Egykori iskolatársaimmal folytatott beszélgetéseink, levélváltásaink során elkerülhetetlen volt a zsidó vallás, kultúra és hagyomány sajátosságairól, a zsidó nép történelmi szerepéről is eszmecserét folytatni. Az ún. zsidó kérdés társadalmi, politikai vonatkozásai sem maradhattak el, hiszen ezek szerves részét képezik az elmúlt évszázad egyetemes és magyar történelmének. Számos kérdéssel kellett szembesülnöm akkor is, amikor a Szabad Európa Rádió munkatársaként foglalkoztam a világpolitika és ezen belül a magyar társadalmi és politikai élet elemzésével.

Mindez arra kényszerített, hogy újabb és újabb könyveket olvassak el, és alaposabban megismerkedjek más népek történelmével is, így a román történelemmel, a német, a francia és az angol történelemmel. De talán a legtöbbet az amerikai történelemmel foglalkoztam, amikor New Yorkban éltem és az ottani egyetemen tanultam. Ebben a városban reformátusként természetesen rendszeresen felkerestem a magyar református templomot a 82. és a 69. utcában. De barátaimmal - ökumenikus szellemben - eljártam a katolikus összejövetelekre is és rendszeresen részt vettem a 39. utcában lévő American Israel Friendship House rendezvényein is. Ebben a házban működött a World Federation of Hungarian Jews nevű kulturális szervezet, amely a magyar származású zsidó new york-iakat tömörítette. E szervezetnek igen színvonalas és rendszeresen megtartott rendezvényein, ha csak lehetett, részt vettem. (Amerikai tartózkodásom kezdetén egy bronxi lakásból - Bronx New York egyik városzrésze -, ahol albérlőként laktam, azért kellett elköltöznöm, mert a főbérlő egyik éjjel pisztolyát rám fogva megkérdezte: Igaz-e, hogy jársz a zsidókhoz? Mondtam igen. Miért, mi ellene a kifogásod? Erre beleeresztett egy sorozatott a mennyezetbe, s közölte, hogy távoznom kell. Láttam, hogy részeg, ezért csak annyit mondtam: tegye el a fegyvert, és reggel elköltözöm. Így kerültem egy új lakásba a New York University közvetlen közelébe.)

New Yorkban akaratlanul is megtapasztaltam, hogy különbség van a zsidó magyar és a magyar zsidó között. 1983 augusztusában részt vettem a 79. utcában a First és a Second Avenue között lévő Magyar Házban a Hungarian Literary Society (Magyar Irodalmi Társaság) évi rendes közgyűlésén. Ezt az irodalmi társaságot az 1930-as évek végén Amerikába kivándorolt, kultúra kedvelő zsidó származású magyarok alapították a magyar irodalom ápolására. Az idők során ebből az irodalmi társaságból baráti kapcsolatok fenntartására szolgáló klub lett, ahol ultizni, sakkozni, pingpongozni, vagy társalogni lehetett magyar zenét hallgatva és magyaros ízű ételeket fogyasztva. Az 1983-as évi közgyűlésen a társaság német származású elnöke, Mr. Mautner, tartotta angol nyelven a megnyitót. Mautner úr felesége magyar volt, és nagyvonalúan támogatta a magyar közösségi életet. Ennek köszönhette, hogy a Magyar Irodalmi Társaság az elnökévé választotta.

Mautner úr angol nyelven elmondott bevezetője után egy erre a célra meghívott amerikai énekesnő elénekelte az amerikai himnuszt, majd pedig a jelenlévők egy része javasolta a magyar himnusz eléneklését is. Erre a jelenlévők egy másik csoportja azt mondta, hogy azt már nem, mert 'a magyar himnusz szavára lőtték a nyilasok a rokonait a Dunába' és követtek el egyéb atrocitásokat. Mire a himnusz eléneklését javaslók azt kérdezték, hogy mi köze van Kölcseynek és Erkel Ferencnek a nyilasokhoz, s elvégre ez egy magyar irodalmi társaság, ezért igenis helyén való a magyar himnusz eléneklése. A vita odáig fajult, hogy azoknak egy része, akik el akarták énekelni a magyar himnuszt, levette a cipőjét, és Hruscsov módjára elkezdte verni ütemesen az asztalt azt kiáltozva, hogy aki nem akarja elénekelni a magyar himnuszt, az távozzon, és meg se álljon Tel-Avivig.

Ekkor asztalszomszédom, egykori osztálytársam édesanyja, aki 1952-től ismert engem és 1956 óta New Yorkban élt, így fordult hozzám: "Látod, János, mi a különbség a zsidó magyar és a magyar zsidó között? Az egyik követeli a magyar himnusz eléneklését, mert ő nemcsak tud magyarul, de a szíve is Budapesten dobog. A másik ugyanúgy magyar anyanyelvű, Magyarországról származik, de az ő szíve Jeruzsálemben dobog. Én zsidó magyar vagyok, és szívem Budapesten dobog, oda vágyom vissza. De tiszteletben tartom a magyar zsidók érzéseit is, tudomásul veszem, hogy ők a zsidóságuknak adnak elsőbbséget."

1983-ban nem sikerült a Magyar Irodalmi Társaság közgyűlésén elénekelni a magyar himnuszt New York 79-es utcájában. A jelenlévők csaknem fele - tiltakozása jeléül - nyomban távozott. Ehhez a történethez még hozzátartozik, hogy néhány héttel később, 1983 szeptemberében Münchenbe költöztem, mert a SZER munkatársa lettem. Amikor 1985-ben visszatértem a Rádió new york-i tudósítójának Amerikába, akkor barátom édesanyja azzal fogadott, hogy 1984-ben kellően felkészültek, és a Magyar Irodalmi Társaság évi közgyűlésén békésen, és egyhangúan elénekelték a magyar himnuszt is.

Ez, és az ehhez hasonló tapasztalataim, valamint a zsidó barátaimmal folytatott sok eszmecsere arról győzött meg, hogy egymás jobb megértéséhez sok-sok őszinte eszmecserére, széleskörű párbeszédre van szükség. Amikor az 1990-es évek közepén néhány év alatt túljutottam az e tárgykörrel foglalkozó századik könyvön, meglepődve kellett tapasztalnom, hogy barátaim közül valójában milyen hiányosan ismerik nemcsak a bibliai zsidó nép történetét, hanem általában véve a Kelet- és Nyugat-Európában élő zsidó közösségek életét. Amikor pedig a magyar demokratikus változások nyomán elhatároztam, hogy demokráciaelméletből írok kandidátusi dolgozatot, fel kellett ismernem, hogy nem lehetséges a társadalmi-politikai demokrácia gazdasági demokrácia nélkül. A gazdasági demokrácia pedig az esélyegyenlőség biztosítását jelenti a termelőtevékenységben, a pénz-és hitel kibocsátásában, valamint a javak elosztásában. A jogi esélyegyenlőség ennek csak a jogszabályi feltételeit biztosítja. Meg kellett állapítanom, hogy azért nem lehetséges a gazdasági esélyegyenlőség, azaz a gazdasági demokrácia, mert a közpénzrendszert lecserélték magánpénzrendszerre, a magánpénz-monopólium pedig egy szűk érdekcsoport számára behozhatatlan előnyöket biztosít. Ekkor kellett megismerkednem a magánpénzrendszert rendkívül igazságtalanná tevő kamatmechanizmussal, amely a pénz előállításának a monopóliumával rendelkezők számára lehetővé teszi az érték-előállító tevékenység folyamatos és nagymértékű megsarcolását, s hatalmas kamatjövedelmet biztosít az élősködő pénzvagyonos csoport számára.

Meg kellett állapítanom, hogy létezik egy háttérhatalom, amely a pénzkibocsátás és kamatszedés monopóliumával a saját tulajdonaként centralizálja és koncentrálja egyre több országban - és ma már világszinten - az érték-előállító termelő vagyont, valamint a közvetítést és elosztást vezénylő pénzvagyont. Önként adódott a kérdés: Kikből áll ez a háttérhatalom? Hogyan jött létre? Milyen a szervezeti felépítése? Hogyan működik?

Így jutottam el a világ leggazdagabb beruházó bankár-dinasztiáihoz, az általuk működtetett formális és informális pénzügyi és társadalmi-politikai intézményekhez, egy jól megszervezett, világszintű hálózathoz, amely számos alrendszert működtet. Mivel e rendszer kezdeményezői, irányítói és haszonélvezői elsősorban a beruházó bankár-dinasztiák, amelyek között, ha nem is kizárólagos, de döntő szerepet játszanak a zsidó származású pénzemberek, ezért az a világstratégia, amelynek a végrehajtásán fáradoznak, érinti a különböző országokban élő zsidó közösségek sorsát is. Természetesen a magyarországi zsidó közösség életét is érinti. Ily módon kihat az én barátaim életére is. Minél inkább próbáltam megérteni az összefüggéseket, annál világosabban láttam, hogy e pénz-dinasztiák elsősorban a saját érdekeiket tartják szem előtt, és ha vannak világuralmi céljaik, akkor az ezzel járó előnyöket nem egy nép, hanem a saját maguk számára akarják megszerezni.

Azt is látnom kellett, hogy bizonyos céljaikat csak úgy tudják elérni, ha a saját népük többségét alkotó, és gazdagnak egyáltalán nem nevezhető, más emberekhez hasonlóan munkából és teljesítményből élő zsidó közösségek tagjait megtévesztik. E megtévesztéshez tartozik fontos tények és stratégiai programok elhallgatása, vagy azok egészen más színben való feltüntetése félrevezetésük érdekében. E felismeréseimet átbeszéltem barátaimmal. Volt, akivel egyetértésre jutottam, volt, akivel nem. Kutatásaim során természetesen olyan tekintélyes zsidó származású tudósok munkáival is megismerkedtem, akik hasonló eredményekre jutottak, mint én. Abban a pénzuralmi hálózatban, amely ma már globálisan működik, természetesen akadtak olyan résztvevők is, akik ilyen vagy olyan okból életük egy bizonyos szakaszában szembe fordultak ezzel a pénzuralmi hálózattal. Ennek a szembefordulásuknak hangot is adtak, leírták, elmondták a véleményüket. Elviselték az őket ért támadásokat. Személyesen azt tapasztaltam, hogy ezekről az emberekről - és nézeteikről -barátaim jóformán semmit sem tudnak. Nekem kellett e személyekkel és munkásságukkal megismertetni őket. Némelyiküket sikerült meggyőzni arról, hogy a tanult iskolai történelem mellett létezik egy elhallgatott, de azért valóságos másik történelem is. A kettő nem zárja ki egymást, hanem oly módon egészíti ki, mintha egy személyről készítünk egy normális képet, valamint egy röntgen és egy ultrahang felvételt. A látható képek nem fognak hasonlítani egymásra, pedig ugyanarról a személyről adnak információkat. Ha egymásra vetítve összesítjük a belőlük kapott információkat, akkor pedig kiderül, hogy azok komplementer módon, egymást kiegészítve pontosabb ismeretekhez juttatnak minket.

Így jutottam arra a gondolatra, hogy tanulmányozva e figyelemreméltó személyek munkásságát és nézeteit, különösen azokét, akiknek a megnyilvánulásait hitelesnek lehet tekinteni, megismertetem barátaimmal. Ezért kiválasztottam néhány olyan alig ismert dokumentumot, amelyek a történelem, valamint napjaink valóságának a kevésbé látható, illetve szándékosan homályban tartott tényeit és összefüggéseit világítják meg.

Ha nem teszünk különbséget a világuralomra törő bankár-dinasztiák érdekei és hatalmi törekvései, valamint a zsidó nép - éljen az a diaszpórában vagy Izraelben - túlnyomó többségének a valódi szükségletei, érdekei és értékei között, akkor a tájékozatlan emberek (válságos helyzetben) a pénzuralmi rend fenntartói és haszonélvezői helyett (azaz a bajok, feszültségek igazi okozói helyett), megint azon embertársaikat teszik majd felelőssé, akik ugyanúgy e világuralmi törekvések szenvedő alanyai, mint a többi ember. Vagyis ha én tényleg szeretem zsidó barátaimat, akkor tudatosítani kell bennük, hogy igenis vannak olyan kozmopolita bankár-dinasztiák, amelyek a zsidó nép mögé bújva a saját önző céljaikat valósítják meg az egy-központból irányított világállam, az új pénzuralmi világrend létrehozásával a náluk lévő globális pénzmonopólium segítségével.

Ha ez akárcsak részben igaz, akkor úgy tekinthetjük Izraelt, hogy egy évszázadokon át üldözött nép nemzeti otthonán túlmenően a háttérhatalom országnyi méretű megbízható helyőrsége is. Ez utóbbi minőségében az a rendeltetése, hogy a nemzetközi bankárok által irányított új világrend érdekében őrző-védő feladatokat lásson el Földünk egy rendkívül fontos térségében. Viszonylag kisméretű, de nukleáris monopóliummal rendelkező, erős katona-államként az energiahordozókban gazdag - kiemelt fontosságú - közel-keleti világrégióban kell biztosítania a nemzetközi pénzügyi közösség hegemóniáját, hatalmi monopóliumát. E bevezető gondolatokkal barátaimat akartam meggyőzni arról, hogy miért érdemes közreadni a következőkben ismertetett - eddigi kutatásaim szerint hitelesnek tekinthető - néhány dokumentumot némi háttérrel és magyarázattal kiegészítve.

Első rész

Benjamin Freedman a háttérhatalom világstratégiájáról

Elsőként egy ismert és köztiszteletben álló amerikai pénzember véleményét ismertetjük írásai és beszédei alapján. Benjamin Harrison Freedman 1890. október 4-én született New Yorkban és 1984-ben halt meg ugyanott. Azt az orvost, aki közreműködött a születésénél úgy hívták, hogy Dr. Simon Baruch. Ő volt a később fontos közéleti személyiséggé vált Bernard M. Baruch apja. Bernard Baruch a Wall Street egyik sikeres pénzembere és befektető bankára az Egyesült Államok hadiparát irányította évtizedeken keresztül. Hosszú élete folyamán valamennyi amerikai elnök hivatalos tanácsadója volt az első világháborútól 1965-ig. Freedman így ír egyik könyve bevezetőjében Bernard Baruch-hoz fűződő viszonyáról:

"...Bernard Baruch a szerző családjának jó barátja volt és gyakran konzultált vele...1912-től kezdve olyan helyzetbe kerültem, hogy tanúja lehettem mindannak, ami a színfalak mögött folyt. E sorok írója a Nemzeti Demokrata Bizottság tagjaként 1912-ben részt vett Wilson elnök választási kampányában. Ezt követően nem voltak az ajtók zárva előtte."

Benjamin Freedman zsidó családban nőtt fel és zsidó vallás szerinti nevelésben részesült. New York városában élt gazdag, sikeres üzletemberként. Üzleti karrierje során ő lett a Woodbury Soap Company cég fő tulajdonosa. Tanúja volt és bizonyos fokig közvetlen résztvevője azoknak a politikai és pénzügyi manipulációknak, amelyek elősegítették a kommunizmus hatalomra kerülését és Izrael, mint cionista állam létrehozását, valamint az amerikai politikai élet és tömegtájékoztatás zsidó hegemónia alá kerülését. Mint a zsidó érdekek képviselője bejárása volt az Egyesült Államok hét elnökéhez.

Az Új Világrend második világháború utáni előtérbe kerülésével 1945-ben Benjamin Freedman úgy érezte, hogy felelős a fejleményekért, és erről beszélnie kell. Annak a zsidó és kommunista gépezetnek a beavatott tagjaként, amely ekkor készült beindítani két nagyszabású tervet - az egyik az egy központból kormányzott világ létrehozása Egyesült Nemzetek név alatt és a másik Izrael, mint cionista állam kikiáltása Palesztinában. Egyre nagyobb aggodalommal töltötte el hitsorsosai növekvő hatalma és az a mód, ahogy ezt a hatalmat használják. Szakított a judaizmussal, és áttért a katolikus hitre. A zsidó történelemben és kultúrában szerzett jártassága és kutatásai eredményeként arra a meggyőződésre jutott, hogy a zsidókra és a judaizmusra vonatkozó közkeletű elképzelések részben tévesek, és még magukat ezeket a kifejezéseket is el kell utasítani. Szó szerint ismertetett beszédében és írásában az Olvasó gyakran találkozik majd az olyan kifejezésekkel, hogy "úgynevezett zsidók" vagy "talmudista zsidók" vagy "a modern judaizmus szent könyve".

Benjamin Freedman alapította 1946-ban a Béke és Igazságosság Palesztinában nevű ligát. Arnold Forster, a B'nai B'rith elnevezésű zsidó szervezet Rágalmazás Elleni Ligájának (Antidefamation League) egyik vezetője 1988-ban - Square One című önéletrajzi munkájában - Benjamin Freedmant gazdag, hitehagyott öngyűlölő zsidónak minősítette. Az Amerikai Zsidó Bizottság Commentary című folyóirata 1955 februári számában Benjamin Freedmant egyenesen zsidó antiszemitának nevezte. Freedman 1954-ben a következőket mondta az antiszemitizmusról:

"Az antiszemita kifejezés egy másik olyan szó, amit el kell távolítani az angol nyelv szókészletéből. Az antiszemitizmus kifejezés ma csak egy célt szolgál. Arra használják, hogy befeketítsenek valakit. Amikor az úgynevezett vagy állítólagos zsidók úgy érzik, hogy valaki ellenzi valamelyik céljukat, akkor az antiszemita szó alkalmazásával lejáratják áldozataikat, vagy antiszemitának minősítik mindazokon a csatornákon keresztül, amelyek a rendelkezésükre állnak, és amelyeket az ellenőrzésük alatt tartanak. Megfelelő jártasságom van ezen a területen. Mivel az úgynevezett vagy állítólagos zsidók nem voltak képesek megcáfolni a palesztinai helyzetre vonatkozó nyilvános kijelentéseimet 1946-ban, ezért dollármilliárdokat költöttek arra, hogy engem antiszemitának nevezve befeketítsenek, azt remélve, hogy ily módon lejáratnak a közvélemény előtt, amely komoly érdeklődést mutatott az iránt, amit nekem el kellett mondanom. 1946-ig az úgynevezett vagy önmagukat zsidónak kikiáltók szemében egyfajta kis szent voltam. Amikor azonban nem értettem velük egyet a nyilvánosság előtt a Palesztinára vonatkozó cionista célokat illetően, hirtelen első számú antiszemita lett belőlem."

Benjamin Harrison Freedman valóban szembefordult azokkal az erőkkel, amelyek célul tűzték ki az Egyesült Államok és a világcivilizáció ellenőrzés alá vételét. A továbbiakban szó szerint ismertetjük Freedman egy beszédét és egy írását.

Freedman rendszeresen részt vett azokon a tanácskozásokon, amelyeket Woodrow Wilson elnökjelölt folytatott választási kampánya során. Ő volt az összekötő idősebb Henry Morgenthau és Rolla Wells között, aki ebben az időben a Demokrata Párt pénzügyeit intézte. Rolla Wells később a Federal Reserve Bank-rendszer saint louis-i központjának az igazgatója lett.

Benjamin H. Freedman a Samuel D. Leidesdorf cégtársa volt. 1946-ban beperelte rágalmazásért az American Jewish Committee-t (Amerikai Zsidó Bizottságot) öt millió dollár kártérítést követelve. 1948-ban a League for Peace with Justice in Palestine ügyvédjének a segítségével - ugyancsak rágalmazás miatt - pert indított a Non-Sectarian Anti-Nazi League (Nem-felekezeti Náciellenes Liga) ellen, amelyet Samuel Untermyer alapított. Ezt a keresetet a manhattan-i bíróság elutasította. Freedman arról is híres, hogy beszédet mondott az amerikai főváros, Washington, Willard Hotel nevű szállodájában 1961-ben. Írt számos pamfletet. Politikai tevékenységét az 1970-es évek közepéig folytatta. 1984 májusában halt meg, 94 éves korában.

Már ebből a néhány adatból is érzékelhető, hogy Benjamin H. Freedman egyik különleges kortársunk volt a XX. században. 1945-ben nyíltan szakított azzal a közösséggel, amelyhez egész életén át szorosan kötődött. Keményen bírálta az Egyesült Államokon belül kialakult és általa túlzott méretűnek tekintett zsidó befolyást. Tudta, hogy miről beszél, hiszen magát is a beavatottak közé számította. Nemcsak Bernard Baruchot, Samuel Untermyert és Woodrow Wilsont ismerte, de kapcsolatban állt Franklin Delano Roosevelt-tel, Joseph Kennedyvel, valamint John F. Kennedyvel is.

Benjamin Freedman washingtoni beszéde

1961-ben a Willard Hotelben a Common Sense című lap támogatására tartott rendezvényen beszélt. Noha e beszéd számos része felett túlhaladt az idő, mégis érdemes megismerkedni szó szerinti tartalmával.

(Az alább következő beszéd a Kansas Archivist Service által az Interneten is közzétett angol nyelvű szöveg fordítása, amelyet e sorok írója készített.)

"Itt, az Egyesült Államokban a cionisták és hitsorsosaik teljes mértékben ellenőrzik kormányunkat. Számos körülményből adódóan ennek túl sok és túl összetett oka van, s ennek részleteibe nem érdemes most belemennünk. A cionisták és hittestvéreik úgy uralkodnak az Egyesült Államok felett, mint ha ennek az országnak az abszolút uralkodói lennének. Mondhatják, hogy ez nagyon túlzó álláspont, de hadd tárjam önök elé, hogy mi történt, amíg mi aludtunk.

Mi történt? 1914 nyarán kitört az első világháború. Kevés olyan korú ember van itt, mint én, aki emlékszik erre. Ezt a háborút az egyik oldalról Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország vívta, a másik oldalon Németország, Ausztria-Magyarország és Törökország állt. Németország két éven belül megnyerte a háborút. Nemcsak névleg, de ténylegesen. A német tengeralattjárók, amelyek meglepték a világot, félresöpörtek minden hajókonvojt az Atlanti-óceánon. Nagy-Britannia magára maradt, és nem tudta hadianyaggal ellátni a katonáit. Mindössze egy hét élelmiszertartalékkal rendelkezett, és azután már csak az éhezés jöhetett. Ez idő alatt a francia hadsereg fellázadt. Franciaország a Somme folyónál fekvő Verdun védelmezésekor elveszítette 600 000 katonáját, a francia fiatalság színe-javát. Az orosz hadsereg katonái fogták holmijukat és hazaszökdöstek, nem akartak többé harcolni, és megutálták a cárt. Az olasz hadsereg összeomlott.

Német földön egyetlen egy lövést sem adtak le. Az ellenség egyetlen katonája sem lépte át a német határt. És mégis Németország tett békeajánlatot Angliának. A németek a status quo ante elve alapján kezdeményeztek Angliánál tárgyalásos békét. Ez azt jelenti: "Vessünk véget a háborúnak és maradjon minden úgy, ahogy volt a háború kezdete előtt." Anglia 1916 nyarán ezt az ajánlatot komolyan mérlegelte, mert nem volt más választása. A brit kormány irányítói vagy elfogadják a tárgyalásos békét, amit Németország nagylelkűen felajánlott vagy folytatják a háborút, és akkor teljes vereséget szenvednek.

Miközben ez folyamatban volt, a németországi cionisták, akiket a kelet-európai cionisták képviseltek, felkeresték a brit háborús kormányt, és - rövid leszek, mert hosszú ez a történet, de valamennyi dokumentummal rendelkezem állításaim alátámasztására - a következőket mondták:

"Nézzék, még megnyerhetik ezt a háborút. Nem kell feladni, nem kell elfogadni a Németország által elajánlott békefeltételeket, megnyerhetik a háborút, ha az Egyesült Államok is belép az Önök szövetségeseként." Az Egyesült Államok ebben az időpontban nem vett részt a háborúban. Frissek voltunk, fiatalok voltunk, gazdagok voltunk. Azt mondták Angliának: "Mi beléptetjük az Egyesült Államokat a háborúba az Önök szövetségeseként, azért, hogy az Önök oldalán harcoljon, ha megígérik nekünk Palesztinát a háborús győzelem után." Más szavakkal üzletet kötöttek: "Mi beléptetjük az Egyesült Államokat a háborúba az Önök szövetségeseként, az ár, amit ezért fizetni kell, Palesztina, miután megnyerték a háborút és legyőzték Németországot, Ausztria-Magyarországot és Törökországot." Nos, Angliának annyi joga volt odaígérni Palesztinát bárkinek, mint amennyi joga lenne az Egyesült Államoknak, hogy Írországnak ígérje Japánt bármely okból. Teljesen abszurd, hogy Nagy-Britannia, amelynek soha nem volt kapcsolata, vagy bármely érdeke, vagy bármilyen joga a fölött, amit úgy ismerünk, hogy Palesztina, felajánlja, mint birodalmi pénzt a cionisták kifizetésére azért, hogy ők bevonják az Egyesült Államokat a háborúba. Mindazonáltal ők megtették ezt az ígéretet 1916 októberében. Röviddel ezután - nem tudom, hányan emlékeznek erre itt - az Egyesült Államok, amely csaknem teljesen németbarát volt, belépett a háborúban Nagy-Britannia szövetségeseként.

Ismétlem, az Egyesült Államok csaknem teljesen németbarát volt, mert az itteni újságokat a zsidók ellenőrizték, a bankárok zsidók voltak, az összes tömegtájékoztatási médiumot ebben az országban zsidók kontrollálták és ők, a zsidók németbarátok voltak. Azért voltak azok, mert sokan közülük Németországból érkeztek, és azt is akarták, hogy Németország verje tönkre a cárt. A zsidók nem szerették a cárt, és nem akarták, hogy Oroszország nyerje meg ezt a háborút. Ezek a német zsidó bankárok, olyanok mint Kuhn Loeb és a többi nagy bankárcég az Egyesült Államokban, elutasították Franciaország és Anglia finanszírozását, akár egy dollárral is. Félreálltak és ezt mondták: "Ameddig Franciaország és Anglia szoros kapcsolatot tart Oroszországgal, egy centet sem!" De ömlött a pénz Németországba, mert Oroszország ellen harcolt és ők Németország oldalán meg akarták dönteni a cári rendszert.

Most ugyanezek a zsidók, amikor megcsillant a lehetőség Palesztina megszerzésére, Angliába mentek és megkötötték ezt a megállapodást. Ekkor minden megváltozott, ahogyan a közlekedési lámpa vált át vörösről a zöldre. Ahol az újságok mind német-pártiak voltak, ahol arról tájékoztatták a lakosságot, hogy milyen nehézségekkel küzd Németország Nagy-Britannia elleni kereskedelmi harcában és más vonatkozásban, hirtelen nem voltak jók többé a németek. Hirtelen útonállók lettek. Ők voltak a hunok. Ők lövik agyon a vöröskeresztes nővéreket, ők vágják le a csecsemők kezeit, gonoszak voltak. Hamarosan Wilson megüzente a hadat Németországnak.

A londoni cionisták táviratot küldtek az Egyesült Államokba Brandeis főbírónak, mondván: "Menj, és győzd meg Wilson elnököt! Megkapjuk Angliától, amit akarunk. Most meg kell győznöd Wilson elnököt, és rá kell venni az Egyesült Államokat a háborúba való belépésre." Így lépett be az Egyesült Államok a háborúba. Semmilyen más érdekünk nem volt. Nem volt ehhez több jogunk, mint ma a Holdon lenni, ahelyett, hogy ebben a szobában vagyunk. Semmilyen más ok nem volt arra, hogy az első világháború a mi háborúnk legyen. Belevittek minket - ha lehetek közönséges, beszívattak minket - csupán azért, hogy a világ cionistái megkaphassák Palesztinát. Ez az, amit az Egyesült Államok népének soha nem mondtak el. Az amerikaiak soha nem tudhatták meg, hogy miért léptünk be az első világháborúba.

Miután beléptünk a háborúba, a cionisták Nagy-Britanniához fordultak és közölték: "Nos, mi teljesítettük a megállapodás ránk eső részét, szeretnénk valamilyen írást, hogy Önök megtartják ígéretüket, és nekünk adják Palesztinát, miután megnyerték a háborút." Nem tudták, vajon a háború még egy évig vagy további tíz évig fog-e tartani. Elkezdték megfogalmazni a nyugtát. A nyugta egy levél formáját öltötte, amely rejtjelezett nyelven íródott úgy, hogy a nagyvilág ne tudhassa, hogy miről is van szó. Ezt az írást hívták Balfour-deklarációnak.

A Balfour-deklaráció nem volt más, mint Nagy-Britannia ígérete arra, hogy megfizeti a cionistáknak azt, amit kialkudtak, cserébe azért, hogy ők beléptetik az Egyesült Államokat a háborúba. Ez a nagy Balfour-nyilatkozat, amiről oly sokat hallanak, ugyanolyan hamis, mint a háromdolláros bankjegy. Nem hiszem, hogy nyomatékosabban tudnám ezt kifejezni. Az összes baj itt kezdődött. Az Egyesült Államok belépett a háborúba. Az Egyesült Államok összezúzta Németországot, tudják, mi történt? Amikor a háború véget ért, és a németek Párizsba utaztak 1919-ben a békekonferenciára, 117 zsidó volt ott, mint a zsidóságot képviselő delegáció Bernard Baruch-hal az élén. Én is ott voltam, kell, hogy tudjam.

Nos, mi történt? A zsidók a békekonferencián, amikor feldarabolták Németországot és felparcellázták Európát azok között a nemzetek között, akik valamilyen címen jogot formáltak Európa bizonyos részeire, feltették a kérdést: "Mi van a nekünk ígért Palesztinával?" Ekkor jutott először a németek tudomására a Balfour-nyilatkozat. A németek első ízben ekkor jöttek rá "Szóval ez volt a játék, ez volt az ok, amiért az Egyesült Államok belépett a háborúba?" A németek első ízben fogták fel, hogy azért lettek vesztesek, azért kell alávetniük magukat szörnyű jóvátételi feltételeknek, mert a cionisták Palesztinát akarták és el voltak szánva arra, hogy bármely áron megszerezzék.

Ez egy másik nagyon érdekes szempontot vet fel. Amikor a németek erre rájöttek, természetesen elutasították. Eddig az időpontig a zsidók egyetlen egy országban sem boldogultak jobban, mint Németországban. Itt van például Walter Rathenau, aki talán százszor fontosabb volt a pénzügyek és az ipar terén, mint Bernard Baruch ebben az országban. Ott volt Albert Ballin, aki a két nagy gőzhajózási cég tulajdonosa volt, ott voltak az észak-német Lloydok és a Hamburg-amerikai hajózási társaságok. Meg kell említeni Gerson von Bleichrödert, a Hohenzollern-család bankárját. Ugyancsak ott voltak a hamburgi Warburgok, a nagy kereskedelmi bankárok - a legnagyobbak a világon. A zsidók nagyon jól boldogultak Németországban, ez vitán felül áll. A németek úgy érezték: "nos, szépen elárultak minket".

Ez árulás volt, amit a következő elképzelt helyzethez hasonlíthatunk: Tegyük fel, hogy az Egyesült Államok háborúban áll a Szovjetunióval, és mi győzünk. Ezután azt mondjuk a Szovjetuniónak: "Nos, hagyjuk ezt abba, békeajánlatot teszünk. Felejtsük el ezt az egészet." És hirtelen Vörös Kína belép a háborúba, mint a Szovjetunió szövetségese. A háborúba való belépésük következtében vereséget szenvedünk, elsöprő vereséget, olyan jóvátételi feltételekkel, hogy hasonlót nem is tud az ember elképzelni. Képzeljék el, hogy ezután a vereség után rájövünk, hogy az országunkban élő kínaiak voltak azok, a mi országunk polgárai, akikről egész idő alatt azt hittük, hogy lojális állampolgárokként működnek velünk együtt, s kiderül, hogy ők árultak el minket a Szovjetuniónak és rajtuk keresztül lépett be Vörös Kína ellenünk a háborúba. Hogyan éreztünk volna ezután a kínaiakkal szemben az Egyesült Államokban? Nem hiszem, hogy bárki is közülük mutatkozni mert volna az utcákon. Nem lett volna elég lámpaoszlop, hogy gondozásba vegyük őket. Képzeljék el csak, hogyan éreztünk volna!

Nos, a németek ehhez hasonlóan éreztek a zsidók iránt. Ők jók voltak hozzájuk. 1905-től, amikor az első kommunista forradalom kudarcot vallott Oroszországban, a zsidóknak menekülniük kellett Oroszországból és valamennyien Németországba költöztek. Németország befogadta őket, és nagyon emberségesen bánt velük. És íme, ők elárulták Németországot minden egyéb ok nélkül, minthogy ők meg akarták szerezni Palesztinát az ő úgynevezett "zsidó nemzeti otthonukat".

Most Nahum Sokolov és a többi nagy vezető és nagy név, akikről olvasni lehet ma a cionizmussal kapcsolatban, 1919-ben, 1920-ban, 1921-ben, 1922-ben és 1923-ban megírták az újságokban - és az újságok tele voltak kommentárjaikkal - a németek zsidókkal szembeni érzéseit, a nagy vereség nyomán, amelyet az Egyesült Államok zsidó közbelépésre történt háborúba léptetésének köszönhettek. Ezt maguk a zsidók ismerték el. Nem arról volt tehát szó, hogy a németek 1919-ben rájöttek arra, hogy egy pohár zsidó vér ízletesebb, mint a Coca-Cola vagy a müncheni sör. Nem volt vallásos színezete. Nem volt csupán vallási hiten alapuló ellenérzés velük szemben. Politikai ügyről volt szó. Gazdaságiról. Minden volt, csak nem vallási ügy. Senki nem törődött Németországban azzal, hogy egy zsidó hazamegy, lehúzza a rolóit és elmondja a "Shema Yisroel"-t vagy a "Miatyánkot". Senki nem törődött ezzel jobban Németországban, mint ahogy mi itt, az Egyesült Államokban. Az, hogy ez az érzés kifejlődhetett később Németországban, egyetlen dolognak tulajdonítható: a németek a zsidókat tartották felelősnek teljes vereségükért.

Az első világháború olyan okokért indult Németország ellen, amelyekért nem Németország volt felelős. Semmiben sem voltak bűnösök. Túlságosan sikeresek voltak. Megépítettek egy nagy hajóhadat, fejlesztették a világkereskedelmet. Emlékezzenek csak arra, hogy a francia forradalom idején Németország háromszáz kicsi városállamból, fejedelemségből, nagyhercegségből és hasonlókból állt. Háromszáz különböző kicsi politikai egységből. És közben a Napóleon és Bismarck közti időszakban sikerült egy állammá egyesülniük. Ötven év alatt pedig a világ egyik legnagyobb hatalmává váltak. Hajóflottájuk Nagy-Britanniáéval versenyzett, és a világ minden táján kereskedtek, olcsóbban szállítottak versenytársaikkal és jobb termékeket állítottak elő. Mi lett ennek a következménye?

Anglia, Franciaország és Oroszország összeesküdött, hogy megtépázzák Németországot. Nincs történész a világon, aki meggyőző okot tudna nyújtani arra, hogy ez a három ország miért döntött úgy, hogy letörli Németországot a politikai térképről. Amikor Németország felismerte, hogy a zsidók voltak felelősek a vereségéért, ezt zokon vették. De egyetlen zsidónak a haja szála sem görbült meg érte. Egyetlenegy hajszál sem. Tansill professzor a Georgetown Egyetem tanára, aki kutathatta a külügyminisztérium valamennyi titkos dokumentumát, írt erről a könyvében. Idézi a külügyminisztérium egyik jelentését, amelyet Hugo Schönfelt, egy zsidó készített, akit Cordell Hull küldött Európába 1933-ban azért, hogy megvizsgálja az úgynevezett politikai bebörtönzöttek táborait, ő az, aki leírta, hogy nagyon jó állapotban találta őket. Kiváló állapotban voltak és mindenkivel jól bántak. A táborok kommunistákkal voltak tele. Nos, sokan közülük zsidók voltak, minthogy Európában ebben az időben a kommunisták 98 %-a zsidó volt. Volt még néhány pap és lelkész ott, valamint szakszervezeti vezető és szabadkőműves, valamint mások, akiknek nemzetközi kapcsolatai voltak.

Némi háttérinformáció szükséges. 1918-tól 1919-ig a kommunisták voltak hatalmon Bajorországban egy rövid ideig. Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht és egy csoport más zsidó vette át a kormányzást néhány napra (Berlinben - D. J.). A császár a háború befejeztekor ténylegesen Hollandiába menekült, mert attól tartott, hogy a kommunisták kerülnek hatalomra Németországban ugyanúgy, mint Oroszországban, és hogy ugyanarra a sorsra jut, mint a cár. Így tehát biztonsági okokból Hollandiába menekült. Miután a kommunista fenyegetést sikerült elhárítani, a zsidók tovább dolgozhattak, és megpróbálták visszanyerni korábbi helyzetüket. A németek harcoltak ellenük, ahogy csak tudtak, de anélkül, hogy a hajuk szálát is bármelyiküknek meggörbítették volna. Hasonló módon küzdöttek ellenük, ahogyan a mi országunkban a prohibicionisták (az általános alkoholtilalom hívei - D. J.) harcoltak a szesziparban érdekeltekkel szemben. Senkire nem fogtak fegyvert. Nos, ily módon harcoltak a zsidók ellen is Németországban. Ebben az időben - gondolják csak el - a 80-tól 90 millióig becsülhető németek között csak 460 ezer zsidó élt. Mindössze Németország lakosságának 0,5 %-a volt zsidó. Ugyanakkor az ő ellenőrzésük alatt állt a sajtó és ők kontrollálták a gazdaság nagy részét, mert nekik rendelkezésükre állt az olcsó pénz abban az időben, amikor a márka leértékelődött és gyakorlatilag mindent felvásároltak.

A zsidók megpróbálták elrejteni ezt a tényt. Nem akarták, hogy a világ valóban értse, hogy ők eladták Németországot, és a németek ezért haragudtak rájuk.

A németek megfelelő intézkedéseket hoztak a zsidókkal szemben. Hogy úgy mondjam, mindenütt diszkriminálták őket, ahol csak tudták. Elkerülték őket. Hasonló módon, ahogy mi mellőznénk a kínaiakat, a négereket vagy a katolikusokat ebben az országban, ha elárulnának minket az ellenségnek, és emiatt vereséget szenvednénk. Egy idő múlva a zsidók összehívtak egy találkozót Amszterdamban. A világ minden országából érkeztek zsidók erre a találkozóra 1933 júliusában. Ezt üzenték Németországnak: "Menesszétek Hitlert és helyezzetek vissza minden zsidót korábbi pozíciójába akár kommunista volt, vagy bármi is volt. Nem bánhattok velünk így, ahogy teszitek. És mi, a világ zsidói, ultimátumot intézünk hozzátok." El lehet képzelni, hogy erre mit válaszoltak a németek. Nos, mit tettek a zsidók?

1933-ban, amikor Németország visszautasította, hogy alávesse magát az amszterdami zsidó világkonferencia ultimátumának a konferencia félbeszakadt és Samuel Untermyer, aki az amerikai küldöttség feje volt és az egész konferenciának az elnöke, az Egyesült Államokba utazott és a gőzhajóról egyenesen a Columbia Broadcasting System stúdióiba ment és rádióüzenetet intézett az egész Egyesült Államokhoz, amelyben gyakorlatilag bejelentette: "A világ zsidósága szent háborút üzen Németországnak. Szent konfliktusban állunk a németekkel szemben, megadásra kényszerítjük őket, kiéheztetéssel. E célból világszintű bojkottot kezdeményezünk velük szemben. Ez el fogja pusztítani őket, mivel létük a külkereskedelmi exporttól függ."

Tény, hogy Németország élelmiszer-szükségletének kétharmadát külföldről kell behoznia, és ezt csak akkor tudja megtenni, ha van exportjövedelme. Ha Németország nem tud exportálni, akkor lakossága kétharmadának éheznie kell. Nem lesz több élelmiszer, mint amennyi az egyharmad táplálásához szükséges. Ebben a deklarációban, amely itt van nálam, és amely megjelent a New York Times 1933. augusztus 7-i számában, Samuel Untermyer melldöngetően állította, hogy "Ez a gazdasági bojkott a mi önvédelmi eszközünk. Roosevelt elnök támogatta a gyakorlatba átültetését a Nemzeti Újjáépítési Igazgatásban (National Recovery Administration - D. J.)", amelynek keretében mindenkit bojkottálni kellett, ha a New Deal által lefektetett szabályokat nem követte, amelyre néhányan Önök közül még emlékezhetnek, és amelyet a Legfelsőbb Bíróság ebben az időben alkotmányellenesnek minősített. Mindazonáltal a világ zsidósága meghirdette a bojkottot Németország ellen és ez olyan hatékony volt, hogy többé nem lehetett találni semmiféle árut semmilyen üzletben a világon azzal a jelzéssel, hogy "Made in Germany". A Woolworth cégnek az egyik vezetője elmondta nekem, hogy ténylegesen több milliárd dollár értékű fazekasárut és étkészletet dobtak a folyóba, mert üzleteiket bojkottálták, ha bárki is talált egyetlen egy edényt a "Made in Germany" márkajelzéssel. Ebben az esetben tiltakozók jelentek meg olyan feliratokkal, hogy "Hitler", "gyilkos" és így tovább, valami olyasmi történt, mint Délen az ülősztrájkok során.

Az egyik üzletben, amely az R. H. Macy üzletlánchoz tartozik, amelyet egy Straussnak nevezett család ellenőrzött, akik történetesen zsidók voltak, egy asszony talált egy harisnyát, amely Chemnitz-ből érkezett ezzel a jelzéssel, "Made in Germany". Nos, ezek pamutharisnyák voltak és már ott lehettek vagy húsz éve. Azóta már sok éve figyelem a nők lábait és régóta nem láttam pamutharisnyát rajtuk. Láttam, ahogy a Macy-t bojkottálták, emberek százai tüntettek, hordozva a feliratokat "gyilkosok", "hitleristák" és ehhez hasonlókat. Nos, eddig az időig egyetlen haja szála sem görbült meg egyetlen zsidónak sem Németországban, nem volt szenvedés, éhezés, gyilkosság, semmi sem történt. A németek természetesen ezt kérdezték: "Kik ezek az emberek, akik bojkottot hirdetnek ellenünk, és munkanélkülivé teszik népünket, arra kényszerítve gyárainkat, hogy leálljanak? Kik ők, hogy ezt tegyék velünk?" Természetesen megnehezteltek érte, természetes, hogy horogkereszteket festettek a zsidó üzletekre. Miért menjen be egy német és adja oda a pénzét az üzlettulajdonosnak, aki részt vesz egy bojkottban, amelynek a célja kiéheztetni Németországot, azért, hogy alávesse magát a világ zsidóságának, akik diktálni akarják, hogy ki legyen a miniszterelnök vagy a kancellár. Nos, ez nevetséges.

A bojkott folytatódott bizonyos ideig, de csak 1938-ban, amikor egy fiatal lengyel zsidó besétált Németország párizsi nagykövetségére és lelőtte ott az egyik német hivatalnokot, kezdtek a németek valóban durvák lenni a zsidókhoz Németországban. Ekkor már sor került a kirakatok betörésére, utcai erőszakosságokra és ehhez hasonlókra. Nem szeretem használni az "antiszemitizmus" kifejezést, mert nincs értelme, de mivel még mindig jelent valamit az Önök számára, így hát mégiscsak használnom kell. Az egyedüli oka annak, hogy volt valamennyi ellenérzés Németországban a zsidókkal szemben, az volt, hogy felelősek voltak az első világháborúért és a világszintű bojkottért. Végső soron a második világháborúért is felelősek voltak, mert amikor mindez kicsúszott az ellenőrzés alól, elkerülhetetlenné vált, hogy a zsidók és Németország egymásnak feszítsék szarvaikat egy háborúban, kiderítve, hogy melyikük éli túl. Azalatt az idő alatt, amíg én Németországban éltem, felismertem, hogy a németek úgy látták, hogy Európa vagy keresztény lesz vagy kommunista, mert köztes állapot nincs. Ezért újra fegyverkeztek. 1933 novemberében az Egyesült Államok elismerte a Szovjetuniót. A Szovjetunió egyre hatalmasabbá vált és Németország tudta, hogy hamarosan rá kerül a sor, hacsak nem elég erős. Ez hasonló ahhoz, amit mi ebben az országban ma mondunk. "Hamarosan ránk kerül a sor, hacsak nem vagyunk elég erősek." Kormányunk évi 83-84 milliárd dollárt költ fegyverkezésre. (Ez 1961-es adat, 2006-ban már több mint 500 milliárdot tett ki az Egyesült Államok hadi kiadása. - D. J.) Védelem, ki ellen? Védekezés az ellen a 40 000 moszkvai kis zsidó ellen, akik átvették Oroszországot és aztán az ő fondorlatos módjukon ellenőrzésük alá vették a világ sok más országát.

Ami ezt az országot illeti, ez a harmadik világháború szélére sodródott, amelyből nem kerülhetünk ki győztesen, s ez olyasmi, ami megragadja a képzeletem. Tudom, hogy a nukleáris bombákat megatonnákkal mérik. A megatonna az a kifejezés, amit 1 millió tonna TNT jelölésére használnak. A mi nukleáris bombáink robbanóereje tíz megatonna, vagyis tízmillió tonna TNT volt, amikor először kifejlesztették őket. Most nukleáris bombáink kapacitása 200 megatonna és Isten tudja, hogy mennyi megatonnát tesznek ki a Szovjetunió nukleáris bombái.

Mivel kell szembenéznünk? Ha kirobbantjuk a világháborút, az nukleáris háborúvá alakulhat át, és vége az emberiségnek. Miért kellene egy ilyen háborúnak bekövetkeznie? Akkor kerül rá sor, ha a harmadik felvonás előtt felmegy a függöny. Az első felvonás az első világháború volt, a második felvonás a második világháború volt, a harmadik felvonás a harmadik világháború lesz. A világ zsidósága, a cionisták és hitsorsosaik mindenütt úgy döntöttek, hogy ismét felhasználják az Egyesült Államokat azért, hogy végleg megszerezhessék Palesztinát, mint az ő világkormányuk központját. Ez úgy igaz, ahogy itt állok Önök előtt. Nem egyedül én olvastam ezt, de sokan olvasták azok közül is, akik itt vannak, és ez jól ismert az egész világon. Mit fogunk tenni? Az élet, amit Önök megmentenek, a fiaik élete lehet. Az Önök fiai úton lehetnek a háborúba már ma éjjel. És Önök ezt nem tudják jobban, mint ahogy azt tudták, amikor 1916-ban Londonban a cionisták megállapodtak a brit háborús kabinettel, hogy elküldik az Önök fiait az európai háborúba. Tudták ezt Önök akkor? Egyetlen személy sem tudta azt az Egyesült Államokban, nem volt megengedve Önöknek, hogy ezt tudják, ki tudta? Wilson elnök tudta, House ezredes tudta, más beavatottak tudták.

Én tudtam. Volt némi ismeretem arról, hogy mi folyik: én voltam az idősebb Henry Morgenthau összekötője az 1912-es elnökválasztási kampányban, amelyben elnökké választották Wilsont, és sok minden elhangzott a hivatali szobákban. Én idősebb Henry Morgenthau "bizalmi embere" voltam, aki a pénzügyi bizottság elnöke volt és én tartottam a kapcsolatot közte és Rollo Wells (Rollo vagy Rolla Wells ugyanazt a személyt jelöli. - D. J.), a párt pénztárnoka között. Ezeken a találkozókon együtt ültem az asztalnál a többiekkel, Wilson elnökkel az asztalfőn, és fültanúja voltam annak, amikor elültették Wilson agyába a sávos jövedelemadó ötletét, valamint azt, amiből később a Federal Reserve lett és hallottam, amikor tájékoztatták a cionista mozgalomról. Brandeis főbíró és Wilson elnök olyan közel állt egymáshoz, mint a kezemen két ujj. Woodrow Wilson elnök éppen úgy nem értette, mi történik körülötte, mint egy újszülött csecsemő. Így léptünk be az első világháborúba, miközben mi valamennyien aludtunk. Elküldték fiainkat, hogy lemészárolják őket. Miért? Azért, hogy a zsidók megszerezhessék Palesztinát, mint "saját birodalmukat". Annyira megtévesztették az embert, hogy nem tudhatta, hogy éppen jön vagy megy.

Most bármely bíró, aki megbíz egy esküdtszéket, azt mondja: "Uraim, bármely tanúnak az egész vallomását figyelmen kívül kell hagyniuk, akit akárcsak egy hazugságon is rajtakaptak." Nem tudom, melyik államból érkeztek, de New York államban így tájékoztatja a bíró az esküdtszéket. Ha egy tanú hazudott, az egész vallomását figyelmen kívül kell hagyni.

Milyen tényeket mondhatunk a zsidókról? (Zsidóknak nevezem őket, mert úgy ismertek, hogy "zsidók". A magam számára nem nevezem őket zsidóknak, úgy hivatkozom rájuk, mint "úgynevezett zsidók", mert én tudom, hogy kik ők.) A keleti zsidók, akik a 90 %-át alkotják a világ azon népességének, akik magukat "zsidóknak" nevezik, eredetileg kazárok voltak. Harcias törzset alkottak, és mélyen Ázsia szívében éltek. Olyan harciasak voltak, hogy még az ázsiaiak is elűzték őket Ázsiából Kelet-Európába. Létrehoztak egy nagy, 800 000 négyzetmérföld (2 072 000 négyzetkilométer - D. J.) nagyságú Kazár Királyságot. Ebben az időben Oroszország még nem létezett, sem számos más európai ország. A Kazár Királyság volt a legnagyobb egész Európában, olyan nagy és hatalmas, hogy amikor más európai uralkodók háborút viseltek, a kazárok kikölcsönöztek nekik 40 000 katonát, ilyen nagyok és hatalmasok voltak.

Fallosz-imádók voltak. Ez obszcén kultusz, és nem akarok most belemenni a részletekbe, de ez volt az ő vallásuk, mint ahogy ez volt sok más pogány és barbár vallása az egész világon. A kazár uralkodó annyira kiábrándult királyságának elfajzása miatt, hogy elhatározta, felveszi az egyik úgymond monoteista hitet (egyistenhitű vallást - D. J.) - vagy a kereszténységet, vagy az iszlámot, vagy pedig ami ma úgy ismert, mint judaizmus, amely valójában talmudizmus. Megtáncoltatva az asztalt, elkántálták az "eeny, meeny, miney, moe"-t (egy tapssal kísért népszerű gyerekjáték - D. J.) és kiválasztották az úgynevezett judaizmust maguknak. Így ez lett az államvallás. Elküldték képviselőiket Pumbedita és Sura talmudista iskoláiba, és rabbik ezreit hívták meg, zsinagógákat és iskolákat nyitottak és az emberek így váltak azzá, amit "zsidóknak" hívunk.

Nem volt egy sem közülük, akinek valaha is lett volna olyan őse, aki betette a lábát a Szentföldre. Nemcsak az Ótestamentum történetében, de egészen vissza az idők kezdetéig egyetlen egy sem közülük! Mégis ők a keresztényekhez jöttek és arra kértek minket, hogy támogassuk az ő fegyveres felkelésüket Palesztinában ezt mondva: "Önök segíteni akarják Isten Választott Népét, hogy visszatérhessen az Ígéret Földjére, ősi otthonába, nemde? Ez az Önök keresztény kötelessége. Egyik fiunkat odaajándékoztuk Önöknek, mint az Önök Istenét és megmentőjét, most vasárnaponként templomba járnak és térdepelve imádnak egy zsidót. És mi vagyunk a zsidók."

De ők pogány kazárok, akik ugyanolyan módon tértek meg, mint ahogy az írek is áttértek a kereszténységre. Éppen olyan nevetséges a "Szentföld lakóinak" nevezni őket, mintha az 54 millió kínai mohamedánt "araboknak" hívnánk. Mohamed csak i. u. 620-ban halt meg, és azóta 54 millió kínai választotta az iszlámot saját vallásának. Nos, gondolják csak meg, hogy Kínában 2000 mérföldre (3200 kilométerre - D. J.) Arábiától, Mekkától, Mohamed születési helyétől 54 millió kínai úgy döntene, hogy most már "arabnak" nevezi magát. Önök azt mondanák, na, ezek holdkórosok. Bárki, aki azt hiszi, hogy 54 millió kínaiból arab lett, azt ütődöttnek kell tekinteni. Mindössze annyit tettek, hogy áttértek egy vallásos hitre, amely az arábiai Mekkában született. Ugyanez a helyzet az írekkel. Amikor az írek keresztényekké váltak, senki sem szorította őket az óceánba és senki sem importált a Szentföldre újabb lakókat. Nem váltak más néppé, ugyanaz a nép maradtak, csak a kereszténységet fogadták el vallási hitként.

A kazárok, ezek a pogányok, ázsiaiak, turko-finnek, a mongoloid fajhoz tartoztak, akiket kiszorítottak Ázsiából Kelet-Európába. Mivel uralkodójuk áttért a talmudista hitre, az alattvalóknak nem volt ebben a kérdésben más választási lehetőségük. Ugyanez volt a helyzet Spanyolországban: ha a király katolikus volt, mindenkinek katolikussá kellett lenni, ha ezt valaki nem tette, akkor távoznia kellett Spanyolországból. A kazárokból így lettek azok, akiket ma "zsidóknak" hívunk.

Képzeljék el milyen együgyű dolog lenne, ha a világ nagy keresztény országai ezt mondanák: "Arra fogjuk használni hatalmunkat és tekintélyünket, hogy visszatelepítsük Isten Választott Népét ősi otthonába, az Ígéret Földjére." Lehetne ennél nagyobb hazugságot mondani? De mivel ők ellenőrzik az újságokat, a folyóiratokat, a rádiót, a televíziót, a könyvkiadást, a hitszónokokat a szószéken és a hordószónok politikusokat, akik ugyanazt mondják, ezért nem meglepő, hogy Önök elhiszik ezt a hazugságot. El fogják hinni, hogy a fekete fehér, ha elég gyakran hallják. Nem fogják többé feketének tartani a feketét, és fehérnek kezdik nevezni. És senkit nem lehet ezért felelőssé tenni. Ez a történelem egyik legnagyobb hazugsága. Ez az alapvető oka annak a nyomorúságnak, ami a világot sújtja.

Tudják Önök, hogy mit tesznek a zsidók az Engesztelés Napján, amit Önök olyan szentnek gondolnak? Köztük voltam, ez nem szóbeszéd. Nem azért vagyok itt, hogy uszítsak, hanem hogy tényekről számoljak be. Amikor Engesztelés Napján elmennek a zsinagógába, fel kell állniuk az első imánál, hogy együtt mondják. Ez az egyetlen ima, aminél állni kell. Háromszor elismételnek egy rövid imát, amelyet Kol Nidre-nek neveznek. Ebben az imában megállapodnak a Mindenható Istennel, hogy bármely eskü, fogadalom és kötelezettségvállalás, amelyet a következő tizenkét hónapban tesznek, érvénytelen és meg nem történtnek tekintendő, nem lesz semmilyen erejük vagy hatásuk. A Talmud továbbá azt tanítja, hogy bármikor esküt és fogadalmat, vagy kötelezettségvállalást teszel, emlékezned kell a Kol Nidre imára, amit elmondtál az Engesztelés Napján, és ezáltal mentesülsz a vállalt kötelezettségek teljesítése alól. Mennyire számíthatnak Önök az ő hűségükre? Annyira számíthatnak a lojalitásukra, amennyire a németek számíthattak 1916-ban. Hasonló sorsunk lesz, mint amilyet Németország elszenvedett és hasonló okból. (Így fejeződik be Benjamin Freedman interneten - www.biblebelievers.org.au/benjamin.htm - olvasható, 1961-ben, Wahingtonban elmondott beszéde.)

Miért tisztességtelen vagy ostoba - vagy mindkettő - a Kongresszus?

(Ez a címe Benjamin H. Freedman 1975-ben New Yorkban publikált írásának, amelyet maga a szerző adott ki a saját neve alatt. Benjamin Freedman magát a Béke és Igazságosság Palesztinában Liga nevű, 1946-ban létrehozott szervezet alapítójának nevezi. Az alábbiakban közöljük teljes terjedelmében Benjamin H. Freedman írásának magyar változatát.)

"James A. Malcolm Oxfordban iskolázott örmény volt, akit az örmény érdekek képviseletével bíztak meg a világháború után. Hivatalos meghatalmazásánál fogva a brit kormány keleti ügyekben illetékes tanácsadója volt. Ily módon folyamatos kapcsolatban állt a Cabinet Office-szal (a Kormány Hivatalával), a Külügyminisztériummal és a Hadügyminisztériummal, valamint a Franciaország és más szövetséges országok londoni nagykövetségeivel. Gyakran ellátogatott Párizsba, hogy konzultációkat folytasson kollégáival és a vezető francia kormánytisztviselőkkel. Szenvedélyesen törekedett a szövetségesek győzelmére. Amikor 1944-ben londoni otthonát a német repülőgépek lebombázták, elkészítette a következő beszámolót, amely önmagáért beszél. James A. Malcolm attól tartott, hogy nem éli túl a német támadásokat és hogy ne vesszen el mindaz, amit ő fontos információnak tartott, leírta, és átadta a British Museum-nak, hogy az őrizze meg az utókor számára. Időközben kiderült, hogy Malcolm feljegyzései azok közé a fontos dokumentumok közé tartoznak, amelyek megvilágítják, hogy miként manőverezték bele az Egyesült Államokat az első világháborúba. A következőkben szó szerint ismertetjük:

"A War Cabinet Office-ban, a Whitehall Gardens-ben tett egyik látogatásom során 1916 nyár végén Sir Mark Sykes-et kevésbé derűlátó hangulatban találtam... Megkérdeztem, hogy mi bántja?... Megemlítette a Franciaországban kialakult patthelyzetet, a tengeralattjáró hadviselés növekvő fenyegetését, az Oroszországban kialakuló veszélyes helyzetet és általában véve a sivár kilátásokat... A kormány aggodalommal várta az Egyesült Államok beavatkozását...

Arra gondolt, hogy megszerzi a fontos zsidó befolyást az Egyesült Államokban, de ezt nem tudta sikeresen megvalósítani... Az Amerikából érkező jelentések a többségében német származású gazdag amerikai zsidó bankárok és kereskedőház-tulajdonosok, valamint az általuk informált zsidó újságírók körében uralkodó erős német-barát beállítódásról számoltak be... Megkérdeztem, hogy milyen érvekkel vagy különleges megfontolásokkal próbálták megnyerni a szövetségesek számára az amerikai zsidóságot... Sir Mark azt válaszolta, hogy ő ugyanazokat az érveket használta velük szemben is, mint másutt, azaz mi fogunk idővel győzni és előnyösebb a nyertes oldalán állni...

Tájékoztattam, hogy van egy módszer, amellyel meg lehetne nyerni teljes mértékben a szövetségesek számára az amerikai zsidóságot, és érdekeltté lehet tenni őket a szövetségesek győzelmében, minthogy a világ zsidósága számára csak ez biztosíthat tartós előnyt: a következőket mondtam neki: 'Nem a megfelelő irányban halad... Ismeri a cionista mozgalmat?...' Sir Mark bevallotta, hogy tájékozatlan erről a mozgalomról és ekkor informáltam róla levonva a következtetést 'Önök csak egy módon nyerhetik meg mindenütt a zsidók rokonszenvét, és ez az, hogy felajánlják megszerezni és biztosítani a számukra Palesztinát...' Sir Mark megdöbbent és bevallotta, hogy teljesen új volt számára, amit közöltem vele és mély benyomást tett rá...

Megemlítette, hogy Lord Milner behatóan érdeklődik a zsidó nemzeti mozgalom iránt, de nem lát semmilyen lehetőséget arra, hogy Palesztinát odaígérjék a zsidóknak... Azt válaszoltam, hogy véleményem szerint csak ezen az úton lehet elérni a kívánt eredményt és megemlítettem, hogy Wilson elnök egyik legbizalmasabb barátja, akinek a humanista nézeteit rendkívül tiszteli, Brandeis főbíró a legfelsőbb bíróság bírája, aki egyben meggyőződéses cionista...

Ha meg tudja szerezni a War Cabinet garanciáját arra, hogy segíteni fog abban, hogy megszerezzék Palesztinát a zsidóknak, akkor csaknem biztos, hogy a semleges országok zsidó közösségei is angol-barátok lesznek és a Szövetségesek oldalára állnak. Közöltem, hogy véleményem szerint elegendő lenne, ha én személyesen meggyőződhetnék a War Cabinet szándékainak őszinteségéről, úgyhogy én felkereshessem a cionistákat és közölhessem velük 'ha ti segítitek a Szövetségeseket, akkor a britek támogatni fogják Palesztina biztosítását a zsidók számára'...

Néhány nap múltán tájékoztatott, hogy a kormány elfogadta javaslatomat és felhatalmaz a cionistákkal való tárgyalás felvételére... Azok az üzenetek, amelyeket az oroszországi cionista vezetőknek küldtek, azt a célt szolgálták, hogy buzdítsa őket és megszerezze támogatásukat a Szövetségesek számára. További üzenetek mentek a semleges országok zsidó vezetőihez és mindez azt eredményezte, hogy a zsidók körében mindenütt megerősödött a Szövetségesek iránti szimpátia...

Egy gazdag és befolyásos cionistaellenes zsidó bankárnak megmutatták a táviratot, amely tájékoztat arról, hogy feltételesen a zsidóknak ígérték Palesztinát... Ez rendkívül megindította őt és közölte: 'Hogyan tudna egy zsidó elutasítani egy ilyen ajándékot?'...

Mindezekre a lépésekre Brandeis főbíró tudtával és jóváhagyásával került sor, aki dr. Weizmann-nal (a cionista mozgalom vezetőjével) folyamatosan táviratokat váltott... Sok aggodalommal teli hét és hónap után az elhintett mag termékeny talajra talált és a kormány a cionizmus támogatójává vált... A Nyilatkozat időpontja 1917. november 2-a és a történelemben Balfour-Deklarációként vált ismertté... Ez kötelezettséget vállal annak a brit ígéretnek a teljesítésére, hogy Anglia segíteni fogja a zsidókat Palesztina megszerzésében.

Chaim Weizmann értesítette a vezető cionistákat az Egyesült Államokban Louis Dembitz Brandeis a legfelsőbb bíróság bíráját, hogy Nagy-Britannia odaígérte Palesztinát a "világ zsidóságának" ha Wilson elnök hadat üzen Németországnak és belép a háborúba Nagy-Britannia szövetségeseként. Brandeis főbírót a legfelsőbb bíróságra Samuel Untermyer, nagy befolyású zsidó ügyvéd ajánlására nevezték ki. Untermyer-t felfogadta ügyvédjének az akkori elnök, Woodrow Wilson egyik korábbi szeretője azért, hogy házassági ígéret megszegése címén indítson pert ellene röviddel azt követően, hogy az elnök elfoglalta hivatalát a Fehér Házban. Untermyer ügyfele 40 000 dollárt követelt Wilson elnöktől, amelyet nem volt képes előteremteni. Untermyer azért, hogy segítségére legyen barátjának, Wilson elnöknek ebben a kényes helyzetben, amelybe került, felajánlotta, hogy kifizeti a 40 000 dollárt Wilson elnök korábbi kedvesének saját pénzéből, ha viszonzásként Wilson elnök ígéretet tesz arra, hogy megüresedés esetén azt a személyt fogja kinevezni az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságába, akit Untermyer választ ki.

Ez a nap hamarosan elérkezett, amikor újabb megüresedésre került sor a legfelsőbb bíróságon. Untermyer előterjesztette barátjának, Louis Dembitz Brandeis-nek, egy bostoni zsidó jogásznak a nevét, hogy vele töltsék be a megüresedett helyet. Untermyer azzal magyarázta ezt a szándékát, hogy eddig még egyetlen egy zsidó származású sem töltött be főbírói helyet az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságában, ezért ő azt szeretné, ha most Brandeis-et neveznék ki. Wilson elnök és Brandeis főbíró egyaránt tudatában volt annak, hogy milyen körülmények között került sor a kinevezésre. Hamarosan szoros barátokká váltak. Wilson elnök megbízott Brandeis főbíróban, mint kormányzati tanácsadóban. Amikor Chaim Weizmann bizalmasan tudatta Brandeis főbíróval, hogy megállapodást kötött a brit háborús kormánnyal, Brandeis azt is közölte Wilson elnökkel, hogy Németország olyan provokációt követett el, amely igazolásul szolgálhat egy Németország elleni amerikai hadüzenethez. Wilson elnök azonban ebben az évben azzal a jelszóval kampányolt újraválasztásáért, hogy "ő az, aki távoltartott minket a háborútól". Brandeis főbíró ezért nem tudta rávenni Wilson elnököt, hogy ekkor üzenjen hadat Németországnak. A német "bűnösség" további bizonyítékára volt szükség. (És így gondoskodtak is arról.) Az a publicitás, amit a Dover és Calais között közlekedő S. S. Sussex személyszállító komphajó elleni állítólagos német támadásnak adtak, amelyben 38 amerikai vesztette az életét azt eredményezte, hogy az Egyesült Államok 1917. április 6-án hadat üzent Németországnak. Az S. S. Sussex ténylegesen egy kis észak-angliai kikötőben rejtőzködött, és egyetlen amerikai sem vesztette életét. Az Egyesült Államok belépése a háborúba Nagy-Britannia szövetségeseként azzal járt, hogy Németország elsöprő vereséget szenvedett 1918-ban az első világháborúban.

Az Egyesült Államoknak az európai háborúba történő belépését követően sok németországi zsidónak a magatartása megváltozott. Az 1840-ben elfogadott Emancipációs Ediktum óta a Németországban élő zsidóknak a többi német polgárral egyenlő jogokat biztosítottak. Mentesek voltak a kvótarendszertől, amely az összes többi európai országban érvényes volt. Valamennyi más európai országból, ahol a kvótarendszer érvényesült, a zsidók tömegesen mentek tanulni és dolgozni Németországba. Amikor azonban a nemzetközi cionizmus ígéretet kapott az angoloktól Palesztinára vonatkozóan, minden megváltozott. A zsidók, beleértve sok Németországban élő zsidót is, minden lehetséges módon elősegítették Németország vereségét. Ez, valamint a szélsőségesen megbénító és bosszúálló 1918-as békefeltételek voltak a mélyen fekvő okai a háború utáni zsidóellenes érzelmeknek Németországban. Ily módon azok a zsidó intrikák, amelyek célja az volt, hogy megszerezzék a maguk számára Palesztinát, meghatározták az első világháború kimenetelét és előkészítették a második világháborút.

Franklin Delano Roosevelt azzal teljesítette a zsidók iránti kötelezettségeit, hogy belemanőverezte az Egyesült Államokat a második világháborúba. Németország semmiféle okot nem adott az Egyesült Államoknak és semmiféle provokációt nem k