A rendelkezés, amely még mind mindig elolvasható az Interneten, előírja, hogy ha repülőgép eltérítésre kerül sor, a katonai parancsnokoknak a Pentagonban és a NORAD-ban (North-American Aerospace Command - Észak-Amerikai Légi Parancsnokság) fel kell venni a kapcsolatot a hadügyminiszterrel, és jóváhagyást kell kérniük a további intézkedések foganatosítására. Ekkor Donald Rumsfeld állt a Pentagon élén. Kézen fekvő a gyanú, hogy ez a rendelkezés feltehetően előkészítette a szeptember 11-én bekövetkezett bénultságot, amely szerves részét képezte az akció sikerének. Ha viszont ez a feltételezés igaz, akkor nyilvánvaló, hogy a Bush-kormányzaton belül volt egy szupertitkos csoport, amely akarta, hogy ez a terrorista cselekmény bekövetkezzék és erre meg voltak a motívumai. De mik lehettek ezek? Az egyik lehetséges válasz, hogy létrehozni egy ürügyet lényegesen támadóbb jellegű amerikai külpolitika elfogadtatására az amerikai néppel. Ma már azt is tudjuk, hogy 2001 szeptemberében már az elnök asztalán volt az Afganisztán lerohanására elkészített haditerv.

Számos kutató, aki eredményességével vívta ki a tekintélyt, köztük Jim Marrs, azt az álláspontot képviseli, hogy ez az említett rendelkezés hozzájárult az amerikai katonai elhárítás tehetetlenségéhez szeptember 11-én. Dylan Avery híressé vált Loose Change című filmjében ugyancsak ezt a véleményt erősíti meg, hasonlóan Webster Griffin Tarpley-hez, aki 9/11 Synthetic Terror című könyvével hívta fel magára a figyelmet.

Ha egymás mellé tesszük az 1997 júliusi és a 2001 júniusi dokumentumokat, megállapíthatjuk, hogy a két szöveg csaknem teljesen megegyezik, kivéve azt, hogy előzőleg értesíteni kell a védelmi minisztert. A különbség a kettő között említést tesz két olyan légtérben útra bocsátott járműről, amelyeket egyrészt "unmaned aerial vehicles"-nek (UaVs - pilóta nélküli légi jármű), másrészt "remotely operated vehicles"-nek (ROVs - távirányítású

jármű) nevez. A rendelkezés szerint ezeket úgy kell tekinteni, mint amelyek potenciálisan fenyegethetik a közbiztonságot. De miért volt szükség a légi járművek e két új kategóriájára tekintettel kiadni egy új rendelkezést, különösen akkor, ha az egyéb előírások nem változnak?

A Pentagon által kifejlesztett Global Hawk ("Globális Héja") ultramodern, pilóta nélküli, távirányítású repülőgép, tanulmányozása közelebb visz minket 9/11 hátterének a megértéséhez. Az közhely, hogy a felgyorsult technológiai haladás megváltoztatja világunkat. Az azonban kevésbé ismeretes, hogy konkrétan ez a változás mit is jelent. Mindig csak arról van szó, hogy a műszaki haladás eredményeként miként szabadulunk meg a mindennapi gürcölés nyűgétől és mennyivel könnyebbé válik az életünk. Az, hogy a legújabb technológiai vívmányok miként teszik lehetővé az emberi élet totális ellenőrzését már kevésbé ismert, mert ennek a részleteit nemzetbiztonsági okokból eltitkolják a közvélemény elől. Az állampolgárok félrevezetésének egyik legfontosabb eszköze a nemzetbiztonságra és a közbiztonságra történő hivatkozás.

Ennek fényében érdemes közelebbről szemügyre venni a Global Hawk-kal kapcsolatos ismertté vált tényeket. Az RQ 4A US Global Hawk próbajáratát 2001. április 22-ről 23-ra virradólag sikeresen hajtotta végre, amikor a Dél-Kaliforniában lévő Edwards Légitámaszpontról a Dél-Ausztráliában lévő edinburgh-i légitámaszpontra repült. A 13 760 kilométernyi távolság átrepülése a Csendes-óceán felett egyben állóképességi és terhelési rekordot is jelentett egy pilóta nélküli, távirányítású légi jármű számára. 2001 júniusában számos amerikai-ausztrál közös hadgyakorlat után a Global Hawk robotgép visszatért Kaliforniába. Ez a távirányítású légi jármű hasonló hosszútávú repülést végzett, amikor átkelt az Atlanti-óceán felett Európába és részt vett több NATO hadgyakorlatban. A Global Hawk önmagát irányító repülőgép, az automatikus indulástól a felszálláson keresztül egészen a leszállásig önmagát vezérli beleértve a kifutó pályán való mozgást is. A robotgép előre elkészített repülési terv alapján mozog, noha a földi repülőgép-irányítók nyomon kísérik, és ellenőrzésük alatt tartják. A lökhajtásos robotgép 13 méter 41 centiméter hosszú és szárnytávolsága megegyezik a Boeing 737 utasszállító repülőgépével és 42 órán át képes a levegőben maradni. Repülési magassága 20 km, repülési távolsága pedig 26 000 km.

Ezek az adatok megmagyarázzák, hogy miért kapta a robotgép a globális jelzőt. Valóban képes a világ bármely pontját leszállás nélkül elérni. Repülési sebessége 740 km/h, ami átlagosnak tekinthető. Nagyon impozáns viszont az a terepfelismerő és nyomkövető képessége, amelyekkel hatalmas térségeket fog át felismerve azok topográfiai tulajdonságait. Egy repülési helyzetből akkora területet tud bemérni, mint az Egyesült Államok egy közepes méretű tagállama, azaz 125 ezer km² -t. Fel van szerelve a legmodernebb radarberendezéssel, az infravörös- és elektrooptikai érzékelőkkel, vagyis olyan kamerákkal, amelyek képesek 1900 szuperérzékenységű, nagy felbontású kép előállítására egyetlen repülés alatt.

Érthető, hogy az amerikai katonai vezetés a Global Hawk-ot azonnal alkalmazta hírszerzési funkció ellátására. A 2001 októberében megkezdődött afganisztáni hadműveletekben, valamint a későbbi iráni katonai akciókban kiemelkedő szerep jutott a Global Hawk-nak. 2006-ban például 50 bevetésen vettek részt a két említett országban és több mint 1000 órán át tartózkodtak a légtérben. Izrael is felhasználta őket a 2006-ban sorra került libanoni harcokban. Az Egyesült Államok először 1983-ban alkalmazta őket, amikor Reagan elnök parancsára megszállták Grenada-t. 2007-ben arról érkeztek jelentések, hogy a Global Hawk robotgépek részt vesznek az iráni légtér ellenőrzésében.

Dylan Avery Loose Change című filmjében látható egy olyan kísérleti repülés, amelyre 1984-ben került sor a NASA (National Aeronautics and Space Administration - Országos Repülésügyi és Űrkutatási Hivatal) kísérletei keretében az Edwards légitámaszponton. A 16 órás kísérleti repülés során a földön tartózkodó pilóták távirányítással vezérelték a Boeing 720-ast átvezetve azt tíz sikeres felszálláson, számos rárepülést végrehajtva és lefolytattak 13 sikeres földreszállást is. A kísérlet a program szerint előírt és megtervezett lezuhanással ért véget. Elegendő bizonyíték van arra, hogy az amerikai hadvezetés már az 1950-es évek elején megkezdte a kísérletezést a rádióirányítással vezérelt repülőgépekkel. A távirányítású robotgépek felhasználása a hadgyakorlatokon bevett eljárássá vált.

2001 szeptember végén, néhány héttel 9/11 után, George W. Bush elnök említést tett a ROV technológiáról, de olyan formában, hogy annak kifejlesztésére szükség van a repülés jövőbeni biztonsága érdekében, vagyis azt sugalmazta, hogy ez a technika még a jövőbeni kifejlesztésre vár. Bush elnök a New York Times-ban olvasható tudósítás szerint szövetségi pénztámogatást ígért erősebb pilótafülke-ajtók, új transzponderek (válaszoló radarkészülékek) kifejlesztésére, amelyeket például nem lehet kikapcsolni, valamint olyan videokamerák beszerelésére az utasszállító gépekbe, amelyek segítségével a pilóták megfigyelés alatt tudják tartani a repülőgépek utasait. Ekkor volt az, amikor Bush célzott rá, hogy a jövőben kifejlesztett technológia egy szép napon majd lehetővé teheti, hogy a légi irányítók távirányítással hajthassák végre a gépek leszállását. A megtévesztés itt abban a célzásban van, hogy ez a technológia még kifejlesztésre vár és 9/11 idején még nem állt rendelkezésre.

A valóság ezzel szemben az, hogy nemcsak a tragikus események idején, hanem már jóval korábban is létezett. Röviddel 2001. szeptember 11-ét követően az arizonai KinetX nevű cég a Cogitek vállalattal együtt javasolta az FAA-nak (Federal Aviation Autority - Nemzeti Légügyi Hatóságnak) az általuk NFERS-nek (National Flight Emergency Response System - Országos Repülési Szükséghelyzetre Válaszoló Rendszer) nevezett módszer alkalmazását a 9/11-hez hasonló repülőgép-eltérítések megelőzésére a jövőben. Ajánlatukban szerepelt, hogy egy éven belül szállítani tudják a szükséges berendezéseket. A két cég ajánlatában nyomatékosan szerepelt, hogy a javasolt technológia már létezik. Az FAA a két cégnek soha nem válaszolt. 2006 januárjában viszont a Boeing szabadalmi oltalmat kért egy hasonló rendszerre, amely olyan automatikus leszállási módszert ajánl, amely tartalmaz egy ún. onboard processort. Ha ezt aktiválják, kikapcsolja a pilóták által kezelt irányítórendszert és átvéve az elrabolt gép irányítását végrehajtja a kényszerleszállást. Az automatikus leszállást előre lehet programozni a repülőgép robot pilótarendszerébe, vagy földi irányítók által távirányítással lehet működtetni. Többféle módon is aktivizálható. Így például bekapcsolhatja a pilóta a géprablás idején vagy közvetlenül is aktivizálható a pilótafülke ajtajába beépített érzékelők segítségével, amelyet egy erőszakos behatolás alkalmával szakítanának le. De lehetséges az is, hogy egy távirányítású kapcsolattal a földi irányítók aktivizálják.

A Pentagon 2001 június 1-jei rendelkezése arra utal, hogy a ROV technológia már alkalmazásra érett állapotban volt 2001 tavaszán, azaz hónapokkal 9/11 előtt. Az amerikai katonai kutatások általában meg szokták előzni a kereskedelmi célú kutatásokat azért, mert elegendő pénzügyi források és a legjobb szakemberek állnak a Pentagon rendelkezésére. Ezt jól szemlélteti az Internet példája. Az amerikai hadsereg már évekkel korábban kifejlesztette és használta a cyberspace-t, mielőtt azt a polgári lakosság használhatta. Joggal feltételezhetjük, hogy a ROV technológia is előbb állt a Pentagon rendelkezésére, mint ahogy az elérhető lett a kereskedelmi repülés számára. Önként adódik a kérdés, hogy a repülőgép rablók ártalmatlanná tételére kidolgozott ROV technológia nem volt-e alkalmazható a repülőgépeknek a Világkereskedelmi Központ tornyaiba - távirányítással történő - belevezetésére.

Joe Vialls repülőgép-mérnök szerint az a technika, hogy átkapcsolják távirányításra a repülőgép irányítását, már hosszabb idő óta ismert. Feltételezhető, hogy az amerikai hadsereg az 1970-es évek közepén fejlesztette ki ezt a megoldást egy olyan időszakban, amikor nagyon megnőtt a terroristák által végrehajtott repülőgép-eltérítések száma. A fejlesztéseket két amerikai multinacionális cég munkatársai végezték a DARPA-program (Defense Advanced Research Projects Agency - Fejlett Védelmi Kutatási Programok Ügynöksége) keretében. Az volt a cél, hogy elősegítsék az eltérített amerikai repülőgépek távirányítás útján való visszaszerzését. Vialls szerint ez az erőfeszítés ragyogóan sikerült. Egyrészt megoldották a pilótafülkében folyó beszélgetés lehallgatását, másrészt azt, hogy megszerezzék az abszolút ellenőrzést a repülőgép komputerizált repülési rendszere felett egy elektromágneses adatátviteli csatorna segítségével. Az volt a cél, hogy a repülőgép-eltérítők kikerüljenek az irányítás ellenőrzéséből, miközben a földi légiirányítók le tudják szállítani az eltérített gépet egy erre kijelölt repülőtéren, ahol a rendőrség már felkészül a terroristák ártalmatlanná tételére. Ahhoz, hogy ez a technika hatékony legyen, teljes mértékben integrálni kell a repülőgépen található rendszerekkel. Ezt csak úgy lehet megvalósítani, ha kifejlesztenek egy új repülőgép típust. Vialls állítása szerint pontosan ez történt. Magas szintű döntést hoztak arról, hogy a Boeinget a lehető legrövidebb időn belül el kell látni egy "hátsó ajtóval", méghozzá abban a komputerrendszerben, amelyet a két új kereskedelmi repülőgéptípus számára fejlesztettek ki. Mindkét típust, a Boeing 767-est és a Boeing 757-est, az 1980-as évek elején kezdték meg gyártani.

A tekintélyes repülőgép-mérnök ezt az álláspontját 2001 októberében feltette a világhálóra. Vialls szerint az eredetileg egyértelműen jó szándékú rendszer valamilyen biztonsági hiba folytán illetéktelen kezekbe kerülhetett magán a Bush-kormányzaton belül. Ezek a személyek viszont meg nem engedett módon titokban a saját céljaikra használták a távirányítású rendszert. Ez úgy történt Vialls szerint, hogy a titkos kódok ismeretében az összeesküvők aktivizálták a transzponderekbe beépített titkos elektromágneses adatátviteli csatornát, és egyszerűen átvették a repülőgépek irányítását. Itt már nem sok szerepet játszanak az állítólagos repülőgép-rablók akár a repülőgép fedélzetén voltak, akár nem.

2001. szeptember 11-én a tragikusan járt repülőgépek nyolc pilótája és másodpilótája közül egyik sem adta le a szokásos jelzést a Nemzeti Légügyi Hatóság (FAA) számára arról, hogy repülőgép-eltérítésre került sor. Egy ilyen jelzés leadására, amelyet "squawking"-nak neveznek, mindössze néhány másodpercre van szükség. Az szükséges hozzá, hogy a gép műszerfalán bekapcsolják az ELT (emergency locator transmitter - vészhelyzet meghatározó berendezés) elnevezésű szerkezetet. A pilóta egyszerűen beüt egy négy számjegyű kódot és kigyullad az "I have been hijacked." felirat a földi irányítás képernyőjén. Abból a tényből, hogy a pilóták és másodpilóták egyike sem adta le ezt a vészjelzést a tragikus napon, arra következtetett Vialls, hogy a gépek távirányítással repültek. Amikor a merényletek tényleges irányítói átvették a transzponderek irányítását, a pilótáknak már arra sem volt lehetőségük, hogy leadják a vészjelzést.

További bizonyíték adódott a 175-ös járat utolsó másodperceiről készült videón. Vialls szerint a repülőgép, amikor a végső manővert hajtja végre, túlhalad a 767-est vezérlő normális szoftver határain. A Boeing gépeket felelősségteljesen tervezték és az utasok biztonságát is. A repülést ellenőrző szoftver megakadályozza a pilótát abban, hogy olyan éles fordulatot hajtson végre, amelynek eredményeként az utasok megsérülhetnek. Minthogy a pilóta normális körülmények között nem tud ilyen manővert végrehajtani, ez kemény bizonyíték arra, hogy a repülőgépet távirányítással vezérelték.

9/11 hivatalos verziójának a képviselői Joe Vialls szakmai észrevételeit nyomban elutasították, mert veszélyesnek ítélték. Hat évvel az események után hivatalos részről még mindig keményen elutasítják. Ezért érdemes kitérni arra, hogy az elutasítók milyen érvekkel támasztják alá álláspontjukat. Egyesek azt emelték ki, hogy a Boeing 767-es és 757-es repülésirányító berendezései - noha teljesen komputerizáltak - nem ún. fly-by-wire (légkábel rendszerrel működtetett) konstrukció szerint készültek el, úgy ahogy, az újabb repülőgépek - beleértve a Global Hawk-ot is. Ellenkezőleg olyan mechanikus szerkezetek, amelyeket hidraulikus kábel és szíjtárcsa működtet. Éppen ezért a bírálók szerint a Boeing pilótájának mindig van lehetősége arra, hogy az automata pilótát kikapcsolja, és kézivezérléssel irányítsa a gépet. Olyan Boeing karbantartó technikus is akadt, aki azt mondta, hogy legrosszabb esetben a 757-es vagy 767-es pilótája ki tudja húzni az elektromos vezetékeket és ily módon ki tudja kapcsolni az elektromosenergiát a fedélzeti komputerekből. Ez lehetővé teszi, hogy visszanyerje a gép feletti kontrollt és a hagyományos módon repüljön. Ezek a bírálatok több vonatkozásban is helyesek. Kérdés, hogy egy vészhelyzetben van-e elegendő idő ezeknek a lehetőségeknek a felmérésére és megfelelő döntés meghozására további információk nélkül. Amíg titkosak maradnak a Boeing cég tervezési és gyártási dokumentumai, addig nehéz biztonsággal megmondani, hogy a vállalat megterveztetett-e és beépített-e olyan titkos rendszereket az említett két géptípusba, amelyek képesek vészhelyzetben a pilóta segítségére lenni. Joe Vialls sincs már ebben a helyzetben, mert 2005-ben meghalt.

Joe Vialls volt az, aki nyilvánosságra hozta, hogy a német Lufthansa légitársaság szakemberei milyen felfedezést tettek az 1990-es években, amikor átvették a Boeing cég által leszállított sugárhajtású gépeket. Az átvizsgálásuk során a német szakértők rejtett ROV rendszert találtak. Ez arra késztette a Lufthansa műszaki vezetését, hogy biztonsági okokból eltávolítsák a Boeingekből az eredeti repülési kontroll rendszert és helyébe egy német tervezésű repülésirányító rendszert helyezzenek. Német szerzők is említést tesznek erről, így például a Mathias Bröckers és az Andreas Hauß kutatópáros által közzétett írások. A Lufthansának természetesen módjában lenne ezt minden kétséget kizáróan bebizonyítani.

Andreas von Bülow a Német Szövetségi Köztársaság korábbi kutatási és technológiai minisztere 2003-ban könyvet írt "The CIA and September 11" (A CIA és szeptember 11-e) címmel, amelyben részletesen tárgyalja Joe Vialls távirányításra vonatkozó elméletét és sürgette az illetékeseket e kérdésnek az újabb kivizsgálására. Von Bülow - egyébként magyar nyelven is megjelent könyve - azt állítja, hogy 9/11-et nem a szélsőséges iszlám terroristák, hanem egy az amerikai államapparátusban működő titkos szolgálat hajtotta végre a CIA irányításával. Von Bülow természetesen ismerhette a Lufthansa által szerzett tapasztalatokat. A magunk részéről ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy még mindig nem késő a Boeing, a Lufthansa és más illetékesek számára, hogy a történelmi igazság kiderítése érdekében hozzák nyilvánosságra titkos vállalati dokumentumaikat, és azt adják át egy független szakértői bizottságnak vizsgálat lefolytatása érdekében. Ami von Bülow-t illeti, ő következetesen kitart a könyvében meghatározott álláspontja mellett, és ma is azt állítja, hogy valamilyen távirányítású módszerrel vezérelték a tragikus események ideje alatt a repülőgépeket. Az irányítókat ő is ötvennél kevesebb résztvevővel működő titkos hálózatnak tartja.

Voltak olyan szakértők is, akik szerint a merényletet végrehajtó csoport nem használhatta a ROV technikát, mert annak szerves részét képezi az ún. lappangó periódus vagy késedelmi idő problematikája. Ez azt jelenti, hogy a távirányítással vezérelt repülésnek része a problematikus késedelem, amely a precíziós repülést csaknem lehetetlenné teszi. E bírálók hivatkoztak a robotgépekkel okozott rendkívül sok balesetre, amely százszor nagyobb arányban fordult velük elő, mint pilótákkal irányított repülőgépekkel. A katonai műveletekben 135 pilóta nélküli repülőgépből 50 lezuhant, 34 pedig súlyos balesetet szenvedett. Ilyen adatok arra késztethették az összeesküvőket, hogy ne alkalmazzák a ROV technológiát.

Ezt az álláspontot cáfolja az, hogy a Global Hawk műszaki leírása a repülőgép vezérlésének két különböző távirányítási módszerét ismeri. Ezek közül csak az egyiknek képezi a részét a lappangó periódus. Az első távvezérlési mód egy kommunikációs műhold segítségével történik, és ez tényleg tartalmaz ilyen késedelmi időt. A második távvezérlési módszer, amelynek az angol neve direct line-of-sight, nem igényel ilyen lappangási időt. A tragikus események előidézői úgy döntöttek, hogy leküzdik ezt a nehézséget és a WTC-tornyokba a közelben felállított parancsnoki központból irányítják a repülőgépeket. Erre nagy valószínűséggel a WTC 7-es épületében létrehozott irányítóközpontot használták. Szükségük lehetett a megfelelő épületek tetejére elhelyezett videokamerákra vagy más berendezésekre azért, hogy a reális időben történő adatokat videó útján szerezzék meg. Ha a repülőgépirányítók a parancsnoki központban létrehozott látható kapcsolat révén vezérelhették a gépeket, a távirányítást egyszerűen átkapcsolhatták a műholdas vezérlésről a látással irányított (line-of-sight) vezérlésre és így biztonsággal irányíthatták a repülőgépeket a WTC tornyainak. Csak ez a legvégső szakasz volt az, ahol az emberi tényezőnek szerep jutott a távvezérlésben.

Érdekes tény, hogy 1993-ban, amikor az első bombamerénylet történt a Világkereskedelmi Központ épületei ellen, igen sok dolgozó kapaszkodott fel az épületek tetejére, ahonnan helikopterek segítségével mentették meg őket. 9/11 napján azonban ilyen menekülésre nem került sor. Sok menekülő elől el volt zárva az út a felső szintek felé, és így nem tudtak kimenekülni a tetőre. A különböző vészkijárati lépcsők egyszerűen be voltak zárva. Ezt onnan lehet tudni, hogy a menekülők, a későbbi áldozatok számos mobiltelefon hívást küldtek, kétségbeesve kérve segítséget. A menekülők beszorulva a zárt ajtók mögé nemcsak a forróságtól, a tűztől és a mérgező füsttől szenvedtek, de attól is, hogy semmiféle menekülési lehetőség nincs a számukra. A WTC tulajdonosai, illetve működtető bérlői azt mondják, hogy biztonsági okokból kellett elzárni a vészkijáratok ajtóit. Hogy mi volt ez a biztonsági ok, ezt azonban a mai napig nem magyarázták meg. Azt is feltételezhetjük, hogy az akció irányítói videokamerákat és más elektronikus megfigyelő-berendezéseket helyeztek el a tornyok tetejére azért, hogy hozzájuthassanak a direct video feed-hez, azaz a közvetlen megfigyelést biztosító videoképekhez. Ha ez így volt, akkor az összeesküvőknek jó okuk volt a vasajtók elzárására. Ugyanis, ha véletlenül valamilyen gyanútlan épületben dolgozó vagy oda betévedt személy felgyalogol a tetőre, például azért, hogy ebédideje alatt gyönyörködjön a kilátásban, akkor az egész terv lelepleződhetett volna.

Egy másik motívum lehetett az is, hogy minimalizálják az esetleges túlélők lehetőségét arra, hogy kellemetlen tényekről számoljanak be, például arról, hogy mindkét épületnek az alagsorában bombák robbantak. A füst és a hőség következtében rendkívül nehéz lehetett volna a helikopteres mentés, de ezt a menekülési módot nem lehet teljesen kizárni. Hasonló meggondolások játszhattak szerepet a Világkereskedelmi Központ 7-es épületének összeomlasztásánál. Kétségtelen, hogy az itt elhelyezett parancsnoki központ nagy mennyiségű elektronikus szerkezettel, hardverrel volt ellátva. Ezeket se lehetett volna úgy eltávolítani, hogy elkerüljék a lelepleződés kockázatát. Nem volt más lehetőség, a Világkereskedelmi Központ 7-es épületét is el kellett pusztítani, hogy az épülettel együtt a bizonyítékok is megsemmisüljenek. Larry Silverstein a WTC 7-es számú épületének tulajdonosa, és aki a toronyépületek használatát is 2001 augusztusában bérbe vette, egyedül a 7-es épülettel kapcsolatban ismerte el véletlen elszólással, hogy azt az ellenőrzött épületbontásoknál használt robbantási technikával "húzták le", vagyis omlasztották össze.

Miért pont a WTC 7-es épületére esett a választás?

A WTC 7-es épülete nagyon hasonlóan omlott össze, mint a két toronyépület, holott nem repült neki repülőgép. A Szövetségi Katasztrófaelhárító Hivatal, a FEMA jelentése szerint nem sikerült teljesen tisztázni a 7-es épületben keletkezett tűz okát és így azt sem, hogy az miképp vezethetett az épület összeomlásához. A körülmények pontos kivizsgálását itt is megnehezíti, hogy a bizonyítékok nagyrészt eltűntek. Ezt az épületet is a New York Port Authority, azaz New York és New Jersey közös tulajdonában lévő kikötői hatóság építtette. 1987-ig Larry Silverstein volt a tulajdonosa. Az épületet egy öt emelet magasságú üres térségre húzták fel. Volt benne két villamosfeszültség-elosztó állomás és tíz feszültségátalakító, vagyis transzformátor állomás, mindegyik 10 méter magas és 12 méter széles. A transzformátor-állomások a magas feszültségű áramot alakították át Manhattan városrész számára, vagyis a 13 800 voltot 110 voltra redukálták. Az épületet a nem kis méretű transzformátorok fölé húzták fel, ugyanis nem volt más hely a tárolásukra.

A WTC 7-esben volt még áramfejlesztő 20 megawatt teljesítménnyel, továbbá dízelolaj-tartályok az áramfejlesztők működtetéséhez. Ezeknek akkor kellett volna belépniük, ha az országos hálózat összeomlik. A FEMA adatai szerint tehát a WTC 7-ben 159 000 liter dízelolajat tároltak, amely innen csővezetékeken jutott el a különböző felhasználási helyekre. A Katasztrófaelhárító Hivatal ezt az épületet irodaháznak írja le, de aligha lehet még egy olyan irodaépületet találni, amelybe különféle csöveken át 159 000 dízelolajat szivattyúznának, ahol 15 áramfejlesztőt működtetnek, amelyek együttes teljesítőképessége 20 megawatt.

Ez azonban még nem minden. Az épületben az áramfejlesztők és tartályok feletti részen gondosan elrejtve működött a CIA terrorizmus elleni New York-i központja és itt volt a New York-i ENSZ központhoz akkreditált diplomaták megfigyelőközpontja is. Az 1990-es évek végén a WTC komplexum igazgatójának, Jerry Hauer kérésére a 7-es épület 23. és 25. emeleti részén kialakítottak egy megerősített biztonsági lakosztályt, amit vezérbunkernek is nevezhetünk, New York főpolgármestere számára. Erre azért volt szükség, hogy ez a megerősített lakosztály terrortámadás esetén irányítóközpontként működhessen. Az 1990-es évek közepén már sok szó esett arról, hogy az ügyeletes gonosz szerepét akkor betöltő Szaddam Husszein esetleg megtámadja Amerikát, például az anthrax nevű biológiai fegyverrel. Ily módon ezt a lakosztályt, amellyel akkor Rudolph W. Giuliani, New York főpolgármestere rendelkezett, nemcsak hagyományos, de a biológiai fegyverekkel elkövethető támadások ellen is biztosították. (Guiliani, aki jelenleg azon fáradozik, hogy a Republikánus Párt színeiben elnyerje az elnökjelöltséget a 2008-as elnökválasztásra, 1994-től 2001. december 31-ig volt New York City főpolgármestere.) A parancsnoki központ területe sem volt kicsi, 4640 m² és saját szellőztető rendszerrel, valamint 40 000 liter ivóvíztartalékkal rendelkezett. Az épület a legerősebb szélviharnak is ellen tudott állni. Az áramfejlesztőkhöz egy ugyancsak betonbukerré alakított földszinti teremben 22 000 liter olajat tároltak.

Olvasóinkra bízzuk, hogy választ adjanak arra a kérdésre, miért kell egy főpolgármesternek katasztrófahelyzet idején átköltözni hivatalából a Világkereskedelmi komplexum egyik épületébe, hogy ott magasfeszültségű transzformátorok és több mint 150 000 liter dízelolaj-tároló fölött harcoljon a terrorizmus ellen. A New York-i tűzoltóság már a terveket is ellenezte. Nem tudni azt sem, hogy a WTC-komplexum igazgatója, Hauer miként jutott erre az elgondolásra. Andreas von Bülow, aki többek között az NSZK technológiai kutatások minisztere is volt, e kérdésről írott könyvében (A CIA és szeptember 11., Budapest, 2004) azt írja, hogy a WTC 7 épülete a terrorista támadást végrehajtó repülőgépet távirányító központja lehetett. Az illetékes amerikai hatóságok megakadályozták az alapos felderítéstt, és ez megengedhetővé teszi azt a hipotézist, hogy esetleg az a távirányítási központ volt ebben az épületben elhelyezve, amellyel átvették a pilótáktól a gépek ellenőrzését és ezeket a földről a toronyépületeknek irányíthatták. Minthogy a toronyépületek összeomlásában igen nagy valószínűséggel a robbanásoknak is szerepük volt, adódik a feltevés, hogy innen hozhatták működésbe időben összehangolva - távirányítással - a gyújtószerkezeteket.

A 7-es épület elhelyezkedése olyan volt a tornyok körzetében, hogy alátámasztja azt a feltételezést, a WTC 7-es épülete lehetett a távirányító központ. Az American Airlines 11-es járata Bostonból indult, és először a menetrend szerinti irányba, nyugatra repült, majd hirtelen dél-nyugati irányba fordulva megváltoztatta útját. Ez lehetővé tette a 7-es épületből érkező jelek vételét, s közvetlenül efelé az épület felé repült. Amikor túl haladt rajta, a jel gyengült és iránymódosítást okozott. Az automatikus távirányítású kormányok ekkor fordulásra kényszerítették volna a 720 kilométer/óra sebességgel haladó óriásgépet. Erre azonban sem ideje, sem tere nem maradt és az ütközés törvényszerű volt. A repülőgépnek az északi toronyház 40 külső tartóoszlopába benyomódott és látható kanyarodási állapota erről tájékoztat. A centrifugális erő miatt az utasok és a személyzet tagjai valószínűleg eszméletüket vesztették. Ha United Airlines 175-ös jelzéasű gépének a távirányítás szerint meghatározott célpontja a déli torony volt, akkor rá lehetett volna repülni dél-nyugati irányból is. Az ugyancsak Bostonból New York felé tartó gépnek dél felé kellett volna továbbrepülnie, majd észak-keleti irányba a WTC 7-es épület felé fordulnia. A gép ekkor a jeladó 7-es épület felé tartva szükségképpen nekirepült volna a déli toronynak.

Ha a repülőgépek a WTC 7-es épületéből kapták az irányítást végző jeleket és ezeket követték a fedélzeti számítógépek, akkor a repülőgépeknek neki kellett volna ütközniük a tornyoknak. Ez azért nem csupán elmélet, mert a valóságban is így történt. Eric Hufschmid, aki tanulmányait abbahagyva a komputerprogramozást választotta hivatásul, 9/11 kapcsán számos érthetetlen és gyanús körülményt észlelt. Erről e-mailek útján tájékoztatta a legtekintélyesebb egyetemi tanárokat, tudósokat, mérnököket és kérte őket, hogy vizsgálják ki ezeket az ellentmondásokat. Mivel érdemi választ nem kapott, ezért úgy döntött, hogy ő maga lesz az, aki ezeket a gyanús körülményeket megfelelő kritikai elemzéssel közreadja. Hufschmid könyve, Painful Questions (Fájdalmas kérdések), hivatkozási alappá vált azok számára, akik a hivatalos magyarázatot nem tartják kielégítőnek. Eric Hufschmid említett könyvében abból a feltételezésből indul ki, hogy a WTC 7-es épület 23. emelete megerősített bunkerré volt átalakítva a célból, hogy ez szolgáljon a WTC komplexum lerombolása parancsnoki központjául. Ebből a megerősített helyiségből át lehetett tekinteni az egész környéket és el lehetett dönteni, hogyan és mikor gyújtsák be a robbanóanyagokat. Mivel az emeletnek bombabiztos ablakai és falai voltak, így védelmet nyújtottak a lehulló acéloszlopokkal szemben. Arra is számítani kellett, hogy az összeomló tornyok nyomán hatalmas mennyiségű azbesztpor és betontörmelék kerülhet a levegőbe, ahogyan az meg is történt.

A WTC épületet ábrázoló képeken kisebb tüzek észlelhetők. Ezek Hufschmid szerint a félrevezetést szolgálják. Ezekkel a kisebb lángokkal azt a benyomást lehetett kelteni, hogy az egész épület ég. Ez igazolhatta a mentőalakulatok és a tűzoltók visszahívását, illetve távoltartását azt állítva, hogy életüket veszélyeztetné, ha az épület összeomlik. A tüzek azonban úgy égtek, hogy a lángok ne terjedhessenek át az épület többi részére, és így ne veszélyeztessék a parancsnoki központot. A WTC 7-es épületének alkalmazottait még a toronyépületek összeomlása előtt biztonságba helyezték. A 9/11-et feltételezhetően a háttérből irányító valódi tettesek ettől kezdve egyedül használták a 7-es épületet, mint műveleti központot. Délután négy órára, amikor az életveszélyes azbesztpor már részben leülepedett, a távvezérlést irányító szakemberek elhagyhatták az épületet.

A CNN, amely a globális pénzimpérium első számú korporációs tömegtájékoztatási intézményének tekinthető, 2001. szeptember 11-én délután 4 óra 10 perckor jelentette, hogy a WTC komplexum 7-es épülete is ég. Feltehető, hogy a polgármester parancsnoki bunkerjéből ekkor adta le valaki a hírt a New York-i tűzoltóság központjába az épület égéséről. Ily módon a tűzoltó parancsnokságnak már volt egy rögzített híradása arról, hogy a 7-es épület valóban ég. Tudunk arról, hogy 16 és 17 óra között egy fényképészt, Tom Franklint, aki dokumentum felvételeket készített, egy ismeretlen személy felszólított:: távozzon a 7-es épület közeléből. A többi ott-tartózkodót is ugyanerre szólították fel arra hivatkozva, hogy a 7-es épület várhatóan összeomlik.

A WTC 7-es épületének összeomlását szeizmikus műszerek bemérték. Ezen a mérési eredmények az összeomlás három szakaszát mutatják. E szerint 18 másodperces időszakaszt nézve három jellemző kilengésre került sor. Az Interneten látható videókon is nyomon lehet követni az összeomlást, amelynek az ideje nyolc másodperc lehetett. Ez megfelel a szabadesés sebességének ugyanúgy, ahogy a WTC két tornya esetében is megállapítható. Andreas von Bülow úgy véli, hogy a szeizmikus görbe első kilengési szakaszából egy robbanás olvasható ki, amely az épület leomlását okozhatta. A második szakasz - ugyancsak a 8 másodperces időtartamon belül - csak az első rázkódás tört részének felel meg. Ez jelezheti a 7-es épület acél- és betonstruktúrájának a leomlását. Utána 8 másodpercen túl, de még 18 másodpercen belül egy nagy kilengés észlelhető. Eric Hufschmid, aki mindvégig egy pontos vizsgálat szükségességét hangoztatta, úgy véli, hogy ez a kilengés a kiegészítő robbantás hatását mutatja. Erre a kiegészítő robbantásra a megerősített parancsnoki központ céljából lehetett szükség. Ha a repülőgépek irányítására szolgáló távirányító berendezés tényleg oda volt telepítve, akkor erre az utolsó robbantásra a nyomok eltüntetése végett volt szükség.

A NASA, National Aeronautics and Space Administration, azaz az Egyesült Államok Repülési és Világűri Hivatala, 9/11után számos műholdas fényképfelvételt készített. Ezek során kiderült, hogy öt nappal 9/11 után a WTC 7-es épület maradvámyainak a hőfoka 557 és 727 Celsius fok között mozgott. Ennek az épületek nem ütközött repülőgép, mégis megolvadt az acélszerkezete. Hogy miként keletkezhetett ott ekkora tűz, az a mai napig nem tisztázott. A törmelékben talált megolvadt acél kristályszerkezete olyan módosulásokon ment keresztül, amelyet nem lehet egyszerű tűzre visszavezetni.

Ki volt a felelős a WTC komplexum biztonságáért?

Ez a személy az FBI egykori osztályvezetője, John O'Neill volt, aki rövid idővel 9/11 előtt foglalta el új hivatalát. Ehhez az álláshoz Jerry Hauer segítette, aki a Világkereskedelmi Központ igazgatója ,O'Neill-nek pedig a barátja volt. Jerry Hauer azonban Larry Silverstein-nek a munkatársa is volt. Jerry Hauer volt az, aki a New Yorker című hetilap beszámolója szerint kezdeményezte, hogy a 7-es épületben alakítsák ki Giuliani főpolgármester terrorizmus ellenes tevékenységéhez azt a megerősített lakosztályt, amely alkalmas egy szükségállapot átvészelésére. John O'Neill az FBI-on belül az iszlám fundamentalizmus szakértője volt és különösen sok információval rendelkezett az al-Kaida és személyesen Oszama bin Laden tevékenységéről. Míg az FBI-nál dolgozott, a Bush-kormányzat kemény ellenállásba ütközött az a törekvése, hogy közvetlenül nyomozhasson Jemenben a bin Laden családi klán után a terrorista cselekmények felderítése érdekében. John O'Neill holttestét csak napokkal a tragikus események után találták meg a romok alatt és maga Jerry Hauer volt az, aki földi maradványait beazonosította.

Mi történt a Pentagonnál Washingtonban?

Ami a Pentagon elleni támadást illeti, számos jelentés látott napvilágot egy második repülőgépről is, amely a támadás idején látható volt a légtérben. Szemtanúk szerint egy C-130 típusú katonai szállítógépről van szó. Ez a gép közelről követte a 77-es járatot, majd lemaradt tőle és elrepült. A 9/11 Commission Report, azaz a hivatalos kivizsgálást végző bizottság jelentése is említ egy második repülőgépet, és megerősíti, hogy az egy C-130H típusú gép volt, amely éppen csak akkor szállt fel, hogy Minnesota-ba repüljön. Ma már tudjuk, hogy ez a gép a Maryland-i Andrews Légitámaszpontról szállt fel. A Pentagontól délre fekvő Reagan repülőtér légi irányítói állítólag felszólították a C-130H pilótáját, hogy azonosítsa be és kövesse a gyanús repülőgépet, ami feltehetően a 77-es járat lehetett. Aki ezt a jelentést olvassa, alig hisz a szemének, ugyanis sem az FAA (Federal Aviation Agency - Nemzeti Légügyi Hatóság), sem a hadsereg korábban nem használta a C-130 típusú repülőgépeket ellenséges gépek feltartóztatására. A kérdés továbbra is az, hogy a C-130H miért követte a 77-es járatot. Ezt a kérdést a hivatalos vizsgálóbizottságnak alaposan ki kellett volna kutatnia. A 9/11 bizottság véglegesnek minősített jelentése azonban erről nem ad további információt. Úgy tűnik, hogy a jóhiszemű amerikainak azt kell gondolnia, hogy ez a bizonyos másik gép éppen arra repült a Pentagon elleni támadás idején. A vizsgálóbizottságnak ez a mulasztása azt támasztja alá, hogy nem volt érdekelt az ellentmondásokat feltáró komoly vizsgálat lefolytatásában. Tevékenysége inkább a nagyközönségnek szóló mutatvány volt, hogy kielégítse a hiteles vizsgálat lefolytatása iránti igényt.

A 77-es járat közeledve a Pentagonhoz hirtelen egy 330 fokos fordulatot tett, amikoris az állítólagos pilóta, Hani Hanjour, a legnagyobb sebességre kapcsolt és gyorsan ereszkedve zuhanórepülésben belevezette a gépet a Pentagon nyugati szárnyába. Az ütközési hely viszonylag szerencsésnek mondható, mert a Pentagon épületkomplexumának ezt a részét renoválták. Az átépítés éppen a befejezés előtt állt. Ennek köszönhető, hogy az áldozatok száma viszonylag alacsony volt. Persze itt is felmerül a kérdés: elvakult terroristák miért tartják fontosnak, hogy a terroristatámadásnak a lehető legkisebb számú halálos és sebesült áldozata legyen? Az is még válaszra vár, hogy valódi terroristák miért ne akarták volna lefejezni az amerikai haderő parancsnokságát. Az ismert volt, hogy Donald Rumsfeld védelmi miniszter és a legfőbb katonai parancsnokok a Pentagon keleti szárnyában, azaz a másik oldalon tartózkodtak. A repülőgép elrablást végrehajtó merénylőknek egyszerűen a Pentagon tetejébe kellett volna vezetniük a gépet. "Kíméletességük" eredményeként a 125 áldozatból összesen egy volt tábornok. A sebesültek és halottak polgári személyek voltak a Pentagon könyvelési részlegéről. Ez további meggondolásra adhat okot.

2001. szeptember 10-én Rumsfeld védelmi miniszter nyilatkozatban ismerte el, hogy 2,3 trillió dollár hiányzik a megszavazott katonai költségekből, és ezekkel nem tudtak elszámolni. A következő nap néhány órával a támadás után, amikor még a nyugati szárny és az ott lévő iratok égtek, Rumsfeld megjelent a szenátus fegyveres erők bizottság előtt és szemrehányást tett Carl Levin szenátornak, a bizottság elnökének, a hadsereg nem megfelelő finanszírozása miatt. Ezt követően a Kongresszus (az amerikai törvényhozás) megszavazott 40 milliárd dollár különleges juttatást a terrorizmus elleni harcra, és a Kongresszus azóta is lényegében egy kitöltetlen csekket biztosít a Pentagon számára költségei fedezésére. Mindez szinte bíráló hangok nélkül történt. E többletjuttatások révén az amerikai világűr-parancsnokságnak (US Space Command-nak) is jelentékenyen megemelték a költségvetését. Ez utóbbi eredményeként felgyorsult a világűri fegyverkezés. Az alapkutatások és fejlesztési programok már elkezdődtek a Clinton-kormányzat idején. Ezeket a világűr-parancsnokság mintegy 7 milliárd dolláros évi költségvetéséből fedezték. A tényleges számokat azonban nem ismerjük és feltehetően ezek lényegesen magasabbak, mint amiről tudhatunk, mivel a világűri fegyverkezésre vonatkozó kutatások szigorúan titkosak. Ezek jelentős részét az ún. fekete költségvetésből finanszírozzák, amelynek a méreteit csak a legbeavatottabbak ismerhetik. Mivel ez a kutatótevékenység kapcsolatban állt 9/11 előkészületeivel, ezért röviden érdemes áttekinteni.

A világűrbe elhelyezett műbolygók az 1991-ben lezajlott Operation Desert Storm (A Sivatagi Vihar Hadművelet) idején bizonyították be hasznosságukat. Ez volt az a hadművelet, amikor az Egyesült Államok és szövetségesei kiszorították Szaddam Husszein erőit Kuvaitból. A Hadműveletben a megfigyelő és kommunikációs műholdak döntő szerepet játszottak. Ennek eredményeként a Clinton-kormányzat már azzal foglalkozott, hogy hogyan fejlesszék ezt tovább. Válaszolniuk kellett arra a kérdésre, hogy kiterjesszék-e a fegyverkezési versenyt a világűrre vagy sem. Egyes tábornokok erőteljesen szorgalmazták, mint a jövő fegyverkezési útját. 1996-ban Joseph Ashy tábornok, aki ekkor az Egyesült Államok világűr-parancsnokságát vezette, kifejtette az egyik szaklapnak, hogy ez politikailag rendkívül érzékeny program, de sor fog rá kerülni. Egyes emberek hallani se akarnak róla, de csaknem bizonyos, hogy a világűrben is háborúkra kerül sor. Mind a világűrből, mind a világűrben katonai akciók zajlanak majd. Ashy tábornok azok szóvivőjének tekinthető, akik a Pentagonban meg voltak arról győződve, hogy a világűr fontos harci terep, amely meghatározhatja, hogy milyen legyen az események kimenetele a Földön. Ashy tábornok ezt így fejezte ki: "Egy bizonyos napon meg fogunk támadni földi célpontokat, hajókat, repülőgépeket, szárazföldi célpontokat a világűrből. Harcba bocsátkozunk világűri célpontok ellen magában a világűrben." Mindez természetesen csak úgy lehetséges, ha a világűrben megfelelő fegyverzetrendszereket helyeznek el. Ezt erősítette meg a Clinton-kormányzat egyik miniszterhelyettese, Keith Hall 1997-ben, amikor a Nemzeti Világűr Klubban kijelentette: "Ami a világűr ellenőrzését illeti, ez a mienk, mi örülünk ennek és meg fogjuk tartani."

Hasonló őszinte megfogalmazásokat olvashatunk azokban a dokumentumokban, amelyeket a Pentagon bocsátott ki ezekben az években. Valamennyi amellett érvel: szükség van arra, hogy az Egyesült Államok ellenőrizze a világűrt. Az egyik ilyen dokumentum (Vision for 2020) vázolja a mindenre kiterjedő világűri hegemónia terveit. Arról ír ez a dokumentum, hogy a világűri fölény fölerősíti a szárazföldi, tengeri és légi fölény együttes hatását. Egy másik ilyen jelentés, amely a "The Long Range Plan" címet viseli és 1998-ban vált ismertté, hasonló hangnemben fogalmaz, és olyan kifejezéseket használ, mint a világűr ellenőrzése, az erők teljes integrációja és a globális hadrafoghatóság. Mindebből arra lehetett következtetni, hogy a nagy korporációk és a katonai érdekek szorosan kiegészítik egymást és felerősítik a katonai ipari komplexum befolyását.

A Pentagonnak ezek a kutatási programjai aggodalmat keltettek a világ többi országában. Többen hangot is adtak annak, hogy az Egyesült Államok, vagy már megszegte, vagy megszegni készül, az 1967-ben kötött megállapodást a világűrre vonatkozóan. (Outer Space Treaty) Hosszú éveken át az Egyesült Államok volt ennek a szerződésnek a legkövetkezetesebb támogatója. Washington kulcsszerepet játszott a létrejöttében. 1957-ben az első Szputnyik fellövését követően mind az amerikai, mind a szovjet vezetés felismerte, hogy közös érdekük a világűrben folyó fegyverkezés megakadályozása. Az 1963-ban megkötött korlátozott kísérleti tilalomra vonatkozó megállapodás (Limited Test Ban Treaty) kitiltotta a nukleáris fegyvereket a világűrből. Az 1967-ben megkötött Outer Space Treaty (az atmoszférán túli világűri térségre vonatkozó szerződés) megtiltotta a tömegpusztító fegyvereknek az elhelyezését a világűrben. Ez a nemzetközi szerződés az, amely kimondja, hogy a világűr semleges térség és minden nemzet számára nyitva áll békés célokra.

Kína és Oroszország 1999-ben kezdeményezte az ENSZ-ben az Outer Space Treaty-nek a megerősítését. Az előterjesztett határozat felszólította a szerződő feleket, hogy egészítsék ki ezt a nemzetközi megállapodást olyan rendelkezéssel, amely minden fegyvert kitilt a világűrből. A határozatot közel egyhangúlag hagyta jóvá 163 ország, és egyetlenegy sem ellenezte. Az Egyesült Államok és két további ország, Izrael és Mikronézia tartózkodott. A következő évben az ENSZ újratárgyalta ezt a határozatot és az ismét hasonló támogatással került elfogadásra. Ekkor is az Egyesült Államok tartózkodott. Ezek az ENSZ szavazások jelezték, hogy a világ formálisan egyetlen megmaradt szuperhatalma a hidegháború befejeződésével már hajlandó katonai túlhatalmát érvényesíteni. (E sorok írójának meggyőződése szerint az egyetlen igazi szuperhatalom nem az Egyesült Államok, hanem a meglévő formális államokban működő pénzimpérium, mint informális, de nagy hatalmú kvázi-birodalom, amely az Egyesült Államok pénzügyi, gazdasági, politikai életét is dominálja és az amerikai hadsereget is a saját világstratégiája érdekében felhasználja.) Az Egyesült Államok szenátusa 1998-ban elutasította az átfogó kísérleti tilalomra vonatkozó szerződést (Comprehensive Test Ban Treaty - CTB), amelyet Clinton elnök támogatott. 2000-ben pedig csaknem összeomlott a nukleáris fegyverek elterjedését korlátozó szerződés (Non-proliferation Treaty - NPT) felülvizsgálatára összehívott konferencia. Már ismert, hogy öt évre rá, 2005-ben az NPT felülvizsgálatára összehívott nemzetközi tanácskozás ténylegesen kudarcba fulladt, amikor Bush elnök felszólította a Kongresszust, hogy szavazza meg a megerősített betonbunkerek felrobbantására alkalmas eszközök kifejlesztésének költségeit.

Ez a lépés egyértelműen jelezte a világnak, hogy az amerikai kormány már nem érdekelt abban, hogy érdemi intézkedést hozzon a nukleáris lefegyverkezés érdekében. Ellenkezőleg, elhatározta, hogy a másik irányban tesz erőfeszítéseket. Bush elnöknek a finanszírozási igénye megszegte az NPT szerződés 6. cikkelyének rendelkezéseit. Érthető, hogy ezek után ez a 2005-ben összehívott értekezlet eredménytelenül végződött és még abban sem tudott megegyezésre jutni, hogy mi legyen a megbeszélések napirendje.

A Pentagon olyan harcias tábornokai, mint Richard Myers és Ralph Eberhart, akik korábban a világűri parancsnokság irányítói voltak, erőteljesen ellenezték a kísérletek betiltását. Álláspontjuk az Egyesült Államok kezét megkötötte volna azzal, hogy Amerika egyoldalú fölénybe kerül a nukleáris fegyverkezésben. Meggyőződésük szerint nem szabad az Egyesült Államokat korlátozni szuperhatalmi pozíciójának érvényesítésében. Ezek a tábornokok bírálták Clinton elnököt a külpolitikában nyújtott középszerű teljesítményéért. Leginkább azonban azt sérelmezték, hogy rendkívül óvatosnak mutatkozott a világűri fegyverkezés kérdésében. Clinton támogatta az ezirányú kutatómunkát, de továbbra is tartotta magát az 1967-es világűr-szerződéshez, és nem engedélyezte fegyverzetek telepítését a világűrbe. Az említett harcias katonai vezetők és az irányvonalukhoz közel álló politikusok ezzel szemben azt akarták, hogy az Egyesült Államok a lehető leggyorsabban és döntő módon vegye ellenőrzése alá katonailag is a világűrt. Ha ezt elmulasztja, akkor nem tudja megszilárdítani jelenlegi elsőbbségét és nem lesz képes elhárítani a lehetséges versenytársakat a belátható jövőben. Ezek a katonai vezetők természetesen örömmel csatlakoztak a Bush-kormányzat harciasabb irányvonalához. Az ún. neokonzervatív stratégia hívei lényegében hasonló célokat követtek. Ezek a neokonzervatív stratégák 1999-ben tették közzé saját elképzeléseiket a Rebuilding America's Defenses (Amerika Védelmének Újjáépítése) című tanulmányukban. Ezt az írást e sorok írója az Internet útján tanulmányozhatta és még ma is elérhető ott. A neokonzervatívok sürgették Amerika fegyveres erőinek az átalakítását, és nyomatékosan hangsúlyozták a külső világűri térség katonai ellenőrzés alá vételének a szükségességét. (Emlékeztetjük Olvasóinkat, hogy a külső világűr meghatározás a Földet körülvevő atmoszférán túli világűri térséget jelöli.)

A neokonzervatív dokumentum sajnálattal ír arról, hogy az amerikai közvélemény kedvezőtlenül viszonyul az Egyesült Államok katonai erejének a felhasználásához világ különböző térségeiben. Éppen ezért taktikusan azt ajánlják, hogy ennek a folyamatnak fokozatosan kell kibontakoznia és a közvélemény előtt tudatosítani kellene olyan új világűri fenyegetettség létezését, amely aztán kedvezően befolyásolná a közvélemény beállítódását a fegyverkezés új minőségi szakaszával szemben. Közismert az olyan nemzeti katasztrófák sokkoló hatása az amerikai közvéleményre, mint amilyen a Pearl Harbour elleni - az amerikai kormányzat által kiprovokált - japán támadás volt. Bush elnök 2001. szeptember 11-i naplóbejegyzésében is Pearl Harbour-ra utalt a tragikus események kapcsán, amikor feljegyezte, hogy "a XXI. század Pearl Harbour-a megtörtént". Zbigniew Brzezinski, a Columbia Egyetem tanára, a Háromoldalú Bizottság (Trilateral Commission) alapítója és James Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, a Nagy sakktábla című könyvében ugyancsak bírálta az amerikai társadalom puhaságát, mert nem eléggé elszánt arra, hogy teljesítse az abból származó történelmi küldetését, hogy a hidegháború után ő maradt az egyetlen globális szuperhatalom. (Fontossága miatt ismétlem, e sorok írója nem az Egyesült Államokat tekinti jelen korunk egyetlen és legfontosabb szuperhatalmának, hanem a pénzimpériumot, amely magát az Egyesült Államokat is irányítja.)

Ha áttekintjük, hogy Bush elnök és kormánya milyen politikát folytatott, megállapíthatjuk, hogy szinte pontról pontra a neokonzervatív stratégiát ültette át a gyakorlatba. Ennek részét képezte, hogy Donald Rumsfeld 2001 januárjában tovább bővítette, és részletesen kidolgoztatta a neokonzervatív stratégiát. A Rumsfeld-jelentés felhívta a figyelmet arra, hogy az amerikai kémműholdak sebezhetőek egy olyan meglepetésszerű támadással szemben, amit egy "világűrbeli Pearl Harbour" elleni támadásnak lehetne tekinteni. A jelentés szorgalmazta az 1972-ben megkötött rakétaelhárító rendszerekre vonatkozó megállapodás (Antiballistic Missile Treaty - ABM) törlését is, mert Rumsfeld ezt a szükséges átalakítások akadályának tekintette. Bush elnök még ebben az évben bejelentette az ABM-szerződés felmondását és ezzel előkészítette az utat ahhoz a kezdeményezéséhez, amelyet Missile Defense Initiative - SDI-nak (Rakétavédelmi kezdeményezésnek) nevezett. Az elnök bejelentése ellen az amerikai törvényhozás 33 tagja 2002-ben pert indított Dennis Kucinich demokrata párti képviselő kezdeményezésére. Azzal vádolták Bush elnököt, hogy egyoldalú lépése törvénytelen és megszegi az amerikai alkotmány második fejezetének kettes cikkelyét. Ez az alkotmányos rendelkezés a Kongresszust hatalmazza fel nemzetközi szerződések megkötésével és felmondásával. Ha ezt a kizárólag a törvényhozást megillető jogkört az elnök magához vonja a törvényhozástól, akkor Bush ténylegesen diktátori hatalommal ruházza fel magát.

Bush félrevezeti az amerikaiakat

Az elnök valójában megtévesztette az amerikai társadalmat rakétavédelmi kezdeményezésével, mert az SDI csak egy részét képezte hosszútávú stratégiai elképzeléseinek. Ennek az új stratégiának az volt a célja, hogy biztosítsa az Egyesült Államok globális gazdasági érdekeit és beruházásainak védelmét. Ahhoz a neokonzervatív logikához igazodott, amely szerint az egyre szűkülő erőforrásokért növekszik a verseny világszerte és az amerikai fegyveres erőknek készen kell lenniük az amerikai gazdasági érdekek megvédésére a nem államok szintjén jelentkező kihívásokkal szemben is. Amerikának féken kel tartania az ún. lator államokat is. Ezt az amerikai fegyveres erők csak úgy tudják teljesíteni, ha más államoktól megtagadják a világűr hadászati igénybe vételét, mert csak így lehet fenntartani Amerika katonai fölényét. Az új doktrínának lényeges elemét képezi a megelőző csapáshoz való jog deklarálása. Ezek szerint támadást lehet intézni azok ellen, akik ugyan nem akarják megtámadni az Egyesült Államokat, de Amerika katonai hatalmát meg kívánják fékezni elrettentéssel. Az elrettentők elrettentésére az Egyesült Államok világűr parancsnoksága támadó jellegű fegyvereket telepít a világűrbe. Közéjük tartoznak a világűri lézerfegyverek, a kinetikus energiával működő sugárfegyverek, amelyekhez a szükséges energiát nukleáris reaktorokkal állítják elő.

2002-ben a védelmi minisztérium egyesítette az amerikai világűr-parancsnokságot a stratégiai parancsnoksággal, a STRATCOM-mal (Strategic Command). E mögött az a megfontolás állt, hogy a világszintű hegemónia fenntartásához egyesített parancsnoki struktúrára van szükség. 2005-ben Amerika megváltoztatta az ENSZ-en belül vitt eddigi vonalát. A világűri szerződésre vonatkozó határozat évente ismétlődő eseménnyé vált. Ezúttal azonban nem tartózkodott az Egyesült Államok a szavazástól úgy, mint a korábbi években, hanem nemmel szavazott. Ez a történelmi jelentőségűnek is nevezhető fordulat azonban a korporációs tömegtájékoztatásban nem kapta meg a fontosságát megillető helyet és lényegében az egész amerikai tömegtájékoztatás hallgatott róla. 2006 augusztusában Bush jóváhagyott egy nyilatkozatot az Egyesült Államok világűri politikájáról. Ennek a dokumentumnak a nem titkosított és így a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tett része megállapítja, hogy az Egyesült Államok a jövőben el fog utasítani minden fegyverzetkorlátozó megállapodást, amely bármilyen módon korlátozhatja az Egyesült Államok mozgásszabadságát a világűr vonatkozásában.

És mit tesz Kína?

2007. január 11-én a kínai hadsereg egységei lelőtték az egyik elavult kínai műholdat ballisztikus rakétával. Ez hangos műfelháborodást váltott ki Washingtonban és több más fővárosban. A kínaiak műhold megsemmisítési gyakorlata folytatása volt annak a 2006 nyarán már megkezdett hadgyakorlatnak, amikor egy festett amerikai műholdat semmisítettek meg földre telepített lézer-sugárfegyverrel. Ezek után nem meglepő, hogy a neokonzervatívok most sürgetik az elnököt, hogy tegye meg a szükséges lépéseket az amerikai műholdak védelmére. Ez minden bizonnyal felöleli fegyverek világűrbe telepítését is. Kétségtelen, hogy a kínai műhold-megsemmisítés aggodalomra ad okot, ez mégsem egyenlő azzal, hogy Kína máris tényleges fenyegetést jelent. A pekingi vezetés csupán válaszol arra, amit Amerika máris tesz. A Harvard Egyetem egyik kínai szakértője már 2005-ben felhívta a figyelmet arra, hogy Peking fenyegetésnek tekinti Bush SDI-programját, és lépéseket tesz biztonsága érdekében.

A kínaiak attól tartanak, hogy az Egyesült Államok első csapás mérésére alkalmas nukleáris képességre akar szert tenni. Félnek, hogy ily módon Amerika semlegesíteni tudja Kína jelenleg még szerény méretű nukleáris elrettentő erejét, amely kb. 30 ICBM (Intercontinental Ballistic Missile - Interkontinentális Ballisztikus Rakéta) rakétából áll. Ha az Egyesült Államok ezt első csapásméréssel meg tudja semmisíteni, akkor Peking zsarolható lesz és ily módon kénytelen majd engedelmeskedni döntéseiben Washington kívánságainak. Ezért Kína szempontjából ez a kérdés az ország szuverenitását érinti. Az ország önállóságát visszaszerezni kívánó jelenlegi orosz kormányzat is hasonló aggodalmakat hangoztat, és ezért megkezdte a szükséges ellenlépések megtételét. 2006-ban a Perdana globális békefórumon a világhírű humanista és nukleáris fegyvert ellenző orvos, Dr. Helen Caldicott már arról adott hírt, hogy az orosz vezetés egy speciális létesítményt hozott létre az Ural hegységben, amely egyetlen gombnyomásra beindítható, ha váratlan támadás érné az országot a világűrből. Amennyiben egy meglepetésszerű nukleáris támadás érné Moszkvát, megsemmisítve az orosz kormányt, akkor egy speciális kommunikációs rakéta képes továbbítani a támadási kódot valamennyi működőképes ICBM orosz rakétának, amelyek aztán automatikusan ellentámadásba mennek át. Ily módon a halálba küldött orosz vezetés is képes lesz arra, hogy nukleáris ellencsapást mérjen Amerikára.

Úgy tűnik, hogy Peking és Moszkva félelmei nem alaptalanok. 2006-ban két amerikai egyetemi tanár figyelmeztette a közvéleményt, hogy a Bush-kormányzat megtette az első lépéseket első nukleáris csapást mérő előnyhelyzet elérésére. Ez az állapot már rendkívül közel van. Jelenleg is folyik az amerikai nukleáris erők integrálása és átstrukturálása. Az SDI program valójában még bizonytalanabbá tette a világ helyzetét. A rakétaelhárító védelmi rendszerek soha nem bizonyultak hatékonynak és a jelek szerint ez alól a jelenlegi Bush SDI program sem kivétel. Az amerikai katonai ipari komplexum korporációs óriásainak a lázas tevékenysége, amely növekvő mértékben emészti fel az amerikai adófizetők dollármilliárdjait, olyan nagyszabású pénzügyi tranzakciónak tekinthetők, amelyek ismét megsarcolják az amerikai társadalmat. Ha Amerika valóban hadrendbe állít egy rakétavédelmi rendszert, védelmi értéke nem lesz magas, minthogy könnyen semlegesíthető. Egy ilyen rendszernek csak akkor van értelme, ha az egy nukleáris első csapás mérés részét képezi. Az lehet a rendeltetése, hogy az első csapás során megmaradt és ellentámadásra induló kis létszámú támadórakétát elhárítsa.

A Kelet-Európába is telepítendő rakétaelhárító rendszerek ezért nem a biztonságot szolgálják, hanem még bizonytalanabbá teszik a helyzetet. Ezek az érvek és ellenérvek már elhangzottak azokon a tárgyalásokon, amelyek megelőzték az 1972-es ABM szerződést. Ekkor Washington és Moszkva kölcsönösen betiltotta a rakétavédelmi rendszerek kifejlesztését és telepítését. 2007 azonban már olyan időszakot jelez, amikor az Egyesült Államok ellensúlya, a Szovjetunió már nem létezik. Ezért gondolják úgy a neokonzervatív, harcias döntéselőkészítők, hogy most már eljött az ő idejük és az egyedüli szuperhatalomként működő globális impérium megengedheti magának, hogy kifejlessze az első nukleáris csapásméréshez szükséges eszközöket.

Kína ellenzi a világűr bevonását a fegyverkezésbe. A kínai külügyminisztérium szóvivője arra hivatkozott, hogy mindig is ez volt Peking álláspontja. 2002 óta Peking és Moszkva megkísérelte rávenni a Bush-kormányzatot, hogy kezdjenek tárgyalásokat egy új szerződés megkötésére, amely betiltana minden űrfegyvert. Az egyszerű józanész azt diktálja, hogy ez minden nemzet és nép számára előnyös lenne, beleértve az Egyesült Államokat is. Egy ilyen tilalom betartásának az ellenőrzése ma már nem leküzdhetetlen probléma. Minél több országnak lesz Föld körüli pályán mozgó hírszerző műholdja, annál biztonságosabbá válik bolygónk, hiszen mindenki ellenőrizheti az összes többit. Az igazi akadályt az Egyesült Államok következetes ellenállása jelenti. A Bush-kormányzat elutasította a megállapodást a kiotói szerződésről, a nemzetközi bíróságról és hasonlóan elutasító a világűri fegyverkezés tilalmát illetően.

A neokonzervatív stratégák tehát olyan politikai irányvonalat kényszerítettek rá a Fehér Házra, amely konfliktusokhoz vezethet Kínával és Oroszországgal. A legutóbbi kínai kísérlet figyelmeztetés az amerikai héják számára: milyen veszélyekkel járhat, ha ezt az irányvonalat erőltetik. A korporációs tömegtájékoztatás hallgatása és félrevezetése miatt kevés amerikai érti ezeket a problémákat. Hasonló módon kevesen értik az összefüggést 9/11 és a folyamatos háború doktrínája között.

A Pentagon és a neokonzervatív érdekcsoportok globális stratégiája szemben áll az emberiség legfontosabb szükségleteivel és érdekeivel: nem a közjót szolgálja. Ez az igazi oka annak, hogy addig, amíg a demokratikus intézmények hatékonyan funkcionáltak, ezek a szélsőséges erők nem tudták politikai irányvonalukat keresztülvinni. Felmerül a kérdés, hogy hozzájárult-e ez ahhoz, hogy a szélsőséges csoportok a demokrácia kiüresítésével, a népakarat érvényesülésének a megbénításával érjék el átfogó céljaikat? Szolgálhatta-e ezt a törekvésüket 9/11 tragédiája? Még sarkosabba kifejezve: érdekeltek voltak-e abban, hogy egy ilyen "Pearl Harbour 2"-t megszervezzenek az amerikai társadalom sokkolása érdekében?

Nem szükségszerű egy ilyen következtetés. Mégis foglalkozni kell ezekkel a feltételezésekkel, mert az már bizonyított tény, hogy döntési helyzetben lévő, magas rangú katonai vezetők, Eberhart és Myers tábornokok, bizonyíthatóan hazudtak a 9/11 Bizottságnak és a Kongresszusnak. Ez nem e sorok írójának a véleménye, hanem magának a 9/11 Bizottságnak több tagja jutott erre a véleményre. A Washington Post című lap 2006. augusztus 2-i számában írta, hogy "A szeptember 11-i bizottság több tagja és munkatársa arra a következtetésre jutott: a Pentagon kezdetben hangoztatott magyarázata arra, milyen válaszlépéseket tett a terroristatámadásokra, nem lehetett más, mint a Bizottság és a közvélemény szándékos megtévesztésére tett erőfeszítés, semmint megfelelő reagálás egy mindent elsöprő háborúra. A gyanakvás oly mély, hogy a tíztagú bizottság megbízatása végén, 2004 nyarán, titkos találkozón vitatta meg azt a kérdést: ne kezdeményezzen-e az Igazságügy Minisztériumnál büntetőeljárást."

Thomas H. Kean, a 9/11 Bizottság elnöke, pedig ezt mondta a Washington Post munkatársának: "A mai napig nem tudjuk, hogy a NORAD (Észak-Amerikai Légi Parancsnokság) miért mondta nekünk azt, amit mondott. Tájékoztatása oly messze volt az igazságtól." A Bizottság egy másik tagja, John Farmer, aki New Jersey állam főügyésze, ezt jegyezte meg: "Sokkolt az, hogy az igazság mennyire különbözött attól, ahogyan azt előadták nekünk." A tekintélyes fővárosi lap cikke azonban nem keltett nagyobb érdeklődést, és hamarosan megfeledkeztek róla. A 9/11 Bizottság jelentése pedig hosszú oldalakon át mentegeti a tábornokokat. A jelentés végső formája gondosan átmosott szöveg, Bush bizalmasának