Az "összeesküvési elmélet" elmélete abból a tapasztalatból indul ki, hogy az empirikus tudomány a valóság tényeinek az adekvát megismerésével foglalkozik. Itt mindjárt meg kell különböztetni két kategóriát. Egyrészt a valóságnak azokat a tényeit, amelyben az ember és az emberi társadalom nem szerepel, és azt a valóságot, amelyben az ember és az emberi társadalom meghatározó szerepet játszik. Az első csoportot szokták természettudományoknak nevezni, és itt elvileg lehetséges egyetlen igaz álláspont elérése kellően alátámasztott tényekkel. Azért csak elvileg lehetséges, hogy a valóságról szóló tudomány végülis egyetlen bizonyított, igaz állításhoz eljusson, mert a valóság feltárásához a legkülönbözőbb utakon lehet közelíteni és ezek különböző részigazságokat eredményeznek, amelyeket csak az adott kutatás érettségének egy bizonyos fokán lehet összerakni és komplex igaz állításhoz eljutni. Ugyanarról a konkrét személyről lehet normál fényképet, röntgenképet, ultrahanggal készített képet készíteni, továbbá megfestheti realista, szürrealista, vagy nonfiguratív festő, és így tovább. Valamennyi kép ugyanarról a személyről ad információt, mindegyik igaz információ lehet, de csak részigazság. A valóság tudományának a feladata az, hogy ezeket az ismereteket egységes egésszé integrálja. Az empíria tehát a valóság tudománya, de ennek eredményeihez is a plurális kutatási eszközök, módszerek, és szempontok rögös útjain keresztül lehet eljutni.

Az emberrel kapcsolatos tudományokban és a társadalomtudományokban a tények vonatkozásában is bizonytalanná válik az egyetlen igazság elérésének lehetősége. A tények világához a tudós kutató is a saját helyzete által meghatározott célok, szempontok szerint közelít. A kutatandó tények körét már eleve érdek által orientáltan választja ki, és a tényeket a saját szükségletei, érdekei és értékei szerint minősíti igaznak vagy hamisnak, hasznosnak vagy károsnak, haladónak vagy haladásellenesnek, demokratikusnak vagy diktatórikusnak, és így tovább.

Az összeesküvési elméletek attól függően, hogy a múltra, a jelenre vagy a jövőre vonatkoznak, elméleti konstrukciókkal kísérlik meg pótolni a hiányzó tényeket, így törekednek jobb, hitelesebb, hihetőbb magyarázatot találni a világ történéseire annál, mint amely a főáramlatú tudományosságból, a hivatalos álláspontokból, vagy a tömegtájékoztatási eszközökből elérhető. Mára maga az összeesküvési elmélet is a tudományos kutatás tárgya lett, és megszületett az "összeesküvési elméletekkel" foglalkozó tudományos elméletre való igény.

A különböző kutatók álláspontja szerint az összeesküvési elmélet lehet tényleges konspirációra vonatkozó, a tényekhez igazodó és az egyéni belemagyarázást mellőző, semleges megközelítés is. Más vonatkozásban az összeesküvési elméletnek minősítés negatív megítélést jelez, és célja azoknak a diszkvalifikálása, hiteltelenné tétele, akik eszközként használják. Tapasztalati tény, hogy egyre többen pozitívan viszonyulnak a különböző összeesküvési elméletekhez, mert úgy érzik, hogy alternatív magyarázataikkal hitelesebb képet adnak a valóságról, mint a hivatalos álláspont.

A korporációs tömegtájékoztatás túlnyomórészt arra használja ezeket az alternatív értelmezéseket, hogy lejárassa hitelüket, valamint azokat a személyeket, akik ezeket a nézeteket képviselik. Az összeesküvési elméletek támogatói azt vetik e kifejezés használóinak a szemére, hogy megengedhetetlen módon, a lejáratásuk végett beszélnek az összeesküvés ténybeli valósága helyett, annak csak képzeletbeli lehetőségéről, mint elméletről, pontosabban képzelgésről. Minden tudomány valamilyen absztrakciós fokon elméleti rendszer is. Az elmélet szóval tehát visszaélnek, amikor értelmét arra korlátozzák, összeesküvések helyett spekulációról, elméleti konstrukciókról és nem valóságos tényekről van szó.

Az elmélet a komplex tudást fejezi ki, a mindennapi gondolkodás töredezettségéhez és felszínességéhez képest. A valóság tudományával, vagyis a tapasztalatokon és bizonyított tényeken alapuló empirikus tudásanyaggal szemben az elmélet a lehetőségek, a valószínűségek és a szükségszerűségek tudománya. Ha tehát összeesküvési elméletről van szó, akkor ott egyrészt a valóság rendszerbe szedett és kritikailag elemzett ismeretanyagáról van szó, amelyet komplexitása miatt, feldolgozásának tudományossága miatt lehet elméletnek nevezni. Másrészt felfoghatjuk az elméletet, mint a lehetőségek, valószínűségek és szükségszerűségek tudományát, ezek rendszerbe foglalt és kritikai végiggondolását. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az összeesküvési elméleteket általában megelőzik a valóság, a gyakorlat tényei, vagyis az összeesküvéseknek nevezhető szervezett és titkos cselevések.

Az összeesküvési elmélet paranojás képzelgésként, üres spekulációként való értelmezése tette lehetővé, hogy megbélyegzésre, címkézésre használják. Az elmélet szó jelentésével történő visszaélés végül oda vezetett, hogy ma már vannak az összeesküvési elméletekre vonatkozó összeesküvési elméletek is. Az elmélet fogalmának átértelmezése beteges képzelgéssé, valójában az érdemi vita és az objektív érvelés kikerülését szolgálja azoknál, akik fegyverként használják a megbélyegzést. A tények és a valóságos összefüggések feltárása helyett a személyükben támadják meg az alternatív értelmezések képviselőit. Az "összeesküvési elmélete" kifejezés megkönnyíti számukra az ad hominem érvelést, azaz az állítás tartalmának cáfolása helyett az állító személyének a támadását és hiteltelenítését.

Mitől függ az összeesküvési elméletek igazságtartalma?

Nehéz olyan válaszokat találni, amelyek egyformán kielégítik az összeesküvési elméletek támogatóit és ellenzőit. A különböző összeesküvési elméletek jelentősen eltérnek egymástól a hihetőségi fokozatukat tekintve. Vannak gyakorlatban alkalmazott módszerek az igazság-fokozat mérésére, felbecsülésére. Az egyik ilyen az occam's razor, ami bevált módszer, és olyan nagy gondolkodók alkalmazták, mint John Duns Scotus, Aquinói Tamás, de már Arisztotelész is felhasználta. A módszer William Occam filozófusról kapta a nevét. A razor (borotva) a levágásra, eltávolításra utaló kifejezés itt azt jelzi, hogy az igazság keresése során a szükségtelen, illetve valószínűtlen feltételeket fokozatosan mellőzzük. Végül marad a legvalószínűbb lehetőség, és azt fogadjuk el igaznak. Ennek a módszernek egyik leggyakoribb változata, hogy ha két egyformán valószínű lehetőség között kell választanunk, akkor az a jobb változat, amelyik egyszerűbb, és a gyakorlatban könnyebben alkalmazható. Az egyszerűség azért értékes szempont, mert könnyebbé és világosabbá teszi a megértést. Amennyiben két elmélet egyformán valószínűnek tűnik, akkor az egyszerűbbet kell előnyben részesíteni a bonyolulttal szemben.

Ha például egy összeesküvési elmélet empirikusan könnyebben alátámasztható, igazolható, akkor előnyben részesítendő azzal szemben, amely lényegesen összetettebb, bonyolultabb és nehezebben áttekinthető. Maga az occam's razor nem elmélet, hanem módszer, amely elősegíti az indukciós, a konkréttól az általános felé haladó gondolkodás- és érvelésmód gyakorlati hasznosítását. A versengő összeesküvési elméletek esetén tehát meghatározó jelentősége van annak, hogy milyen módszerrel választom ki a legvalószínűbb lehetőséget. A történelem azt is alátámasztotta, hogy bizonyos idő elteltével mindig felszínre kerülnek szigorúan őrzött titkok, és ha elég kiszivárogtató akad, akkor már abból is összeáll egy kép. A kiszivárogtatásnak sok oka lehet: belső konfliktusok, véletlenek vagy egyszerűen csak az, hogy valaki nem akarja sírba vinni, amit tud, amit cselekedett és halála előtt már vállalja a nyilvánosságra-hozatallal járó kockázatokat. Vannak olyanok is, akik meghasonlanak, és korábbi énjükkel szembeszállva tárják fel az addig rejtett ismereteiket.

Ugyancsak a történelemből tudjuk: több összeesküvési elméletről viszonylag rövid idő alatt kiderült, hogy valóságos történelmi tényekre vonatkoznak, s így elméletből, azaz feltételezésből, tehát olyasmiből, ami nem több mint lehetőség vagy valószínűség, bizonyított ténnyé alakultak át. Ilyen volt például az, amikor Zola, a nagy francia író összeesküvési elméletre hivatkozott Dreyfus kapitánnyal kapcsolatosan, és a feltételezett vádak helyére a bizonyított igazság léphetett. Azok, akik nem vetik el, mint téveszmét az összeesküvési elméleteket, gyakran hivatkoznak rá, hogy sok ilyen összeesküvési elmélet bizonyult a későbbiek folyamán igaznak. Ezért óvatosan kell eljárni, amikor azt állítják, hogy összeesküvések nem léteznek, s hogy minden rájuk vonatkozó ismeret - "összeesküvési elmélet" - eleve téves. Álláspontjuk alátámasztására számos igaznak bizonyult összeesküvést sorolnak fel a maffiától kezdve az üzleti világon át a titkosszolgálatok tevékenységéig, továbbá olyan nagy horderejű tervekig, mint amilyen például a Pentagon által elkészített Operation Northwood volt.

Gyakran azzal próbálják hiteltelenné tenni az ún. összeesküvési elméleteket, hogy az idő múlásával kevés a kiszivárogtatók száma, illetve kevesen fújják meg a vészsípot, azaz figyelmeztetnek egy folyamatban lévő titkos akcióra. Ez azért nem bizonyíték, mert vannak bizonyos kormányzati programok, amelyeket hosszú időn át lehet sikeresen eltitkolni a nyilvánosság elől. Ilyen volt például a brit kormány ULTRA programja. Ezzel el tudták érni, hogy egészen az 1970-es évekig nem lehetett publikálni a második világháborúra vonatkozó megbízható történelmi forrásokat.

Karl Popper és az összeesküvési elmélet

Az osztrák származású, de Londonban oktató Karl Popper (1992-1994) a "The Open Society and its Enemies" (A nyílt társadalom és ellenségei) című munkájában, amelyet 1938 és 1943 között írt, az összeesküvési elmélet kifejezést használja az olyan ideológiai rendszerek bírálatára, amilyen a kommunizmus, a fasizmus és a nemzeti szocializmus volt. Popper azzal érvelt, hogy ezek a totális diktatúrák összeesküvési elméletekre épültek. Ezek a képzeletbeli összeesküvések pedig törzsi-, faji- és osztályellentétekre támaszkodnak. Popper nem tagadta a mindennapokban létező összeesküvéseket. Ezt még az ókori Athénban is a szokásos politikai tevékenység részének tekintette.

Marxot és XX. századi totalitárius követőit bírálva Popper hangsúlyozta: "Nem óhajtom azt sugalmazni, hogy összeesküvésekre sohasem kerül sor. Ellenkezőleg, ezek tipikus társadalmi jelenségek." Azzal próbálta gyengíteni az összeesküvések szerepét a történelemben, hogy nagyon kevés összeesküvés bizonyult végső soron sikeresnek. Poppernek ez az érvelése azonban nem meggyőző, hiszen számos összeesküvés azért lett sikeres, mert a közvélemény, a nyilvánosság nem tudhatott róla. Az összeesküvésnek ugyanis két fő követelménye van: az egyik, hogy meghatározott közös program végrehajtására különböző emberek és szervezetek szövetkezzenek, a másik pedig az, hogy ezt a lehető legnagyobb mértékben titokban tartsák a siker érdekében. Ha nem tartanák titokban, akkor nem lenne összeesküvés, hanem politikai vagy gazdasági tevékenység. Attól lesz a koordinált cselekvés összeesküvés, hogy szigorúan érvényesítik a titoktartást.

Popper alapos bírálat alá vette Marx, Hitler és a többi autoriter ideológus, illetve politikus módszerét. Azt igyekezett bizonyítani, hogy a társadalmi összeesküvési elméletnek e képviselői historicizmusukkal megtévesztették az embereket. Karl Popper e megtévesztő társadalmi összeesküvési elméletek cáfolatára törekedett. Abból indult ki, hogy a tudomány megcáfolható hipotéziseket használ. Metafizikus vagy tudománytalan elméletek azok, amelyek nem teszik lehetővé, hogy bármely részüket vagy egészüket, tudományos érveléssel megcáfolják. Az összeesküvési elméletek bírálói gyakran hivatkoznak arra, hogy ezeknek az elméleteknek az állításait nem lehet (nem lehetséges) megcáfolni, és ezért nem tekinthetők tudományosan megalapozottnak. Ez nagyon nyomós érv, és emiatt valóban több összeesküvési elmélet igazságtartalma egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen cáfolható, illetve igazolható. Nehéz például bebizonyítani valaminek a létét vagy nem létét, ha nem lehet pontosan megjelölni, hol és mikor létezett, miként épül fel szervezete, hogyan működik, hogyan lehet hozzájutni a rá vonatkozó ismeretekhez. Rendkívül fontos a titkos szervezetek és folyamatok megjelenési formáinak a megjelölése. Ezekben a jól álcázott jelenségekben gyakran tettenérhető a lényeg. Ha nem tudunk kellő számú ilyen jelenséget konkrétan megjelölni, akkor a lényegre vonatkozóan sem tudunk megbízható ismeretekhez jutni. (Itt az a törvényszerűség érvényesül, hogy a jelenség lényegi is, mert a rejtett lényeg így vagy úgy megjelenik benne.)

E sorok írója miközben azt állítja, hogy létezik egy transznacionális és magánirányítás alatt álló világbirodalom - a pénzimpérium -, tudatában van annak, hogy ezt is egyfajta összeesküvési elméletnek lehet minősíteni. Ezért mielőtt erre az eredményre jutott kísérletet tett a rendelkezésére álló összes ismeret és módszer felhasználásával saját elméletének megcáfolására. Miután ezt az elméletét sikertelenül próbálta megcáfolni, illetve minden cáfolat kevésbé bizonyult meggyőzőnek, ezért vállalta ezen elmélet képviseletét. Ugyanakkor továbbra is kutatja mindazon érveket, amelyekkel e privatizált magánbirodalom létezését, mint téveset, meggyőzően el lehetne utasítani.

Mivel az összeesküvési elméletek többsége nem rendelkezik elegendő tudományosan alátámasztható bizonyítékkal, cáfolhatatlan tényekkel, ezért az emberek többsége nem veszi őket komolyan. Ugyanakkor tény az is, hogy egyre többen fordulnak felé, és így válaszolni kell arra a kérdésre: hogy mitől növekszik az igény irántuk? Ma már a tudomány világában is meghonosodott az összeesküvéseknek, és a rájuk vonatkozó elméleteknek, mint társadalmi jelenségeknek, a kutatása. Frank P. Mintz szerint "Amerikában és másutt különböző politikai és társadalmi csoportok szükségleteit elégíti ki az összeesküvések feltételezése. Ez megjelöli azokat az eliteket, amelyek felelősek a gazdasági és társadalmi katasztrófákért. Feltételezi, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak, ha a társadalmi akarat elmozdítja ezeket a kártékony érdekcsoportokat a hatalmi helyzetükből. Az összeesküvési elméletek, mint olyanok, nem kapcsolódnak egy bizonyos történelmi korszakhoz vagy ideológiához." (Frank P. Mintz: The Liberty Lobby and the American Right: Race, Conspiracy and Culture)

Az emberiség történelmében a politikai és gazdasági hatalom gyakorlói gyakran okoztak szenvedéseket és nyomorúságot millióknak. Ezek az elit csoportok részt vettek nagy horderejű összeesküvésekben, miközben ellenfeleikkel kapcsolatban a legkülönfélébb összeesküvési elméleteket terjesztették. Erre talán Hitler és Sztálin a XX. században a legjobb példa, de másokat is lehetne említeni. Az összeesküvési elméletek - számos esetben - részben vagy egészben igaznak bizonyultak. Ennek ellenére nagyon szkeptikusan kell fogadnunk azt, hogy az egész világtörténelmet összeesküvések sorozataként értelmezzük, s hogy az emberi civilizáció jelen állapotát is egyetlen nagyívű, és globális hatású összeesküvésnek, vagy összeesküvés-sorozatoknak tekintsük, mellőzve más történelemformáló tényezőket.

E sorok írójának (az erre vonatkozó szakirodalom tanulmányozása nyomán) az az álláspontja kristályosodott ki, hogy összeesküvések léteznek, és jelentős hatással vannak a történelem menetére. Nem felel meg a valóságnak az az állítás, hogy csupán marginálisan befolyásolják a történelem menetét, mert a legfontosabb ilyen titkos együttműködés a globális pénzhatalom, és ezen keresztül a termelői vagyon világszintű centralizációjára vonatkozik, és ennek segítségével pedig a politikai hatalom világszintű megszerzésére. Ez az évszázadokon átívelő stratégia eddig sikeresnek bizonyult.

Igen sok kortársunk nem tud eligazodni a felgyorsult változások közepette, amely sokkhatásként éri őket. Azért fordulnak az összeesküvési elméletek felé, mert számos jelenségre nem találnak kielégítő magyarázatot, illetve az a magyarázat, ami elérhető számukra, az spirituálisan, morálisan, politikailag és tudományosan vagy egyszerűen a józanész követelményei szerint nem kielégítő. Az összeesküvési elméletek gyakran azért vonzóak egyesek számára, mert leegyszerűsített magyarázatot adnak az összetett problémákra és segítségükkel meg lehet kerülni a történelmi és politikai komplexitás fáradságos tanulmányozását, s a benne való eligazodást.

Szociálpszichológusok egy része úgy véli, hogy a jövővel kapcsolatos aggodalmak jelentős szerepet játszanak az összeesküvési elméletek, és a rájuk vonatkozó ismeretek iránti igény kifejlődésében. Amikor valaki úgy véli, hogy megtalálta az események rejtett értelmét, vagy a hiányzó láncszemet vagy információt, amely megerősíti az ő előzetes elképzelését, "munkahipotézisét", akkor már ösztönösen arra törekszik, hogy minden olyan információt elkerüljön, amely ellentmond előfeltevéseinek. Ekkor áll elő az a jelenség, amit a pszichológusok kognitív disszonanciának, a megismerési folyamatban beálló zavarnak neveznek. Itt kényelmetlen belső feszültségről van szó, mert hasonló meggyőző erővel bíró ismeretek feszülnek egymásnak és fejtik ki egyidejűleg hatásukat. Ilyen lelkiállapotban ambivalensen viszonyulunk, azaz egyszerre érzünk valaki és valami iránt vonzalmat és taszítást, vagy egyszerre érzünk valamit igaznak és tévesnek. Ha valakinek szilárd előzetes meggyőződése van, és ezt cáfoló ismeretekhez jut, akkor gyakran előáll a kognitív disszonanciának ez a feszült állapota.

A kognitív disszonancia egyik változata az, amit a pszichológusok kognitív elfogultságnak neveznek, és amelyet az induktív következtetés hibájának tartanak. Az előítéletes gondolkodás megnyilvánul már a tények, jelenségek előzetes kiválasztásában, amikor elfogultan szelektálunk. Kritikailag kell gondolkodnunk, amikor eldöntjük, hogy a társadalmi történések különböző magyarázatai közül melyiket fogadjuk el a magunk számára igaznak. Hajlamosak vagyunk az előfeltételezéseinket alátámasztó tények előnybe részesítésére. (Miután e sorok írója tisztában van ezzel a jelenséggel, folyamatosan tesz erőfeszítéseket saját elfogultságainak a leküzdésére is. Emiatt aztán annyira szkeptikus és óvatos lett, hogy szkepticizmusának szinte már csak az szab határt, hogy a saját szkepticizmusában is kételkedik.)

XXI. század elején különösen elősegítette az összeesküvési elméletek terjedését az, hogy a közvélemény számára rendelkezésre álló információk, bizonyítékok növekvő mértékben nem feleltek meg a gyakorlati észnek, vagy a hivatalosan terjesztett verzióknak. Az összeesküvési elméletek ebben a vonatkozásban a történelem menetének, a politikai folyamatoknak a sötét pontjait próbálták megvilágítani és érthetővé tenni. Az is tapasztalat, hogy ha valaki elfogadja az egyik összeesküvési elméletet, akkor fogékonyabbá válik más összeesküvési elméletek iránt is. Amikor nyitva tartjuk szemünket az alternatív magyarázatok iránt, és tudomást szerzünk arról, hogy bizonyos közéleti személyiségek ilyen vagy olyan titkos társaságoknak a tagjai, s már vannak ismereteink e zárt vagy titkos (féltitkos, álcázott) szervezetek működéséről, akkor szinte keressük a többi rejtve tartott összefüggést is.

Egyre több emberben tudatosodik, hogy nagy jelentőségű történelmi események mögött rendszerint az okok is nagy jelentőségűek. Az eltúlzott szabályok átcsaphatnak az ellentétükbe, ezért ez a szabály is - túlfeszítve - már hamisnak bizonyulhat. Az egymással versengő értelmezések, magyarázatok, verziók kiválasztásában nagy segítségünkre lehet "a cui bono, kinek jó, kinek használ?" Ezt a kérdést úgy is fel szokták tenni, hogy "cui prodest, kinek az érdeke, kinek fontos?" Az, hogy egy bizonyos történelmi eseményből vagy politikai döntésből ki húz hasznot, gyakran megvilágítja, hogy kik állhatnak az események és a döntések mögött. Itt is tanácsos azonban maximális önmegtartóztatással és kételkedéssel eljárni. Az egyén társadalomban elfoglalt helyzete és az általa viselt társadalmi szerepek meghatározzák látásmódját, és ezek igen könnyen megtéveszthetik. A hipotézisekkel és spekulációkkal az a probléma, ami az előnyük, hogy könnyen lehet ezt vagy azt feltételezni, a hiányzó információkat feltételezésekkel pótolni, ugyanakkor, ha hibásak, akkor a legjobb szándékkal is igen könnyen vezethetnek téves eredményekhez.

Az összeesküvési elmélethez sorolható értelmezések érzelmileg megnyugtató és kielégítő hatást fejthetnek ki, különösen akkor, ha a felfoghatatlan történéseket érthető összefüggésbe helyezik, és érzelmileg is motiválják. Ez gyakran megnyugtatóan hat, mert az ilyen magyarázat felmenti őket a cselekvés kényszere, és a felelősség viselése alól. Nem ő, hanem a demokrácia hibás működése, a törvények megszegése, az intézmények rossz működése a felelős. Különösen azok a társadalmak és társadalmi csoportok fogékonyak az összeesküvési elméletekre, amelyek meg vannak fosztva a valódi cselekvés lehetőségétől. Egyes kutatók azt is hangsúlyozzák, hogy a társadalom egészére vonatkozó, vagy évszázadokat átívelő összeesküvési elméletek tévedései nem zárják ki, hogy egyes részleteikben helyeseknek bizonyuljanak. Nagyigényű válaszaik megvilágíthatják a társadalom strukturális problémáit, így például a globalizmussal együtt járó pénz- és vagyonkoncentráció, vagy másik oldalon a szegénység világszintű növekedését.

Társadalmi igényt elégített ki a Encyclopedia Britannica 1911-es kiadása, pl. amikor azt írta az újkori antiszemitizmussal, mint erősödő jelenséggel kapcsolatosan, hogy "az egy összeesküvési elmélet az európai születésű arisztokrácia önmeghatározásának a szolgálatában. Ennek az arisztokráciának a hatalmi és társadalmi befolyása meggyöngült a burzsoá társadalom létrejöttével."

Nap-nap után tanúi lehetünk, hogy a tömegtájékoztatási intézmények világhálózatának létrejöttével a korporációs médiumok szinte egyhangúvá váltak. Ez lehetővé tette és teszi a folyamatos szelektív tájékoztatást. A közvélemény emiatt fokozatosan elfordult tőle. Ezt a folyamatot felerősítette az internet növekvő szerepe az információk áramlásában. E tényezők együttes hatásaként egyre növekszik azoknak a száma, akik nem bíznak a kormányok, hatóságok hivatalos magyarázataiban. Ennek az egyik példája az, ahogyan az Egyesült Államokban országos mozgalommá nőtt az igazság keresése: mi történt valójában 2001. szeptember 11-én? Országos méretű igazságkeresésnek már előzményei is vannak, hiszen hasonló folyamatra került sor 1941. december 7-vel kapcsolatosan is, amikor Franklin Delano Roosevelt elnök és kormányzata nem akadályozta meg a Pearl Harbor elleni japán támadást, holott időben rendelkezett az ehhez szükséges információkkal.

Az összeesküvési elméletek bírálói arra is rámutattak, hogy mögöttük sajátos világnézet, világmagyarázat húzódik meg, amely lehet helyes vagy téves, s amelyek nélkül nem lehet jól megérteni a különböző összeesküvési elméleteket. Graham Allison, amerikai politológus "Essence of Decision" című könyvében ezt a háttérben meghúzódó világnézetet racionalizáló teorémának, azaz az ésszerűséget alátámasztó sarkigazságnak, elméleti tételnek nevezte. Graham Allison szerint sok összeesküvési elmélet racionális előfeltevéseken nyugszik. Ennek megfelelően az események és a döntések újraértelmezésében az egyes személyek és társadalmi csoportok racionális helyzetfelméréséből és válaszaiból indulnak ki. Allison szerint azonban az egyének és a csoportok nem mindig racionális módon cselekednek. Azok az alternatív verziókat keresők, akik hangsúlyozzák, hogy ők betartják a racionális ismeretszerzés és érvelés szabályait, elsősorban az elérhető adatokra támaszkodnak. Ez azonban gyakran nem elégséges, mert az események bekövetkeztében egyéb tényezők is szerepet játszanak, mint például a bürokrácia, a félreértések, az egyenetlenségek, a hozzánemértés és ehhez hasonlók. Allison odáig megy, hogy általánosságban helyteleníti a racionális gondolkodásmódot, mert az szerinte megszegi a cáfolhatóság tudományos törvényét. Ez az, amit Karl Popper falsibiality-nek nevezett, és amely azt jelenti, hogy a tudomány megcáfolható hipotéziseket használ. Azok az eszmerendszerek, amelyek kizárják a cáfolhatóságot, ideológiák, vallások, és nem tekinthetők tudománynak.

A tömegtájékoztatási intézmények munkatársai rendszeresen egyéni kommentátorok szemüvegén tálalják a híreket és tájékoztatnak. Az idő szűkösségére és a hírérték hiányára hivatkozva mellőzik az események mélyreható, komplex bemutatását, elemzését. A személyes hang és látásmód a közönség számára könnyebben emészthető, de egyoldalúságával, felszínességével megtévesztő lehet. Ezzel együtt jár az is, hogy bizonyos negatív eseményekért - nem elég körültekintően - egyes konkrét személyekre hárítják a felelősséget. A tömegtájékoztatásnak valójában szüksége is van ilyen kiválasztott bűnbakokra. A széles közönség ugyanis már nem fogadja el azt, hogy valami csak úgy magától, teljesen véletlenül történik és konkrét okokat, mélyebbre ható háttérmagyarázatokat igényel. Ez a változott igény és közhangulat ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy maga a tömegtájékoztatás is terjesztője legyen olyan nézeteknek, magyarázatoknak, amelyeket szintén összeesküvési elméleteknek lehet minősíteni.

A titkos hatalomgyakorlás és az összeesküvési elméletek

Az összeesküvés, a titkosság, a konspiráció, mint már utaltunk rá, egyidős a hierarchizált társadalomban élő emberiség történelmével. A jelenlegi pénzuralmi világrend létrejötte előtt már évszázadok óta léteztek azok a jelenségek, amelyek napról-napra újratermelik a titkolózást, a legkülönbözőbb titkokat, és amit velük fedezni kívánnak, a kisebb-nagyobb érdekcsoportok közti együttműködést a tagjaik által egyeztetett célok elérése érdekében, amelyeket, ha rejtve tartanak, összeesküvésnek is lehet nevezni. A történelmet felfoghatjuk sok, kicsi, egymást erősítő és kioltó, összekapcsolódó és szétváló cselekvés - összeesküvés - sorozataként. Az emberiség, tehát már évszázadok óta valamilyen formában résztvevője az ilyen összeesküvő struktúráknak, amelyek a történelem integráns részei. Megvannak ezek az összerendezett magatartások a mindennapi életben is, a munkahelyen, a közigazgatásban, a közéletben, a bűnözésben és a bűnüldözésben.

Ezzel kapcsolatban állapítja meg Krausz Tamás az Eszmélet című folyóirat 49. számában megjelent "Az "összeesküvés-elmélet" sztálini iskolája" c. tanulmányában, hogy

"Az "összeesküvés-elmélet" (jobb idézőjelben használni a kifejezést, hiszen tudományos értelemben általában nincsen szó semmiféle komoly elméletről, hanem puszta ideológiáról, érdekracionalizálásról) akkor csap át a bizonyíthatatlan és merőben tudománytalan fantáziálásba, obskúrus (gyanúsan homályos, zavarosan kusza, kétes hírű, gyanús D. J.) "ideologizálásba", amikor az egymást kioltó és közömbösítő összeesküvéseket - valamely politikai célból - világméretű vagy regionális összeesküvésekké gyúrják, mintha a történelem valamiképpen teleologikus (meghatározott célokat követő D. J.) folyamat volna, melyet az összeesküvések hajtanak előre. Szinte minden társadalmi csoportot jellemez kisebb-nagyobb mértékben az összeesküvés-mentalitás, amely szervesen integrálódott a politikai létezés szférájába. Ez a mentalitás egy társadalmi betegség, a homopolitcus betegsége. A történelmi tapasztalatok alátámasztják Serge Moscovici megfigyelését: Az összeesküvés-elmélet a tömegek mozgósításának eszköze, s ez az elmélet azért is hatékony eszköz, mert maguk az összeesküvések ritkán voltak olyan vehemensek és veszélyesek a társadalom többsége számára, mint időnként a felforgatásellenesség. Az összeesküvés elméletek részben éppen erre a felforgatásellenességre is reakció."

Krausz utal a Lakatos László által szerkesztett "Összeesküvés-elméletek" című kéziratos kötetre, amely tartalmazza Chip Berlett "Összesküvéstan" és Serge Moscovici "Az idegen kéz", valamint Lakatos László "Miért hisznek az emberek az összeeküvés-elméletekben?" c. írásait. Krausz Tamás szerint egy valódi összeesküvési elmélet sohasem írható meg egészen, mert nem maradnak fent egyértelmű dokumentumok, vagyis vannak egyáltalán nem dokumentálható körülmények. Szerinte ez a rejtélyesség az oka az összeesküvés-elméletek népszerűségének. Az elméletek hívei a történelmet olyan mesebeli barlangnak tekintik, amelynek a félhomályában minden titokban történik, és a dolgok kifürkészése is csak rendkívüli nehézségek árán lehetséges. Ezért Krausz szerint az összeesküvési elméletben csak hinni lehet. Amikor feltételezzük, hogy a történelemnek más meghatározó síkjai is vannak, például társadalomtörténet, gazdaságtörténet, ideológiatörténet, stb., akkor az összeesküvés relativizálódik, és világteremtő, világértelmező szerepe megszűnik, és ezzel politikává egyszerűsödik. Elveszíti azt az ideológiai funkciót, amelyet szerzői szántak neki.

A magunk részéről azt kell kiemelnünk, hogy a mai napig nem hozzáférhetőek, például azoknak a szuper-gazdag bankárdinasztiáknak a magánirattárai, amelyek egybetartott törzsvagyona a legújabb kutatási eredmények szerint eléri a 300 trillió dollárt. (1 trillió ezermilliárd). E szuper-gazdag pénzdinasztiák vagyona magántulajdon, amely családi holdingokban és alapítványokban, egyéb alapítványok ezreiben, befektetési és vagyonkezelő alapokban, biztosítókban, bankokban, s mintegy 500 multinacionális cégben fekszik. Minthogy ez az óriási vagyon felmérhetetlen hatalmat és befolyást is jelent, ezért e szuper-gazdag pénzdinasztiák magánirattárai jogosan tarthatnának közérdeklődésre számot. Ezek az irattárak azonban - eltekintve néhány bennfentes és megbízható tudóst - nem kutathatóak. Ugyancsak nem lehet hozzáférni a titkosszolgálatok archívumaihoz. Nem elérhetőek a legkülönbözőbb titkos és féltitkos szervezetek, így a szabadkőműves páholyok, a B'nai B'rith és a velük rokon szervezetek dokumentumai. Ugyancsak nem hozzáférhetőek a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, a New York-ban működő Council on Foregin Relations, CFR (Külkapcsolatok Tanácsa) és a Londonban működő testvérszervezete a Royal Institute of International Affairs, RIIA (Királyi Külügyi Intézet), a Tavistock Institute, és számos közügyekkel foglalkozó magánirányítás alatt álló think-tank (gondolati műhely, kutatóintézet), és a többi hozzájuk sorolható transznacionális szervezet dokumentumai sem.

Már ez a nagyon szűkös felsorolás is jelzi, hogy a világot háttérből befolyásoló és irányító hálózatok maximálisan titkolóznak. Nyílván okuk van rá, vagyis van rejtegetni valójuk. Ezért aki a valóság teljesebb megismerésére törekszik, illetve jogosan kételkedik a vele közölt hivatalos magyarázatokban, rá van utalva arra, hogy hipotézisekkel és más gondolati eszközökkel próbáljon komplexebb és igazabb képet alkotni magának a világ és a történelem valóságáról. Vannak evidens tények, amelyek nem szorulnak bizonyításra. Mihelyt azonban elméleti konstrukciókkal kell kiegészíteni a rendelkezésre álló hiányos tényeket, a kutató már elméletalkotásra kényszerül. Kevesebb ilyen hipotézisre és elméletre lenne szükség, ha a titkolózás és a rejtőzködés nem vált volna globális méretekben is túltengő jelenséggé. Ebből a globális méretűvé növekedésből lehet levezetni azt is, hogy a háttérben működő történelemformáló erők tevékenységét ma már több évszázadra nyúló folyamatokban, és világszinten is érezni lehet. Ezért született meg az igény az évszázadokat átívelő és globális méretekben gondolkodó elméletek iránt.

Ebből a megfontolásból sem lehet Krausz Tamásnak azt a nézetét elfogadni, hogy csak a kisebb térbeli és rövidebb időbeli dimenzióban mozgó titkos és meghatározott célra törő együttműködést lehet tudományosan is elfogadott összeesküvésnek tekinteni. (Természetesen más érvek is vannak, ezekről majd később lesz szó). Ha vannak világszintű stratégiát követő szervezett érdekcsoportok, amelyek céljaik hatékonyabb elérése érdekében titokban tartják tevékenységüket, akkor világszintű összeesküvésről is beszélhetünk. Mindössze arra van szükség, hogy ezt kellőképpen fel kell tárni és bizonyítékokkal alátámasztani. Mivel ez a feltárási folyamat rendkívül nehéz, ezért elméleti segédeszközöket - úgymint hipotézisek és elméletek felállítását - is igénybe kell és lehet venni a valóság tényeinek feltárása és bizonyítása érdekében.

Az összeesküvési elméletek kutatási tárgyai az összeesküvések. Mivel a világ sorsát a háttérből befolyásoló erők sikerességük érdekében észrevétlenek akarnak maradni, ezért kevés olyan tevékenység van, ami nagyobb ellenállást, ellenséges indulatot, gúnyt és becsmérlést vált ki, mint amikor valaki arra vállalkozik, hogy bebizonyítsa: léteznek társadalmi, politikai összeesküvések, és ezért legitim tudományos tevékenység ezeknek a kutatása. Mivel a háttérben meghúzódó történelemformáló erők és hálózataik hegemóniája kiterjed a tudományos és oktatási intézményekre is, ezért nagyon kevés olyan tudományos intézmény és állásban lévő kutató van, aki nyíltan vállalni meri egy-egy kutatáshoz azt a hipotézist, hogy létezik globális méretű összeesküvés, amely évszázadokon átívelő stratégiát követ.

A szalonképes főáramlatú tudományosság képviselői ösztönösen elutasítják azt a feltételezést, hogy befolyásos emberek csoportjai titokban szövetkeznek, és különböző cselekvési programokat dolgoznak ki, hogy ezeket a közösen elfogadott célok érdekében átültessék a gyakorlatba. Ha felmerül ez a feltételezés, már ösztönösen elutasítják azt, mint koholmányt, mint a beteg képzelet termékét. Az összeesküvés szó már riasztó jelnek számít, s egy főáramlatú és állását féltő kutatóból azonnali elutasítást - védekező-állásba helyezkedést - vált ki. Akit megbélyegeznek azzal, hogy összeesküvési elmélet képviselője, az már tudósként diszkvalifikálta magát. A merev elzárkózást az váltja ki, hogy a többi kutatóban azonnal megkérdőjeleződik a társadalomról és történelemről elsajátított tudás. Különösen akkor éreznek ambivalenciát, amikor szembesülniük kell azzal, hogy a valóság tényei gyakran igazolnak olyan elméleteket, amelyeket korábban paranoiás képzelgésként elutasítottak. Tény az, hogy számos abszurdnak és alaptalannak minősített konspirációs elméletről később a valóság bizonyította be, hogy nem is voltak olyan alaptalanok. A főáramlatú kutatókban olyan erős az előítélet, hogy ha rábukkannak kutatásaik során az összeesküvések tényeire, azonnal hangoztatni kezdik, hogy ők semmilyen összeesküvési elméletben nem hisznek. Így akarják elejét venni a rájuk zúduló bírálatoknak és leminősítéseknek.

A bevett eljárás, hogy bagatelizálják a feltárt összeesküvés jelentőségét. Ha nem ezt tennék, akkor a felfedett összeesküvés dokumentumait be kellene építeniük a már megszilárdult politikai és történelmi tudásanyagukba, illetve olyan átértékelésre kényszerítené őket, amely további kutatásokat tenne szükségessé. Ez, pedig azzal a veszéllyel jár, hogy még inkább elmerülnek az egymásra utaló, kapcsolódó összeesküvések feltárásában. Az ilyen tevékenység veszélyeztetheti karrierjüket. Ezért a legtöbb egyetemi és intézeti kutató inkább nem vesz tudomást az összeesküvések tényeiről, hogy elkerülje e síkos területtel járó kockázatokat.

Számos körülmény járult hozzá e helyzet kialakulásához. Az egyik az összeesküvési elmélet meghatározásának a hiánya. Egy megfelelően kimunkált meghatározás elősegíthetné, hogy meg lehessen különböztetni az összeesküvési elméletet a modern társadalom politikai és gazdasági szférájában jelenlévő összeesküvésektől, és az ezekre vonatkozó bizonyítható ismeretektől. Ezek az ismeretek is összeállhatnak a valóság elméletévé, az empirikus, és bizonyítható tények komplex rendszerévé. Az evidens empirikus tények rendszerbe foglalása is elmélet, és mint ilyen a valóságról alkotott, a köznapi felszínességet meghaladó, tudományos és rendszeres tudás. Ez az összeesküvési elmélet csak azért összeesküvési elmélet, mert tárgya, amit kutat és visszatükröz: az összeesküvés.

Ha nem is volt tiltott, de szalonképtelennek számított tudományos körökben az összeesküvések kutatása. Ha születtek is ilyen témában tudományos munkák, azok elsősorban az összeesküvéseket tagadó nézeteket képviseltek. Elsősorban azok a munkák foglalkoztak az összeesküvésekkel, amelyek témája a hírszerzés és a kémkedés, a titkos műveletek, a politikai korrupció, a felforgató tevékenység és a terrorizmus volt. Az így összegyűjtött ismeretek és elemzések, azonban nem kerültek be az egyetemi tankönyvekbe. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy szükséges az összeesküvés jelenségének elméleti, módszertani és empirikus kutatása, mert ennek a mellőzése komoly hibákhoz vezetett a politikai történet kutatásában.

Szükségessé vált a klasszikus összeesküvési elméletek, valamint a lényegesen korlátozottabb hatású összeesküvési tevékenységek világos megkülönböztetése. A klasszikus összeesküvési elméletek lényeges eleme az, hogy feltételezi egy időben és térben kiterjedt, alattomos, rendkívül hatékony, nemzetközi összeesküvő hálózat létezését, amely a hagyományok lerombolásával új világrendet akar létrehozni. Ma szokás ezt az elképzelést a paranoid lelki állapot fantasztikus termékének minősíteni. Korábban, azonban a különböző társadalmi rétegekből származó emberek jelentős része ezeket az elméleteket a valóságot helyesen tükröző nézeteknek tekintette. Az a körülmény, hogy sokan elfogadták ezen elméleteket, arra utal, hogy fontos társadalmi és lélektani igényeket elégítettek ki.

Ezek a klasszikus összeesküvési elméletek lehetővé tették, hogy az ok és okozat hatások komplex rendszerét az egyszerűsítések révén könnyebben felfoghatóvá tegyék az emberi élettel kapcsolatos ügyekben. Másrészt megkönnyítették a növekedő társadalmi igazságtalanságok és válságok magyarázatát, végül megszemélyesítették a bajokat okozó tényezőket, ami viszont bátorította ezen elméletek elfogadóit arra, hogy maguk is cselekedjenek. Ha az összeesküvők tudatosan nem kívánt változásokat visznek véghez, akkor hasonló technikákkal közbe kell avatkozni, és meg kell védeni az élet hagyományos értékeit.

A klasszikus összeesküvési elméletek képviselői a gonosz megtestesítőjének tekintik az összeesküvőket. Ezek nem egyszerűen más értékekhez igazodó politikai ellenfelek, hanem embertelen vagy emberfeletti lények, akik saját hatalmi ambícióik szolgálatában készek elpusztítani mindazt, ami a többi ember élete szempontjából értékes. Az összeesküvési elméletek képviselői az összeesküvőket szorosan összetartozó csoportnak tekintik, amelynek a tagjai szinte csalhatatlan biztonsággal törekednek céljaik elérésére. Ezt a csoportot egyetlen központból irányítják, amely egyfajta vezérkarként kidolgozza a terveket, és összehangolja a tevékenységet a legapróbb részletekig. E nagyszabású összeesküvés végrehajtói összetartók és szolidárisak, és ez teszi lehetővé, hogy sikeresen végre tudják hajtani a meglévő intézmények eltávolítását, illetve átalakítását, az ellenállás leküzdését és a hatalom megragadását.

A klasszikus összeesküvési elméletek követői meg vannak győződve arról, hogy ennek az összeesküvési csoportnak a hálózatai mindenütt jelen vannak. Sikerük egyik biztosítéka a szigorú fegyelem és titoktartás. Ennek a nagyszabású összeesküvésnek a résztvevői képesek eltávolítani dinasztiákat, megdönteni birodalmakat, legyőzni nemzeteket, korrumpálni egész társadalmakat, elpusztítva a hagyományos kultúrákat és civilizációkat. Hálózatának tagjai a társadalmi, gazdasági, politikai élet minden részében jelen vannak. Ezért ez az összeesküvő csoport és hálózata képes a történelem menetének a befolyásolására, és annak a saját céljai érdekében történő megváltoztatására. Ennek az összeesküvésnek van metafizikus, misztikus és földöntúli dimenziója is, mert kombinálni képes a démonikus befolyást, a beavatott tudást, és a titkos szervezetek révén érvényesíthető technikákat.

Miért van szükség összeesküvési elméletekre?

Lakatos László, az ELTE szociológiai tanszékének docense szerint az emberekkel egy sor rossz dolog történik, és a hivatalos magyarázatok nem kielégítőek, mert hiányosak vagy ellentmondásosak, ha az összes tényt figyelembe vesszük. A konspirológusok kimutatják a hivatalos magyarázatok hiányosságait, és aztán a kihagyott tények figyelembevételével saját elméletüket kínálják fel. Technikai értelemben az összeesküvési elméletek jobbak, mint a hivatalos magyarázatok, mert nemcsak arról adnak számot, amiről a hivatalos elméletek, de azt is megmagyarázzák, amit azok nem. A hivatalos elméletek általában nem nevezik meg a felelősöket, azért, mert gyakran személytelen folyamatok okozzák a rossz dolgokat. Lakatos szerint az emberek olyan világban szeretnének élni, amely egyszerű és átlátható, ahol rend és igazság van, és nem történnek rossz dolgok. Ha viszont a felelősöket meg lehet találni, akkor azokat meg lehet büntetni, és ezzel helyreáll a rend és az igazság.

Lakatos utal arra, hogy a személytelen folyamatokat nem lehet megérteni társadalomtudományos műveltség, rendszerezett tudás nélkül. Az összeesküvési elméletek viszont egyszerű, közérthető magyarázatot adnak bizonyos negatív történésekre. Ezek szerint a negatív történések mögött céltudatosan cselekvő konkrét személyek állnak, akik egy közös terv alapján működnek együtt. A krimi irodalomban az igazság kiderítésére felhasználják a motívumot, a képességet és az alkalmat. Ezzel szemben az összeesküvési elméletekben beérik a motívum felmutatásával, a "Kinek az érdekét szolgálja?" kérdés felvetésével. Ez azonban nem elég a bizonyításhoz.

Lakatos szerint az összeesküvési elméletek laikus hatalomelméletek. "Azt a gyanút fogalmazzák meg, hogy a társadalmi életet - rejtetten, titokban - olyan csoportok ellenőrzik és irányítják, akik erre az ellenőrzésre és irányításra semmiféle felhatalmazást nem kaptak, tehát ezt a hatalmat egyszerűen kisajátították, bitorolják. Félelmetes társadalmi hatalom halmozódott fel illetéktelen kezekben ellenőrizetlenül és ellenőrizhetetlenül." (Székely Csaba interjúja Lakatos Lászlóval, 4/1 2006. január 12. A gonosz, aki a szálakat mozgatja)

Lakatos megkülönböztet liberális szabadságféltő, és konzervatív hagyományféltő összeesküvés elméleteket, valamint ezeknek a keverékeit. Az első csoportba azok tartoznak, amelyek azt feltételezik, hogy a választott, vagyis a legitim tisztségviselők visszaélnek a nekik juttatott hatalommal, és titokban lepaktálnak a földön kívüliekkel vagy más hasonló gonoszságot követnek el az őket hatalomra segítő nép ellen. Olyasmit csinálnak tehát, amire nincs felhatalmazásuk, és ezért az törvénytelen. A konzervatív elméletek csoportjába azok tartoznak, amelyek szerint egy titokban működő csoport különböző legitim és illegitim eszközökkel szerzi meg a társadalmi hatalmat, amely addig hagyományosan (a természet törvényeinél fogva vagy az általános emberi erkölcs feltétlen követelményei szerint) másokat illetett meg. Ezért a hatalom illegitim bitorlóinak tekinthetők, amikor a hagyományos értékeket védelmező intézményeket és csoportokat felszámolva a társadalmat a saját céljaiknak megfelelően alakítják át.

A hibrid keverék-elméletekre az amerikai, ZOG (Zionist Occupiation Government) nevű szélsőjobboldali mozgalom azon állításait hozza fel példaként, amely szerint "az USA kormánya a nemzetközi zsidó összeesküvők kezében van, vagy éppen arra készül, hogy az ő kezükre játssza át Amerikát. Ez persze nyilvánvalóan képtelenség, és a legtöbb összeesküvési elmélet hasonló képtelenségeket állít, de a félelem a képtelenségek mögött nagyon is valóságos, és a folyamatok, amelyek ezt a félelmet táplálják, ugyancsak."

Lakatos már hivatkozott interjújában kitér az összeesküvési elméletekben megjelenő félelmek és folyamatok megvilágítására. A kapitalizmust eredetileg olyan rendszerként képzelték el, amelyben senkinek sincs hatalma mások felett, mivel nem egyes személyek vagy csoportok, hanem személytelen törvények uralkodnak. A személyes függőségiviszonyok, amelyek korábban az élet minden területén uralkodtak, a kapitalizmusban eltűnnek, és a társadalmi élet alapvetően uralommentessé válik. A bérmunkával fölöslegessé válik a gazdaságon kívüli kényszer, és nincs többé szükség erőszakra az értéktöbblet elvonásához. A piac körül szerveződő társadalom erőszakmentessé és uralommentessé válhat. Senkinek nincs lehetősége arra, hogy az árakat érdekeinek megfelelően diktálja. A konkurencia, pedig megakadályozza a monopolhelyzetek létrejöttét. A hatalomnak csak a természet-rendjének megfelelő piac zavartalan működését kell biztosítania.

A hatalom működését a törvények szabályozzák, és a törvény uralkodik, nem pedig egyes személyek vagy csoportok. A közéleti-parlamenti vita és szavazás is felfogható piaci versenyként. A vélemények piacán a gondolatok állnak versenyben. A személytelen törvények - fejtegeti Lakatos - valójában személytelen mechanizmusok, amelyek automatikusan biztosítják, hogy ne alakulhassanak ki túl nagy egyenlőtlenségek, és senkinek se lehessen hatalma mások felett. Ami hatalom mégis létezik, az nem egyéneké vagy csoportoké, hanem a közösségé, mint közhatalom. Ez, pedig szigorúan ellenőrzött és korlátozott. Az összeesküvési elméletek szerint túl nagy hatalom összpontosul magánkézben, és a közhatalommal is vissza lehet élni. A tőkefelhalmozás nagy szervezeteket hozott létre, és hasonló hatalmi koncentrálódás következett be a tömegtájékoztatás terén is. Létrejöttek nagy pártok, állami és államok fölötti szervezetek, a gazdaságban, a tömegtájékoztatásban és a politikában a nagy monopóliumok kezébe került az irányítás. Ezek, pedig már képesek a piacok befolyásolására. Óriási hatalom került magánkezekbe, amelyek már manipulálhatják az alulról ellenőrizhetetlenné vált rendszereket.

Mindez a bürokrácia növekedésével járt, amely egyrészt a szaktudás uralmát jelenti, (hiszen a tudás hatalom). A szakapparátust nem választják és nem leváltható, és minél szakszerűbb, annál kevésbé közérthető a tevékenysége. Ezen nem segít a nyilvánosság, mert ha szakszerűen tájékoztatnak a médiumok, akkor nem közérthetőek, ha pedig azok akarnak maradni, akkor felületesek lesznek. A nyilvánosság háttérbe szorult, és látszatnyilvánossággá alakult át. Túlteng a titkosítás, és a hatalom egyre kevesebb kézben koncentrálódik, átláthatatlanná és ellenőrizhetetlenné válik. A társadalmat a nyilvánosság teljes vagy részleges kizárásával működő jól szervezett és nagyhatalmú csoportok irányítják, amelyek rutinszerűen használnak konspiratív módszereket, erős külön érdekeik vannak, hatalmukat pedig nem a választópolgároktól nyerték.

Az átlagembernek ezzel kapcsolatos félelmei nem rémlátomások, hanem a nagytőke és a nagypolitika világának valósága. A félelem és az összeesküvésekkel kapcsolatos gyanakvás megalapozott. Lakatos szerint rendszerkritika helyett azért lesznek e félelmekből összeesküvési elméletek, mert ez utóbbiak is elfogadják azt, hogy a piac és a szabadverseny törvényei érvényesülnek a gazdaságban, a politikában a népképviseleti demokrácia, a tömegtájékoztatás pedig objektíven tájékoztat. Vagyis a rendszer jó, csak rossz működtetőit kéne kiiktatni. Az összeesküvési elméletek képviselői nem látják, hogy épp a rendszer személytelen folyamatai hozzák létre a nem választások útján megszerzett hatalmipozíciókat, a monopolhelyzeteket, és a különérdekek uralmát. Fenntartják azt a látszatot, mintha semmi nem változott volna a klasszikus szabadversenyes kapitalizmus létrejötte óta. Valójában minden a visszájára fordult. Ezt érzékelik az összeesküvési elméletek, de mivel nem látják át a rendszer valódi működését, a hirdetett ideológia és a valóság ellentétét, ezért tévesen a "Jó Rendszer - Rossz Összeesküvők" szembeállításában gondolkodnak.

Lakatos László egy másik interjújában, amit Kitzinger Dávidnak "Min dolgozik?" címmel adott (kontextus.hu), kitér arra a kérdésre, hogy mi az, amit összeesküvésnek lehet tekinteni, és mi nem az, s hogy mitől lesz összeesküvési elmélet a magyarázat. Valamennyi összeesküvési elmélet lényegében arra akar válaszolni: "Miért van a rossz világban?" Azért mert ebből a bajból egyesek hasznot húznak, s nekik ez jó. Régen az ördög és a vele cimborálók voltak minden baj okozói, a jelenlegi modern és szekularizált világban, azonban a rossz emberek okozzák a bajokat. Mivel a történelemben rossz dolgok is történnek, és a történelmet emberek csinálják, ezért rossz embereknek is lenniük kell. Ha pedig terveiket meg tudják valósítani, akkor nagy hatalommal kell rendelkezniük, továbbá titokban kell működniük, hogy ne lepleződjenek le. Vagyis létezniük kell titokban működő, nagy hatalommal rendelkező összeesküvő csoportoknak. Az összeesküvési elméleteket Lakatos lokálisra és globálisra, kicsire és nagyra osztja fel, valamint demokratikusra, amelyben az alullévők gyanakodnak felfelé a hatalmat gyakorlókra, és sztálinista-hitlerista tekintélyuralmira, ahol a hatalom gyanakszik lefelé, a népre.

Lakatosnál visszatérő állítás az, hogy globális összeesküvések nem léteznek, és az erre vonatkozó elméletek a fantázia termékei. Ezt a tévedését azzal kísérli meg alátámasztani, hogy "a történettudomány nem tud egyetlen világméretű összeesküvésről sem. A globális összeesküvési elméletek olyan titkos csoportokat feltételeznek, amelyek sok nemzedéket átfognak, és ezek akár több évszázadon keresztül is munkálkodnak gonosz céljaik megvalósításán. Például a zsidók vagy a szabadkőművesek, hogy csak két tipikus bevádolt csoportot mondjak. Ha a kicsik közül is sokan megbuknak, lelepleződnek, akkor a nagyok esetében pláne ez kéne, hogy legyen a helyzet. Tehát, ha lennének globális összeesküvés-kísérletek, azokról valószínűleg tudnánk, ha lettek volna ilyenek, mondjuk a múlt században, vagy ebben a században, akkor azokról tudna valamit a történettudomány is. De nem tud.".

Carroll Quigley történész bizonyítja az összeesküvést

Carrol Quigley, amerikai történész a washingtoni Georgetown egyetem tanára, a tekintélyes Current History szakfolyóirat szerkesztője nemcsak tudós volt, hanem szoros kapcsolatban állott Amerika és a nyugati világ szupergazdag pénzdinasztiáival. Beavatott ismerője volt a globális pénzhatalom struktúrájának. A "Tragedy and Hope" (Tragédia és remény) című művében (324. old) feltárja, hogyan működik a nemzetközi pénzhatalom titkos hálózata, amelynek célja "..nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."

Quigley hálózatnak nevezte a pénzhatalmat gyakorló nemzetközi bankárok által működtetett struktúrákat. Ez a hálózat tehát egy szerteágazó rendszer, amelynek a központjában egy kis csoporté a teljes ellenőrzés, néhány vitathatatlan hatalmú vezetővel. A hagymaszerű rendszer külső gyűrűiben találhatók gyakran nem is tudják, hogy milyen hálózatnak az alkotórészei. Többségük nem is sejti, hogy egy világhatalmat gyakorló rendszerben vesz részt. Quigley, aki főáramlatú történészként a Princeton és a Harvard egyetemen is tanított, és kutatásait Franciaország, Olaszország és Anglia állami archívumaiban is folytathatta, abban a különleges bizalomban is részesült, hogy a leggazdagabb bankárdinasztiák családi irattáraiban is kutathatott két éven át az 1960-as évek elején. Ő oktatta történelemre az amerikai főváros Georgetown egyetemén tanuló diplomata jelölteket. Jellemző, hogy egyik tanítványa, William Jefferson Clinton, aki az Egyesült Államok 42. elnöke lett, tudós tanárai közül csak ő róla emlékezett meg kétszer is, hivatalába történő beiktatásakor.

Quigley tagja volt az "American Association for the Advancement of Science" (A Tudomány Fejlesztés Társasága) nevű szervezetnek, az Amerikai Antropológiai Társaságnak, az Amerikai Közgazdasági Társaságnak és több történelmi társulatnak. Előadásokat tartott a fegyveres erők ipari főiskoláján orosz történelemből valamint a tekintélyes Brookings kutatóintézetben Afrikáról. Rendszeresen tartott előadást az Egyesült Államok haditengerészetének fegyverlaboratóriumában, a külügyminisztérium diplomataképző inézetében, a Norfolk-i hadiakadémián Virginiában. 1958-tól az amerikai törvényhozás, a Kongresszus vizsgálóbizottságának a szakértője volt. Ez a bizottság hozta létre az Egyesült Államok világűrkutató hivatalát. Quigley részvett a Smithsonian Intézet történelmi kutatási programjaiban, elsősorban a Történelmi és Technológiai Múzeumnak a létrehozásában. 1964-ben az amerikai haditengerészet Monterey-ben (Kalifornia) lévő különleges programjában - Project Seabed - is részvett szakértőként, amely azzal foglalkozott, hogy előrevetítse Amerika jövőbeli fegyverrendszereit.

Quigley tehát nem tekinthető valamiféle paranoid összeesküvési elmélet amatör hirdetőjének. A zárt irattárak titkos dokumentumait is első kézből ismerő tudós történészként ki kellett mondania, hogy a világ pénzrendszerét irányító beruházó bankárok szűk csoportjának létezik egy messze tekintő világstratégiája, amelynek a célja olyan globális pénzrendszer létrehozása magánirányítás alatt, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. A pénzügyi irányításának ez a világrendszere rejtve és feudális módon működik, elsősorban e beruházó bankárok által létrehozott és ellenőrzött központi bankok útján. Mindezt zárt, magánjellegű tanácskozásokon dolgozták ki és szigorúan titkos magán-megállapodásokban rögzítették. E globális pénzrendszer irányítása is titkos módon, a rendszeresen megtartott magántanácskozásokon és konferenciákon hozott döntések útján történik. Ma már tudjuk, hogy ilyen tanácskozásokra évente sor kerül a svájci Davosban, a Bilderberg Csoport különböző helyeken megtartott és szigorúan titkos összejövetelein, a Trilaterális Bizottság tanácskozásain, valamint a New York-i Council on Foreign Relations, CFR (Külkapcsolatok Tanácsa) és testvérszervezete, a londoni Royal Institute of International Affairs, RIIA (Királyi Külügyi Intézet) konferenciáin. Még megemlítjük a különböző Round Table (Kerek Asztal) tanácskozásokat, amelyeken keresztül a nemzetközi pénzvilág legfelső vezetői irányítják multinacionális világcéghez hasonló pénzbirodalmukat. Az egyik legfontosabb ilyen háttérből irányító fórum napjainkban a "The European Round Table of Industrialists (ERT), amely 45 nagy nemzetközi korporáció vezetőit tömöríti, s amely szervezet ténylegesen az Európai Unió legfőbb informális és magánellenőrzés alatt álló háttér-irányítószerve.

Quigley szerint a pénzügyi ellenőrzés világszintű rendszerének központi intézménye, a svájci Bázelben működő Bank for International Settlements, BIS (Nemzetközi Fizetések Bankja) egy magántulajdonban lévő nemzetközi pénzintézet, amely formailag a világ ugyancsak magántulajdonban lévő - vagy a nemzetközi pénzvilág magánellenőrzése alatt álló - központi bankjainak a tulajdonában van.

Amikor a BIS-t a nemzetközi pénzvilág legfelső vezetői 1930-ban létrehozták, akkor a brit központi a bank, a Bank of England élén Montagu Norman, a New York-i Federal Reserve Bank (amely a Federal Reserve System, a FED, lefgontosabb intézménye) élén Benjamin Strong, a francia központi bank élén Charles Rist és Németország Reichsbank-ja élén pedig Hjalmar Schacht állt. Valamennyien a nemzetközi pénzvilágot irányító szupergazdag bankárdinasztiák bizalmi embere volt. Az általuk vezetett központi bankok ellenőrizték saját országuk monetáris rendszerét, pénzkibocsátását és hitelfelvételeit, ők szabályozták a valutaárfolyamokat és a kamatlábakat, s így döntő befolyást gyakoroltak országaik gazdasági tevékenységének egészére. Quigley őszintén megírja, hogy a magánellenőrzés alatt álló központi bankok komoly befolyást gyakoroltak a velük együttműködő politikusokra, akiket aztán busásan megjutalmazott az üzleti világ. A központi bankok hatalma lényegében a pénzkibocsátás és a hitelezés ellenőrzésén nyugodott. Világszinten is kézben tartották a hitelnyújtást, valamint az akkor még a pénz fedezetéül szolgáló aranytartalék szétosztását. Hangsúlyozzuk, hogy a BIS magánintézmény, és a fejlett ipari országok hét fő központi bankjának a tulajdonában volt, és ezeknek az elnökei alkották irányító testületét. Valamennyi központi bank jelentős betéteket tartott a BIS-nél, és rendszeres időközönként úgy számoltak el egymással úgy, hogy nem volt szükség a pénz fedezetéül szolgáló aranykészlet ide-oda szállítására. Mindössze hét nagyhatalmú pénzember döntötte el a világ valamennyi fontosabb pénzügyi kérdését, és az azokkal összefüggő gazdasági és politikai problémákat, beleértve földünk legfőbb térségeinek gazdasági jövőjét is.

A pénzvilág irányítóinak hatalmát Quigley könyvének 325. oldalán Reginald McKenna-nak (egykori brit pénzügyminiszternek és a Midland Bank elnökének) a szavaival jellemzi: "Attól tartok, hogy az átlagpolgár nem szívesen hallaná, hogy a bankok képesek a pénz kibocsátására, és bocsátanak is ki pénzt...és azok, akik ellenőrzik valamely ország hitelrendszerét egyben kormányának a politikáját is irányítják, és kezükben tartják az emberiség sorsát."

Amikor Quigley úgy döntött, hogy megírja az 1300 oldalas "Tragédia és Remény"-t, tudta, hogy nyilvánosságra hozza a nagyhatalmú pénzvilág legféltettebb titkait. Minthogy maga is e pénzvilág bizalmi embere, tehát bennfentes ismeretekkel rendelkező beavatott tagja volt, tudta, hogy a pénzhatalom mennyire összetett és mindent felölelő, továbbá azzal is tisztában volt, hogy irányítói célul tűzték ki az ellenőrzés megszerzését a világ pénzrendszere és a világgazdaság egésze felett. Quigley újból és újból kinyilvánítja, hogy meggyőződéssel támogatja a pénzhatalom hálózatának a céljait. Joggal merül fel a kérdés: akkor miért tartotta szükségesnek ennek a világméretű összeesküvésnek a feltárását, és számos gondosan őrzött titkának a nyilvánosságra hozatalát? Quigley-nek tudnia kellett, hogy leleplezésével a pénzhatalom világstratégiájával szembeni hatékony ellenállásra késztethet milliókat.

Quigley könyvének a 979-980-ig terjedő oldalain kifejti, hogy a kisemberek számára ma már túl késő megfordítani világfolyamatokat. Arra bíztatja az embereket, hogy hagyják fel ezt a reménytelen küzdelmet, hiszen már nyakukon a kötél. Meg van arról győződve, hogy akik ellenállnak csak áldozatok lesznek. Azok viszont, akik hajlandók támogatni a beindított folyamatokat, azok még részesülhetnek a béke és a jólét áldásaiban. Quigley arról akarja meggyőzni az olvasót, hogy bízhat a világfolyamatokat ellenőrző, széleslátókörű pénzemberek jóindulatában, akik a világ jobbítása érdekében irányítják a háttérből az eseményeket. Ők valójában a világ reménységét testesítik meg, aki viszont ellenáll, az a tragédiáját. Ezért is adta könyvének azt a címet, hogy "Tragedy and Hope".

Quigley hangsúlyozza, hogy ismeri ennek a hatalmi hálózatnak tevékenységét, mert 20 éven át tanulmányozta, és azt is megengedték neki az 1960-as évek elején - miként már utaltunk rá -, hogy két éven át megismerhesse ennek a hálózatnak a titkos dokumentumait, feljegyzéseit. "Nem volt ellenvetésem ezekkel szemben, vagy legalábbis a legtöbb céllal szemben nem, minthogy egész életemben közel álltam hozzájuk, és számos intézményükhöz. Elleneztem a múltban és most is ellenzem néhány elképzelésüket... de legfőbb kifogásom velük szemben az volt, hogy ismeretlenek akartak maradni, én viszont meg vagyok arról győződve, hogy a szerepük a világtörténelemben elég jelentős ahhoz, hogy ez a nyilvánosság számára ismert legyen" (950. old.)