| Tanulmányok : 1914. augusztus 15. - A Panama-csatorna története |
1914. augusztus 15. - A Panama-csatorna története
Kuruc.info 2014.08.16. 00:01
Rövid ismertető
Egy óceánokat összekötő csatorna ötlete már a XVI. században felmerült, azonban műszaki okok miatt annak kivitelezése csak 1881-ben kezdődött meg. A franciák általi megvalósítás egészségügyi, műszaki és pénzügyi okok miatt kudarcot vallott, és a sikkasztással rokon értelmű panamázás innen került be a mindennapi nyelvbe.
1903-ig Panama Kolumbia része volt, amikor is az Amerikai Egyesült Államok kormányzatának hathatós támogatásával forradalom tört ki, és a terület elszakadt. 1904-ben az amerikaiak átvették a csatornaépítkezést, és azt tízévnyi munka után, 1914. augusztus 15-én adták át.
1977-ben az USA a csatornáról, valamint a csatornazónáról egy átmeneti időszak után, Panama javára lemondott. A közös amerikai-panamai ellenőrzés 1999-ben ért véget.
Jelenleg a panamaiak bővítik a csatornát; ugyanekkor Kína, valamint Oroszország egy párhuzamos nicaraguai csatorna kiépítését fontolgatja.
Részletes leírás
A panamai földszoroson keresztüli csatorna gondolatával a XVI-XIX. században többször foglalkoztak, azonban ennek igazi lökést csak a technika fejlődése, valamint az 1848-ban Kaliforniában talált arany híre adott, ami felerősítette az Atlanti- és a Csendes-óceán közötti gyorsabb forgalom iránti igényt. 1855-ig megépítették a földszorost átszelő vasútvonalat, ami nagyban meghatározta a későbbi csatorna nyomvonalát. 1912-ben egy új vasútvonalat fektettek le a folyamatban lévő csatornaépítkezés mentén.
A francia kísérlet (1881-1894)
A franciák az általuk 1859-69-ben épített Szuezi-csatorna mintájára akartak építkezni. 1876-ban megalakult az Óceánközi Csatorna Nemzetközi Társasága (La Société Internationale du Canal Interocéanique), ami 1878-ban a kolumbiai kormányzattól koncessziót kapott a földszoroson való ásásra. A tervet azonban a kezdetektől a mérnöki szakértelem hiánya, valamint egyéb nehézségek sújtották.
Ferdinand de Lesseps, a Szuezi-csatornáért felelős személy lett a panamai vállalkozás arca, ő azonban nem volt mérnök. Ráadásul, amikor 1879 májusában Párizsban, elnöklete alatt a csatornával foglalkozó nemzetközi mérnöki kongresszus összeült, a delegáltak kevesebb mint egyharmada volt mérnök - a többiek spekulánsok, politikusok, valamint de Lesseps barátai voltak.
Ezen kívül akkoriban még nem ismerték a trópusi betegségek, különösen a malária és a sárgaláz terjedési módját, ami végzetes hibát eredményezett: a kórházi ágyak lábait vízbe állították, hogy arra rovarok ne mászhassanak fel, azonban a moszkitónak, a fenti két betegség hordozójának, éppen az ilyen pangó víz az ideális szaporodási helye.
1881. január 1-jén elkezdődött az építkezés. 1885 elejére nyilvánvalóvá vált, hogy az általuk elképzelt, tenger szintjén lévő csatorna kivitelezhetetlen, azonban de Lesseps makacs volt, és csak 1887. októberben fogadta el a zsilipes, emelt szintű rendszerre tett javaslatot. Addigra azonban a feltornyosuló pénzügyi, mérnöki és halálozási problémák, megtoldva a gyakori árvizekkel és földcsuszamlásokkal, világossá tették, hogy hatalmas a baj. A tervet az új elgondolás szerint 1889. májusig folytatták, amikor a cég csődbe ment. Nyolc év alatt a munka körülbelül kétötödével készültek el, miután 234 millió dollárt elköltöttek.
Franciaországban kitört a botrány, ugyanis 800 ezer francia ember, köztük 15 ezer egyedülálló nő vesztette el a részvényekbe fektetett pénzét, kb. kétmilliárd aranyfrankot úgy, hogy a kibocsátott kilenc részvénycsomagból maga a csatornavállalat 1,2 milliárd aranyfrankot kapott – 960 milliót a pénzemberek és politikusok tettek zsebre. Amikor pedig az 1892/93-as vizsgálatban kiderült, hogy két zsidó közvetítő, Jacob Adolphe Reinach bankár és Cornelius Herz pénzember mind jobboldali, mind baloldali politikusokat lefizetett, hogy a cég valódi helyzetét a közvélemény elől eltitkolják, Franciaországban megerősödött a zsidókkal szembeni gyűlölet.
Jacob Adolphe Reinach |
A franciák 1894-ben egy második céget, a Panama-csatorna Új Cégét (Compagnie Nouvelle du Canal de Panama) hozták létre. Ez azonban nem hozott nagy lendületet, főleg az amerikai hírek miatt, hogy Nicaraguán keresztül kellene csatornát építeni, ami persze a Panama-csatornát feleslegessé tette volna. A Tengerhajózási Csatornavállalat (Maritime Canal Company) 1889-ben felkérést kapott, hogy Nicaraguában kezdje el egy csatorna kialakítását, azonban az 1893-as tőzsdepánik során a vagyonát elvesztette, és a munkálatok megálltak. Az USA kongresszusának 1897-es és 1899-es felkérésére adott jelentések szintén a nicaraguai útvonalat javasolták. Az 1899-ben alakult amerikai Földszorosbeli Csatornabizottság (Isthmian Canal Commission / ICC) 1901. novemberben a nicaraguai nyomvonalat javasolta, hacsak a franciák nem hajlandók az övékét 40 millió dollárért eladni. Ez a javaslat 1902. június 28-án törvénnyé vált, és az új panamai csatornatársaság, ami eredetileg 110 millió dollárt akart, gyakorlatilag rákényszerült, hogy vagy eladja azt a felkínált összegért, vagy nem kap semmit.
Habár a francia erőfeszítés a kezdetektől kudarcra volt ítélve, a munkálatai nem mentek teljesen veszendőbe. Hatalmas földmennyiséget ástak ki, és az új társaság által készített felmérések és tanulmányok, valamint a kezdetben használt francia gépek és infrastruktúra nagy segítséget jelentett.
Panama elszakítása Kolumbiától (1903)
A XIX. század elején a latin-amerikai spanyol gyarmatok egyre-másra függetlenné váltak. Ez történt 1821-ben Panamában is, ami a Nagy-Kolumbiai Köztársaság része lett, ez utóbbi a mai Kolumbiából, Venezuelából, Panamából és Ecuadorból állt. A szövetségi állam mellett kardoskodók, a föderalisták, valamint a központosított állam hívei, a centralisták között egy évszázadnyi politikai, sokszor polgárháborús harc kezdődött. A kezdeti centralizmus részeként Panama Kolumbia földszorosbeli megyéje lett.
1846-ban Kolumbia és az Egyesült Államok megkötötte a Mallarino-Bidlack-szerződést. A szerződésben az Egyesült Államok kötelezettséget vállalt, hogy Panamában a “semlegesség állapotát” fenntartja, cserébe Kolumbia biztosítja a földszoroson való áthaladás jogát.
1885-ben Panamában felkelés tört ki. Az Egyesült Államok hadihajókat vezényelt oda, hogy az 1846-os szerződés értelmében a rendet fenntartsa, és elfoglalta a panamai Colónt. Chile, melynek abban az időben az amerikai kontinensen a legerősebb flottája volt, válaszképpen az Esmeralda cirkálót küldte Panama City megszállására, azonban az amerikaiak még az Esmeralda befutása előtt kivonultak.
Az 1899. és 1902. között zajló, ún. ezernapos háború zárásaként a kolumbiai polgárháborús felek 1902. november 21-én békeszerződést írtak alá. A központi kormányzattal szemben álló, panamai származású Victoriano Lorenzo azonban nem fogadta el a feltételeket, ezért elfogták, és 1903. május 15-én kivégezték. A panamai El Lápiz újság részletes cikkben hozta le a kivégzést és a panamai tüntetéseket, ezért 1903. július 25-én annak irodáját José Vásquez Cobo tábornok és panamai helyőrségparancsnok, az akkori kolumbiai hadügyminiszter testvére parancsára megtorlásképpen megtámadták. Ez sok panamai politikust, tábornokot, orvost és egyéb vezető személyiséget a bogotái kormányzat ellen fordított.
Még 1903. január 22-én John M. Hay amerikai külügyminiszter, valamint dr. Tomás Herrán, Kolumbia diplomáciai megbízottja aláírta a Hay-Herrán-szerződést. Ez Kolumbia részéről az Egyesült Államoknak korlátlanul megújítható lízinget adott a tervezett csatorna földterületére. Az USA szenátusa a szerződést március 14-én ratifikálta, azonban Kolumbia szenátusa azt augusztus 12-én elutasította.
A Hay-Herrán-szerződés kolumbiai elutasítása után Phillipe Bunau-Varilla főmérnök, a francia csatornavállalat jelentős részvényese arról beszélt Theodore „Teddy” Roosevelt amerikai elnöknek és Hay amerikai külügyminiszternek, hogy panamai lázadók esetleg felkelést indítanának a Kolumbiától való elszakadás érdekében, és remélte, hogy az Egyesült Államok csapatokkal és pénzzel támogatná őket. Roosevelt végiggondolta a dolgot, és ígéretet tett Panama elszakadásának támogatására.
Az elszakadást 1903 novemberére tervezték, azonban olyan kósza hírek kezdtek terjedni, hogy Nicaragua meg akarja szállni Calovéborát, azaz Észak-Panama egy részét. A kolumbiai kormányzat csapatokat vezényelt oda, és a parancsnokuk azt az utasítást kapta, hogy de Obaldía panamai kormányzótól, valamint Huertas tábornoktól az ügyintézést vegye át, mert bennük a bogotái kormány nem bízott.
A kolumbiai katonaság 1903. november 3-án érkezett Colónba. A megérkezésük késedelmet szenvedett, mert az elszakadáspártiakkal szimpatizáló Panamai Vasúttársaság (Panama Railway) szándékos csúszást okozott. Egy amerikai hadihajó, a USS Nashville szintén folyamatosan beavatkozott a kolumbiai műveletekbe arra hivatkozva, hogy az 1846-os szerződés értelmében a vasútvonal “semlegességét” tiszteletben kell tartani, így hátráltatta a kolumbiai csapatok partraszállását Colónban. Időközben Huertas panamai tábornok parancsot adott az odamenő kolumbiai egység parancsnokának a letartóztatására, mire válaszul a kolumbiai Bogotá ágyúnaszád Panama City-t lőtte.
A forradalmi junta kikiáltotta a földszoros elszakadását, és később kinyilvánította a Panamai Köztársaság függetlenségét. Demetrio H. Brid, a panamai tanács elnöke de facto Panama elnökévé vált. 1903. november 4-én kinevezte az Ideiglenes Kormányzati Juntát, ami az országot 1904 februárjáig, az alkotmányozó nemzetgyűlés létrejöttéig irányította.
Panama elszakadásának híre a tengeri kábelekkel kapcsolatos gondok miatt csak november 6-án ért el Bogotába. Az Egyesült Államok november 6-án és 7-én nem hivatalosan, 13-án viszont hivatalosan elismerte a Panamai Köztársaságot. Franciaország 14-én tett így tett; ezután még tizenöt ország ismerte el Panamát.
1903. november 18-án az Egyesült Államok külügyminisztere, John Hay, valamint Phillipe Bunau-Varilla, Panama képviselője aláírta a Hay-Bunau-Varilla-szerződést. Bár Bunau-Varilla Panama nevében vállalt kötelezettséget, diplomáciai tisztségét a lázadóknak nyújtott pénzügyi segítségnyújtás révén vásárolta, maga francia állampolgár volt, az incidens előtt tizenhét évig nem élt Panamában, és oda soha nem tért vissza. Ebben a szerződésben az Egyesült Államok Panamának 10 millió, valamint évi 250 ezer dollárt fizetett; cserébe jogot kapott, hogy a panamai csatornazónát és annak védműveit kiépítse, és azt meghatározatlan ideig igazgassa.
Az Egyesült Államokban számosan ellenezték ezt a Kolumbia elleni hadviselést: a New York Times az Egyesült Államok által Bunau-Varillának nyújtott támogatást “aljas hódításnak” nevezte; a New York Evening Post “közönséges és zsoldos lelkületű vállalkozásként” írta le. Az egész esemény mint az USA Latin-Amerikával szembeni ágyúnaszád-politikája vonult be a történelembe, és jól illusztrálta a Roosevelt által használt afrikai mondást, hogy “beszélj szelíden, de mindig legyen nálad egy nagy bot, és így messzire el fogsz jutni”. Az 1903-as forradalom után, a Panamai Köztársaság 1939-ig az USA protektorátusa volt.
A kolumbiai kormányzat két diplomáciai missziót is küldött Panamába, hogy meggyőzze őket a visszatérésről, azonban mindkettő sikertelen volt. Végül 1921-ben az Egyesült Államok Kolumbiának 10 millió, valamint sokáig évi 250 ezer dollárt fizetett; cserébe a Thomson-Urrutia-szerződés alapján Kolumbia elismerte Panamát.
Az amerikai építkezés (1904-1914)
Az USA hivatalosan 1904. május 4-én vette át az építkezést. Május 6-án Roosevelt John Findlay Wallace-et nevezte ki főmérnöknek, aki azonban a trópusi betegségek és az amortizálódott francia felszerelés, valamint az ICC bürokráciája miatt 1905. júniusban lemondott. Őt John Frank Stevens mérnök követte, aki a bürokráciát megkerülte, és közvetlenül a Roosevelt-kormánnyal állt kapcsolatban.
Egy részletes amerikai mérnöki jelentés a közeli tavakat felhasználó, zsilipes rendszert helyezett előnybe, melyről Stevens-nek sikerült Roosevelt elnököt meggyőznie. Több mint száz nagy, vasútra szerelt gőzexkavátort, valamint egyéb modern felszerelést vettek és hoztak az Egyesült Államokból. A vasútvonalat kétvágányosra növelték, hogy elviselje a megnövekedett forgalmat.
Az egyik zsilipkamra építése |
Az 1904. márciusban egészségügyi főtisztnek kinevezett William Crawford Gorgas ezredes dr. Carlos Finlay és dr. Walter Reed, valamint dr. Ronald Ross tanulmányaira támaszkodva Panamát tizenegy, Colónt négy kerületre osztotta. Minden kerületben átkutatták az épületeket, és ahol pangó víz gyűlhetett fel, azt ácsokkal megszüntették. Megszervezték a csatornazóna körüli mocsarak lecsapolását és az aljnövényzet visszavágását. Munkások tartályokból olajat spricceltek az állóvizekre, és a kisebb vízfolyásokra olajcsepegtető kannákat helyeztek, hogy a kikelt moszkitók légzését vékony olajréteg képzésével megakadályozzák. Amelyik házban emberek megbetegedtek, ott füstölést alkalmaztak: kén- és pirétrumserpenyőket tettek le, a serpenyőket faszesszel meglocsolták és meggyújtották. Amikor a módszer hatékonysága nyilvánvalóvá vált, a füstölést egész Panamára kiterjesztették.
A betegeket könnyen szállítható, védőhálóval körülvett “hordozható lázketrecekbe” helyezték, melyek megakadályozták, hogy a moszkitók a fertőzött emberről a kórt más emberre vigyék át. Ezen kívül az alvó munkásokat védőháló mögött helyezték el, hogy az éjszaka aktív moszkitók ne csípjék meg őket.
Az erőfeszítéseknek hála, 1906-ra a betegségek okozta haláleseteket jelentősen visszaszorították. Az amerikai periódusban kb. ötezer munkás halt meg; ez a francia időszak alatt huszonkétezer volt. Még manapság, száz évvel a csatorna befejezése után is, a csatornaövezet sárgaláztól és maláriától mentes területnek számít.
A másik eldöntendő kérdés az volt, hogy a csatornamunkát vállalkozók, vagy maga az USA kormányzata végezze-e. Stevens ugyan ez utóbbit helyezte előtérbe, azonban Roosevelt azt azzal toldotta meg, hogy 1907. februárban egy hadmérnököt, George Washington Goethals őrnagyot nevezte ki főmérnöknek, aki Stevens útmutatása alatt dolgozott. Stevens – akit a bürokratikus helyzet már amúgy is frusztrált – a hadsereg ilyen szintű bevonását megelégelte, és lemondott; helyét Goethals vette át.
A csatornazónában eredetileg csak néhány szalon volt, melynek eredményeként - más szórakozási lehetőség híján - a részegeskedés elterjedt volt. Ezt ellensúlyozandó, a YMCA által üzemeltetett, tízdolláros tagdíjért használható klubházakat, biliárdszobákat, közösségi házakat, olvasótermeket, bowlingpályákat, fényképészeti sötétszobákat, tornatermeket, fagylaltozókat és vándorkönyvtárakat hoztak létre, sőt egy baseballpályát is építettek, ahova különvonatok vitték az embereket. Kéthetente a Hotel Tivoli báltermében táncestét is tartottak. Mindezek hatására a részegeskedés lecsökkent, és a szalonok forgalma hatvan százalékkal esett.
Goethals három munkacsoportot hozott létre: egy atlantit, egy csendes-óceánit, és egy központit. Ezek 1907 augusztusára hatalmas földtömeget mozgattak meg: először havonta kb. 750 ezer, majd 1,5 millió, csúcsidőben 2,3 millió köbméter földről volt szó.
Megnyitás (1914)
1913. október 10-én a Culebra-vágatot a Gatun tótól elválasztó zárótöltést lerombolták. 1914. január 7-én az Alexandre La Valley, egy öreg francia darushajó kelt át elsőként önerőből a csatornán. 1914. április 1-én az ICC megszűnt, és a csatorna a csatornazónai kormányzó alá került. Ezt a tisztséget az előléptetett Goethals ezredes töltötte be.
A csatorna megnyitása |
Eredetileg nagy ünnepséget tervezetek, azonban az első világháború kitörése ezt megakadályozta. A panamai vasúttársaság gőzhajója, az SS Ancon 1914. augusztus 15-én tette meg az első hivatalos utat. Goethals az Ancont a partról, vasúton követte.
A Panama-csatorna megnyitásakor nemcsak technológiai csoda, hanem fontos stratégiai és gazdasági vagyontárgy volt az USA számára, hiszen így elkerülhetővé vált a dél-amerikai Drake-átjáró és Horn-fok. A csatorna a New York-San Francisco tengeri utat kb. 12 ezer kilométerrel rövidíti le.
A Panama-csatorna az Egyesült Államoknak 375 millió dollárjába (mostani értéke kb. 8,6 milliárd dollár) került, beleértve a Panamának fizetett 10, valamint a francia vállalatnak fizetett 40 milliót. Összesen több mint 75 ezer férfi és nő dolgozott rajta, és csúcsidőszakban 40 ezer munkás volt ott. A franciák kb. 22 millió köbméter, az amerikaiak kb. 182 millió köbméter anyagot ástak ki, ami több mint huszonötszöröse a La Manche-csatorna alatti alagút során kiásott földnek.
A harmadik zsilip terve (1939)
Az európai helyzet romlása következtében az USA-t még inkább foglalkoztatta, hogy hadihajói kényelmesen áthaladhassanak a csatornán, ami az akkori hadihajóknak kezdett szűkössé válni. 1939. február 24-én elkészült a jelentés, melyben nagyobb hajókat elbíró, új zsiliprendszerre tettek javaslatot. 1939. augusztus 11-én a Kongresszus jóváhagyta a munkálatok megkezdését. Miraflores-nél a munka 1940. július 1-jén meg is kezdődött, azonban jelentős mennyiségű anyag kiásása után, a tervet végül lefújták. Az új bevezető csatornák még mindig láthatóak.
A második világháborúban az USA a csatorna segítségével töltötte fel megtépázott csendes-óceáni flottáját, amelyen akkori repülőgép-hordozói éppen hogy átfértek; a csatorna melletti lámpaoszlopokat így is el kellett távolítani.
A csatorna felügyeletének átadása Panamának (1977-1999)
1914 után a csatorna és a csatornazóna az USA igazgatása alá került, azonban a panamaiak állandóan arra törekedtek, hogy az 1903-as Hay—Bunau-Varilla-szerződést megváltoztassák. Ez a törekvésük főleg az 1956-os szuezi válság után erősödött meg.
1963-ban Kennedy elnök beleegyezett, hogy a panamai zászlót is felhúzzák az amerikai zászló mellé a nem katonai létesítményeknél, azonban még azelőtt meggyilkolták, hogy az utasítást kiadhatta volna. Később Robert J. Felming, Jr. csatornakormányzó rendeletet adott ki, hogy az amerikai zászlót többé ne húzzák fel a csatornazóna épületein kívül, azonban a panamai zászlót se. Ez felháborította az amerikai zónalakókat, akik úgy érezték, hogy az USA lemond a csatorna feletti szuverenitásáról. Az amerikai Balboa High Schoolban (Balboa Gimnázium) kitűzték az amerikai zászlót, amit az iskola tisztviselői leszedtek. 1964. január 9-én a diákok egy újat tűztek ki, és őröket állítottak, hogy megakadályozzák annak eltávolítást.
 
A Panama-csatorna napjainkban |
A hír eljutott a panamai Instituto Nacionalba, Panama legjobb köziskolájába. Százötven-kétszáz panamai diák Panama zászlajával a Balboa High Schoolhoz ment. A rendőrséggel való egyezkedés után megengedték nekik, hogy egy kis csoportjuk a zászlórudakhoz menjen, azonban a zónalakók elállták az útjukat. Dulakodás kezdődött, melyben a panamai zászló elszakadt. Ennek a zászlónak történelmi jelentősége volt, mert 1947-ben az Instituto Nacional diákjai ezt hordozták, amikor a Filos-Hines-szerződés ellen tüntettek, és az amerikai katonai bázisok megszüntetését követelték. Mindkét oldal azt állította, hogy a másik szakította el a zászlót.
Ezután több ezres dühös panamai gyűlt össze, akik a néhány tucatnyi csatornarendőrön áttörtek. A helyettes kormányzó, Andrew P. O’Meara kérésére az amerikai haderőt mozgósították. Időközben Panama Cityben az amerikai üzleteket kifosztották és felgyújtották.
A zavargásokban több mint húsz panamai meghalt, ötszáz megsebesült; négy amerikai katona szintén életét vesztette. Ettől kezdve január 9-e Panamában nemzeti emléknap, a Mártírok Napja.
Január 10-én Panama hónapokra megszakította a diplomáciai kapcsolatait az USA-val. Áprilisban a felek újra tárgyalásokat kezdtek, végül 1967-ben szerződést kötöttek, azonban azt Panama nem ratifikálta.
Útjavaslatok a jövőre nézve |
Az 1977. február 15. és augusztus 10. közötti tárgyalások eredményre vezettek. A szerződéseket az 1977. október 23-i panamai népszavazás 96%-os részvétel mellett, 2:1 arányban jóváhagyta. Az USA szenátusa a szerződéseket 1978. március 16-án és április 18-án szintén kb. 2:1 arányban hagyta jóvá, annak ellenére, hogy több szenátor az amerikai érdekek, valamint az amerikai pénzből épített csatorna feladása miatt, ellenkezését fejezte ki.
A szerződések 1979. október 1-jén léptek hatályba, és húszévnyi időszakot szabtak meg, ami alatt Panama fokozatosan átveszi a csatorna működtetését. 1999. december 31-én befejeződött az amerikai kivonulás; azóta a csatornát a Panamai Csatornahatóság (Autoridad de Canal de Panama / ACP) üzemelteti.
Jövőbeli fejlesztések és nagyhatalmi versengés
2006-ban a panamai csatornakezelő vállalat egy harmadik zsilipsávra nyújtott be tervet, ami részben az 1940-ben félbehagyott bevezető csatornákra alapszik. Megerősítő népszavazás után, a munkálatokat 2007-ben megkezdték.
Időközben Kína egy Kolumbiában átmenő vasútvonal építését fontolgatja, ami a két óceánt kötné össze. Ezen kívül 2014. januárban egy Hong Kong-i cég a nicaraguai csatorna építésének decemberi kezdését jelentette be, ahol is az építkezés előre láthatóan öt évig fog tartani. Ez utóbbi tervbe Oroszország is szívesen bekapcsolódna.
A stratégiai vízi utakért folyó verseny tehát tovább folyik.
(Hidra)
Forrás:
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
