| Tanulmányok : Siklósi András: A Dózsa-féle parasztháború jelenkori képe |
Siklósi András: A Dózsa-féle parasztháború jelenkori képe
Kuruc.info 2014.07.31. 16:39
(Elhangzott 2014. 7. 18-án, a hódmezővásárhelyi VII. Történettudományi Találkozón.)
Ebben a dolgozatban (előadásban) arra törekedtem, hogy a tények, adatok számbavételén túl fölvázoljak egy tárgyilagos, elfogadható képet az eseményekről, ami érzésem szerint mindmáig különböző elfogultságokkal terhelt. Önálló kutatások híján semmilyen újdonsült eredménnyel, pláne szenzációval nem szolgálhatok; ám célom nem is ez volt, hanem a dolgok megtisztítása a századok során rárakódott ilyen-olyan ferdítésektől, szándékos vagy akaratlan tévedésektől, belemagyarázásoktól. Ebben – és csakis ebben – igyekeztem eredeti lenni.
1.) Az előzmények és Dózsa személye
1513-ban meghalt II. Gyula pápa. Bakócz Tamás, aki a magyar diplomácia irányítása során jó külföldi kapcsolatokat épített ki, azzal a reménnyel utazott Rómába, hogy a bíborosok őt emelik Szent Péter székébe. Keservesen csalódnia kellett: a konklávé elég rövid idő alatt (Medici János személyében) megválasztotta az új pápát, X. Leót. (Se előtte, se utána a magyar klérus egyetlen vezetője sem pályázott ekkora eséllyel az egyházfői posztra!) Bakócz Rómában szeretett volna letelepedni, Leó azonban nagy törökellenes keresztes hadjárat tervén dolgozott, s megbízta a magyar bíborost, hogy teljhatalmú legátusaként számos kelet- és észak-európai országban szervezze a hadjáratot. Bakócz, aki ekkor már betöltötte a hetvenedik életévét, egy ideig halogatta a dolgot, de végül mégiscsak útra kelt. 1514 márciusában bejelentette megbízatását a magyar királyi tanácsban. Ott a keresztes had terve miatt heves vita robbant ki. A török veszéllyel mindenki tisztában volt, de a nemesek – leginkább a kevés jobbággyal rendelkezők – nem akarták, hogy a közelgő nyári munkák előtt parasztjaik hadba vonuljanak. Még a hadjárat meghirdetése után is igyekeztek jobbágyaikat marasztalni. Márpedig a pápai bulla (amit Bakócz esztergomi érsek és szentszéki követ 1514. április 9-én hirdetett ki) nem csupán a keresztes hadban résztvevők és a vállalkozást anyagi eszközökkel támogatók számára ígért búcsút (azaz túlvilági büntetéseik elengedését), hanem a hadjáratot akadályozók részére kiközösítést és örök kárhozatot is kilátásba helyezett.
A kor negatív fejleményeit súlyosbította, hogy a Fuggereknek sikerült megkaparintaniuk a szepességi és az erdélyi aranybányák monopóliumát. A később bekövetkezett német parasztháború előtti helyzethez hasonlóan a Fuggerek (lásd pl. Fortunatus Imre sikkasztása!) Magyarországon is katasztrofális gazdasági helyzetet idéztek elő. 1512-ben I. Szelim lett a török szultán. Ez évben a törökök elfoglalták a Szeberniki bánságot, amit a magyaroknak nem sikerült visszaszerezniük. A további török sikerek akadályozására hirdették meg a keresztes hadjáratot, melyre azért is jó alkalom kínálkozott, mert az Oszmán Birodalom rövid harcba keveredett Perzsiával a keleti széleken (amiből hamarosan győztesen került ki).
A parasztsereg vezetését egy Székely – más néven Dózsa – György (Dálnok 1470 körül – Temesvár 1514. július 20.) nevű székely vitézre bízták Bakóczék (állítólag így indokolva: „Merész, délceg férfi, szava alkalmas parancsolásra, tekintete bátor és harcias. Ez jó lesz parasztvezérnek.”); akit régebbi történetírásunk egy lovastiszttel azonosított, aki a végvári harcokban (pl. Nándorfehérvárnál) komoly érdemeket szerzett. (Újabban kétségek támadtak a két személy azonosságát illetően.) Nagy valószínűséggel elmondhatjuk, hogy a makfalvi Dósa család sarja volt, mely a székely lófők, tehát a nemesek közé tartozott. Dózsa a gyerekkorát Dálnokon töltötte testvéreivel, majd apja halála után Makfalvára került. Mindig a katonai pálya vonzotta, s apja nyomdokaiba akart lépni, amit később meg is tett. Szolgálatáról adatok nincsenek, de részt vett Szapolyai 1513-as törökök elleni hadjáratában. Utána nándorfehérvári őrségben maradt. Itt vívott győztes párviadalt 1514. február 28-án a szendrei lovas szpáhik vezérével, az epeirosi Alival, aki már sok vitéz halálát okozta. Ezért a tettéért II. Ulászló király kétszeres zsold és aranylánc mellett lovagrendbe emelte, falut ajándékozott neki, valamint engedélyezte, hogy a családi címerébe, vitézsége emlékére, egy karddal levágott vérző kart illesszen.
Ha a parasztok nem éheztek és nyomorogtak is (bár a szabadságukat korlátozták, a terheik, kötelezettségeik pedig növekedtek!), egyes ferences barátok forradalmi prédikációi nyomán gyűlölet támadt bennük uraikkal szemben. Sokan úgy látták, hogy azok a nemesek, akik gátolják jobbágyaik hadba vonulását, még a résztvevőknek ígért bűnbocsánatot is irigylik a szegényektől. A parasztság végül a hitetlenséggel, törökbarátsággal, ország- és vallásárulással vádolt nemesség ellen fordult. 1514. május 8-án már 15 000 (ami később 40 000-re duzzadt) paraszt, városi szegény, katona, hajdú, kisnemes és diák várta az indulást. Dózsa serege főként a Délvidékről toborzódott, de jöttek a Tiszántúlról, a Dunántúlról, a Felvidékről és Erdélyből is. A magyarok mellett szlovákok, románok, szerbek, ruszinok és németek is beálltak a seregbe. A nemesek tábora sem volt nemzetiségileg azonos, mert számos német zsoldost fogadtak föl, továbbá a végvári katonaság is részt vett a harcokban, melynek egy része szerbekből állt.
Egyes ferences és kolostoraikat önkényesen elhagyó más szerzetesek, „hamis és hitehagyott” prédikátorok nemcsak a keresztesek táborhelyein, hanem országszerte a földesúri szolgáltatások megtagadására, lázadásra biztatták a zászló alá gyülekezőket. Ezt látva Bakócz megparancsolta Dózsának, hogy az addig összeverődött keresztesekkel induljon a török ellen, majd amikor a nemesi udvarházak ellen indított paraszti támadások, fosztogatások, gyilkolások egyre szaporodtak, a toborzást is felfüggesztette. Dózsa, hírnevét igazolva, ezután több diadalt aratott (s Temesvárig veretlen maradt), és bár az egész országban kitört a felkelés, ő valószínűleg csak a keresztes hadsereget irányította (legalábbis eleinte!), a helyi zavargásokhoz aligha volt köze. A gyülekező keresztesek elhelyezésére, élelmezésére és szervezésére nem történtek meg a kellő intézkedések, ami kihágásokhoz és zavargásokhoz vezetett, melyek, miután büntetlenül maradtak, mind nagyobb arányokat öltöttek. A nemesek kúriái, urak kastélyai, vásárokra utazó kereskedők ellen intézett támadások egyre gyakoribbá váltak. Dózsáék komolyan gondolták a török előrenyomulás megállítását, azonban a siker zálogának az árulónak minősített király és a nemesek megtörését tekintették.
2.) A parasztháború eseményei dióhéjban
Dózsa kb. 5000 embert hátrahagyva, Szapolyai János erdélyi vajda serege után vonult a Délvidékre a pesti tábor kereszteseivel (azzal a szándékkal, hogy őket utolérve egyesülhessenek). Még egy ideig látszólag engedelmeskedett a parancsoknak, de pár nap múlva seregével együtt önállósodott, s a toborzás folytatását tiltó rendelkezés dacára tovább gyarapította harcosai számát a hozzá csatlakozókkal. Békés, Gyula táján érkezett táborába mintegy 2000 felkelővel a parasztháború másik vezetője, Lőrinc pap (nem biztos, hogy létező személy, lehet, hogy több alakból lett ügyesen egybegyúrva!). Most már nyíltan fütyültek Bakócz újabb parancsaira, amelyek feloszlatták a hadat, egyházi átokkal sújtották az ellenszegülőket, s felhatalmazták a hatóságokat, hogy fegyveresen lépjenek fel az engedetlen népséggel szemben.
Egyre-másra terjedtek a hírek, hogy Abaúj, Zemplén, Békés és Bihar, Bács és Bodrog, Csanád térségében is gyülekeznek a parasztok, s a nemeseket sok helyütt karóba húzzák. Dózsa főseregének elővédjét május végén Apátfalvánál Báthori István temesi ispán és Csáky Miklós csanádi püspök katonái verték szét, a gerinchad azonban meglepte a Nagylaknál győzelmüket ünneplő főurakat, s rájuk gyújtotta a kastélyt. Báthorinak sikerült Temesvárra menekülnie, Csákyt azonban a parasztok elfogták és karóba húzták, másokkal, pl. Telegdy István kincstartóval együtt. Ez a kegyetlenség egyfajta válaszlépés volt a Mezőtúrnál elfogott parasztok budai kivégzésével szemben.
A király a főpapokat, bárókat, nemeseket és előkelő urakat május végére tanácskozni hívta Budára. A tanácskozások május 29-én kezdődtek. Az ülést a király beszéddel nyitotta meg, amelyben a nemességet felszólította, hogy védelmezze meg a trónt és a fegyverben álló hazát. Felszólalt maga Bakócz érsek is, aki így akarta elejét venni a gyanúsítgatásoknak, hogy a felkelők pártján áll; keményen kikelt a parasztok ellen, „akik szörnyű rabszolga-háborúban akarják elveszteni a hazát”. A nemesség ugyan nemigen bízott saját erejében, és a külföld segítségét is sürgette, mégis úgy döntöttek, hazai ellenállást szerveznek. A többség úgy vélekedett, hogy a haza védelmére Perényi Imre nádornak a szokottnál nagyobb, majdnem diktátori hatalmat kellene adni. Mások úgy gondolkodtak, hogy mivel Dózsa a seregét a Maros völgyén fölfelé a maga szülőföldjére vezeti, az irányításra inkább Erdély vajdáját s a székelyek ispánját, Szapolyai Jánost kellene fölkérni. A vajda még csak huszonhét éves volt, tíz esztendő óta a nemzeti párt jelöltje s a köznemesség reménysége. Úgy nézett ki, hogy a köznemesség legszívesebben az ő zászlaja alá sorakozna fel, s lengyel rokonsága talán a külföldi segítséget is könnyebben biztosítaná. Végül úgy döntöttek, miszerint a lázadásokat helyileg kell kezelni, és Szapolyaira kell bízni a fősereg, Dózsa György leverését.
Dózsa ezután bevette Csanádot, Aradot, Világost, Lippát és Solymost, majd Temesvárt kezdte ostromolni. Egy csapattestük Bihar felé vonult, egy másik Nagyvárad irányába tartott. De egyes részek Eger és Szikszó felé portyáztak, mások Sárospatakot vették be. Harcok törtek ki az ország más részein is. A keresztesek pásztói, debrői és egervölgyi vereségei után több vármegye (pl. Ung, Bereg, Ugocsa, Fejér, Torontál, Temes, Torda, Kolozs, Belső-Szolnok) egyes települései, köztük nagyobb városok is csatlakoztak a fölkeléshez, részben egyetértésből, részben azért, hogy megmeneküljenek a földúlástól. A végveszélybe jutott nemesség fegyverre kapott, és egymás után verte szét a vidéki keresztes táborokat, melyek zömét kiképzetlen, szedett-vedett és fegyelmezetlen hordák alkották. Bornemissza János budai várnagy a legjelentősebbet, a Dózsa Gergely (György öccse) parancsnoksága alatt hátrahagyott, Pest mellett tanyázó sereget intézte el Gubacsnál, Pesterzsébet környékén. Ezzel a kulcsfontosságú győzelemmel, a hátvéd kiiktatásával megnyílt a lehetőség a fősereg fölszámolására.
Az elmúlt évtizedek történetírása úgy vélekedett, hogy a krónikások által ránk hagyományozott Dózsa-beszédet a parasztvezér Cegléden mondta el, ám ennek semmi alapja sincs. Dózsa bizonyára szónokolt embereinek olykor, de pont Cegléden aligha. Hiszen amikor szembefordult a királlyal és az egyházzal, már jóval délebbre járt ennél a városnál. (Valószínűleg Kossuth Lajos 1848-as gyújtó hangú ceglédi beszéde „ihlette meg” egyes historikusainkat, amikor a humanista történetírók által megörökített szónoklatok egyikét is ide „helyezték”.)
A Temes (Béga) folyó mocsaraitól övezett, nehezen megközelíthető Temesvárt Báthori István védte. Az ostrom egy hónapig (június 15-től július 15-ig) tartott, ezért az erdélyi nemesi hadakat összegyűjtő Szapolyai Jánosnak módjában állt a város felmentésére indulni. Dózsa először hidat veretett a folyón, majd az átkelés után ágyúzni kezdte a várat. A falakhoz azonban mindaddig nem fért hozzá, míg a Bégát új mederbe nem terelte, illetve a mocsarat le nem csapolta. Végül ez is sikerült, s ezáltal Báthory és a védők nagy bajba kerültek. Kénytelenek voltak külső segítséget kérni, ami Szapolyai vajda és serege képében meg is jött. Túlerőről egyáltalán nem beszélhetünk, hiszen Dózsáék kb. 40 000 harcosával szemben csupán 20 000 fő érkezett, tehát nagyjából a fele. Dózsa azonban nem számított erre a csapatra, amit Szapolyai a saját költségén szerelt föl, s főképpen könnyű lovas székelyekből, végvári katonákból, illetve német és szerb zsoldosokból szedte össze. A küzdelem sorsa a középen dőlt el. A jobban felfegyverzett és gyakorlottabb fölmentők oly erővel támadtak, hogy az elszántan és kitartóan védekező keresztesek egységei mind nagyobb veszteségeket szenvedtek, s lassanként hátrálni kezdtek. Dózsa György is megsebesült, s öccsével, Gergellyel szinte egyszerre esett fogságba. A vezető nélkül maradt sereg hamar megzavarodott és szétesett. A harc vad mészárlássá fajult. A vérszemet kapott nemesség senkinek sem kegyelmezett.
A felkelők vezéreit a nemesek elfogták és kegyetlenül kivégezték. (Itt kell eloszlatnom egy másik alaptalan legendát, mi szerint az izzó vaskorona mellett a trónszék is áttüzesített lett volna. E tévhit alighanem Petőfi verséből eredeztethető, aki szerint „izzó vastrónon őt elégetétek”, de ez csupán költői túlzás. Ezt a kérdéskört egyébként már érintettem egyik, a betyárvilágról szóló tanulmányomban.) A kortárs leírás szerint „Székely Györgyöt először tüzes vassal megkoronázták, ezután még élve, meztelenül, lábainál megkötözve a saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek a cselekedetei oly sok szörnyűséget hoztak, s akiket hol tréfásan, hol komolyan bestiáknak szólított, fogaikkal széttépték és ettek belőle. Ezután testét felnégyelték és bitófára függesztették.”
Az alvezérek, kisebb parasztseregek élén, helyenként még kitartottak, azonban az ellenük küldött, jobban felszerelt nemesi hadak előtt sorra letették a fegyvert, illetve szétszéledtek. A temesvári ostrommal egy időben összeomlik Lőrinc barát erdélyi offenzívája. 1514. július végén Bihar városának ostromakor a Tomori Pállal vívott csatában serege megsemmisül, Lőrinc is fogságba esik, és mint a felkelés egyik papi vezetője, máglyán végzi. Az 1514-es magyar parasztháború ezzel a csatával ért véget. Összességében hatalmas emberveszteséggel és anyagi áldozattal járt együtt. A Dózsával és beosztottjaival szemben alkalmazott brutalitással a nemesség példát akart statuálni, hogy a parasztoknak egy életre elmenjen a kedvük a hasonló megmozdulásoktól.
3.) A megtorlás; tanulságok és következmények; művészeti ábrázolások
A régebbi történetírás a szomorú eseményekért egyértelműen a jobbágyokat, az utóbbi évtizedek (liberálmarxista) szakirodalma pedig a nemességet kárhoztatta. Ma úgy látjuk, hogy a keresztesek felkelése nem a nyomor, nem az éhínség reakciója volt; hanem a lassan már javuló életkörülményekkel szemben a társadalmi státus megrekedése, vagyis a kettő közti diszharmónia okozta, valamint a folyamatos lázítás, továbbá a felelőtlen, lélektelen, gőgös főúri és főpapi magatartás provokálta ki. Mint már annyiszor viharos történelmünkben, a világi és egyházi „elit” most sem állt a helyzet magaslatán. Ugyanakkor a felhergelt, magából kivetkőzött parasztság oktalan vérengzése is elvetendő, mert az önbíráskodás, az öncélú pusztítás minden korban elfogadhatatlan; miként a győztesek rendkívül barbár, bosszúszomjas ítélkezése, a jobbágyságot századokra legázoló és megfélemlítő megtorlása is.
Az 1514 őszén összeült országgyűlés fő feladatának a jobbágyfelkelők megbüntetését és a nemesség kártalanítását tekintette. A felbujtókat, a vezetőket s a főkolomposokat halálbüntetéssel rendelték sújtani, a többiektől (akiknek az életét nem éppen humánumból kímélték meg, hanem mert a betakarítási munkálatokban minden dolgos kézre nagy szükség volt) pedig megvonták a szabad költözés jogát, kimondva, hogy „földesuraiknak feltétlen és örökös szolgasággal legyenek alávetve”. (Igaz, ez a passzus viszonylag rövid ideig maradt csak érvényben; a török veszély miatt amúgy sem lehetett az ország nagy részén végrehajtani, s már a 16. században eltörölték.) A parasztokat sújtó egyéb intézkedések sorában a jobbágyokat és a zselléreket uruk javára évi egyforintnyi adó fizetésére kötelezték. Minden jobbágy heti egy napon robottal tartozott földesurának, s földje minden termékéből földesúri kilencedet és egyházi tizedet kellett adnia, emellett még több kisebb „ajándék” (csirke, disznó, őz stb.) is terhelte. (Mielőtt borzasztóan felháborodnánk ezen a mindösszesen 25-30%-os elvonáson, hasonlítsuk csak össze a mi végtelen terheinkkel, a tucatnyi adóval, járulékkal s kifosztásunk egyéb körmönfont eszközeivel. Bizony mondom, bérrabszolgák és eltaposott „fogyasztók” helyett jó volna most is „mezei jobbágyoknak” lenni, noha természetesen akkor se volt minden fenékig tejföl, s a kerítést sem kolbászból fonták.)
Jobbágysorba taszították az addig kiváltságokat élvező jászokat és kunokat. Megtiltották, hogy jobbágy származású papot püspökké szenteljenek (ez az oldalvágás Bakócz ellen is irányult), eltiltották a parasztok és a hajdúk fegyverviselését. A török idők zűrzavarai, a veszélyes közállapotok miatt ezt sem lehetett hosszabb ideig betartani. A törvényeket megfogalmazó Werbőczy István saját köznemesi pártjának kedvezett azzal, hogy egységesítette a jobbágyok szolgáltatásait. Ezáltal igyekezett megakadályozni, hogy a nagyobb gazdasági erőt képviselő bárók, a jobb módú középbirtokosok saját területükre szöktessék, illetve kedvezmények felajánlásával csábítsák el a kisnemesek jobbágyait. (Utóbbiaknak csupán néhány parasztjuk volt, akiket látástól vakulásig dolgoztattak, hogy a munkájukból élhessenek.) Épen maradt viszont a paraszti bérleti rendszer (főleg a szőlőművelésben), s a mezővárosok, ha lehet, még dinamikusabban fejlődtek 1514 után, mint azelőtt. A nemesekre, akik a parasztlázadásban részt vettek, jószágvesztés büntetését vetették ki; egyúttal azt is meghatározták, hogy javaikat a király azoknak adományozza, kiknek atyját vagy testvéreit a parasztok kivégezték, és akik a királyt és az országot a háborúban hűségesen szolgálták, vagy akik paraszti származásuk dacára a fölfordulásban uraik oldalán álltak. Végül az egyházi férfiakat, akik a parasztháborúban részt vettek, élethosszig tartó fogságra kárhoztatta a törvény.
Ugyancsak az 1514-es országgyűlésen mutatta be Werbőczy a híres-hírhedt Hármaskönyvét (Tripartitum), mely a korabeli magyar szokásjogot összefoglaló kézikönyvként vált ismertté, s 1848-ig a magyar nemesség „bibliája” lett. Maradandó s egyben úttörő alkotásában a szerző megkísérelte, hogy a gyakran ellentmondó, homályos, helyenként és esetenként nemegyszer eltérő joggyakorlat dzsungelében rendet vágjon, s főként a bíráskodás számára szolgáljon útmutatóval. Munkáját az a köznemesi szemlélet hatotta át, amely a jogilag egységes nemesség létét hirdette. Ezért nem is nyerte el a főurak tetszését. Mivel azonban Werbőczyvel és a köznemesi párt vezérének tekintett temesvári győzővel, Szapolyaival óvakodtak szembekerülni, nyíltan nem támadták, bár a király „elfelejtette” az országgyűlés által elfogadott és az 1514-es jobbágytörvényekkel kiegészített könyvet hivatalosan szentesíteni, és a vármegyéknek használatra megküldeni (azaz hatályba léptetni). Werbőczy műve így nem lett hivatalos törvény. A szerző néhány évig türelmesen várt, majd 1517-ben Bécsben, saját költségén nyomtatta ki. Csakhamar szinte valamennyi Magyarországon honos nyelvre lefordították, s a 19. század közepéig ugyanúgy használták, mintha törvényerőre emelkedett volna. Nincs igazuk azoknak, akik sommásan leminősítik, elmarasztalják a Hármaskönyvet. Noha (kis)nemesi alapállása vitathatatlan, s ennél fogva pártatlansága vitatható, az biztos, hogy ennél jobb, sokoldalúbb törvénygyűjtemény azóta sem született hazánkban. Sőt, megkockáztatom, hogy egy jövőbeni igazságos, átfogó, a magyarság többségének elfogadható törvénytár létrehozásában is bátran támaszkodhatunk erre az 500 éves „kódexre”.
Dózsa személye a későbbi korok nemzeti történetírásában és irodalmában az elnyomó, sarcolgató nemesi hatalom elleni harc jelképévé, heroikus népvezérré vált, sőt legendává, mítosszá növekedett. Kiváltképp a kommunizmus alatt hangsúlyozták túl osztályharcos szerepét, amit az is mutat, hogy rengeteg utcát, intézményt, sportegyesületet és egyebeket neveztek el róla. Ugyanakkor a korábbi, nemesi szemléletű historikusok túlzottan elmarasztalták, s olyan későbbi eseményekért is felelőssé tették, melyekre semmilyen közvetlen hatással nem lehetett, pl. Cserni Jován délvidéki szerb felkelésére (a mohácsi csatavesztés után), vagy Gubecz Máté horvátországi parasztlázadására (1572-ben). A magyar népköltészetben Dózsa Györgyre és háborújára vonatkozó önálló dal vagy ballada nem maradt fenn. A kuruc szó azonban máig őrzi Dózsa kereszteseinek emlékét (a latin crux, „kereszt” szóból). Alakja különösen szülőföldjén, a székelység körében eleven. Dálnokon, a régi Háromszék megyében ismerni vélik szülőháza helyét, maradványait, tudnak kincséről is, amelyet itt rejtett el hatalmas rézüstökben. Roppant ereje a hagyomány szerint Toldi Miklóséhoz volt hasonlatos.
Dózsának köztéri szobrai vannak többek között Temesváron, Budapesten (Krisztinaváros/Tabán), Apátfalván, Kalocsán, Dálnokon és Nagylakon. A képzőművészetben is gyakori ihletforrás volt, gondoljunk csak Derkovits Gyula fametszet-sorozatára, Szász Endre porcelán-kompozíciójára, vagy Szervátiusz Tibor drámai erejű fémszobrára. A regények közül meg kell említeni Eötvös József Magyarország 1514-ben c. munkáját, a drámák közül pedig Hevesi Sándor 1514, Sárközi György Dózsa, Illyés Gyula Dózsa György c. művét. A versek közül Petőfi Sándor (A nép nevében), Ady Endre (Dózsa György unokája, Dózsa György lakomáján), Illyés (Dózsa György beszéde a ceglédi piacon) és Bella István (Székely Dózsa György imája) költeményei jelentősek, valamint Taurinus István Paraszti háború c. középkori eposza (latin nyelven). A műfajokat tágítandó, szólnunk kell még Erkel Ferenc Dózsa György c. operájáról (Jókai Mór és Szigligeti Ede szövegei alapján), továbbá a Honvéd Együttes Dózsa c táncjátékáról. Az erdélyi írók, művészek közül is többen foglalkoztak a témával, lásd Székely János, Kacsó Sándor, Tamási Áron, Gy. Szabó Béla, Szemlér Ferenc, Farkas Árpád, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Vásárhelyi Géza stb. alkotásait. A felsoroltak ismertetésébe, értékelésébe most nincs módom belemenni, ez meghaladná a rendelkezésemre álló idő kereteit.
Mindent összevetve, a Dózsa-féle parasztháborút úgy értékelhetem, hogy történelmünk egyik alulmúlhatatlan mélypontja volt, s úgy hiányzott nekünk, mint üveges tótnak a hanyatt esés, azaz bárcsak be se következett volna. Tudom, hogy butaság ilyesmit kívánni (bár arra is akad példa, hogy egyesek hitvány agyukban most döntik el, milyen legyen – a múltunk!), mégis megteszem, hiszen ez a tragikus eseménysor senkinek sem használt, viszont mindenkinek ártott. A nemzetfenntartó parasztságot hosszú időre tönkretette, megbénította, szerencsétlen hazánk önvédelmi képességeit (immunrendszerét) jelentősen meggyengítette, s tovább szította az amúgy sem csekély társadalmi ellentéteket, viszályokat, gyűlölködéseket. A reformok továbbra is elmaradtak, az ország kormányzása egyre gyengült, a társadalmi struktúra megmerevedett. Nem állíthatom, hogy a bő évtized múltán ránk zuhanó mohácsi vésznek, valamint az ország ez utáni 3 részre szakadásának bármiféle okozója volt a parasztlázadás; de azt igen, hogy Dózsáék balvégzetű „kalandja” nélkül alighanem sokkal kisebb veszteségekkel is átvészelhettük volna a későbbi szorongattatásokat. (A jóval számosabb, képzettebb, anyagilag-technikailag is magasabb szinten álló oszmán hadak legyőzésére semmilyen esélye sem volt az akkori Magyarországnak. Legföljebb néhány végvári küzdelemben tüntethettük ki magunkat, amit meg is tettek derék elődeink. A motiválatlan, érdektelen, csak a szűk környezetével törődő jobbágyság az 1514-es leveretése nélkül sem állíthatta volna meg a török főerőket. Bár azt megjegyzem, hogy a Perzsiában, Egyiptomban s a keleti hadszíntéren lekötött oszmán seregek orra alá borsot törve esetleg késleltethettük volna a hazánk ellen 1526-ban meginduló támadásokat.) Tanulságul itt és most legyen elég ennyi; mindazonáltal a történelmünk iránt érdeklődőknek s valamennyi gondolkodó magyar honfitársamnak figyelmébe ajánlom, hogy ezen a témakörön és problémahalmazon érdemes alaposan eltöprengeni.
Irodalom
– Bertényi Iván – Gyapai Gábor: Magyarország rövid története (Maecenas Kiadó, Bp. 1993)
– Magyarország hadtörténete I-II (szerk.: Liptai Ervin, Zrínyi Katonai Kiadó, Bp. 1985)
– Hegedüs Géza: Így élt Dózsa György (Móra Könyvkiadó, Bp. 1972)
– Nemeskürty István: Önfia vágta sebét I. (Magvető Könyvkiadó, Bp. 1975)
– Márki Sándor: Dósa György (Athenaeum Könyvnyomda, Bp. 1913)
– Pálffy Géza: A tizenhatodik század története (Pannonica Kiadó, Bp. 2000)
– Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440–1711 (Háttér Kiadó, Bp.)
– Siklósi András: 200 éve született Rózsa Sándor, a leghíresebb betyár (Kapu 2013/8, Ősi Gyökér 2013/3 és https://kuruc.info/r/9/116114)
– Mózes Huba: A Dózsa-poéma (Korunk 1965/4)
– K. Jakab Antal: A megtalált póz (Igaz Szó 1970/11)
– Kósa Ferenc: Ítélet (Bessenyei Ferenc, koprodukciós film, 1970)
– Lipusz Zsolt: Dózsa György, illetve az 1514. évi parasztfelkelés mítosza és a történeti realitás (Kuruc.info, 2014)
– A Magyar Néprajzi Lexikon, történelmi (pl. Rubicon) és szépirodalmi folyóiratok, újságok és internetes honlapok (pl. Wikipédia) vonatkozó cikkei
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
