma illatát, a fülemüle hangját, a toll puhaságát, a friss levegő könnyedségét, a víz frissességét. Mindezt mértéktartóan összekeverte, és hogy ne legyen nagyon émelygős, még rendre hozzátette a szél változékonyságát, a róka huncutságát, a kígyó mérgét, a cápa falánkságát, a tigris kegyetlenségét, a tüskés sün leleményességét, a felhők könnyezését, a szarka fecsegését, a szépnő szerelmét, a férfi bátorságát és még sok-sok nép és nemzet tanmeséjét. A csoda-boltív készítője maga is boltívcsodává változott...

La langue, c’ est la nation – Montesquieu /1689-1755/ mondása: Nyelvében él nemzet! – a magyarság mai elszórt helyzetében állandóan hangoztatjuk ezt a szállóigét, amelynek pontos eredete mindmáig ismeretlen. De igen időszerű! Tóth Béla szerint: „Kétségtelen, hogy e gondolatot az a hatalmas visszahatás keltette a magyarságban, mely II. József császárnak 1784-es, a német nyelvet hivatalossá tevő rendeletére támadt.” Nemzeti irodalmunkban hasonlóan fejezték ki magukat Bessenyei György, Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Sándor és Gróf Széchenyi István, de legjobban Arany János : Egressy Gábornak c.költeménye /1850/ közelíti meg a ma használatos formáját Szécsi szerint is:
Félre kishitűek! Nem veszett el –
Élni fog nyelvében, élni művészettel
Még soká e nemzet!

Úrnapi körmenettel felérő történelmi barangolás Máramaros és Szatmár megyében veszélyesen súlyos helyzetképet állít elénk Beke György író az urakról, az Urra maradt népet érintő Boltívek teherbírása regényében.” Egy boltív aláhanyatló száránál. Mintha a magasból haragos villámként csapna bele a mohás, öreg emlékkőbe, mert ingerelné... Bármennyire értem – megértem – a szatmári békekötés történelmi kényszerét, az ésszerűség érveit, itt mégiscsak iszonyú dráma ment végbe, leszakadt az ég, a boltozat – a szabadság!

Csonka, törött boltív Kővártól Majtényig! Beleborzongok, hogy ez a nemes, nagy küzdelem is így bukott el, mint annyi sok fegyveres harc, véráldozat, tiszta szándék és jó reménység. A mohos kő mintha körém gyűjtené mind a tragédiákat. De ott a másik boltív is fölöttem, fölöttünk a kék ég magasában és lelkünk legmélyén... Nem mérnökök számították ki e boltív erejét, teherbírását, hanem matematikában gyengébb, de hitben erősebb emberek: tanárok, diákok, garabonciás színjátszók, képíró festők, komor hangú írók és szomjazó olvasók,gyáriak és falusiak, lelkük és szívük parancsából. Ezért feszül biztosan az ív, még ha az idő ki is tördel belőle egy-egy követ. Kötőanyaga az érzelem és öntudat, ezt pedig nem mállasztja semmilyen idő.”

Ilyen sors jutott Aba-Novák Vilmos festőművész boltívekre szánt évtizedekig tetszhalálra kárhoztatott freskójára. A feltámadt ítélethirdető Krisztus hatalmas alakján keresztül hirdeti az életerős nemzeti hitet. A két főangyal feliratos szalagot tart, mintegy megerősítve nemzeti fohászunk idézett sorával a gyászon felül emelkedő reményt: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért.” /Az idézet Tóth Attila Egy új tisztultabb élet felé c. nagyszerű írásából./

A Hősök kapuja a boltívek foglalata.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés