Mindeki emlékezik arra, hogy az anyák ezreinek életét megmentö lángeszü Semmelweisst hogyan kergette tébolyba a céhbeliek elképesztö korlátoltsága. Nos az kétségtelen, hogy a nyelvészet terén uralgó tévtanok nem okoznak az emberiségnek oly közvetlenül, kézzelfoghatóan észlelhetö kárt, mint aminö a hullamérgezés. Okozhatnak azonban nemzedékek múlása során, fokozatosan ható nyelvromlást, az emberi gondolat kifejezö eszközének silányulását s ezzel a müveltség hanyatlását. Korunkban a nyelvészek igyekeznek maguknak olyasféle rangot, tekintélyt kivívni, mint aminöt a szigorú tudományok müvelöi élveznek a szakmájukon alapuló szédületes müszaki haladásnak köszönhetöen - attól mellesleg eltekintve, hogy e haladás ma már magának az emberiségnek a létfeltételeit veszélyezteti. A nyelvészek ezért szigorú, természettudományi jelleggü állítólagos törvényszerüséget magyaráznak bele az emberi nyelvekbe. S így ök méltóságukon alulinak vélik a nyelvhelyességi kérdésekben állást foglalni, e részben tanácsot adni; ök a jelenségek megállapítására és ilyen vagy amolyan magyarázatára szorítkoznak, mindent lehetöleg kvantifikálva, hogy egy kedves müszavukat használjam. Vagyis úgy viselkednek, mint ha például egy orvos értekezést írna a nép körében itt-ott még szokásos lótrágyás bekötözésröl, ami merevgörcs-fertözés veszélyével jár; de semmit sem javasolna e szokás felvilágosítás általi leküzdésére, mert ez a szigorú, tárgyilagos tudomány méltóságával ellenkeznék.

Hadd mutassak azonban rá arra, hogy téves nyelvészet nem csak nyelvromlást és ezzel müveltségi hanyatlást okozhat, hanem óriási mérvü történelmi szerencsétlenséget is. A múlt század elején kialakult történeti-összehasonlító nyelvészet bizonyos nyelvek egymás közti hasonlóságát afféle élettani rokonságnak fogva fel nyelvcsaládokat és erre alapozva emberfajokat költött, aminök az indo-germán (vagy árja), ural-ajtáli, szemita-hamita meg a többi. A költött nyelvcsaládokra épülö fajrokonság tévtana az idök folyamán aztán hatalmas politikai tényezövé vált, ami végül is a nagyrészt még dinasztikus érdekekböl fakadó elsö világháború után egy faji gyülölködéstöl sugallt második, még pusztítóbb világháburút robbantott ki.

Miért mondom mindezt? Azért, mert az indogermanisztika mintájára szerkesztett finn-ugor összehasonlító nyelvészet pontosan olyan tudománytalan, légbölkapott mint a mintaképe. Magyarországon ezt a szabadságharc bukása utáni osztrák önkényuralom karolta fel, az 1867-iki kiegyezés utáni megalkuvó rendszer pedig kötelezö oktatás tárgyává tette. E sajnálatos, hogy ne mondjam gyalázatos nemzeti agymosás következményeitöl valóban ideje már egyszer s mindenkorra megszabadulnunk. Ezért tehát közlöm a magyar értelmiség minden nem-nyelvész tagjával, hogy a finn-ugor nyelvészet, akárcsak az indo-germán, nem tudomány, hanem puszta képzelgés. Ezt minden céhbeli nyelvésznek szemrebbenés nélkül szemébe lehet mondani, a tanuló ifjúságot pedig arra biztatni, hogy tanárainak a finn-ugor rokonságról szóló dajkameséire ne is hederítsen. Ha pedig a céhbeliek azt kérdik a hitetlenkedöktöl, hogy mily alapon merészelnek a hivatalos tudomány tételeit kétségbe vonni, azt lehet velük közölni, hogy téves tanaik cáfolata meglelhetö alulírott Kemény Ferenc 'Das Sprechenlernen der Völker' címü, Bécsben 1975-ben megjelent és a céhbeliek által agyonhallgatott könyvében. Vegyék azt ki az Országos Széchényi Könyvtárból és olvassák figyelmesen el. Vitába szállni esetleges ellenérveikkel én mindig hajlandó vagyok, bár magam is kétlem, hogy önekik erre kedvük volna. Néhány évvel ezelött ugyanis feltettem mind a magyar mind a finn tudományos akadémia nyelvészeti szakosztályának egy oly kérdést, amelynek megválaszolásából rögtön kiderült volna, hogy az egész finn-ugor nyelvészet tudománytalan délibáb. Ök persze az egyetlen lehetö megoldást választották - mélységesen halgattak. A hallgatás pedig, amint tudjuk, beismerés.

Félreértés elkerülése végett hadd jegyezzem meg még azt is, hogy a magyar nyelv szumér származtatásának elméletét én ugyanúgy elvetem, mint a finnugor származtatást. Még pedig azért, mert mindkét elmélet hívei úgynevezett hangtörvényekkel, történeti hangfejlödéssel próbálják a magyar nyelvet valami másból levezetni, - utóbbiak ráadásul nem is egy valaha csakugyan beszélt, hanem csak egy pusztán elképzelt nyelvböl. Nos fentemlített müvemben én épp abból indulok ki, hogy történeti hangfejlödés nincsen, vagyis a céhbeli nyelvészek úgynevezett hangtörvényei egyszerüen semmisek. Hadd mutassam be egyetlen példán e hangtörvények alkalmazását. Néhai Bárczi Géza egy alkalommal a magyar ev - vagyis 'híg, gennyszerü váladék' - szót hozta fel a magyar nyelv finn-ugor eredetének nyomós bizonyítéka gyanánt. Öszerinte volt ugyanis a finn-ugort megelözö, még a szamojédokat is magában foglaló uráli nyelvnek egy säje szava, s ebböl fejlödött volna, bizonyos hangtörvények hatására a vogul sei, osztják loi, zürjén si¶, votják ¶is (figyeljünk a különbségre!), lapp sieggjâ, jurák szamojéd t¶imt¶, jeniszeji szamojéd tiba, szelkup szamojéd të és magyar ev! Vagyis bármiböl bármit le tudunk vezetni, ha erre valami alkalmas hangtörvényt kiagyalunk.

Tudomány volna ez, kedves feleim? Nem tudomány, hanem képzelgés, "Kártyavár s légállítmány" - hogy Kölcseynk szavait idézzem.