Habár mind a film- és képkészítés, mind a hangrögzítés, mind az ezek révén történő távközlés használható pozitív célokra, mégis az a benyomás, hogy valami nem teljesen stimmel a dologgal. A médiának erről az enyhén szólva problematikus oldaláról a hazai történelmi adatok is sokat elárulnak: Magyarországon a média az ÁVH (kommunista „Állam”-védelmi Hatóság) és annak jogutódja kezében van a mai napig. A Magyar Televíziót maga az ÁVH hozta létre (az első nyilvános adás 1957. május 1-én volt, amikor ’56 leverését „ünnepeltették” a plebsszel), s első vezetői ÁVH tisztek voltak (Koós Béla alezredes, az ÁVH volt párttitkára, Ifjúsági Osztály, Váradi György őrnagy, színházi rovat, Komlós János százados, Szórakoztató Főszerkesztőség stb). Később a szintén belügyis Vitray-Neufeld Tamás játszott főszerepet az úgynevezett kereskedelmi televíziók (RTL, TV2) „testre szabásában”. A „rendszerváltozás” utáni médiafiguráknak ő volt az „osztályfőnöke”. Holló Márta, Marsi Anikó, Batiz András, Kolosi Péter stb. az akkori Színművészeti Főiskolán itták Vitray szavait. Nyilvánvalóan tovább lehetne követni az internetre nyúló szálakat is: Index, Origo, Átlátszó.hu stb, továbbá meg lehetne vizsgálni más országokat is e tekintetben.

De más megközelítések is vannak. Az iménti példa azt mutatja meg, hogy kik azok, akik rá tudták tenni a kezüket erre a területre, és hogy mi történik, ha a média rossz kezekbe kerül. Itt viszont nemcsak arra akarunk rámutatni, hogy vissza lehet vele élni, hanem arra, hogy a média modern eszközeit eleve egy nagyon sötét motiváció keltette életre. Kezdjük ott, hogy a hírközlés vagy a „szórakoztatás” csak fedőtörténet. A média mindig is az ideológiai harcról szólt, az emberi tudat mozgatásáról és felügyeletéről, ami a tévé és az internet világában kifejezetten jól kivitelezhető, és pedig a legrejtettebb, legkörmönfontabb módon. Ma már többé-kevésbé ismert, hogy a média, meglehetősen aljas módszerei révén az emberek tudatalattiját befolyásolják, amivel szemben a legtöbben képtelenek védekezni.

Vizsgáljuk meg közelebbről, mi a gond ezekkel a csatornákkal. Az élő beszéd esetében megvan az a lehetősége a hallgatónak, hogy reagáljon az elhangzottakra, de legalábbis adott számára a lehetőség, hogy bármikor szót adjon gondolatainak, álláspontjának, ha úgy kívánja a helyzet. De ha nem is szól, vagy esetleg nem szólhat, a közvetlen viszonynak köszönhetően ténylegesen megszólítottnak érzi magát, ami felébreszti felelősségét és tudatosságát egy adott üggyel kapcsolatban. Önreflexióra készteti, helyzetének értékelésére. (A televízió személytelen közvetettségével soha sem ténylegesen megszólító, sokkal inkább sugalló. Ez utóbbi el tudja kerülni, hogy a befogadót öntudatosságra ösztönözze.)

A könyvek és újságok is lehetőséget nyújtanak a tudatosságra, mert a fontos gondolatokkal való találkozáskor az ember minden további nélkül leteheti az olvasmányt, és elmélyedhet a lényeges dolgokon. Az olvasott média nem szalad el, megvár, ezért az olvasó kezében van az irányítás a „mikor”, a „mit” és a „hogyan” kérdéseit illetően, és nem utolsó sorban a képzeletét illetően is. A képzelőerő és részleges uralom benső világának gazdagságát és egy benső tartást eredményez. E részleges szabadság megléte megakadályozza a médiát uralókat a korlátlan manipulációban, ami miatt egyre drasztikusabb eszközök jelentek meg.

A rádió esetében ugyan megtehető, hogy kikapcsoljuk, mikor egy fontos tartalommal találkozunk, de ezzel azt kockáztatjuk, hogy lemaradunk a további fejleményekről, hiszen a rádió nem áll meg. Így a befogadó arra kényszerül, hogy felvegye a rádió sajátos ütemét, és hozzászokjon egy övétől eltérő, nehezen követhető tempóhoz, a helyett, amivel addig elemzett és megvizsgált dolgokat. Nem is említve olyan helyeket, ahol a rádió kikapcsolására nincs mód, így az ember akarva-akaratlanul olyan információáradattal szembesül, amit képtelen teljes egészében megemészteni, arra megfelelően reflektálni.

A televízió már nemcsak megállás nélküli hangsugárzással, hanem képbombázással járul hozzá ahhoz, hogy a nézőt olyan nagyrészt felesleges vizuális inger érje, ami gondolatait és érzésvilágát számára teljesen irreleváns irányba tereli. Műsorokat és filmeket adagolnak neki, amiket tudatosan nem is kért. Még azelőtt szolgáltatásokat nyújtanak neki, mielőtt megfogalmazta volna magának, mit is szeretne. Amikor pedig elindulna kiszellőztetni a fejét, azt látja, hogy a városban egyre több helyről, még a kocsmákból vagy a buszmegállóhelyekről is képernyők világítanak rá, amik reklámokat vagy idióta műsorokat vetítenek. A televízió az embert leszoktatja arról, hogy értelmezzen, reagáljon, ezért még ha helyes dolgokat is mutatunk fel rajta keresztül, inkább a közölt tartalom hatása alá kerítjük a nézőt, mintsem megértetjük vele, hogy az miért fontos. A televízió csatornák gyors reklámjaival, megállás nélküli műsorával, giccses vizuális effektjeivel, rohamos tempójával, ha nem is szállunk versenybe, még mindig ott áll előttünk az a teendő, hogy az embereket tudatos képelemzésre oktassuk ahhoz, hogy aztán kellő éberséggel tudjanak viszonyulni a mozgóképhez. Ha belegondolunk, hogy egy egyszerű képet is milyen hosszan lehet tanulmányozni, akkor egy film helyes megragadásához óriási erőfeszítések lennének szükségesek – és akkor még csak egy filmről vagy műsorról beszéltünk. Így a televízió óhatatlanul a tudatalatti befolyásolása és a tudatos énünk túlterhelése jegyében működik, amit csak igen nagy erőfeszítések árán lehet jó irányba fordítani.

Az internet esetében a helyzet első rátekintésre mintha más lenne. De az információk szabad áramlásának köszönhetően rengeteg szeméttel, lényegtelen vagy egyenesen destruktív tartalommal találkozhat az ember. Ezekre pedig jóval nagyobb eséllyel bukkan, hiszen a hiteles tartalom sokkal ritkább. A „kommentelés”, a „blogírás” és az újabban divatos „blogvideózás” révén ostobaságokkal árasztják el a világot, ráadásul mindezek továbbra sem oldják fel a média személytelen közvetettségét. A 21. század újfajta véleménynyilvánításának lehetősége nem sarkall tudatosságra és autonóm viszonyulásra a környezet ingereivel kapcsolatban, hiszen az így felszólalók már eleve egy téves ideológiát képviselve reagálnak a szintén téves ideológiai alapokon álló modern világra. Az emberek, noha maguk válogathatják meg, mivel találkozzanak, a reklámokat, ajánlásokat teljesen kiküszöbölni nem tudják, emellett az információ ígéretes, szerteágazó volta miatt könnyen elkalandozhatnak olyan oldalakra, amiket nem is terveztek meglátogatni. A böngészők annak reményében, hogy valami fontos, nekik való tartalommal találkozhatnak, órákat töltenek eredménytelen semmittevéssel ahelyett, hogy önnön emberi képességeik megismerésére és saját tehetségük kimunkálására fordítanák idejüket. Az internet ennek ellenére használható helyes dolgok közlésére, ám a tudatosságot és a tettvágyat tompítja, és egy olyan tudatállapotot követel, amely erőteljesen ráhagyatkozik egy tőle független világra, amit nem lát át, és aminek működésébe vak bizalmat helyez. Arról nem is beszélve, hogy az internet az összes többi elemet magába sűríti, így azon belül az összes korábban említett negatív hatás érvényesül.

E tanulmány mindössze néhány fontos gondolatot akart megosztani a média baljós folyamataival kapcsolatban. E területek további, részletesebb, más szempontok szerinti vizsgálatára is szükség lenne, amennyiben fel kívánjuk hívni a figyelmet a média működésének és az általa használt eszközöknek – mondjuk ki – démoni arculatára.