S hogy kiket, rögvest elárulja a Mazsihisz honlapján tegnap megjelent hírcikk első két bekezdése:

„Iratokon, fotókon, könyveken, korabeli dokumentumokon és cikkeken keresztül állít emléket híres magyar és külföldi zsidó szerzőknek, valamint megsemmisített műveiknek az a kiállítás, amely a Könyvek holokausztja címmel csütörtökön nyílik a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárában.

Az Üldözött írók, betiltott lapok, kirabolt könyvraktárak, megsemmisített könyvek alcímet viselő tárlaton a magyar szerzők közül helyet kapott többek között Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós, Gelléri Andor Endre, Bródy Sándor, Kiss József, Szomory Dezső, Szép Ernő, valamint Nagy Endre író, kabaréigazgató is – mondta el az MTI-nek Sándor Tibor, a Budapest gyűjtemény vezetője, hozzátéve, hogy a külföldiek közül mások mellett Heinéről, Proustról, Freudról, Felix Saltenről, a Bambi szerzőjéről, valamint Stefan Zweigről emlékezik meg a kiállítás.”

Mivel a nevezett bibliotéka viselt dolgairól a portálunkon korábban közöltek ismétlésének is van határa, nem részletezzük, mit alkottak a fent felsorolt szerzők, különösen is Bródy és Szomory. Maradjunk inkább a kifejezésnél: „magyar szerzők”! Kérdés, hogyan került egy sorba Bródy és Szomory a trianoni Magyarországot megsirató, Trianont elutasító, ilyetén a velük sorsközösséget nem vállaló Karinthy Frigyessel? Arról már nem is beszélve, miért kell a németség iránt nem éppen baráti szálakat szőtt Heinére is pozitívan emlékezni?

Ami viszont nem kérdés, miért is történhet meg mindez? De ha netán mégis az, eláruljuk. Amíg fővárosi közkönyvtárunk Szabó Ervin nevét viseli, nyilván nem történhet benne más. Mert ki is volt Szabó Ervin, eredeti nevén Schlesinger Sámuel Ármin? A nemzetmegbuktatók ikonja, aki 1900-tól a szociáldemokraták napilapja, a „Népszava” irodalmi rovatvezetőjeként, majd 1901-től a Fővárosi Könyvtár munkatársaként, 1911-től pedig igazgatójaként nyíltan hirdette anarchista eszméit, klasszikus műveink módszeres beszerzése és megőrzése helyett saját Marx-fordításaival és a „tudományos szocializmus” teoretikusainak brosúráival feltöltve a jobb sorsra érdemes intézmény polcait.

És mindaddig, amíg az ő nevét viseli, 1945-től bezúzott valódi magyar irodalmunkról ott kiállítás el sem képzelhető. Ott, hangsúlyozzuk ismét, csak egy bizonyos réteg képviselőit illeti meg az ugyebár oly „kifinomult emlékezetpolitika”.