S egy női hang mondta az új határt:
– Kötegyán... Várad alatt... Gyalu alatt... Kolozsvár alatt...
– Kolozsnál északkeletre fordul... Szentgotthárd... alatt...
Falunk nevére még a csend is jégtömbbé fagyott... s mondta tovább...
– Köbölkút... Bánd... Nyárádtő... Balavásár...
Már akkor jéggé s kővé fagyva álltunk. A könny is, mely elindult, szemünkbe dermedt. Soha ennyi súlyos érzés nem viharzott át egyszerre szívünkön. Ekkora öröm s ekkora fájdalom. Hallgatott rég a rádió, s a falunk neve még ott sajgott a szoba négy falán, szúrt és égetett, s mi álltunk kereken a térkép körül, izzó, könnyes szemmel, csak néztük egymást és nem szóltunk semmit.
Aztán megfordultam és az ablakhoz mentem. Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal s lehajtott fejjel.
Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni... Azon az éjszakán nem aludtunk. Csak feküdtünk nyitott szemmel a sötétben, s a gondolataink – fekete szárnyú baglyok – végiglátogattak barátot, rokont, ismerőst..."

Facebook