|
Államalapító Szent István ünnepén
Kuruc.info 2014.08.20. 17:54
Szent István királyunkat államalapító uralkodóként tartja számon a nemzeti emlékezet, noha ún. keleti, nomád típusú magyar állam már évszázadokkal korábban is létezett, ám a nyugati típusú, a latin kereszténységgel szétválaszthatatlanul összefonódott magyar államot ő teremtette meg, majd I. András (1046-1060) és Szent László (1077-1095) király államférfiúi tevékenysége véglegesítette a Szent István-i reformokat, és zárta le a 11. századi rendszerváltást.
Szent István Nagyobbik legendája ekképpen örökítette meg a 990-es évek közepén lezajlott sorsdöntő eseményt: Géza „összehívta tehát Magyarország előkelőit a következő renddel, és közös tanácskozás határozata szerint fiát, Istvánt maga után uralkodóvá emelte, s ennek megerősítésére mindnyájuktól hűségesküt vett.” Ismerve Géza és Sarolt „véres kéz” és ellentmondást nem tűrő politikáját, aligha kétséges – egyetlen forrás sem utal rá –, hogy ez alól „a hatalmas és vitéz Koppány vezér”, aki „már Géza vezér életében vezérséget viselt”, sem térhetett ki. Másrészt az is bizonyosnak tekinthető, hogy előzőleg, 972 táján, amikor az első nagy latin keresztény missziós hullám elindult, Koppányt is megkeresztelték a nyugatról jött térítő papok.
Géza a mintegy 70 esztendeig tartó magyar hadjáratok után békepolitikára törekedett a szomszédos országokkal, elsősorban a Német-római Birodalommal. Erre azonban német részről sokáig nem volt fogadókészség. A 970 táján megszületett Ostarrichi (Ausztria) a bajor kolonizálás folytán kelet felé terjeszkedett, és szükségszerűen beleütközött a gyepűsáv lakatlanságát biztosító magyar határvédelembe. A bajor-magyar viszony diplomáciai rendezésére 995-ben nyílt meg a lehetőség, amikor Civakodó Henrik meghalt. Géza nem hagyta kihasználatlanul ezt a lehetőséget: leánykérő küldöttséget menesztett István fia számára Regensburgba, ugyanis a középkorban általánosan elterjedt dinasztikus házasságkötés a két érintett ország közötti békét és szövetségesi viszony létrehozását jelentette. A magyar küldöttség István számára az eredetileg apácának készülő Gizella hercegnő kezét kérte meg. Gizellát a korban általános szokás szerint a papok mellett bajor lovagok is kísérték új hazájába. A dinasztikus házasság megkövetelte a határrendezést is a vitatott területek esetében, így ekkor jelölték ki – a 907. évi pozsonyi diadal óta az Ennsnél húzódó határ helyett – a Lajta és a Morva folyók vonalát Bajorország, illetve osztrák őrgrófsága, valamint Magyarország között. Az osztrák-morva területek és a Bécsi-medence átengedése ellenében a Német-római Birodalom, illetve Bajorország lemondott a Pannónia felé való továbbterjeszkedésről, elismerve Magyarországot az Avar Kaganátus jogutódjának. Az ekkor kialakított határ lényegében 1920-ig állott fenn.
Géza fejedelem nem sokkal fiának házassága után, 997 őszén meghalt. Utódja István lett. Géza halálát követően az esztergomi várban Istvánt egyházi szertartás mellett felövezték a megszentelt fejedelmi karddal. Az ünnepélyes felavatást minden bizonnyal Domonkos püspök végezte. Azonban a trónt István unokatestvére, Koppány is magának követelte. Származásáról Bakay Kornél a következőket írja: „Géza nagyfejedelem uralkodása eléggé ismert számunkra, a testvéréről azonban feltűnően hallgatnak a források. Ismert azonban, hogy élt egykoron, a 10. század második felében egy Szörénd (Zirind) nevű nagyúr, akinek Tar Szörénd (Calvus Zirind) volt a neve, s akinek az egyik fiát Koppánynak hívták. Szöréndet is keresztvízbe mártották, s ekkor kaphatta a Mihály nevet, Koppány fiának pedig a keresztségben a László (Calvus Ladislaus) nevet adták, testvéröccsének viszont az ugyancsak görög Vazul (Bazil, Vászoly) lett a neve. A múlt törmelékeiből arra következtethetünk, hogy Koppány herceg (Cuppan dux), aki Géza fejedelem fiának, Vajk-Sztephanosz (Istvánnak) az unokatestvére (avunculusa) volt, azonos a források Szár Lászlójával.”
S ezen a ponton érkezünk el az Álmos-Árpád-dinasztia egész törtenetét végigkísérő trónöröklési rend államjogi problémájához. A vérszerződés és a korabeli jogszokás csak azt szabályozta, hogy ameddig Álmos utódai élnek, mindenkor az ő leszármazottai közül választanak a magyarok utódot. Így is tettek 1301-ig. Azt azonban semmiféle korabeli hagyomány és íratlan, majd kodifikált jog nem rendezt, hogy az öröklés a szeniorátus vagy a primogenitúra elve alapján történjék-e. Horribile dictu, mivel István és Koppány unokatestvérek voltak, még azt sem tudjuk, melyikük volt az idősebb. Akár István is lehetett. Akkor viszont mind a primogenitúra, mind a szeniorátus elve szerint őt illette a trón. Géza jelölése alapján, amelyre megesküdött Koppány vezér is, azonban mindenképpen. A jogi tisztázatlanság eredményezte a Szent István és Koppány közötti harcot, amelyben Koppány elbukott. Nos, az Álmos-Árpád-dinasztia közel félezer esztendős uralkodási idejéből 28 uralkodót ismerünk, s ebből a 28 uralkodóból 12 esetben az elsőszülött fiú követte apját a trónon, 12 esetben pontos ismereteink vannak arról, hogy nem volt elsőszülött fiú, tehát összesen csak 4 olyan esetet tudunk az Árpádok idejéből, amikor tudatosan nem az elsőszülött fiú következett. Egyszóval: a korszakban túlnyomórészt a primogenitúra elve érvényesült a szeniorátus jogával szemben.
Szent Istvánnak Koppány legyőzése után még korántsem került a birtokába az egész ország. Két hatalmas úr, törzsfő volt, akivel le kellett számolnia: 1003-ban nagybátyja, a Bizánccal szövetkező erdélyi Gyula (eredeti neve Prok lehetett) ellen indult, végül – a legnagyobb valószínűséggel – 1008-ban (de van olyan vélemény, hogy 1028-ban) a bizánci rítus szerint megkeresztelkedett és egyben a birodalommal szövetkezett, a Temesközt uraló Ajtonyt győzte le. Gyulát a döntő ütközet után fogságban tartotta, de az Thietmar érsek krónikája szerint rövidesen megszökött Lengyelországba, mire István utána küldte asszonyát. Ajtony, a marosvári nagyúr pedig István hadvezére, Csanád keze által elesett az ütközetben.
Miután, illetve miközben Szent István megszabadult legfőbb ellenfeleitől, hozzákezdhetett állam- és egyházszervező tevékenységéhez, a latin rítusú kereszténység mind szélesebb körű, általános elterjesztéséhez. Ami a Szent István által kibocsátott – de más kútfők tanúsága alapján is megerősített – dekrétumok alapján egyáltalán nem lehetett kegyetlen, „tűzzel-vassal” végbemenő térítés – ellentétben apjával, Gézával –, hiszen az engedetlenséget tanúsítók meglehetősen enyhe büntetésben részesültek, miként I. törvénykönyvének 9. cikkelye szerint a vasárnapi templomkerülők büntetése verés, a visszaesőké megnyírás volt. Amennyiben István brutálisan akart volna téríteni, vajon mi oka lett volna rá, hogy ne foglalja törvénybe, miszerint a térítésnek ellenszegülők négyfelé vágassanak és felkoncoltassanak? Nyilvánvalóan semmi. S ezt az a tény is alátámasztja, hogy Szent László, a Szent István-i mű betetézője még az 1080-as években is rendelkezik I. törvénykönyvének 22. cikkelye alapján arról, miszerint „akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.” Nyilvánvaló, ha az István-kori misszió „tűzzel-vassal” történik, akkor ez a törvénycikk meg sem születik, hiszen kb. 60-70 év alatt a pogányságnak még az írmagját is kiirtották volna.
S teljesen téves az az álláspont, hogy Szent István kiszolgáltatta hazáját a németeknek. Amikor Gizella királyné testvére, István sógora, II. Henrik 1024-ben elhunyt, s vele fiágon kihalt a bajor uralkodóház, hamar megromlott a három évtizede kiváló német-magyar viszony. Császári és bajor csapatok többször is fosztogatták a Fischa-Lajta mentén húzódó nyugati határvidéket, aminek végül az lett a következménye, hogy Szent István magyar serege többször visszacsapott. Végül II. Konrád (1024-1039) német római császár hatalmas sereget vezetett 1030-ban Magyarország ellen, azonban a magyar király a felperzselt föld taktikáját alkalmazva – miként teszi ezt majd két évtizeddel később, 1051-ben I. András királyunk, és győzi le a Vértesnél a német ármádiát – kiéheztette, tönkretette Konrád egész haderejét, ezt követően benyomult Ausztriába, és Bécsnél bekerítette és megadásra kényszerítette az egész birodalmi haderőt. S ezt a tényt egy német forrásból, az Altaichi évkönyvekből tudjuk! S Bécs is magyar kézre került.
Végül, élete alkonyán magának Szent Istvánnak is szembe kellett néznie a trónöröklés súlyos kérdésével. Szent királyunknak a nagylegenda szerint több fia volt. Az idősebbiket Ottónak nevezték, ő azonban korán meghalt. István fiatalabbik gyermeke a Heinricus (Henrik) nevet kapta a keresztségben, amelynek magyaros alakja az Emrik, illetve Imre lett. Szent István Imre herceget jelölte ki utódjának. Sajnos, miként a kor oly sok más szereplőjéről, Imréről is nagyon keveset tudunk. A 12. század elején élt legendaírója a papi nőtlenség, a cölibátus gondolatának akart hazai eszményképet állítani, amikor a királyfit mint szűz házasságban élő trónörököst mutatta be. A probléma csupán annyi, hogy a legenda írója Imre igazi természetét semmiképpen sem ismerhette, hiszen 1110 táján már senki sem élt, aki Imrével személyesen találkozhatott volna. Valószínűsíthető, hogy Imre herceg trónörökösként elfoglalta a bihari dukátust, és apja a királyi seregek parancsnokává tette, amelynek törzse, elit alakulata a varég-orosz testőrség volt. (Egyébként a korban egész Európában bevett gyakorlat szerint a királyok idegen etnikumú testőrséget, illetve elit harci egységeket fogadtak szolgálatukba.) A Hildesheimi Évkönyvek korabeli feljegyzéséből tudjuk, hogy Imre 1031-ben vadászbaleset áldozata lett. Szent István fiának szenvedélyes vadásztermészetéről a korabeli lengyel kútfők is tanúskodnak, tehát nagyon is valószínű, hogy legendájának írója igencsak idealizált képet fest róla, ami az életszentséget és a szűzi házasságot illeti. Nyilván az ő halálával kapcsolatban is felvetődhet a politikai gyilkosság gondolata, ám ezt csaknem 1000 év távlatából lehetetlen bizonyítani, s az sem egészen egyértelmű, hogy kinek is állhatott volna érdekében a merénylet elkövetése.
Imre halála a legnagyobb gond elé állította a már öregedő és betegeskedő Szent István királyt. Az Árpád-ház örökösödési joga szerint a trónt István nagybátyjának, Mihálynak a fia, Vazul örökölte volna. Ennek ellenére István mégsem őt jelölte örökösének. Annyi tudható a fennmaradt forrásokból, hogy még a Vazul-ág érdekében íródott Magyar Krónika – nem lévén Istvánnak örököse, 1046-tól 1301-ig Vazul leszármazottai uralkodtak Magyarországon – szerint is könnyelmű és ostoba természetű volt, ami kétségessé tette a király előtt, hogy alkalmas-e a királyi méltóságra. Ráadásul keresztneve arra utal, hogy a kereszténység ortodox-bizánci változatának híve volt.
Meg kell azonban említenünk azt is, hogy a korra vonatkozó írott történelmi források ellentmondásos mivolta miatt az sem zárható ki, hogy az 1046-ban trónra lépő I. András, valamint testvérei, Levente és Béla Koppány fiai voltak, Szent László pedig unokája, így a Koppány-ág uralkodott Magyarországon ezen időtől kezdve. Ezt a hipotézist vallja a kor kiváló ismerője, Bakay Kornél régészprofesszor is. Ezen körülményektől függetlenül is kétségbevonhatatlan tény, hogy 1031-től Vazul volt a törvényes trónörökös. Szent István azonban, megszegvén az ősi jogot, és szakítva a fiúági öröklés rendjével, egyik nővérének a velencei dózsétól született fiát, Orseolo Pétert tette meg utódjának. Ez Vazult arra késztette, hogy merényletet kövessen el István ellen. Sajnos az egész Vazul-históriával kapcsolatban forrásaink igen ellentmondásosak, illetve zavarosak. Az ok abban keresendő, hogy a fennmaradt írott kútfők mind 1046 után, vagyis a Vazul-ág trónra kerülését követően születtek, így sem Szent Istvánt, sem pedig Vazult nem lehetett bűnösnek vagy törvényszegőnek feltüntetni.
Szent István nagylegendájának írója 1083 táján, vagyis Vazul unokájának, Szent Lászlónak (1077-1095) uralkodása idején egyszerűen említést sem tesz Vazulról, noha ekkor még számos kortárs életben volt, akiktől tájékoztatást és fontos közléseket kaphatott volna. Mindössze annyit említ a trónutódlással kapcsolatban, hogy István halála közeledtét érezvén, összehívta a tanácsot Orseolo Péter királlyá tételének ügyében, akit már régen hadai fővezérévé nevezett ki, s egyúttal intette az urakat a hit megtartására, ezen túl semmit nem közöl a trónutódlás kérdéséről.
A kislegenda írója úgy érinti a kényes ügyet, hogy név nélkül, több bűnöst említve számol be a betegen fekvő István ellen szervezett aljas merényletről és a négy összeesküvő büntetéséről. A legendaíró szerint az öreg király súlyos betegsége idején négy főúr összeesküdött meggyilkolására. Egyikőjük alkonyatkor István ágyához lopódzott, de a döntő pillanatban kiejtette a kardot a kezéből. A zajra a király felriadt, és arra a kérdésére, hogy mi történt, a merénylő a lábaihoz borult, megvallotta bűnét, és a király bocsánatáért esedezett. István neki megkegyelmezett, de a merénylet három kitervelőjét bíróság elé állíttatta, a szemüket kitolatta és bűnös kezüket levágatta. A probléma az az előadott történettel, hogy a legendaíró célja nem a merénylet történetének hiteles ábrázolása volt, hiszen a szerző Könyves Kálmán (1096-1116) valamelyik udvari papja volt, s épp a legenda írásának idején készült a király arra, hogy végleg leszámoljon a rá többször fegyveresen támadó trónkövetelő öccsével, Álmos herceggel. (Rövidesen mind Álmost, mind annak kisfiát, Béla herceget is megvakíttatta, sőt arra is parancsot adott, hogy a gyermeket kasztrálják, amelyet az ítélet-végrehajtók szerencsére nem teljesítettek, ugyanis Kálmán fia, II. István örökös nélkül hunyt el 1131-ben, s ezt követően az Álmos-ág uralkodott tovább.) Egyszóval a szerző példázatot írt arról, hogy a királyi trónra, illetve a király életére törő támadót miképpen kell megbüntetni, legyen az testvér, unokaöcs vagy bármely közeli vérrokon, akár a legszörnyűbb szankciót is alkalmazva ellene. A legendaíró tehát a dinasztia ősatyját, Vazult kiiktatta a történetből azáltal, hogy nem nevezte meg.
Az első Magyar Krónika másképpen kerülte meg a Vazul-kérdéskört: nem szólt a király elleni merényletről, csak a Vazult ért büntetésről, s azt sem Istvánnak, hanem Gizellának tulajdonította. Az elbeszélés szerint István király súlyos betegségbe esve, hű emberét, Etre fiát, Budát Nyitrára küldte, hogy Vazult, akit „valamely ifjúkori könnyelműség és ostobaság” miatt ott őriztek, az udvarba hozza és örököseként királlyá tegye. Meghallva ezt Gizella királyné, a gonosz másik Budával tanácsot tartott, és ennek a Budának a fiát, Sebest küldte Nyitrára, s ez a király követének odaérkezése előtt Vazult megvakíttatta és fülébe forró ólmot öntetett, majd Csehországba szökött. Mikor az István által küldött Buda Vazult ilyen állapotban az udvarba vitte, a király sírva fakadt, de betegsége okozta gyengesége miatt nem tudta a bűnösöket megbüntetni, így Vazul gyermekeinek, Endrének, Bélának és Leventének azt tanácsolta, hogy meneküljenek külföldre.
Nos, miként az látható, forrásaink nagyon zavarosak, és nem egy ponton egymásnak ellentmondanak is. A közel egykorú német forrással, az Altaichi Évkönyvek segítségével ellenőrizve – miként azt Györffy György megállapította – a következő állítások fogadhatók el igaznak: 1. Amikor István király a jogos örökös Vazul semmibe vételével Pétert jelölte királynak, Vazul 1032 táján összeesküdött ellene. 2. A beteg király ellen kitervelt merénylet kudarca után a királyi bíróság a bűnösöket elfogatta és megvakíttatta, Vazul fiait pedig száműzte. Vazul forró ólommal való megsüketítéséről az Altaichi Évkönyvek nem tesznek említést, a megvakításról viszont igen. 3. Gizella királyné Orseolo Péter aktív támogatója volt, és Péter családját Gizella családjához szoros kapcsolatok fűzték.
A Vazul-üggyel kapcsolatban megállapítható, hogy a jogos trónörököst és a „közvéleményt” az öröklés törvényének megsértése döbbentette meg és háborította fel, hiszen Péter trónutódlása azt jelentette, hogy a jogos örököst Szent István kiebrudalta jussából, és egy idegent tett a helyébe. Több mint ezer esztendő távlatából a gyér és ellentmondásos forrásanyagot tekintve nem tudjuk megállapítani, vajon a Vazul-ág kizárása a trónutódlásból István vagy Gizella akarata szerint történt-e. A magyar krónikás hagyomány ismétlődő mozzanata ugyanis az, hogy az 1030-as évek elején István már beteg és megtört ember volt, sőt a lemondás gondolata is foglalkoztatta, ilyen értelemben tudósít a magyar őskrónika és Kézai Simon is, aki egyértelműen kijelenti, hogy Péter királlyá tétele Gizella királyné műve volt. Persze Gizella ekkoriban aligha gondolta, hogy kígyót melenget a keblén. Péter, aki 1032 után Magyarországon tartózkodott, s még Szent István életében megkoronázták, esküt tett az országnagyok jelenlétében Gizella királyné védelmére, ám 1038-ban, hatalomra jutván, megfosztotta az özvegyet királynéi birtokaitól, és egy várban fogságra vetette.
A nagylegenda és kislegenda ellentmondásait feloldandó született Kálmán király utasítására Hartvik püspök legendája 1115 táján, amely az utódot illetően nem közöl nevet, viszont halálos ágyán István Szűz Mária oltalmába ajánlja királyságát. Hartvik a következőképpen jeleníti meg Szent István utolsó napjait: „… midőn már nem volt kétséges előtte, hogy elmúlás fenyegeti, hívatta a püspököket és a palota Krisztus nevét dicsérő nagyjait. Először megtárgyalta velük, hogy kit választanak helyette királynak, majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek; szeressék az igazságot, kedveljék az égi szeretet láncait, gyakorolják a szeretet erényét, szorgalmazzák az alázatosságra törekvést. E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: ’Ég királynője, e világ dicséretes újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel és a papsággal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet a te kezedbe ajánlom.’ Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon örökszűz Mária mennybevitelének az angyalok és az emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte. Eljött hát az áldott nap, melyet halála csakhamar még áldottabbá tett; körben álltak a püspökatyák a papsággal, az ispánok vezérlő kara a szolgálattevők nagy részével; középen feküdt a király, Isten kedveltje, a lelki szentség kenetét felvette, a mi urunk, Jézus Krisztus testének-vérének útravalójával felüdített szent lelkét az Úr megtestesülésének 1033. (valójában 1038. – L.Zs.) évében az örökszűz s a szent angyalok kezébe letette, hogy az el nem múló égi boldogság nyugalmára vezessék.”
A Szent István-i történet utóéletéhez tartozik, hogy a modern kori nacionalizmus és politikai ideológiák megszületésével István, illetve ellenfelei, legfőképpen Koppány, jelképes-szimbolikus figurákká lettek, s mint ilyenek, már semmi közük sem volt és nincs az ezer évvel ezelőtt élt történelmi személyiségekhez. Mivel történelmünk során számos alkalommal voltunk kitéve idegen hatalmak hódoltatási törekvéseinek, amelyek gyakran eredményesek is voltak, szinte természetes jelenségnek tekinthető, hogy mind az idegen, hazánk elveszejtésére, a nemzeti önrendelkezés felszámolására törő, mind pedig a nemzeti önvédelmet és hagyományőrzést képviselő politikai és kulturális törekvéseket megszemélyesítették, így válhattak prominens történelmi nagyságaink – sok esetben teljesen eltorzítva – szimbolikus alakokká. Minthogy az 1980-as években elkezdődött impériumváltás – amelyet rendszerváltoztatás néven eufemizálnak – Magyarország totális gyarmati alávetését eredményezte napjainkra, a hazaáruló vezető réteg és klienseik által képviselt modernista ideológiákkal szemben természetes reakcióként született meg a nemzeti önvédelem és hagyományőrzés gondolata. S ez így van rendjén. A jelenkori állapotokat visszavetíteni Szent István koráig, továbbá modern értelmezési keretek közé helyezni az akkori történéseket és emberi cselekedetek motivációs tényezőit, azonban nem más, mint történelmi zsákutca, anakronizmus és mítoszalkotás. Szent István ugyanúgy a magyarság és a szuverén magyar állam érdekeit képviselte legjobb szándéka és tudása szerint, miként vélelmezhetően Koppány is ezt tette volna, amennyiben 997-ben ő diadalmaskodik István felett.
Végezetül, az egész István-Koppány ellentétpárt és vitát tekintve, az a történet legkülönösebb pikantériája, hogy akik a jelképes Istvánt mint a magyar tradíció felszámolóját és idegen, nyugati érdekek kiszolgálóját láttatják, míg Koppányt ezzel szemben a nemzet ősi hagyományainak, szokásainak, vallásának őrzőjeként, vajon miért nem fordítanak nagyobb figyelmet Vazulra? Ugyanis a Szent István és Koppány közötti konfliktusban nem volt semmi különös, ami a kor uralkodói hatalommal, a trónöröklés rendjével kapcsolatos felfogásával szembenálló tényező lett volna. Az Árpád-korban még tucatnyi hasonló összecsapással találkozunk, sőt a trónharcok végigkísérik az egész korszak történetét. Ellenben Vazul kizárása a trónöröklésből már súlyos jogi kérdéseket vet fel, hiszen 1031 után ő volt a kétségbevonhatatlanul jogos utód, s bárhogyan történt is, törvénytelenül fosztották meg leendő királyságától. Egy dolog azonban bizonyos: Magyarország Vazul utódainak uralkodása idején is – s ez több mint negyed évezredet tett ki – a Szent István által kijelölt úton haladt, s épp az egyik Vazul-unoka, Szent László végezte be a Szent István-i művet, s egyúttal kezdeményezte a nagyapját annak idején megvakíttató király szentté avatását. Teljes joggal nevezi őt Györffy György a magyar történelem legnagyobb alakjának.
Lipusz Zsolt
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
