Már az elvárásoknál maradva, a pedagógusoktól azt várjuk, hogy segítsék tanítványaik képességének, tehetségének minél hatékonyabb és sokoldalúbb kibontakozását, - személyiségüket tisztelve, neveljék őket méltóságos kötelességtudásra, - vidám fiatalokká.

A tudomány annak a bonyolult, kifinomult és bámulatba ejtő Világegyetemnek a kifürkészése, amelyben élünk. Akik ezzel foglalkoznak, legalább alkalmanként átélik azt a felszabadult örömet, amelyet Szókratész a legteljesebb emberi élménynek nevezett. Rá kell jönni, hogy a dolgokat megismerni nem kötelesség, hanem gyönyör. (Hegedüs Géza) A reménytelenség kínos esztendeiben, ami nem biztatott semmi kilátással az örményvölgyiek ősi „munkadala” emlékeztetett sokakat a fájdalmas nehéz gyermekévekre:

„Elmúlnak a bánat napjai egyszer
Mint téli napok, úgy jönnek és mennek.
A fájdalmak soká nem időznek,
Mint bolti vevők, úgy jönnek és mennek.”

Nagy tényező a rendszeres oktatást nyújtó intézmény a társadalmi életben. Jó tudnunk, hogy minden „nagydolog” először a szívben születik. És a tanulóból akkor lesz tanítvány, ha érzi, hogy „szívben hordozott”. Az iskola pedig a társadalom, a nemzet szíve. Legtöbbször a kulturált, minden igényt kielégítő oktatás megvalósulását várjuk a felújított és korszerűsített széppé tett iskolában, tegyük azt is hozzá – biztonságos környezetben.

Úzussá vált iskolai évkezdéskor a szülők felkérése, hogy legyenek – korábbi jogszokás szerint – társai, partnerei a tehetséggondozó vagy éppen felzárkóztató integrációs nevelés feltételrendszerében, célszerű biztosításában. Igazi szülő fogalmában az apa, illetve anya, a gyermek szempontjából az, aki őt szülte, és a szívben hordozott álmok konszonáns megvalósulásának együttesét értjük. Mert a gyermek, nevelő és szülő hármasságban rejlik az egység: szülő – hely – föld – haza. „A tudomány élő kíváncsiság és alkotó türelmetlenség, az igazi öröm és a kiérdemelt szerénység forrása”- fogalmazott Falus András. Az élethosszig tartó közös tanulás Isten ajándéka. Immáron ne egymás bántogatásában legyenek naggyá a mi gyermekeink: én vagyok! -, hanem én is vagyok. Történjék bármi is velünk ebben az esztendőben, mi mindig otthon maradunk: egymás szívében!

Csak gyűjtögettem a perceket, mint mókus a mogyorót – sokan így gondolnak az időre. Fel akarják halmozni, ahelyett, hogy próbálnák megélni – üzeni Charlie Huston. Vigyázzunk az időre, mert ma velünk „csinálódik” (íródik) a történelem. Mediterrán mítoszok, szállóigék, Tagore-mondások szégyenülnek meg, nagy jeles pedagógusok, tudósok idézik, - magam pedig közvetítem – írja Schramek Kornélia, Goethe szavait: „A gyermekeknek két dologra van szükségük: gyökerekre és szárnyakra.”

Igényt kielégítő gyökér a szív, a szülői ház, az a szeretet és gondoskodás, amelyet magukkal hoznak a közösségbe kerülő vagy a visszatérő gyermekek. Ezt a gyökeret, sokszor hajszálgyökeret – melynek megsemmisüléséhez nagyon kevés hiányzik – a gyengébb képességű, hátrányos helyzetű gyermek „szárnyalásához” pedig a nevelő szíve kell!

A ma iskolája a nemzet élni akarását, az összefogás megtartó erejét hirdeti. Igaz, hogy a tudás gyökerei keserűek, de gyümölcsei édesek. És azt ne engedjük, hogy a matematikai érvelésre a biológiai realitás előtt elvakuljunk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés