Trianon az önrendelkezés súlyos megsértése - egy székely történész írása

Még ma is kényes kérdés Trianon, mert a nemzetközi jog alapján a történelmi Magyarország Felvidéknek nevezett részét, a mai Szlovákia területét 1920-ban Csehország kapta meg. Hasonlóképp Kárpátalját is, amely ma Ukrajna része. A szerb joghatóság alatti területet annak idején a Szerb―Horvát―Szlovén Királyságnak adományozták. Erdély, a Bánság és a Partium népszavazás nélkül jutott a királyi Románia uralma alá.

A nemzetiségek új hazához jutottak, a nagy békekötők hatalmi érdekszférájukat növelték, de az őslakos, az államszervező magyarság a saját szülőföldjén másodrangú állampolgárrá vált.

A békediktátum jogtalansága abból fakadt, hogy az elcsatolt területek lakosságának nem biztosították a lehetőséget arra, hogy népszavazással döntsön saját sorsáról, arról, hogy melyik országban szeretne élni. 1920. január 26-án a magyar békedelegáció vezetője, gróf Apponyi Albert Párizsban a Legfelsőbb Tanács elé tárta a magyarság népszavazás iránti igényét. A „békecsinálók" nemcsak e magyar javaslatot nem vették figyelembe, de arra sem voltak hajlandók, hogy a kisebbségi sorsba kerülő magyaroknak autonómiát és széles körű nyelvhasználati jogot biztosítsanak. A béke egyértelműen diktátum volt. Nyugodt lélekkel egyetlen magyar ember sem mondhatja azt, hogy 1920. június 4-én a versailles-i kastélykertben, a Nagy-Trianon palotában békeszerződést írtak alá, mert az a magyarságra kényszerített „békeszerződés" nem megegyezés volt.

1918. december elsején Gyulafehérváron az erdélyi román politikai elit kihasználta azt a történelmi lehetőséget, hogy Magyarország a vesztesek oldalán vett részt az első világháborúban, az önrendelkezés magasztos elvére hivatkozva úgy döntött, hogy elszakítja Erdélyt, a Partiumot és a Bánság nagyobb részét Magyarországtól. E határozattal egy olyan országot csonkítottak meg, ahová elődei a 14. századtól kezdve, évszázadok folyamán ― a jobb megélhetés reményében ― telepedtek le. Úgy tűnik, a román politikai vezetést nem érdekelte az etnikai határok kialakítása, arra törekedett, hogy minél nagyobb területeket szerezzen meg. A Románia által bekebelezett magyar területeken a románok számaránya alig érte el az 53,8 százalékot. E népességarány ismeretében érthető, miért tartott a román politikai vezetés a népszavazástól.

Ők tudták azt: nem minden erdélyi román adná szavazatát arra, hogy a magasabb életszínvonalat biztosító Erdélyt felcserélje az elmaradottabb bojári Romániával. Jellemző az egyik magyarországi szociáldemokrata vezető, Traian Novac álláspontja. Ő a Népszava tudósítójának többek között ezeket mondotta: ,,az öntudatos magyarországi román proletariátus addig hallani sem akar a román királysággal való egyesülésről, amíg ott legalább oly mérvű demokrácia nem létesül, mint amilyen Magyarországon már megvan." (Népszava, 1918. december 12.)

A Szerbiához és a Szlovákiához (Csehszlovákiához) került területeken a szerbek és a szlovákok kisebbségben éltek. Átlátszó és álszent hazugság volt a „nemzeti államok" létrehozásának propagandája. Tény, hogy 1920-ban egy olyan, történelmileg kialakult országot daraboltak fel, amely földrajzi, gazdasági egységet alkotott, és kiforrott hagyományokkal, jogrendszerrel bírt. A nagyhatalmak áldásukat adták egy soknemzetiségűvé vált ország feldarabolására, de helyébe ugyancsak soknemzetiségű államokat hoztak létre. Ezek igazságtalan jellegét igazolja az, hogy hetven évvel később Csehszlovákia felbomlott, és Jugoszlávia területén ― több véres háború eredményeképp ― hét új, valóban „nemzeti állam" alakult.

A következőkben idézzük néhány jeles személyiség véleményét a trianoni diktátumról. Henri Pozzi francia újságíró a következőt mondta: „Pasics, Masarik, Benes és Bratianu, de különösen Wilson és Clemenceau olyan játékot játszottak, amely egykor a világtörténelem szégyene lesz!" Lloyd George, a békediktátum angol aláírója ezt írta: „Az egész dokumentáció, melyet szövetségeseink a béketárgyalások alatt rendelkezésünkre bocsátottak, csaló és hazug volt. Mi is hamis alapokon határoztunk." Lord Sydemann, az angol Lordok Házának tagja így vélekedett: „Engem mindig az döbbentett meg, hogy vajon milyen befolyás következtében részesült ilyen kegyetlen elbánásban az az egyetlen fél, amely nem volt felelős a világháborúért. Talán egykor napfényre kerül az igazság." Cherfis francia tábornok és író Franciaország szégyenének tartotta Trianont. „Igazságtalan és képtelen intézkedéseket tartalmaz. Magyarország története századokon át dicsőséggel telve volt, s tudjuk, hogy védőbástyája volt a kereszténységnek a törökök ellen, és ezért megérdemelte volna, hogy ne csonkítsák meg."

2005-ben Eva Maria Barki nemzetközi jogász a trianoni diktátumról a következő, ma is érvényes megállapítást tette: „Ami Trianonban történt, és ami azt követően, 85 éve történik, az az önrendelkezési jog súlyos megsértése. Önrendelkezési jog nélkül nem lehet a szabadságjogokkal és a demokratikus politikai jogokkal élni. Ide tartozik a hazához való jog… Trianonba nem lehet belenyugodni, ezt nem lehet feldolgozni: a magyarságnak nap mint nap szembe kell néznie a megalázó helyzettel, amely hosszú távon nem javul, hanem rosszabbodik… Az önrendelkezési jog kiharcolása soha nem késő. A nemzetközi jogászok, élen a román Aureliu Cristescuval, egyhangúlag azon a véleményen vannak, hogy az önrendelkezési jog minden nép számára elévülhetetlen, úgynevezett ius cogens, bármikor lehet vele élni… Nézzünk szét a világban.

A spanyol kormány a mai napig visszaköveteli Gibraltárt, amelyet az Utrechti Békében 1713-ban Nagy-Britanniához csatoltak. Indoklása szerint az Utrechti Békeszerződés semmis, mert nem tárgyalások alapján jött létre, hanem kényszeren alapuló diktátum volt. Annak ellenére, hogy Spanyolország később többször elismerte az Utrechti Békediktátumot és Gibraltár Nagy-Britanniához tartozását, az ENSZ-közgyűlés határozata igazat adott Spanyolországnak, hogy joga van Gibraltár visszakövetelésére." (Erdélyi Napló, 714. sz.)

Kádár Gyula - Háromszék