További kérdés, hogy ha minderre nincs lehetőségük, akkor vajon felelnek-e a választópolgárok saját kormányaik döntéseiért? Az ún. harmadik világ nagy népességű fejlődő országaiban, mint például Indiában vagy Brazíliában, a lakosság túlnyomó többsége többször is a szélsőséges neoliberális gazdasági átalakítások ellen szavazott, amelyeket szépítgetve és megtévesztően reformoknak neveznek. Ezeknek a választásoknak azonban rendszerint elsikkadt az eredménye, hiszen a pénzimpérium tulajdonos érdekcsoportjai által ellenőrzött tömegtájékoztatás ezeket eltusolta.

Nem sokkal jobb a helyzet a pénzimpérium által egyre szorosabban ellenőrzött Egyesült Államokban sem. A legutóbbi elnökválasztáson is csak a Yale Egyetem Skull and Bones titkos szervezetéhez tartozó két személy - George W. Bush és John Kerry - közül választhattak az amerikaiak. Némi személyi változásra sor került volna, ha John Kerry kerül a Fehér Házba, de változatlanul folytatódott volna a pénzimpérium hatalmi köreit kiszolgáló politika. A tényleges hatalom a pénzrendszert tulajdonló szupergazdag bankárdinasztiák, és az ő tulajdonukban lévő multinacionális világcégek menedzsereinek a kezében van. Ezt a hatalmat a választások nem érintik és az állampolgárok szavazataikkal ennek a hatalomnak a működését nem tudják befolyásolni. Ezért az amerikai választások egyfajta személyek közötti "szépségversennyé" fajultak. A vita az elnökjelöltek között arról folyik, hogy ki lenne alkalmasabb a pénzimpérium által kapott feladatok végrehajtására, ki tudná hatékonyabban érvényesíteni a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia legfelsőbb döntéshozóinak a világstratégiáját. A legutóbbi választáson Kerry legalább annyira kifejezte hűségét a pénzimpérium iránt, mint George W. Bush. Mára már sikerült úgy átalakítani az Egyesült Államok politikai rendszerét, hogy senki nem képes a Fehér Házba kerülni, aki nem hajlandó a katonai-ipari-korporációs struktúra járszalagján haladni, és az általa meghúzott koordináták között cselekedni.

Kerry - Bill Clinton korábbi demokrata párti elnökhöz hasonlóan - elkötelezte magát a pénzimpérium gazdasági és katonai expanziójának a kiszolgálása mellett. Megígérte, folytatja az iraki háborút, teljes mértékben támogatja Bush izraeli politikáját és a belpolitikát illetően Bush szupergazdagokat kiszolgáló adócsökkentésének a 98 %-át érvényben tartja. A választópolgárok éleshangú személyes támadásoknak lehettek tanúi, miközben semmilyen lényeges kérdésben nem volt különbség az egymással marakodók között. Megjelenésben, hanghordozásban, műveltségi és intelligenciaszintben lehet némi különbség a hatalomra pályázók között, de ez csak a lényegi egyezés elleplezését szolgálja. Az alternatív információs csatornák révén erőteljes háborúellenes mozgalom bontakozott ki az Egyesült Államokban, amely hatásosan leplezte le azt a korrupt és megvesztegethető vezetőréteget, amely Amerikát az Irak elleni háborúba sodorta. E politikai vezetőréteg legmagasabb rangú tagjai az elnök és az alelnök, de jelentős hatalommal bírnak a miniszterek, a törvényhozás vezető tisztségviselői és a legfelsőbb bíróság tagjai is. Ennek ellenére látnunk kell, hogy ezek a nagyhatalmú személyek és érdekcsoportok valójában a tényleges hatalmi struktúrának csak a második vonalát alkotják. A politikai hatalomgyakorlás látható terében szereplők a második vonalat képviselik. A végső szót kimondó legfőbb hatalom gyakorlói - a pénzimpérium néhány fős titkos grémiumainak tagjai - rendszerint névtelenek maradnak. Akinek a neve ismertté válik, az egyben annak a jele is, hogy a legfelső szintről egy szinttel alacsonyabbra került.

Az is sokat mondó, hogy miért nem volt szüksége a demokratáknak a legutóbbi választásokon azt színlelniük, hogy ők ellenzik az Irak elleni háborút. Számos kérdésre, például arra, hogy az Egyesült Államok terjeszkedése miért elfogadhatóbb, ha az ENSZ és az európai országok is támogatják, vagy ha Irakban nemcsak amerikai katonák ölik az ellenállókat, és az ehhez hasonlókra, akkor tudunk helyes választ adni, ha a látható nagyhatalmaknak is parancsoló szuper-világhatalom, a pénzimpérium létezését is számításba vesszük. Az irakiak azért nem számíthatnak sem francia, sem német, sem európai uniós, sem orosz támogatásra, mert a háttérben e látható nagyhatalmak fölött létezik egy még nagyobb hatalom: a globális pénzimpérium. Az iraki háború pedig az ó világstratégiájának az egyik láncszeme.

A pénzimpériumnak azért kellett a saját igényeihez igazítani a demokrácia rendszerét, hogy az a birodalomépítés és kormányzás hatékony eszközévé váljon. A közvetlen demokrácia gyakran akadályozza a pénzimpérium érdekeinek maradéktalan érvényesítését, ezért előnyben részesítették a képviseleti demokráciát, amelyet aztán fokozatosan átalakítottak az országokon belüli és a nemzetközi szintű hatalomgyakorlás módszerévé. Ez az átalakított és felelősségre vonás alól kivont képviseleti demokrácia a választópolgárok tíz- és százmilliói számára alig nyújt politikai mozgásteret.

A pénzimpérium globális expanziója a magánpénz-monopóliumára épített globalizmusa mély válságba sodorta a modern demokráciát. Ennek egyik ellenhatásaként született meg a létező demokrácián a népakarat tényleges érvényesítését számon kérő populizmus. A populizmus egyrészt a globalizmusra való természetes ellenhatás, másrészt az etikus demokrácia számonkérése a cinikusan elfajzott reáldemokrácián. A szabad választások, a sajtó- és szólásszabadság, a független igazságszolgáltatás erkölcsileg kiürült árucikké vált a globalizmus folyamatában, mert mindezt az tudja megszerezni magának, aki a több profitot hozó jobb ajánlatot tudja vásárlóként felajánlani.

Globális méretekben az egyes szuverén államok cselekvőképességét a nemzetek feletti pénzimpérium által létrehozott hatalmi-struktúra korlátozza és ellenőrzi. Az a hatalmi struktúra, amely pénzügyi, kereskedelmi intézmények, nemzetközi szerződések bonyolult rendszeréből áll, hatékonyabban irányítja a világot, mint a XX. században felszámolásra került gyarmati rendszer. Ez a magánpénz-monopóliummal működtetett rendszer korlátlan lehetőséget biztosít a spekulatív pénztőke mozgására az ún. harmadik világ országaiba és országaiból. Ezek a pénzmozgások írják elő az egyes országok gazdaságpolitikáját. A szupergazdag bankárdinasztiák a harmadik világ országait folyamatosan a tőke kivonásával fenyegetik, s így érik el, hogy azok kormányai végülis minden kívánságukat teljesítik. A pénz- és korporációs oligarchia globális részvényvagyonába tartozó multinacionális világcégek, az egyes államoknál is nagyobb óriás korporációk, veszik át a harmadik világ országainak az infrastruktúráját és természeti erőforrásait. Ma már ők ásványkincseiknek, ivóvíztartalékaiknak és elektromos energiát termelő üzemeiknek a tulajdonosai. A pénzimpérium leghatékonyabb uralmi eszköze a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organisation), a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, valamint az olyan befektetőbankok, mint az Asian Development Bank. Ezek az intézmények szó szerint előírják azt a gazdaságpolitikát, amelyet az egyes országok parlamentjeinek el kell fogadniuk és jogszabályi formába kell önteniük. A pénzimpérium oligarchiájának mértéket nem ismerő gazdagodási vágya, párosulva az arroganciával és a könyörtelenséggel, valósággal szétveri a harmadik világ függőhelyzetű, törékeny gazdaságait és történelmileg kialakult társadalmi struktúráit. Ezt a pusztítást "reform" címszó alatt hajtják végre Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában. E világrégiókban sok ezer kisvállalkozás és termelőüzem ment csődbe, holott munkájukra nemcsak korábban volt, de most is nagy szükség van. E jelenség nemcsak rendkívül kártékony, de mélyen cinikus is, mert akik ezt bírálják, azokat a pénz- és korporációs oligarchia lefizetett bértollnokai habozás nélkül reformellenesnek, haladásellenesnek, a szegénységhez és a maradisághoz ragaszkodóknak minősítenek.

A pénzimpérium közvélemény-formálói a non-profit gazdasági és társadalmi tevékenység üzleti jellegűvé, profithozóvá való átalakítását nevezik reformnak. A pénzrendszert illetően non-profit pénzkibocsátás lenne, ha egy állam az adójövedelmét közvetlenül közkiadásainak fedezésére fordítaná. A pénzimpérium azonban ezt a non-profit tevékenységet profithozó tevékenységgé alakította át azáltal, hogy az egyes államoknak csak azt engedi meg, hogy adóbevételük fedezetére állami hitelleveleket, államkötvényeket és kincstárjegyeket bocsássanak ki. Ezáltal teljesen szükségtelenül bekapcsolják a bankrendszert, amely a hitelleveleket átveszi és cserébe kamatozó hitelpénzt bocsát az egyes kormányok rendelkezésére közkiadásaik fedezése céljából. Vérszívó parazitaként a bankrendszer semmilyen értéket nem állít elő, de hitelpénze után járó kamat formájában elszívja a társadalom értékelőállító szektorainak a jövedelmét. Ha egy államnak van lehetősége arra, hogy adóbevétele fedezetére hitellevelet bocsásson ki, akkor természetesen arra is lenne lehetősége, hogy ugyanerre a fedezetre - az élősködő és felesleges bankrendszer mellőzésével -olyan pénzt bocsásson ki, amivel közkiadásait fedezni tudja.

Ugyanez a helyzet minden egyéb termelő és szolgáltató tevékenységgel kapcsolatban is. A non-profit finanszírozás azt jelenti, hogy a termelő és szolgáltató tevékenységből előálló bevételek teljes egészében e tevékenység fenntartására és fejlesztésére fordíthatóak. Ha viszont bekapcsolom a profitorientált pénzügyi szervezeteket, bankokat, biztosítókat, akkor e tevékenység jövedelméből át kell nekik engedni egy olyan mértékű nyereséget, amely meghaladja nagyságában azt a kamathozamot, amely az állampapírok vásárlásából vagy a tőke tőzsdén való befektetéséből elérhető. A pénzoligarchia orwell-i nyelvhasználata azért nevezi "reformnak" a közvagyon non-profit hasznosításának átalakítását profithozóvá, mert a reform alatt valaminek a jobbá tételét, kijavítását vagy tökéletesítését értjük. Kevés ember gondolja, hogy itt a reform alatt azt kell érteni, hogy teljesen fölöslegesen a gazdasági tevékenységhez hozzákapcsolnak egy élősködő szervezetet, amely teljesítmény nélkül magának kisajátítja a gazdasági tevékenységet végzők munkájának az eredményét.

A pénz- és korporációs oligarchia szócsövei, mint például a Londonban megjelenő Spectator, arról elmélkednek, hogy "az emberiség a világtörténelem legboldogabb, legegészségesebb és legbékésebb korszakában él". Itt már csak azt kellene pontosítani, hogy kikből is áll az egész emberiség, és hol található az a része, amelyik ilyen boldogan él. A globalizmus a magánpénz-monopólium világméretűvé növekedésének a rendszere. A monopólium pedig megsemmisíti a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló piacgazdaság versenyszabadságát.

Amióta a felbomlott szovjet birodalom utódállamai és a harmadik világ országai a pénzmonopóliumnak ebben a "szabad piacgazdaságában" élnek, megszűnt a teljesítményhez igazodó elosztás lehetősége, és helyébe a folyamatosan növekvő gazdasági egyenlőtlenség rendszere lépett. A fejlett nyugati országokban naponta több mint egy milliárd dollárt költenek mezőgazdasági támogatásra, ugyanakkor a kelet-európai országoknál aránytalanul csökkentették ezt a támogatási lehetőséget, a harmadik világ országainál pedig a pénzimpérium irányítói minden agrárszubvenciót fel akarnak számolni. Ebben a helyzetben az elmaradottabb országok képtelenek felvenni a versenyt a fejlett nyugati országokból érkező dömpingáruval szemben, amelyeknek az árai lényegesen olcsóbbak, mint ahogyan a helyi termelők képesek azt előállítani. Az egykori gyarmattartók egyre nagyobb mértékben adósítják el korábbi gyarmataikat. Azok most már pénzügyi és gazdasági eszközökkel kerültek az uralmuk alá. A milliárdosok száma, és a rendelkezésükre álló vagyon mértéke évről évre növekszik. Összvagyonuk nagyobb, mint 135 szegény ország egyéves nemzeti összterméke.

Kutatók azt is bebizonyították, hogy a nemzetközi pénzimpérium szupergazdag oligarcha rétegének törzsvagyona eléri a 300 trillió dollárt. Ez a vagyon nincs szétosztva egyes személyek számára. Ez egyben tartott kollektív vagyon: a nemzetközi pénz- és korporáció oligarchia kollektív magánvagyona. Ez fogalmi ellentmondásnak tűnik. Hogy lehet kollektív, azaz a közösségé, az ami magán. De fontossága miatt megismételjük, ez a mintegy 300 trillió dollár nagyságrendű magánvagyon családi holdingokba, alapítványokba befektetési alapokba, bankokba és biztosítókba elhelyezett csoporttulajdonban tartott kollektív vagyon, amely kizárólag a tulajdonos oligarcha dinasztiák magánérdekeit szolgálja, vagyis magánvagyon. Nagyrészük ki van vonva a közteherviselés, a megfelelő szintű adózás alól, a vagyon menekítés legváltozatosabb technikáival (például az off-shore befektetésekkel, az adóparadicsomok kialakításával stb.).

A modern demokrácia, amely kezdetben etikai elveket vallott, akkor kezdett világszinten terjedni, amikor még nemzetállamokból épült fel a nemzetközi rendszer. A pénzimpérium azonban konfliktusba került a nemzetállamok rendszerével, mert az egyes nemzetállamok a maguk szuverenitás igényével elvileg kiléphetnek a pénzimpérium pénzügyi és gazdasági rendszeréből. A korporációs világrendszer szabadulni kíván a neki korlátokat szabó nemzetállamoktól. A főhatalmat megszerzett pénztőke is korlátlan mozgásszabadságot igényel magának, és szabadulni kíván a nemzetállami korlátoktól. A pénzimpériumnak ugyan szüksége van a rendet fenntartó, az adóssági szolgálatot kikényszerítő állami eszközökre, de ezt a hatalmat csak a saját érdekében kívánja működtetni. Egyszerre van tehát szüksége a pénzügyi fegyelmet, az adósságszolgálati terhek fizetésének kikényszerítését szolgáló államhatalomra, valamint ennek a hatalomnak a korlátozására, átalakítására, adott esetben az útból való eltávolítására.

A világ tanúja lehetett annak, hogy olyan plebejus programmal induló, népüknek elkötelezett baloldali demokrata politikusok, mint például Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnök, aki 2002-ben még a globalizációellenes mozgalom hősének volt tekinthető, 2006-ban és 2007-ben már engedelmesen hajtotta végre a pénzimpérium olyan frontintézményeinek az utasításait, mint a Nemzetközi Valutaalap. A Szociális Világfórum (World Social Forum), amely a globalizációellenes világmozgalom legtekintélyesebb szervezete ugyancsak teljes bizalmáról biztosította Lula da Silva-t. A Szociális Világfórum a társadalmi igazságosság és az egyenlő esélyek elvei szerint próbálja befolyásolni a pénztőke által irányított globalizációs folyamatokat. E cél érdekében szervez kampányokat, tanácskozásokat, dolgoz ki programokat és ellenstratégiát. A Szociális Világfórumnak vannak regionális rendezvényei is, mint például az Európai Szociális Fórum, az Ázsiai Szociális Fórum, a Mediterrán Szociális Fórum vagy amilyen volt az Itáliai Szociális Fórum, vagy a Liverpool-i, illetve a Bostoni Szociális Fórum. Az Egyesült Államokban az első ilyen tanácskozásra 2007 júniusában Atlantában került sor. A legtöbb ilyen szociális fórum magáénak vallja a Szociális Világfórum alapelvekről szóló kartájának a célkitűzéseit.

Az első Szociális Világfórumra 2001 január végén került sor a brazíliai Porto Alegre-ben. Több alternatív mozgalom közösen szervezte meg, köztük az a francia mozgalom, amely ATTAC néven vált ismertté, és amelyre a továbbiakban még visszatérünk. A Szociális Világfórumot részben Rio Grande do Sul brazil tagállam kormánya finanszírozta, amely Porto Alegre-ben székel, és amelyet ebben az időben a Brazíliai Munkáspárt irányított. A másfél milliós Porto Alegre éppen ekkor kísérletezett a helyi kormányzás egyik újszerű modelljével. Ez ötvözte a hagyományos képviseleti intézményeket a közvetlen demokrácia részvételi technikáival, mégpedig úgy, hogy a választópolgárok a népgyűléseken szabadon vehettek részt és hozhattak döntéseket, amelyekhez a képviseleti demokrácia intézményeinek igazodniuk kellett.

(Ez ma Magyarországon is rendkívül aktuális kérdés, mert még nem sikerült megtalálni a megfelelő arányt a közvetlen demokrácia gyakorlása és a képviseleti demokrácia intézményeinek működése között. Az országot irányító politikai érdekcsoportok a képviseleti demokrácia legfontosabb intézményéből, az országgyűlésből, a rendkívül antidemokratikus és igazságtalan 5 %-os küszöbbel kizárták a társadalom mintegy felét. Ugyanakkor a jelenlegi koalíció a legélesebben ellenzi, hogy a választópolgárok a közvetlen demokrácia alkotmányban is biztosított eszközeit igénybe véve népszavazás útján vehessenek részt a legfontosabb kérdések eldöntésében. Az 5 %-os kirekesztő szabály a hatalmat gyakorlók kényelmét szolgálja, ugyanakkor rendkívüli mértékben csökkenti az Országgyűlés legitimációját. Egy olyan korlátozott legitimitású testület, mint a magyar Országgyűlés, nagyon is rá van utalva arra, hogy a közvetlen demokrácia eszközeivel, például népszavazások tartásával, mégiscsak részt vehessenek a választópolgárok a legfontosabb országos ügyek eldöntésében. Ki mondja meg, hogy mi a helyes arány a képviseleti és a közvetlen demokrácia között? Ezt a társadalmi szükségletek, valamint a vagyonos és vagyontalan társadalmi rétegek közti erőviszonyok döntik el. Ki mit tud kikényszeríteni.)

A Szociális Világfórum Porto Alegre-ben tartott tanácskozásán a világ minden tájáról több mint 12 000 küldött vett részt. Ebben az időben a földrésznyi Brazília is alapvető átalakuláson ment keresztül. Ez a folyamat vezetett el ahhoz, hogy a Brazil Munkáspárt elnökjelöltje nyerte meg a választást és a szegény, nyolcgyerekes parasztcsaládból származó Luiz Inácio Lula da Silva, az egykori cipőtisztító kamasz, lett Brazília elnöke. A jelenlegi Brazil elnök Pernambuco tagállamban egy analfabéta, szegény parasztcsaládban látta meg a napvilágot 1945-ben. A család 1956-ban költözött a ma már 11 milliós nagyvárosba, Sao Paulo-ba. Lula da Silva cipőpuculóból és utcai árusból gyári munkás lett, és 19 éves korában üzemi baleset folytán elveszítette az egyik ujját. 1978-ban választották meg a brazil autógyártás központjának számító Sao Bernardo do Campo wasmunkás szakszervezete elnökévé. Lula szakszervezeti vezetőként már az 1970-es években látogatást tett az Egyesült Államokban, amikor még Brazíliában katonai diktatúra volt. Részt vehetett a nagy amerikai szakszervezet, a AFL-CIO által szervezett képzésen. Az 1970-es évek végén Lula már országos méretű sztrájkokat is szervezett. Emiatt hónapokra bebörtönözték és csak tömegtüntetések hatására engedték szabadon. 1980-ban baloldali értelmiségiek, szakszervezeti vezetők közreműködésével hozta létre a markánsan baloldali Munkáspártot, amely a katonai diktatúra időszakában is kitűnt haladó - a társadalmi igazságosságot szorgalmazó - elképzeléseivel.

Lula vezette azt a kampánysorozatot, amely végülis elérte azt, hogy 1989-ben demokratikus választásokra kerülhetett sor, és 29 év után ismét választott elnöke és kormánya volt Brazíliának. 1992-ben Lula da Silva élére állt annak a kampánynak, amelynek az volt a célja, hogy törvényes úton mondassák le és vonják felelősségre Fernando Collor de Mello elnököt, akiről kiderült, hogy korrupciós pénzeket fogadott el és nagy összegű közpénzeket sikkasztott.

Lula da Silva, mint szegény sorból származó, hiteles néptribun, a brazil társadalom széles rétegeiben népszerű volt. A pénzügyi és üzleti körök azonban tartottak tőle, és ezért a kezükben lévő tömegtájékoztatás útján minden elkövettek a lejáratására. A vezetése alatt álló párt a szakszervezetek, a polgárjogi aktivisták, baloldali katolikusok, középjobb szociáldemokraták és egy kisebb trockista csoportosulás laza szövetsége volt és ennek megfelelően meglehetősen sebezhető. A pénz- és termelői vagyonnal rendelkező érdekcsoportok azért voltak Lula da Silva és pártja ellen, mert szervesen nőtt ki a munkát végző rétegekből, s az uralkodócsoportok nem tudták kellően az ellenőrzésük alatt tartani. Lula 1994-ig elsősorban a Brazil Munkáspárt szervezeti megszilárdításának szentelte idejét, de 1994-ben és 1998-ban már indult az elnökválasztáson. Ezekben az időkben már megfogalmazódott az az igény, hogy egy alapvető monetáris reformmal stabilizálják az évtizedek óta megfékezhetetlen infláció által sújtott brazil gazdasági életet. Lula azonban alulmaradt a korábbi pénzügyminiszterrel, Cardozoval szemben, aki bírta a pénzügyi és korporációs érdekcsoportok bizalmát.

A 2002-es elnökválasztási kampány idején Lula da Silva már nemcsak addig viselt könnyed öltözködésén változtatott, hanem lemondott pártja programjának arról a fontos részéről, hogy Brazília külföldi adósságának a megfizetését előzetes és minden részletre kiterjedő pénzügyi átvilágításhoz kösse. Ez a feltétel rendkívüli aggodalommal töltötte el a brazil üzleti köröket, és a szolgálatukban álló bankárokat és közgazdászokat. Ha ugyanis kiderülne az eladósodással összefüggő felülvizsgálat során, hogy törvénytelenségekre került sor, akkor a brazil kormányzat megtagadná az adósságszolgálati kötelezettségek teljesítését. Ez lényegében azt jelentené, hogy Brazília is fizetésképtelenséget jelent be, amely a már bejelentett argentin fizetésképtelenséggel együtt válságba sodorta volna a nemzetközi pénzügyi rendszert.

Lula da Silva 2002 októberében lett Brazília elnöke, miután legyőzte centrista riválisát. Lula politikai pályafutása során az eredeti radikális eszméktől fokozatosan a mérsékelt nézetek felé közeledett. Kezdetben mélyreható társadalmi változásokat akart, amikor azonban kormányra került, a reformista mérsékelt vonalat követte. A Lula-kormányzat újraszabályozta a nyugdíjrendszert, az adózást, a munkajogot és az igazságszolgáltatást. Társadalmi vitát kezdeményezett a felsőoktatásról és az egyetemi reformról. Ez a mérsékelt közép irányvonal vezetett ahhoz, hogy Lula pártjából egyes radikálisabb csoportok kiszakadtak.

Lula nem tagadta meg plebejus származását, amikor nagyszabású éhség elleni programot indított be. Szociális programjában fontos szerepet juttatott a tiszta ivóvíz biztosításának a szárazságtól sújtott területeken és a gyermekmunka felszámolására tett erőfeszítéseknek. A mezőgazdaságban a családi gazdálkodást helyezte előtérbe, valamint a legszegényebbek részére a minimális megélhetés biztosítását segélyek útján. Különösen figyelmet keltő volt a nagycsaládosok megsegítésére beindított program. Ez megköveteli, hogy ezek a családok is küldjék iskolába gyermekeiket, vegyenek részt a kötelező védőoltásokon.

Az üzleti világ azonban továbbra is tartott attól, hogy a Lula-kormány drasztikus megszorító intézkedéseket alkalmaz, és ez fokozta a Brazílián belüli spekulációt. A pénzügyi körök alig vásároltak államkötvényeket, inflációs bontakozott ki és spekulációs nyomás nehezedett az ország pénzére, a realra. Brazíliában a pénzügyminiszter különleges fontosságú személy, mert az országban nem működik független központi bank. A bankrendszer működését meghatározó döntéseket a pénzügyminiszter hozza. Másként megfogalmazva, Brazíliában a pénzügyminiszter nemcsak az államháztartás pénzügyeit meghatározó fiskális politikáért felelős, hanem a pénzkibocsátást, árfolyam- és kamatszabályozást meghatározó monetáris politikáért is.

A plebejus Lula da Silva erre a fontos pozícióra egy orvost, Antonio Palocci-t választotta, aki korábban trockistaként volt ismert. Palocci azonban megtagadta szélsőbaloldali nézeteit, amikor a Sao Paulo államban lévő Ribeirao Preto polgármestere lett. Palocci Lula választási kampányának egyik meghatározó személyisége volt. A nemzetközi pénzügyi közösség és a nemzetközi pénzpiacok azért sem bíztak Palocciban, mivel nem volt közgazdasági végzettsége, és politikai súlya sem volt elég nagy ahhoz, hogy személye garanciát jelentett volna egy olyan pénzügyi politikára, amelyet a nemzetközi pénzvilág megfelelőnek tart. Lula hogy megnyerje magának a nemzetközi pénzügyi közösség támogatását, Henrique Meirelles-t, egy ismert liberális és piacbarát közgazdászt jelölt ki a brazil központi bank elnökévé, mégpedig azzal, hogy ő illetékes Brazília monetáris politikájának a kialakításában. Meirelles, akinek a kinevezését jóváhagyta a brazil szenátus is, korábban a BankBoston CEO-ja (Chief Executive Officer - Legfőbb felelős vezető) volt. (A BankBoston az Egyesült Államok Massachusetts tagállamában működő pénzintézet, vezetője pedig csak a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia bizalmát élvező személy lehet.)

A plebejus Lula da Silva rákényszerült, hogy megújítsa azt a megállapodást a Nemzetközi Valutaalappal, amelyet még az előző brazil kormány kötött 2001-ben. A Lula-kormánynak sikerült hivatalba lépésének első két évében kielégítő költségvetési többletet elérnie, s teljesítenie a Nemzetközi Valutaalap által előírt feltételeket. 2005 végére - két évvel a lejárati idő előtt - Brazília valamennyi adósságát visszafizette a Nemzetközi Valutaalapnak. Lula da Silva nagy erőfeszítéseket tett Brazília gazdaságának a bekapcsolására a nemzetközi kereskedelembe. Politikai és gazdasági megállapodásokat kötött az újra erőre kapó Oroszországgal, a bámulatosan növekedő Kínával és Dél-Afrikával.

Palocci is fokozatosan megszerezte a nemzetközi pénzvilág - "a piacok" - bizalmát és ezáltal az ország hitelminősítési kockázati indexe 250 pontra mérséklődött. A Lula-kormánynak sikerült inflációs célkitűzéseit is tartania, s ezért a pénzimpérium vezetői által Davosban megtartott rendszeres évi találkozón dicséretben is részesült 2005-ben. Időközben Paloccinak egy politikai botrány miatt le kellett mondania. Utóda Guido Mantega hivatásos közgazdász, aki korábban marxista meggyőződés szerint írt doktori disszertációt a brazíliai közgazdasági elméletek történetéről. Montega ma is bírálja a Brazíliában érvényes magas kamatlábakat, amelyek még mindig a legmagasabbak a világon. Brazília pénzügyi szektorában továbbra is azok az ortodox monetarista nézetek érvényesülnek, amelyek teljes mértékben kielégítik az ultraliberális üzleti körök, elsősorban a nemzetközi befektető bankárok, érdekeit. Ez a magas kamatlábbal működtetett monetáris politika igen előnyös a pénzügyi piacok számára, ugyanakkor lassítja, sőt megbénítja a brazil gazdaság fejlődését.

A plebejusként induló Lula népszerűsége jelentősen csökkent. A másodszor is megválasztott elnök ezért egy sor olyan programot kezdeményezett, amelyek kísérletet tesznek a brazil gazdaság fellendítésére, ugyanis e nélkül nem lehet eredményesen leküzdeni a hatalmas méretű munkanélküliséget, amelyet mindig megígért Lula a brazil népnek. A plebejus imázsát elveszítő, a megtépázott tekintélyű populista brazil elnök ezt követően nagyszabású infrastruktúra-fejlesztő programokat kezdeményezett. Utakat, vasutakat kíván építeni, csökkentve az adóterheket és modernizálva az ország energiatermelését. A program méreteire utal, hogy 200 milliárd dollárt akar négy év alatt beruházni.

Azért foglalkoztunk részletesen Lula da Silva brazil elnökkel, hogy személyes életútján mutassuk be, milyen kényszerpályára kerül egy eredetileg a szociális igazságosságnak elkötelezett, szegény sorból származó politikus is, ha a világot irányító pénzimpérium által meghúzott koordinátarendszerben kell országát irányítania. Lula da Silva is az egykori kommunista ellenálló Nelson Mandela sorsára jutott. A meggyőződéses marxista Mandela Dél-Afrika elnökeként olyan tömeges privatizációs programot és ún. struktúra átalakító projekteket hajtott végre könyörtelen alapossággal, amelynek a következtében emberek százezrei maradtak otthon nélkül, munka nélkül, ivóvíz és elektromos áram nélkül. A kommunista Mandela oly mértékben átalakult, hogy amikor Harry Oppenheimer, az Anglo-American nevű bányatársaság elnöke meghalt, őt "korunk egyik legnagyobb dél-afrikaijának" nevezte. Dél-Afrikának ezt hírhedt bányavállalata óriási vagyonát a feketebőrű bányászok könyörtelen kizsákmányolásával halmozta fel, még a közismerten elnyomó és szélsőséges faji megkülönböztetést alkalmazó apartheid rendszer idején.

Joggal merül fel a kérdés, hogy emberileg tisztességes és népüknek őszintén elkötelezett politikusok, mint Mandela és Lula da Silva, miért mennek át ilyen átalakuláson. Metamorfózisukat csak úgy lehet megmagyarázni, ha tanulmányozzuk a nemzetközi pénzhatalom valódi természetét. Ezek a politikusok sok más hasonló sorsú társukkal egyetemben abban a pillanatban, amikor a rendszert támadó ellenzékiből a rendszert igazgató kormányok élére kerülnek, pénzügyi és gazdasági fenyegetésekből, valódi és színlelt zsarolásból álló, kemény nyomásgyakorlás túszai lesznek. A legtöbbet használt eszköz a pénztőke kivonásával való fenyegetés, amely - legalábbis rövidtávon - meg tud bénítani, sőt bukásra tud ítélni szinte bármely kormányt egyik napról a másikra. Aki azt képzeli, hogy akár egy karizmatikus és politikai harcokban megedzett vezető is, ha kormányra kerül elég erős lehet ahhoz, hogy a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia szervezett magánhatalmával szembeszálljon, az nincs tisztában azzal: miként működik a globális pénzmonopólium, és a közvetlen irányítása alatt álló központi bankok, és a tulajdonában lévő kereskedelmi bankok útján miként gyakorolja hatalmát. A pénzimpérium vezető köreivel nem tudnak megállapodásokat kötni a kormányok. A pénzhatalommal a kormányok csak akkor vállalják a nyílt szembeszegülést, ha erre hatalmas erejű tömegnyomás kényszeríti őket: milliós tömegmozgalmak, országos méretű sztrájkok, felkelések, forradalmak, polgárháborúk. És egy-egy ország népének az ellenállása sem elégséges a globálisan megszerveződött magánhatalommal szemben. Csak nemzetközi szinten lehet eredményesen felvenni a küzdelmet, tehát határokon átnyúló tömegellenállásra van szükség.

Amikor közvéleményről beszélünk, természetesen az ellenérdekű néprétegek véleményére gondoltunk. Ellenérdekűek azok, akik kirekesztődtek a pénzuralmi rendszer nyertesei köréből, és akik már csak bérmunkásként vagy segélyezettként létezhetnek. Az egyes országok népességének a túlnyomó része ilyen kiszorítottakból, hátrányos helyzetűekből, a pénzuralmi rendszer veszteseiből tevődik össze. Az ő véleményük a másként gondolkodók, a mást akarók véleménye. Ez a közvélemény nemzeti és nemzetközi szinten is szembenáll az egy központból irányított világ, a globális világbirodalom elképzelésével. A globális birodalomépítésre való visszahatásként globális ellenzéki közvélemény jött létre. E vélemény hordozói azok, akik egyre következetesebben szállnak szembe azokkal a nemzeti, helyi és regionális kormányzatokkal, amelyek támogatják és kiszolgálják a birodalomépítő szervezett pénzhatalmat.

Ez a hiteles ellenzéki közvélemény ma már nyíltan lép fel a világbirodalmi érdekek haszonélvezőivel szemben, noha a korporációs tömegtájékoztatás továbbra is a világállam hasznosságáról ad tájékoztatást. A kaotikus konfliktusokba merült, szétszaggatott világgal szemben az erős, egy központból irányított birodalom rendjét és biztonságát ajánlgatja az emberiségnek. Ez nagyon hasonlít a klasszikus gyarmatosítás korszakára, amikor a gyarmatosító hatalmak civilizációs küldetésre hivatkozva osztották fel egymás között a világ centrum országokon kívül eső részét. A korporációs tömegtájékoztatás, a tudatipar legváltozatosabb technikáival hirdeti, hogy a globális birodalom új imperializmusa nem a régi gyarmatosítás, hanem annál sokkal humánusabb. Ez a tökéletlen emberiség számára az elérhető kisebbik rossz.

A pénzbirodalom terjeszkedésének feltartóztatására nem elég a másként gondolkodás, a maradék szólás- és sajtószabadság felhasználása a tiltakozásra. A világpolitika látható terében működő legnagyobb és leghatalmasabb államok soha nem látott fegyverarzenállal rendelkeznek. Rakétáik a föld bármely pontját elérik pusztító erejű nukleáris robbanófejeikkel. Az igazi fenyegetést azonban a magánpénz-monopóliumra és a hitelpénzre alapozott pénzviszonyok erőszakos terjesztése, a nyomukban járó eladósodás, a szolgai függés és elnyomorodás jelenti.

A világbirodalmi hódításra kiszemelt népek a pénzimpériummal nem tankok, rakéták és repülőgépek formájában találkoznak. Megjelenik az eladósítás, a nemzeti vagyon pénzügyi módszerekkel történő elvétele és nyomában milliók veszítik el állásukat, válnak fizetésképtelenné, akiket gyakran még otthonaikból is kilakoltatnak, és így válnak gyökértelen földönfutóvá. A pénzimpérium árnyékkormánya ellenőrzi a világállam meghódított provinciáinak elnyomó gépezetét, ő felügyeli hadseregüket, rendőrségüket, igazságszolgáltatási rendszerüket. E rendszernek a végeredménye pedig az egyre táguló és mélyülő szakadék az értékelőállító munkát végző milliók és e munka eredményét maguknak teljesítmény nélkül kisajátító kevesek között.

A pénzimpérium eddig sikeresen rejtőzködött, megerősödve egyre nyíltabban gyakorolja hatalmát. Az egyes országok népei mindennapi életükben már meg tudják különböztetni, mi az a veszély, ami kívülről zúdul rájuk, és mi az, aminek forrása saját országukban van. Másképp küzdenek a pénzimpérium ellen Kelet-Európában, a volt Szovjetunió utódállamaiban, másként Irakban vagy Afganisztánban és megint másképp Dél-Afrikában, Indiában vagy Argentínában. Az ellenállás azonban egyre inkább kibontakozik a centrum országokban is, így Észak-Amerikában és az Európai Unióban. Ma már nem csak társadalomtudósok, de a művészeti ipar bátor képviselői is bemutatják, miként kell fizetni a pénzimpérium urainak ultraliberális pénzügyi és gazdasági politikájáért a saját otthonaik, termőföldjeik, munkahelyeik egyéni és politikai jogaik, emberi méltóságuk elveszítésével. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a pénzimpérium erőszakos globális terjeszkedésével szemben megszületett a globális másképp gondolkodás és tevőleges ellenállás.

A tevőleges ellenálláshoz tartoznak a földnélkülivé vált parasztok küzdelmei Dél- és Közép-Amerikában, valamint Indiában. De a tevőleges ellenállás fontos részét képezik a privatizáció-ellenes tömegmozgalmak is, amelyek ugyancsak kibontakoztak egyes afrikai országokban, valamint Indiában. Egyre többen értik meg, hogy az emberiség nemzedékeinek munkája eredményeként létrejött termelővagyon, ha magántulajdonba kerül, többé nem a közjót szolgálja, hanem az egyéni gazdagodás eszközévé válik. A vagyon feletti rendelkezés olyan hatalmat is jelent, amely bármikor politikai hatalommá is konvertálható. Egyre többen ismerik fel Kelet-Európában is, hogy a köztulajdon legváltozatosabb formái (amelynek csak egyik változata az állami tulajdon) semmivel sem kevésbé hatékonyak, mint az egyirányúan csak profitra orientált magántulajdon. Az pedig kifejezetten téves állítás, hogy minden magántulajdon még a legrosszabb is hatékonyabb és jobb, mint az állami tulajdon.

Mivel ez fontos magyar probléma is, ezért utalunk arra, hogy már Mária Terézia azt mondta kormánya tagjainak, amikor felmerült a felső-magyarországi ércbányák eladása, hogy mérjék fel, mikor több a királyi kincstár bevétele: akkor-e, ha a kincstár tulajdonában maradnak és teljes jövedelmük a királyé, az államé, vagy akkor, ha eladják őket, és akkor az abból befolyó adó jelent több jövedelmet a kincstárnak. A magyar közvagyont is úgy kellett volna magánosítani, hogy előtte felmérik, vajon köztulajdonban maradva hoznak-e több tőkejövedelmet vagy magántulajdonba adva több adójövedelmet az eredeti tulajdonos a magyar társadalom, és annak képviselője a magyar közhatalom számára. Ilyen előtanulmányok, gazdasági felmérések nem készültek. Ehelyett azt az ultraliberális dogmát sulykolták az emberek fejébe, hogy a legrosszabb magántulajdonos is hatékonyabb, mint a legjobb állami tulajdonos.

Már utaltunk rá, hogy a globálisan kibontakozó ellenállás ma már olyan méreteket öltött, hogy mind a pénzimpérium láthatatlan kormánya, mind a formális államok pénzimpériumot kiszolgáló kormányai megkezdték azoknak a módszereknek és technikáknak a kidolgozását, amellyel meg tudják fékezni, illetve az ellenőrzésük alatt tudják tartani az antiglobalizációs mozgalmakat. A magunk részéről a globális méretekben működő korporációs tömegtájékoztatás dominanciáját hangsúlyozzuk. Ez nem azt jelenti, hogy a tömegtájékoztatásban kizárólag a pénz- és korporációs oligarchia nézetei hangozhatnak el. A tömegtájékoztatásnak ezen túlmenően saját érdekei is vannak. Ahhoz, hogy működni tudjon, megfelelő nézőszámot kell stabilan elérnie, mert különben nem jut hozzá a hirdetésekre szánt hatalmas összegekhez. Ezért a tévék és a rádiók, valamint a tömegsajtó kénytelen a konfliktusokat előtérbe helyezni, és azokat szenzációkeltően tálalni. A tömegtájékoztatás tehát egyben a válságokra, társadalmi konfliktusokra kiéhezve vadászik a szenzációsan tálalható információkra. Ahol a globális pénzimpérium által kirobbantott legvéresebb konfliktusok zajlanak, szinte már kikerülnek a tömegtájékoztatásból, mert ezekhez a hírekhez az emberek hozzászoktak, ezek már elkoptak, nem váltják ki a kívánt hatást. Így a tömegtájékoztatási intézmények szempontjából értéktelenek. Ezért szorult például háttérbe Afganisztán, és fokozatosan Irak is.

Civilszervezetek a pénzimpérium szolgálatában

A világuralmat pénzügyi és gazdasági eszközökkel gyakorló pénz- és korporációs oligarchia ellenőrzése alatt tartja az ugyancsak globalizálódó és magántulajdonban lévő korporációs tömegtájékoztatási rendszert. A társadalom manipulálásának azonban fontos részét képezik a meggyengített és felszámolásra ítélt nemzetállamok feladatait részben átvállaló ún. civil szervezetek. Az ún. non-profit szerveződések, ha megfelelően manipulálják őket, alkalmasak a globalizáció-ellenes mozgalmak lefékezésére és átalakítására. A pénzimpérium döntéshozói arra kényszerítik a megfelelő anyagi forrás nélkül maradt nemzetállamokat, hogy vonuljanak ki a közfeladatok ellátásából. A feladatok azonban nem maradhatnak gazda nélkül, ezért magánellenőrzés alatt álló non-governmental (NGO), azaz nem állami szervezeteket hoznak létre e feladatok ellátására. Jól jelzi, hogy miként lehet az NGO-kal manipulálni a társadalmi ellenállást az, ami az 1980-as és 1990-es években Indiában történt. Ebben az időszakban sikerült az ultraliberális nemzetközi pénzügyi közösségnek rákényszerítenie Indiát piacainak megnyitására.

A neoliberális követelményeknek megfelelő strukturális alkalmazkodás nyomán az indiai államnak meg kellett vonnia a gazdasági támogatást a vidékfejlesztéstől, a mezőgazdasági programok finanszírozásától, és nem támogathatta többé pénzügyileg az energiatermelést, a tömegközlekedést és az egészségügyi rendszert. E közfeladatok korábban egyértelműen az állam hatáskörébe tartoztak, amikor a neoliberalizmus nyomására e feladatokat többé nem láthatta el az állam, nyomban megjelentek a nem állami szervezetek és átvették az állam szerepét. Az NGO-k rendelkezésére álló pénzeszközök azonban a korábbi közkiadásoknak csak egy töredékét érik el. Ezen túlmenően a fontosabb feladatokat ellátó nem állami szervezeteket az ún. segélyező és fejlesztési szervezetek finanszírozzák. E nemzetközi segélyszervezetek pedig a pénzimpérium szolgálatában álló nyugati kormányoktól, valamint az univerzális jellegű pénzügyi frontszervezetektől, mint például a Világbanktól és a Nemzetközi Valutaalaptól, továbbá az ENSZ-től és szakosított szervezeteitől, végső soron a multinacionális világcégektől, s e cégek tulajdonosaitól, a nemzetközi pénzügyi közösségtől kapják a pénzt. A különböző területeken dolgozó nem állami szervezetek természetesen nem ugyanattól a nemzetközi szervezettől és ügynökségtől kapják a pénzügyi támogatást. Ez azonban nem változtat a lényegen. Ezek a szervezetek valamennyien ugyanannak a globális pénzimpériumnak a hálózatához tartoznak, és ezért ugyanazt a neoliberális stratégiát hajtják végre, amelynek egyik legfőbb célkitűzése az állami feladatok leszűkítése és a közfeladatokra fordítandó kiadások minimalizálása.

A nem állami szervezetek azt az illúziót keltik, hogy a neoliberális államleépítés következtében gazdátlanná vált közügyeket ily módon a társadalom önmaga, méghozzá a társadalmi igazságosságnak megfelelően, tudja ellátni. Kétségtelen, hogy e szerveződések hasznos cél érdekében képesek mozgósítani azoknak az embereknek az energiáit, akik NGO-k hiányában a globalizáció-ellenes mozgalomban fejtenék ki az ellenállást. Ezek a tevékeny és energikus emberek így ellenállóból a rendszer megszilárdítóivá alakulnak át viszonylag kis pénzügyi ráfordítással. Az NGO-knak juttatott támogatásokból a legenergikusabb egyéneknek lehet kisebb fizetéssel járó egész napos állásokat biztosítani. Az NGO-k azért, hogy mindig megkaphassák ezeket a támogatásokat, igyekeznek simulékonyan viselkedni, és tevékenységüket semlegesnek feltüntetni, amely mentes a globalizáció-ellenes politikai vagy történelmi hagyományoktól és szerepvállalástól. A potenciális ellenállók semlegesítésével, politika-mentessé tételével, lehetővé válik a globalizáció-ellenes erők leszerelése, sőt kiszolgáló zsoldossá való átalakítása. Szinte észrevétlenül.

Így válnak ezek a globalizációs frontszervezetek által finanszírozott NGO-k a pénzimpérium szekularizált misszionáriusaivá. A rájuk fordított pénz hasonló szerepet tölt be társadalmi vonatkozásban, mint a spekulációs tőke pénzügyi és gazdasági vonatkozásban. Azáltal, hogy a szervezett magánhatalom tetszésétől függ, hogy beáramlik egy országba vagy távozik onnan, lényegében kényszerpályára tudja terelni ezen országok gazdasági és társadalmi életét. Az objektivitás, a humanizmus köpönyege alatt a kemény ellenállásból alkudozás lesz. A segélyszervezetektől pénzügyileg függővé vált ellenállás többé már csak kiszolgálásra alkalmas. A szervilis NGO-k pedig fokozatosan megbénítják és kiszorítják a valóban önerőre támaszkodó, valódi társadalmi ellenállást.

A nemzetközi pénzimpériumnak alávetett és gazdasági erőforrásaiktól és ezzel önrendelkezésüktől nagyrészt megfosztott államok - pontosan gyengeségük miatt - egyre elnyomóbbá válnak és gyakran nyúlnak rendőrállami eszközökhöz. Világszerte tanúi lehetünk annak, hogy amikor az állampolgári ellenállás, a közéleti párbeszéd és a jelképes akciók területéről, átlép a gyakorlati cselekvésre, akkor a pénzimpérium szervilis kiszolgálóivá lett lokális kormányzatok könyörtelenül lecsapnak rájuk. Nemcsak Seattle-ben vagy Észak-Olaszországban került erre sor, de Budapesten is tanúi lehettünk ennek. A megfigyelőnek az az érzése támad, hogy a pénzuralmi rend uralkodó osztálya egyes tagjainak rossz a lelkiismerete. Tudják, hogy hatalombitorlók, és ez megkönnyíti, hogy pánikba essenek.

A pénzimpérium legfontosabb "tagállama" az Egyesült Államok. Itt az ún. PATRIOT törvény az az eszköz, amivel az amerikai alkotmányban biztosított emberi jogokat és politikai szabadságjogokat korlátozzák. Természetesen a szabadságra hivatkozva korlátozzák a szabadságjogokat. Az amerikaiak szinte minden ellenállás nélkül elfogadták olyan alapvető jogoknak a megkurtítását, mint az angolszász jogrendszerek egyik legfontosabb részét képező Habeas Corpus. Azt csak a legfelkészültebbek tudják, hogy a már eddig is elvett jogok visszaszerzéséhez olyan forradalmi jellegű megmozdulásra lesz szükség, mint amilyenek a 1960-as évek polgárjogi mozgalmai voltak.

Kialakult annak a technikája, hogyan kell a szabadságjogokra és a demokráciára hivatkozva korlátozni a szabadságjogokat és tartalmilag diktatúrává átalakítani a formákra redukálódott demokráciát. Ismét utalunk arra, hogy a demokrácia lényegének tartott többségi elv kimerül az "egy ember egy szavazat elv" időszakonkénti alkalmazásában. Arról már hallgatnak e kulisszademokrácia működtetői, hogy egy másik többségi elv felülírja a számbeli többséget. Ez a pénz- és termelői vagyon túlnyomó többségével rendelkezők nagyobb érdekérvényesítési képessége, azaz az érdekérvényesítési többség alárendeli magának a számbeli többséget.

Amikor a vagyon túlnyomó többsége magántulajdonba kerül, ezzel a vagyonhoz kapcsolódó hatalom is magánhatalommá alakul át. Ezt a hatalmat nem demokratikusan választott, felelősségre vonható és visszahívható vezetők gyakorolják, hanem a tulajdonjog szabja meg, hogy kié ez a döntő jelentőségű gazdasági és társadalmi hatalom. Amikor a köztulajdon legváltozatosabb formáit (az állami tulajdon a köztulajdonnak csak az egyik változata) magántulajdonná alakítják át a pénzimpérium frontintézményei által kikényszerített neoliberális stratégiával, akkor a vagyonnal járó hatalmi jogosítványok demokratikus ellenőrzése lehetetlenné válik. A köztulajdon esetében a teljesítményük által arra legalkalmasabb személyek választódnak ki és kerülnek a vagyonnal járó döntési és hatalmi pozíciókba. Amikor a közvagyon magántulajdonná alakul át, akkor megszűnik a vagyonhoz kapcsolódó hatalom feletti demokratikus ellenőrzés lehetősége. Nem az arra legalkalmasabb személyek kerülnek döntési helyzetbe, őket a közösség nem számoltathatja el, nem vonhatja felelősségre, és nem is mozdíthatja el. A magántulajdon tehát eleve antidemokratikus és autokratikus, sőt a diktatórikus gazdasági és pénzügyi hatalomgyakorlásnak a közege.

Erre fel lehet hozni azt az ellenérvet, hogy a demokratikus legitimációval rendelkező parlamentek és kormányzatok magántulajdoni rendszerben is hozhatnak olyan közérdeket és közakaratot érvényesítő jogszabályokat, amelyekkel a magánvagyonon alapuló szervezett hatalom önkényét korlátozni lehet. Valóban lehet ilyen szabályozókat alkotni, de ezek érvényesítéséhez rendkívül erős, szilárd etikai és jogi alapokon álló közhatalomra és igazgatási apparátusra van szükség. Ha meg is születnek a közérdeket és közakaratot érvényesítő jogszabályok, de nem lehetséges nekik érvényt szerezni, akkor valójában a demokrácia a szervezett magánhatalom diktatúrájának a kulisszájává válik és csak nevében demokrácia. A pénzügyi és gazdasági túlhatalom birtokosai pedig jól ismerik azokat a módszereket, amelyekkel pénzügyi fölényüket - a korrupció legváltozatosabb technikáinak a felhasználásával - politikai döntésekké lehet átalakítani.

A globalizáció-ellenes erőket el lehet hallgattatni úgy is, hogy megtagadják tőlük a tömegtájékoztatási eszközök használatát. A magántulajdonba került korporációs médiumok képesek teljesen kisajátítani a közéleti vitatémákat, és marginalizálni a globalizmusnak ellenszegülőket. Széleskörű gyakorlattá vált, hogy mindazokat, akik ellenállnak az emberi jogok és a politikai szabadságjogok korlátozásának, azt egyszerűen terroristának minősítik. A pénzimpérium egyelőre sikeresen hajtja végre világátalakító stratégiáját. Már túl sokat hallottuk és ezért teljesen elkopott közhellyé vált, hogy egyre nő a szakadék a túlgazdagodott szűk csoportok és a túlszegényedett százmilliók között, "a gazdagok egyre gazdagabbak a szegények egyre szegényebbek lesznek". Attól, hogy közhely, még lehet igaz, sőt azért lett közhely belőle, mert egy tragikus igazságot fejez ki. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy miközben a kamatmechanizmussal működtetett pénzuralmi rendszer egyre mohóbban fogyasztja el földgolyónk pótolhatatlan erőforrásait, ez ellen a pusztítás ellen egyre sürgetőbb a hatékony ellenállás és ezt már százmilliók ismerték fel.

Nem lehetséges a végtelen növekedés véges földünkön

Véges Földünkön semmilyen alrendszer nem növekedhet végtelenül. A növekedési kényszer a gazdasági életre rátelepült ember-és gazdaságellenes kamatmechanizmus kényszeréből fakad. Az emberiségnek nem fenntartható növekedésre, vagy ahogy szépítgetően most mondják, fenntartható fejlődésre, van szüksége, hanem fenntartható erőforrásokra, amelyek megőrzik az élethez nélkülözhetetlen feltételeket bolygónkon. Azok számára, akik a pénzimpériumon belül a hátrányos helyzetűekhez kerültek, vagyis a vesztesek oldalán állnak, az egyetlen alternatíva a fokozott ellenállás. Amikor ezek a százmilliók gazdasági és társadalmi paradigmaváltást, azaz az alapvető értékeknek az emberközpontúvá átalakítását követelik, a pénz- és korporációs oligarchia vezetői (a vállalatbirodalmak elnökei, igazgatói, a nagy bankárdinasztiák fejei), valamint a hatalom látható terében szereplő közéleti személyiségek összevonják szemöldöküket, és keményen figyelmeztetnek: a globalizációnak nincs alternatívája és ellenállás helyett hasznosabb a támogatása.

Aki a globalizmusnak így vagy úgy ellenáll, az megkapja a terrorista minősítést. Ha nincsenek már erős nemzetállamok, amelyek többek között erős hadseregeket is fenntartottak, akkor csak túlvagyonosodott pénzügyi és gazdasági oligarcharétegek vannak, és egyre szegényedő százmilliós tömegek. E hátrányos helyzetűek - nemzetállam és anyagi bázis híján - természetesen nem képesek hadseregeket fenntartani és így nem egyenlő partnerei a pénzimpériumhoz tartozó leggazdagabb országok szupermodern haderőinek. Ha minden privatizálásra kerül, akkor a háború is szabadpiaci árucikké válik. A terroristák a háború szabadpiacának az egyéni vállalkozói. A közvélemény is megváltozott a háború vonatkozásában. Sokan már nem fogadják el, hogy egyedül az államnak van legitim joga az erőszak alkalmazásához. Úgy gondolják, hogy az emberi szabadság és a társadalmi-gazdasági igazságosság érdekében egyes egyének is törvényesen nyúlhatnak az erőszakhoz, azaz a nem hadsereggel vívott fegyveres ellenállás is lehet legitim.

Magyarországon a pénzimpérium követelésére felszámolták a nemzeti hadsereget. Korábban mintegy százezer fő fegyveres erővel rendelkezett a magyar állam. Ez a fegyveres erő a közérdek szolgálatában állott még akkor is, ha korábban az államot egy szűk érdekcsoport diktatórikusan irányította. Jelenleg is mintegy százezer fő fegyveres erő van Magyarországon. Ennek az 1-e a magyar hadsereg kötelékeibe tartozik, amely azonban már a pénzimpérium globális érdekeit védelmezi a nemzetközi zsoldos haderő részeként. A többi fegyveres különböző őrző-védő magánszervezetek alkalmazottjaként nyíltan is magánérdekek szolgálatában álló zsoldos, azaz Magyarországon is privatizálták a fegyveres erőket. A pénz- és korporáció oligarchia globális érdekeit úgy érvényesíti és védelmezi, hogy ezt a feladatot az általa meghódított "provinciák" katonáira bízza, és e fegyveres erők költségeit is a provinciák lakóinak kell viselniük.

Modernitás és antimodernitás

Azt szokás a globalizmust igazoló modernitás legfőbb jellemzőjének tartani, hogy az az egyéni emberi jogok univerzális biztosításából indul ki, és az individualizmust részesíti előnyben a közösségi emberi jogok, az össztársadalmi szükségletek és érdekek képviseletével szemben. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia transznacionális magánhatalma számára ez az ideológiai kiindulópont. Ez igazolja a pénz és termelő vagyon magánmonopóliumát, a kollektív magántulajdon dominanciáját. A magántulajdon ugyanis egyformán lehet egyéni tulajdonban és személytelen kollektív magántulajdonban. A modernitás ideológiája a neoliberalizmus, amely a minden egyes embert megillető egyéni emberi jogokat és politikai szabadságjogokat lecseréli a pénztőke korlátlan és társadalmi felelősséget nem viselő szabadságára, amely már a szabadsággal való visszaélés szabadsága.

A modernitást általában három versengő ideológiai rendszerhez kapcsolják: a neoliberalizmushoz, a konzervativizmushoz és az etikai szociáldemokráciát felváltó új szociáldemokráciához.

Az antimodernitás a globalizáció bírálata és a pénz- és korporációs oligarchia partikuláris érdekeivel szemben a közösségi érdekekhez és szükségletekhez való visszatérést fejezi ki. A konzervativizmus szeretné helyreállítani az értékelőállító tevékenység és a jövedelem szerves kapcsolatát, az anonim felelőtlen tulajdonlással szemben a személyhez kötött, felelősséggel terhelt tulajdonlást. Ilyen értelemben az antimodernitás a valójában progresszív, a haladó és nem a modernitás. Meg kell különböztetni a technikai modernitást a társadalmi modernitástól. A felvilágosodás korától ez a két modernitás kezdetben együtt haladt, később azonban szétvált egymástól. A társadalmi modernitás a társadalmi viszonyok igazságosabbá tételét jelenti, a tulajdonviszonyok munkához és teljesítményhez kapcsolásával.

Ma már a modernitás alatt csak a technikai modernitást értik, és a társadalmi modernitásról, a szociális igazságosságról, a teljesítményhez kötött jövedelemről már nem esik szó. A globalizmus tehát csak a technikai modernitást tartja szem előtt, amelyben már nincs szerepe a pénztőke egyeduralmát korlátozó és a vagyonnal nem rendelkező, függő helyzetű többségi lakosság érdekvédelmének.

Modern-e a globalizmus?

Mitől tekinthető egyedül az korszerűnek, ha a globális pénztőke magánpénz-monopóliumára támaszkodva korlátlanul el tudja adósítani az államokat, az egyes gazdasági szereplőket és állampolgárokat? A pénztőke szervezett magánhatalma miért modernebb, mint a termelőmunkát végző és értékelőállító emberek demokratikus technikákkal működtetett közhatalma? Miért modern a tőke túlhatalma, és miért antimodern a populizmus, amely az emberiség vagyonból kirekesztett túlnyomó többségének az érdekeit próbálja védelmezni. A globalizmus személytelen, anonim tulajdonlása autokratikus, a vezetők kiválasztása antidemokratikus, öröklésen vagy vagyoni helyzeten alapul, és a társadalom felé nem tartozik elszámolni, vagyis az intézményesült felelőtlenség jellemző rá.

A személyhez kötött tulajdonlás és a köz demokratikus ellenőrzése alatt álló tulajdonviszonyok társadalmi felelősséggel vannak megterhelve. A köztulajdon ellenőrzött és felelősségteljes irányítással mindenkinek biztosíthatja a létéhez szükséges minimális feltételeket és sokak számára az optimális kibontakozás lehetőségét.

Miért kell negatívan beállítani a plebejus, a lakosság többségének érdekvédelmét képviselő politikát? Miért antidemokratikus a tisztelet előtérbe állítása egy megosztott társadalomban? A vagyont megszerző, a nemzetközi pénzügyi és korporációs oligarchiával integrálódott hazai kollaboráns vezetőréteg tiszteletlen, sőt cinikus azokkal szemben, akiktől az őket is megillető közvagyon-részt elvette. (Egyes kormánytagok kizárólag az állammal folytatott üzleti kapcsolataik révén lettek milliárdosok. És még azt az arcátlanságot is megtehették, hogy ilyen kijelentéseket tegyenek a megszorítások kapcsán: "A mocsár lecsapolása előtt nem szoktak a békákkal konzultálni.")

A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia magyarországi kollaboráns képviselői szerint értelmetlen a jobboldal szembenállása mindazzal, amit a koalíció csinál, hiszen számára is kötelező lenne kormányzati pozícióban a konvergencia program maradéktalan végrehajtása. A pénz- és korporációs oligarchia Európai Unió által közvetített előírása az abszolút mérce. Nem az EU és Brüsszel miatt, hanem azért, mert ezt követelik a "piacok", a piac pedig nem a szabadkereskedelmet, a kereslet és kínálat érvényesülését jelenti, hanem a pénzvilág álságos szinonimája. Az egyetlen szuperállam, a pénzimpérium uralkodó rétegének, a pénz- és korporációs oligarchia felső rétegének a kódszava.

A jelenlegi orwell-i szóhasználatban a vagyontalanná tett, hátrányos helyzetű lakosság érdekképviselete irracionális populizmus, szélsőséges acsarkodás, amely szemben áll a racionális esélyegyenlőséggel, a közelebbről nem meghatározott "igazságot" megteremtő strukturális változtatásokkal, azaz a pénzvilág kívánságai teljesítésének, amelyeket ma "reformoknak" neveznek.

Azt állítják a pénzvilág apologétái, hogy olyan oktatási-, egészségügyi- és adórendszert kell kialakítani, amely hatékonyabbá teszi az erőforrások felhasználását és növeli a társadalmi kohéziót. A szervezett pénzhatalom ideológusai szerint a szociális igazságosságot képviselő baloldaliság úgy egyeztethető össze a strukturális átalakításokkal, hogy a társadalom hátrányos helyzetű többsége is jól járhat. A pénzhatalom szolgálatába szegődött ezen ideológusok szerint az állami fennhatóság komoly igazságtalanságokat okoz, és ez a baj az egészségügyben, a társadalombiztosítás egészében és a tanügyi szektorban. Ugyanis a szubvencionált árak, ingyenes juttatások alkalmasak a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartására. Illúziónak bizonyult az, hogy tisztességes igazgatással és demokratikus ellenőrzéssel ezen változtatni lehet.