(David Rockefeller, a Council on Foreign Relations - a Külkapcsolatok Tanácsának elnöke 1970-től 1985-ig és a Trilateral Commission - Háromoldalú Bizottság alapítója, írja ezt 2002-ben megjelent Emlékiratainak a 405. oldalán)

A Forbes magazinban rendszeresen közlik a világ leggazdagabb embereinek a névsorát. Az elmúlt években már Magyarország múlti-milliárdosairól is kapunk évente tájékoztatót a Magyar Hírlap külön e célra készült kiadványából, amely a 100 leggazdagabb magyar címmel 2002 óta jelenik meg. A magyar milliárdosok közül sokan nem szívesen olvassák nevüket ebben a nyilvántartásban. Ennek több oka lehet, itt most csak arra utalnék, hogy gazdagságuk nem a társadalomnak nyújtott teljesítményt tükrözi, hanem olyan tényezőkre vezethetők vissza, amelyek elsősorban a múlt rendszerből örökölt kapcsolati tőkét és befolyást alakították át pénzügyi és termelői vagyonná. Míg Amerika büszke lehet leggazdagabb embereire, mert azok vagyona nagyobb részt tudásból, teljesítményből és természetesen szerencséből fakad, addig ugyanezt a magyar milliárdosokról csak igen korlátozott mértékben lehet elmondani.

A Forbes magazin azonban nem tájékoztat arról, hogy a világ sorsát meghatározó legnagyobb vagyonok nem egyes személyek tulajdonát képezik, hanem ún. családi alapítványok áttekinthetetlen tulajdonosi hálózatának a sűrű szövedékébe vannak gondosan beágyazva: családi alapítványok, ún. family trust-ok kezelik őket. De többről is szó van.

A világ egyetlen tényleges szuperhatalma a Globális Pénzimpérium, a pénz-világbirodalom, amelynek sikerült a saját hegemóniája alá vonnia nemcsak az Egyesült Államokat, de az Európai Uniót és Japánt is. A pénzimpérium hatalmigazdasága ma már kiterjed Dél-és Közép-Amerikára, Ausztráliára, valamint Ázsia és Afrika többi országára is, köztük olyan óriásokra, mint Kína, India és Oroszország. Ez a világbirodalom a nála lévő pénzmonopólium segítségével megszerezte világ termelői vagyona túlnyomó része fölött az ellenőrzést, s pénzviszonyokba elrejtett Globális Unióként működik. E pénzimpérium magját a világ leggazdagabb dinasztiáinak a családi alapítványokból képződött törzsvagyona alkotja. A dollár-triliárdosokból álló magot - világméretű holdudvarként - több ezernyi dollár-miliárdos és dollár-miliomos veszi körül.

A világ leggazdagabb családjai szakértők tudományos módszerekkel végzett kutatási eredményei szerint együttesen mintegy 300 trillió dollár vagyonnal rendelkeznek. (1 trillió = 1000 milliárd). A trilliárdosok vagyonához képest a Forbes magazin által leggazdagabbnak bemutatott Bill Gates és Warren Buffett 50-60 milliárd dolláros vagyona szerénynek nevezhető. Gaylon Ross, a Who's Who of the Global Elite szerzője a Rockefeller család alapítványokban tartott együttes vagyonát 11 trillió dollárra, a Rothschild Family Trust hálózata által kontrollált vagyont, pedig 100 trillió amerikai dollárra becsülte az 1990-es években.

A World Institute For Development Economic Research (a Gazdasági Fejlesztés Kutatásának Világintézete), amely a Tokióban működő ENSZ Egyetem Helsinkiben lévő részlege, a közelmúltban tanulmányt tett közzé az emberiség rendelkezésére álló erőforrások, valamint a termelői és pénzügyi vagyon világszintű megoszlásáról:

"A vagyon erőteljesen koncentrálódik Észak-Amerikában, Európában, továbbá a magas jövedelemmel bíró ázsiai és csendes-óceáni országokban. Az itt élő lakosság együttesen a világ vagyonának csaknem a 90%-ával rendelkezik." A jelentés többek között megállapítja azt is, hogy "sok embernek a magas jövedelmű országokban nagyobb az adóssága, mint a vagyona és sajátságos módon ezek az emberek a világ legszegényebbjeihez tartoznak."

A Helsinkiben működő kutatóintézet volt az első, amely globális szinten felmérte az egész emberiség rendelkezésére álló vagyont a 2000. évi adatok alapján. Az Intézet igazgatója Anthony Shorrocks kijelentette: "Ha a világ össznépességét egyetlen tíz főből álló csoportra csökkentenénk, a világ összvagyonát pedig 100 dollárra, akkor egy személy rendelkezne 99 dollárral és a fennmaradó kilenc egy dolláron osztozkodna."

Nem képzelőerőnk szárnyalása, valamilyen fantáziadús 'összeesküvési elmélet' mondatja velünk, hanem az elrejtett történelmi és gazdasági valóság száraz tényeinek elemzéséből vonható le, hogy az, amit történelemként tanulunk, csupán az empirikus valóság hatalmas jéghegyének a látható és megtévesztően piciny része. Létezik egy árnyékgazdaság, hozzátartozó árnyékpolitikával és ennek megfelelő rejtett történelemmel. Ha ez az árnyékban tartott, de nagyon is létező valóság valamiféle "globális glaznoszty" keretében átvilágításra kerülne, akkor többé nem lenne szükség a konspirológus kutatók munkájára. Az ő tevékenységüket éppen az teszi nélkülözhetetlenné, hogy szándékosan rejtőzködő erők irányítják a világunk látható terében működő szervezeteket és ezek a háttérben meghúzódó erők ma már átvették a világ legnagyobb országainak az irányítását is.

Létezik az államok feletti és egyre hatékonyabban működő szuperállam a maga szuperkormányával, és az azt irányító szuperelit zárt csoportjaival. Ennek a nemzetközileg integrált elitnek a kiválasztódásában természetesen fontos szerepet játszanak a különböző misztikus és vallási komponensek is, de tévedés csupán a szabadkőművesség különböző irányzataira hivatkozni. Elsősorban az árnyékban rejtőzködő pénzügyi-gazdasági hálózatokat, a politikai szférát irányító struktúrákat kell tanulmányozni, szervezeti felépítésüket és működésüket megérteni. Ma a pénzügyi rendszer működésének a megértése a legfontosabb, és ebből lehet a világ globális pénzügyi helyzetére következtetni.

A háttérben működő globális elit hatalmának forrása az immáron világméretűvé növekedett és magántulajdonban lévő pénzmonopólium birtoklása. Ennek segítségével tudta elérni, hogy a világ leggazdagabb országai is eladósodjanak, s függő helyzetbe kerüljenek a nemzetközi pénzügyi közösséggel szemben. Ez a háttérben működő, nemzetek feletti pénzügyi-és korporációs arisztokrácia - létszáma mintegy tíz ezerre tehető - felmérhetetlen hatalmat gyakorol, mivel 300 trilllió dollár értékű vagyont ellenőriz, gondosan álcázott, nagyrészt informálisan működtetett hálózatával. Ennek a transznacionális pénzarisztokráciának a csúcsán a Rothschild-ház, s az általa koopotált beruházó bankárdinasztiák rangidős tagjai állnak.

A Rothschild-dinasztia hatalmát jól szemlélteti például az, ami 2002. szeptember 24-én történt a családnak az angliai Buckinghamshire-ben lévő birtokán. Ebben az egyszerű kis eseményben, mint cseppben a tenger, vagy mint porszemben az egész világ, tükröződik a pénzvilág lenyűgöző hatalma. Mi történt hát? Csak annyi, hogy leszállt egy helikopter a Rothschild-család kastélyának kertjében és kiszállt belőle Warren Buffett, aki a Forbes magazin szerint a világ második leggazdagabb embere. De nem egyedül, hanem Arnold Schwarzenegger társaságában, aki akkor éppen a kormányzói tisztségre pályázott Kaliforniában. És kivel rázhattak kezet? A véletlenül éppen ott tartózkodó James Wolfensohnnal, a Világbank elnökével, valamint Nicky Oppenheimerrel, a világ gyémánttermelését és feldolgozását kézbentartó De Beers nevű világcég elnökével, amelynek több mint 23 000 alkalmazottja van. Utólag már tudhatjuk: sok minden eldőlhetett ezen a Lord Jacob Rothschild, a negyedik Rothschild báró, által adott fogadáson. Arnold Schwarzenegger, pl. az Egyesült Államok legnagyobb és leggazdagabb tagállamának kormányzója lett a következő évben. Az a tény, hogy az egykori osztrák testépítőt a Rothschild-család angliai vidéki otthonában fogadták be a globális elitbe, jelzi, hogy hol kell keresni a háttérhatalom valódi súlypontját.

A hivatalos történelemírás és gazdasági kutatás nem hajlandó tudomásul venni, hogy különlegesen gazdag emberek, európai és amerikai pénzdinasztiák leszármazottai, rendelkeznek az egész világ pénzügyi és termelői vagyonának a túlnyomó részével. Ez az óriási méretű vagyon nagy hatalmat is jelent, hiszen a vagyon hatalommá, a hatalom pedig vagyonná alakítható át. Egyazon érem két oldaláról van szó, amely elválaszthatatlan egymástól. Ennek a pénzügyi és gazdasági hatalomnak több központja is van, de legrégibb és legfontosabb központja a City of Londonban működik, amely ma is a pénzvilág első számú kormányzati helye. A szupergazdag pénzdinasztiák nemzedékei sikeresen adták át gazdasági és politikai hatalmukat az utánuk következő nemzedékeknek. A közvélemény és a nyilvánosság elől elrejtve, magánszervezeteken keresztül gyakorolják hatalmukat. A szupergazdagoknak ezt a viszonylag kis létszámú, nemzetek felett álló és jól szervezett csoportját nevezzük globális elitnek. Termelői vagyonuk, de elsősorban pénzvagyonuk, folyamatosan növekszik. Kedvező időszakokban mértani haladvány szerint. A világgazdaság kézbentartásával ők határozzák meg a történelem menetét. Szervezett tevékenységük egy nagy-ívű tervhez igazodik. Világstratégiájuk jelentős részét már sikerült is megvalósítaniuk.

Amikor az emberek először hallanak a globális elitről és világstratégiájáról, ösztönösen elutasítják, mert nem tudják elfogadni, hogy egy ilyen ellenőrizetlen hatalom létezhet a politikai élet látható színtere mögött. Az utóbbi két évtizedben azonban számos olyan tanulmány, könyv, újságcikk és egyéb információ jelent meg (pl. a világhálón), amely e háttérhatalom létét tényekkel támasztja alá. A többségük meglepően pontosan alátámasztott írás, aprólékos kutatómunka eredménye. Aki ezeket a könyveket, írásokat áttanulmányozza, végülis rákényszerül, hogy belássa: létezik a globális elit, és sikeresen hajtja végre hosszútávú stratégiáját. Célja:az új világrend kiépítése, a szemünk előtt formálódik.

A magánjellegű kontroll megszerzése a pénzügyi erőforrások felett, s az egyes országok monetáris rendszerének átvétele az ipari forradalommal kezdődött. A XVIII. században emelkedett ki az a pénzdinasztia, a Rothschild-ház, amelynek sikerült felépítenie a leggazdagabb, legnagyobb hatalmú pénzügyi-és termelővagyonból álló nemzetközi birodalmat. Ezen írás célja nem a Rothschild-dinasztia történetének az ismertetése, hanem annak a pénzügyi hatalomnak az elemzése, amely ma a háttérből a világot irányítja. A Rothschild-dinasztia módszereinek és vagyongyarapítási technikáinak a tanulmányozása nélkül azonban nem tudjuk felmérni a világot uraló nemzetközi pénzkartell pénzügyi, gazdasági és politikai hatalmát.

Állítólag maga a dinasztiaalapító Mayer Amschel Rothschild mondta, hogy "Add nekem egy ország pénzügyi rendszerének ellenőrzését, és nem érdekel, hogy ki hozza a törvényeit!" Amikor a dinasztiaalapító meghalt, a Rothschild-ház londoni ágának vezetését fia, Nathan, majd pedig unokája, Lionel vette át. A Rothschild családi alapítvány irányítása tehát a Rothschild-ház londoni ágához került, amely ekkor már olyan hatalmas vagyonnal rendelkezett, hogy ellenőrzése alatt tartotta Nagy-Britannia központi bankját, a Bank of England-et. A brit birodalom pénzügyeinek az irányítása lehetővé tette a család számára, hogy hatalmas kölcsönöket nyújtson az angol és amerikai kormánynak, valamint finanszírozza a krími háborút. Lionel fia, aki ugyancsak a Nathan utónevet kapta, lordi méltósághoz jutott és ő volt az első Lord Rothschild, aki bekerült a brit törvényhozás másik kamarájába, a Lordok Házába 1885-ben. Ő lett egyben a Bank of England kormányzója és közvetve az akkori világ nemzetek feletti pénzügyi rendszerének az irányítója. Ez a hatalom ma is létezik, és fokozatosan terjeszkedik. Lord Rothschild idején magába olvasztotta a Morgan- és a Rockefeller-érdekeltségeket és a XIX. század végére már testet öltött az a globális elit, amelynek a hatalma azon nyugszik, hogy a magánmonopóliumává tudta tenni a világ pénzügyi rendszerének az irányítását.

Nem elmélet, csak tények elemzése

A háttérhatalom egyik rejtőzködési módszere, hogy összeesküvési elméletnek - alaptalan spekulációnak, fantáziadús képzelgésnek - minősíti azoknak a kutatóknak a munkásságát, akik megpróbálják tevékenységét nyomon követni. Az azonos érdekű emberek együttes cselekvését közös cél érdekében teljesen normális jelenségnek kell tekinteni, amely a társadalmi lét szerves részét alkotja. Ha egy ilyen szervezett csoport igyekszik a működését titokban tartani, hogy célját hatékonyabban megvalósíthassa, akkor ténykedését már összeesküvésnek is el lehet nevezni. Természetesen a közjó szolgálata igényli, hogy a közérdeket érintő társadalmi cselekvések legalább részben nyilvánosak lehessenek. Enélkül a demokratikus közakarat nem is érvényesíthető. Ezért a túlzásba vitt titoktartás egyrészt kiváltja az összeesküvésekre vonatkozó kutatásokat, másrészt ez a titkolódzás a háttérhatalom működésének elengedhetetlen előfeltétele. Az összeesküvési elméletek tehát létező társadalmi szükségletet elégítenek ki. Egyrészt kifejezik, hogy mindaz, ami történik, nemcsak esetlegesség, vak véletlen, hanem megtervezett és -szervezett emberi cselekvés eredménye. Másrészt arra is rávilágít, hogy a véletlen túlhangsúlyozása legalább akkora zavart okoz, mintha mindenben a háttérhatalom titkos tevékenységét látjuk.

Lehet-e azt állítani, hogy a történelem egésze összeesküvések és véletlenek szakadatlan kölcsönhatásának sorozata? Úgy gondoljuk, hogy a vagyonkoncentráció átgondolt világstratégia szerint halad előre immáron két évszáda. A vagyon felhalmozódása egy szűk és viszonylag zárt érdekcsoport kezében egyben hatalmi koncentrációt is eredményezett. A társadalmi-hatalmi jelenségeket jól megközelíthetjük azoknak az érdekcsoportoknak a tanulmányozásával, amelyeknek sikerült a saját ellenőrzésük alá vonniuk egy-egy ország, egy-egy birodalom és világtérség pénzügyi rendszerét és termelői vagyonát. Az egykori brit világbirodalmat, amelynek a pénzrendszerét a City of London bankárdinasztiái kisajátították, a pénzuralmi rendszer központjának tekinthetjük. Ez a ma már globális méretekben működő, államok feletti hatalmi képződmény számos alrendszerből áll. Ezek különböző szinteken, de összerendezetten működnek. Ide sorolhatóak a politikai, kulturális-spirituális, tömeglélektani, katonai, gazdasági és tudományos szintek.

Az a nemzetközi pénzügyiközösség, amely ennek a globális rendszernek a központi magját alkotja, felöleli a City of London szupergazdag pénzdinasztiáit. Ehhez a "globális pénzkartellként" vagy a "City of London birodalmaként" emlegetett pénzügyi csoporthoz tartoznak a Rothschild-ház, a Warburg-ház, a Barings-ház, továbbá a Brown-Shipley bankház, a Schroeder-ház, a Morgan-Grenfels-ház és a Lazard Freres bankház tagjai. Valamennyien a brit központi bank, a Bank of England ernyője alatt. E felsorolt beruházó bankárházaknak megvannak a kirendeltségei New Yorkban, Párizsban, Hamburgban, Svájcban, Hong-Kongban. A globális elit számára ők teszik lehetővé az erőegyensúly politikájának pénzügyi eszközökkel történő folytatását. Egyes szerzők a nemzetközi pénzimpériumot Neo-British Empire-nek, azaz Új-Brit Birodalomnak is nevezik.

A globális elit szervezett rendszerébe beletartoznak a szabadkőműves irányzatok, a különböző illuminátus-, kabbalista- és szufi-irányzatok elágazásai. De ide tartoznak az immáron a világszinten kiépült korporációs tömegtájékoztatás intézményei, az egymással nemcsak rivalizáló, de együttműködő titkosszolgálatok és hírszerző szervezetek, valamint a megtervezett titkos programok finanszírozása és végrehajtása. Ezekbe a titkos programokba beletartozik az ellenőrzés alól kicsúszott országok, kormányok destabilizálása és rendszerváltás elérése a nem engedelmeskedő kormányok esetében. De ide tartozik a kábítószer-kereskedelem felügyelete is, amely lehetővé teszi a hivatalos állami költségvetések által nem finanszírozható programok rejtett pénzelését.

A kábítószer-kereskedelem stratégiáját így foglalhatjuk össze: először is szükség van meghatározott méretű és tartós kereslet kialakítására. Ezt azzal érik el, hogy főleg a gazdagabb társadalmakban a fiatalok egy meghatározott hányadát mindig kábítószerfüggővé teszik. Ezzel a kereslet biztosítva van. A kábítószer-termelés hagyományos kelet-ázsiai és a latin-amerikai helyszínein túl újabb termelő központok létrehozása, például Afganisztánban. A szállítást és a forgalmazást a háttérhatalom által ellenőrzött maffia-hálózatok végzik. Rendkívül fontos továbbá rávenni az egyes országok kormányzatait, hogy közpénzből üldözzék a kábítószer-kereskedelmet és -forgalmazást. Ez utóbbira azért van szükség, mert csak a kemény korlátozás válik az egyébként igen olcsón előállítható kábítószerek piaci értéke elég magas ahhoz, hogy jelentős profitot lehessen rajtuk realizálni. A kábítószer-forgalmazás közpénzen történő állami üldözésének kedvező mellékhatása, hogy kiszűri a kívülálló konkurenseket, és így a kábítószer-kereskedelem csaknem teljes haszna a háttérhatalomhoz kerül, és ebből már kielégítően tudja finanszírozni titkos programjait.

A hatalomgyakorláshoz tartozik a különböző ideológiai mozgalmak titkos támogatása. Ezek közül kiemelhető a bal- és jobboldali mozgalmak, továbbá a szakszervezetek befolyásolása, a környezetvédelmi mozgalmak politikai célokra történő felhasználása, az egyházak befolyásolása, az olyan kulturális mozgalom, mint a New Age útnak-indítása, vagy Angliában az az elgondolás, hogy a britek és az izraeliek etnikai eredete azonos. A háttérhatalom számos technikát alkalmaz. Az egyik, hogy céljai érdekében általában duális szervezeteket vagy programokat indít be. A beindított mozgalomnak az ellenfelét is ő irányítja és finanszírozza. Ha pedig nem ő kezdeményez egy mozgalmat, akkor fizetett ügynökeit odairányítja azzal, hogy rejtve vegyék át az adott mozgalom irányítását. Ily módon a támogatás és a finanszírozás adagolásával mindig el tudja érni azt, hogy az adott szervezet és mozgalom az ő érdekeinek megfelelően tevékenykedjék. Nemzetközi szinten is ezt az erőegyensúly-politikát alkalmazza, hiszen a háttérhatalomnak saját hadserege nincs és céljait a szembenálló táborok pénzügyi támogatásával éri el. Egyrészt kölcsönösen elgyöngíti a szembenálló feleket, másrészt azt az oldalt, amelyiket győzelemre szemelt ki, elkezdi jobban támogatni. Így éri el, hogy egy-egy háború végkimenetele az ő világstratégiáját szolgálja és számára kedvező eredménnyel végződjék.

Már utaltunk rá, hogy a háttérhatalom indította be a brit-izraeli eredet-azonosságot hirdető vallási mozgalmat. J. H. Allen erről ezt írja Judah's Sceptre and Joseph's Birthright (Júda jogara és József elsőszülöttségi joga) című könyvében: "Az angol-izraeli azonosság vallói hisznek abban a tantételben, hogy az Egyesült Államok és Britannia angolszász lakói Izrael Házának az igazi leszármazottai, míg a zsidók Izrael egy másik törzsének, Júda Házának a leszármazottai. Ez a kulcsa a próféták megértésének. Levonta a következtetést: ahelyett, hogy Izrael Házának próféciáit alkalmazzák a zsidókra, ezt az Egyesült Államokra és arra kell alkalmazni, amit korábban a Brit Nemzetközösségnek neveztek..."

Mi is valójában a "The Crown" (a Korona)?

A The Crown, vagyis a Korona, a nemzetközi pénzügyi közösség transznacionális pénzbirodalmának a független közigazgatási egységként működő fővárosa. Ezt az államocskát City of Londonnak hívják és Nagy-Britannia azonos nevű fővárosának a központjában 677 acre (277,57 hektár) nagyságú területen fekszik. A The City, vagy a The Crown tehát nem Nagy-Britanniára és annak fővárosára utal vagy a brit uralkodóházra, és az angol uralkodó által viselt fejdíszre, a brit királyi koronára, hanem egy magántulajdonban lévő korporációt jelöl, amely szuverén államként működik a sok elővárosból összeépült nagy London kellős közepében. A The City lakossága nem éri el a 7 500 főt és területén nem a nagy Londonban illetékes brit rendőrség tartja fenn a rendet, hanem a saját 2 000 fős magánrendőrsége, amely őrző-védő privát fegyveres erő.

A The Citynek saját önálló kormánya van, amely mai fogalmaink szerint abszolutista módszerekkel irányítja a közügyeket. A városállam tulajdonosa - a nemzetközi pénzügyi közösség - szimbolikusan a Korona elnevezést használja saját államának a megjelölésére. Ebben az államocskában működik a kizárólag a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzése alatt álló Bank of England. A City of London, mint önálló állam nincs alávetve a brit parlamentnek és szuverén államalakulatnak tekintendő. Területén található a tőzsde és számos globális hatáskörrel bíró pénzügyi intézmény. A City of London, mint államocska különleges középkori ceremónia keretében tartja fenn a hivatalos kapcsolatot Nagy-Britannia kormányával.

Az államocska élén a Lord Mayor áll, akit egy évre választanak meg a City uralkodójának. Amikor az angol királynő látogatást tesz ebben az államocskában, akkor a City uralkodója, a Lord Mayor fogadja őt a Temple Bar-nál, amely a City állam jelképes kapuja. A királynő meghajol, és engedélyt kér az államocska szuverén uralkodójától, hogy belépjen az ő magánbirodalmába. Az állami látogatás idején a Lord Mayor rendkívül díszes középkori kosztümben és felcicomázott kísérettel fogadja, amely pompájában túltesz a királynő öltözetén, aki ez alkalommal szándékosan nem ölti fel királyi díszeit. Ezután a Lord Mayor bevezeti a királynőt az ő birodalmába. Ennek a ceremóniának azt kell kifejeznie, hogy a Lord Mayor itt az uralkodó és a királynő az alattvalója, ezért a királynő mindig csak néhány lépéssel mögötte haladhat.

Ez a ma is élő állapot történelmileg alakult ki. Azok, akik a brit belső helyzet háttérviszonyaival is tisztában vannak, egybehangzóan állítják, hogy az a viszonylag kis létszámú pénzarisztokrácia, amelynek a saját állama a City of London, valójában a háttérből a brit parlament munkáját is irányítja. Formálisan Nagy-Britanniát a miniszterelnök és kabinetje, valamint azok tanácsadói kormányozzák, de már Benjamin D'Israeli megírta, hogy a tényleges döntéshozók egészen mások, mint ahogy a közvélemény hiszi.

Amióta e sorok írója a háttérhatalom szervezeti felépítésének és működésének a kutatásával foglalkozik, folyamatosan szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy olvasóinak és kortársainak a többsége nincs tisztában azzal, hogy a Brit Birodalom elnevezés alatt két egymástól jól elkülöníthető birodalom működött. Az egyik a Korona-birodalom volt, ehhez tartoztak az ún. koronagyarmatok, a másik pedig a tulajdonképpeni brit birodalom. A fehérbőrű lakosság által benépesített gyarmatok a brit uralkodóhoz és kormányához, a brit kormányhoz tartoztak. Ilyen gyarmatok voltak korábban a Dél-Afrikai Unió, Ausztrália, Új-Zéland és Kanada. Ezeket a brit törvények szerint igazgatták és kormányozták. E felsorolt területek lakóinak a létszáma azonban a brit birodalom összlakóinak csak a 13 %-át tette ki. Az ugyancsak brit birodalom elnevezést használó, de színes bőrűek által lakott gyarmatok, így India, Egyiptom, Bermuda, Málta, Ciprus, a közép-afrikai brit gyarmatok, Szingapúr, Hong-Kong és Gibraltár, valamennyien ún. koronagyarmatok voltak. Ezek abban különböztek az előbbiekben megjelölt, fehér lakosság által lakott brit nemzetközösségi országoktól, hogy a brit jogszabályok nem voltak érvényesek a területükön. A brit parlamentnek nem volt fennhatósága felettük, és nem hozhatott olyan törvényeket és egyéb jogszabályokat, amelyek ott érvényesek lettek volna.

A koronagyarmatokat magántulajdonként birtokolták és igazgatták, mégpedig egy magántulajdonosokat tömörítő londoni klubból, amelyet Angliában úgy ismertek, hogy a Korona. A Koronának, vagyis a City of London magánállamnak a képviselői abszolút hatalmat gyakoroltak a koronagyarmatokon, és a fennhatóságuk alá tartozó területeken élet és halál urai voltak. Az egész Brit Birodalomban nem lehetett hatáskörrel és illetékességgel bíró bíróságot találni, ahol lehetőség nyílott volna a Korona képviselői által hozott döntések megtámadására, kártérítés igénylésére vagy bárminemű jogorvoslatra. Még azok a brit állampolgárok is, akik valamilyen bűncselekményt követtek el egy koronagyarmaton, csak a korona joghatóságának voltak alávetve. Nem volt lehetőségük fellebbezni a brit jog alapján a brit bíróságokhoz és nem vonatkoztak rájuk a brit törvények.

Már D'Israeli megírta, hogy a formális brit kormányt a háttérből a Korona irányította. Ezért a pénzimpérium Korona nevű államának nem jelentett problémát rávenni a brit adófizetőket, hogy fizessék annak a haditengerészetnek és katonai erőnek a költségeit, amelynek a feladata az volt, hogy fenntartsák a Korona nevű államocska fennhatóságát az úgynevezett koronagyarmatokon. Ha ezeken a legkisebb ellenállásra vagy lázadásra került sor, akkor a brit haditengerészet keményen megtorolta és mindez egy fillérjébe sem került a Korona nevű államocskának.

A City of London, vagyis a Korona hatalmas extraprofitra tett szert abból, hogy a brit birodalom fegyveres erőinek a védelme alatt üzletelhetett. Az így keletkezett vagyon nem brit vagyon volt, s az így folytatott kereskedelem nem brit kereskedelem. A nemzetközi bankárok, a körükbe tartozó dúsgazdag kereskedők és a brit arisztokrácia volt a Korona által felhalmozott vagyonnak a tulajdonosa. Ez lehetővé tette, hogy a City of London szolgálatában álló szűk réteg mesésen meggazdagodjon és társadalmi presztízse példa nélkül állóan megnövekedjék.

Annak ellenére, hogy óriási vagyon áramlott a City of London nevű államocskába, Nagy-Britannia lakóinak többsége nehéz körülmények között élt. A kifejezetten szegények száma is igen nagy volt. Ugyanakkor az elit dúskált a bőségben és luxuséletet élt.

David Lloyd George, aki később Nagy-Britannia miniszterelnöke lett többször is hangsúlyozta, hogy a City of London óriási hatalommal rendelkezett és megvetette azokat a "nyomorultakat", akik nem voltak "Korona Klub" tagjai. 1910-ben az egyik beszédében, amely a "Better Times"-ban jelent meg ezt mondotta: "Mi bonyolítjuk a legtöbb üzletet a világon. Nagy nemzetközi kereskedelmet folytatunk - valószínűleg tízszer nagyobbat - mint Németország. Németország azonban maga folytatja saját kereskedelmét. A nemzetközi kereskedelem a mienk...kereskedelmi hajóink több mint százmillió font értékű árut szállítanak hozzánk évente, amit nagyrészt a külföldiek fizetnek. Megadóztatjuk a külföldit mindenért, amiről csak tudunk...egyszerűen nincs lehetőség a külföldiek nagyobb megadóztatására. Négy módon is próbálkoztunk. Az első módot Lord Rothschildra bíztuk..."

Itt lényegében arról van szó, hogy a City of London bankárdinasztiái által finanszírozott kereskedelem méretei óriásiak voltak, de ezek haszna őket gazdagította. És fő célja az volt, hogy Nagy-Britanniát, valamint a többi államot eladósítsa. A hitelpénz-rendszer már ekkor diktálni tudta a feltételeket és el tudta érni, hogy az egyik országot kijátssza a másik ellen.

Roland G. Usher az 1913-ban megjelent "Pángermánizmus" című könyvének a 80-84. oldalain írja: "A londoni és párizsi bankárok (a nemzetközi bankárok) ellenőrzik bármely pillanatban a világ elérhető erőforrásait: gyakorlatilag engedélyezhetik vagy akadályozhatják bármely olyan vállalkozásnak a sorsát, amelynek a kivitelezéséhez több mint egymillió dollár tényleges értékre van szükség..."

A nemzetközi bankárok birtokolják a világ államkötvényekben fekvő adósságának a nagy részét. E hatalmas összegek kamatainak a fizetését az eladósodott államok bevételeik elzálogosításával fedezték. Ezen túlmenően az iparilag fejlett világban forgalomban lévő értékpapírok, részvények zöme is az ő tulajdonukban van. Az egész világ adót fizet a számukra adósságszolgálat formájában. Ennek a pénzügyi hatalom tulajdonosai minden nap úgy ébrednek, hogy egyre gazdagabbak.

E.C. Knuth írja az "Empire of the City" című, 1946-ban megjelent könyvének 65. oldalán: "A brit pénzügyi oligarchia ereje kortalan és önfenntartó természetében, hosszú távú tervezésében és előrelátásában rejlik, továbbá abban a képességében, hogy kivárja és megtörje ellenfeleinek a türelmét. Európa átmeneti és időben korlátozott államférfiai, s különösen Nagy-Britannia maga, amely megkísérelte visszaszorítani ezt a szörnyeteget, mind vereséget szenvedtek hatalomgyakorlási lehetőségeik korlátozott ideje miatt. A választott politikusok arra kényszerültek, hogy néhány rövid év alatt érjenek el eredményeket. Ez lehetővé tette a kijátszásukat és kivárásukat, elárasztva őket zavaró és nehézséget okozó akciókkal. Arra kényszerítve végül is őket, hogy visszalépjenek. Azok a kevesek, akik szembeszálltak velük Nagy-Britanniában és Amerikában, dicstelenül végezték, akik pedig kiszolgálták őket, nagy hasznot húztak belőle."

Hogyan működik a City of London nevű korporáció?

A City of London Corporation, amely a brit fővároson belül működő csaknem teljesen önálló "kvázi" államocskának a hivatalos neve, nagyon régi kormányzati modell szerint működik, amelynek az eredete visszanyúlik a feudális korba. A legfontosabb döntést hozó testület a City of London Korporáción belül a Court of Common Council (Kormányzó Testület). Ennek a testületnek száz választott tagja van, akiket a City of Londonban működő huszonöt választási körzet, úgynevezett "ward" közvetlenül választ meg. Ez a testület minden negyedik héten tanácskozik, bizottságai viszont folyamatosan működnek.

A száztagú kormányzótestületnek tehát van politikai, gazdasági, pénzügyi, oktatási, tervezési és közlekedési szakbizottsága. A City-ben számos iskola is működik. A bizottságok kooptálják tagjaikat, de kiválasztásukra elsősorban különleges szakmai felkészültségük révén kerül sor. A Korporáció ügyeibe nincs nagyobb beleszólási és szavazati joguk. A City of London Korporációnak a tényleges irányítója - a történelmileg legmagasabb rangot jelentő és elsősorban reprezentatív teendőket végző Lord Major mellett - a politikai és gazdasági erőforrások bizottságának az elnöke. Ő az, aki nyilatkozik a Korporáció egésze nevében és képviseli például a tömegtájékoztatásban.

Ahhoz, hogy valaki választó és választható legyen, a City of London nevű államocska úgynevezett Freeman státuszával kell rendelkeznie. Ők tekinthetők az államocska állampolgárainak és a középkorból fennmaradt céhek adják ezt a címet és státuszt. Ezt követően az illető személy bekerül a City választási névjegyzékébe. A választásokat a City of Londonban szigorúan pártpolitika-mentesen rendezik meg. Elvileg lehetséges, hogy politikai párt jelöljön valakit egy tisztségre, de ezt a gyakorlatban nem teszik, és csak nagyon ritkán fordul elő pártjelölés.

Létezik még az angolszász korszakból fennmaradt Court of Aldermen nevű testület is, amelyet Öregek Tanácsának nevezhetnénk. Minden ward egy tagot választ az Öregek Tanácsába. Az évszázadok múlásával az Öregek Tanácsának a szerepe eljelentéktelenedett, és tagjai ma már csak kisebb közhivatali funkciókat töltenek be, tevékenységükért sem az Öregek Tanácsának, sem a Kormányzó Testületnek a tagjai nem kapnak tiszteletdíjat. A City of London állandó lakóinak száma 7500 fő. Ugyanakkor területén sok bank, kereskedelmi és üzleti vállalkozás, valamint szerkesztőség és más gazdasági szervezet működik. Éppen ezért fontos kérdés volt jogilag rendezni az üzleti cégek és más jogi személyek beleszólási jogát a City kormányzásába. A Cityben működő korlátolt felelősségű társaságok a közelmúltban szavazati jogot kaptak, s mintegy 32 000 szavazót kitevő jogosultsághoz jutottak.

A végrehajtott reform értelmében minden olyan vállalat és szervezet, amelyet a brit társasági törvény elismer, és amely fizikailag jelen van a City of London területén, jogot nyert ahhoz, hogy elektorokat (választókat) jelöljön azon ward számára, amelyben fizikailag jelen van. Úgy szabályozták az elektorok számát, hogy a nagy vállalatok ne tudjanak elsöprő fölényhez jutni. A vállalatok jelölik az elektorokat, de az elektorok saját belátásuk szerint döntenek, és nem lehet előírni nekik, hogyan szavazzanak.

A reform fő célja az volt, hogy megváltoztassa a City of London Korporációnak a választási rendszerét, s hogy az üzleti világnak nagyobb beleszólási joga legyen a City államocska ügyeibe. Mindez beleillik magának az államocska kormányzatának a stratégiájába is, mert már hosszabb ideje hirdette, hogy szükségessé vált saját szervezetének és működésének a modernizálása. A brit Parlamentben e célból kezdeményezték úgynevezett "Private Bill" (latinul: lex privata - olyan jogalkotási eszköz, amellyel valamely magánszemélynek vagy magánszemélyek csoportjának különleges előnyöket biztosítanak. Sok állam alkotmánya tiltja az ilyen jellegű törvényhozást.), azaz magántörvény elfogadását, amely el is nyerte a brit kormány támogatását. A "City of London Act"-et 2002 novemberében fogadták el, és léptették hatályba. A City of London nevű államocskának így sikerült elkerülnie azt a mélyreható átalakítást, amelyre Nagy-London területén sor került 1899-ben és 1965-ben, és amelynek eredményeként a sokmilliós nagyvárosnak az önkormányzata elnyerte a mai formáját. A brit főváros reformját a City-nek sikerült húsz évvel elhalasztania, mert nem akarta magát alávetni a tervbe vett változtatásoknak.

A hagyományőrzés, valamint a pompa és látványosság az államocska szerves részét képezi. Az Öregek Tanácsa és az államfőnek számító Lord Major a mai napig nemcsak közigazgatási, de igazságszolgáltatási funkciókat is ellát, a City of London szuverenitását jelképező protokolláris tevékenységen túlmenően. Ezen kívül a Livery Companies, vagyis a történelmi-kereskedelmi céhek is még mindig jelentős szerepet játszanak a City of London korporáció működésében. A City elsősorban a pénzügyi és az üzleti világ központja, kevés helybeli lakossal és ezért gyakran felmerült az a kérdés, hogy nincs is szükség a többihez hasonló választott önkormányzatra, mint amilyen a brit főváros más kerületeiben is működik.

A City of London hagyományosan arra törekedett, hogy kormányzatát csak az ott élő úgynevezett rezidensek válasszák meg. 1996-ban a Munkáspártnak sikerült felpuhítania a City javaslatait és létrehoznia olyan kompromisszumot, amely a tervezett reformok erőteljesebb korlátozásával végül is meghagyta a City önállóságának a nagy részét. Az alkotmányos ügyekért felelős hivatal vezetője azonban további reformokat tart szükségesnek, de ezeknek a reformoknak egyike sem változtatna azon a különleges státuszon, amit a City of London élvez, mint a pénz világimpériumának különleges jogosultságú központja. Talán ennyi is elég annak az alátámasztására, hogy a City of London meglehetősen összetett képződmény, és a maga nemében egyedülálló a világon. A jelenlegi Lord Major - vagyis államfő - John Stuttard, akinek az ünnepélyes beiktatására 2006. november 11-én került sor a hagyományos pompával.

A brit főváros, vagyis Nagy-London főpolgármesterét angolul London Mayor-nak (vagy Mayor of London-nak) nevezik. Ezt a tisztséget jelenleg Ken Livingstone tölti be. Ken Livingstone volt az első nagy-londoni polgármester, aki 2000-ben közvetlen választás keretében került hivatalába. Nagy-London a többi nagy világvároshoz hasonlóan úgy növekedett, hogy fokozatosan magába olvasztotta a környező elővárosokat, kisebb településeket. Nagy-Londonnak jelenleg 32 kerülete van és 7 millió lakosa. A külön közigazgatási egységet jelentő City of Londonon kívül leghíresebb részei a White Hall, a Westminster, a Soho, a Trafalgar tér (Square), South Kensigton és Knightsbridge. A Buckhingam Palace a brit uralkodó, II. Erzsébet londoni rezidenciája a St. James Parkban van, amely a Parlament és a Trafalgar tér között található. A brit miniszterelnök hivatala (a Downing Street 10 szám alatt) nincs messze a Parlamenttől. A Downing Street London legfontosabb utcája, amely a kormányzati központot összeköti a City of Londonnal.

Családi alapítvány - kollektív magántulajdon

A családi alapítvány osztatlan közös vagyon, az adott család kollektív magántulajdona. Téves az a nézet, hogy csak egyéni magántulajdon van, hiszen a magántulajdon túlnyomó többsége kollektív tulajdont alkot - a pénz- és korporációs oligarchia kollektív tulajdonát, illetve az is téves, hogy a közösségi tulajdon csak állami vagy önkormányzati tulajdon lehet. A pénz- és korporációs oligarchiát számos vagyonőrző és vagyongyarapító intézmény szolgálja ki. Az egyik ilyen tekintélyes vagyonmenedzselő a Wachovia, amely az Egyesült Államok ötödik legnagyobb bankholding vállalata és 3300 pénzügyi központtal működik világszerte. Egyik fő szolgáltatása: hogyan lehet úgy fenntartani a vagyont, hogy azt ne terhelje örökösödési illeték vagy csak minimális mértékben. Ennek a továbbfejlesztett változata az ún. dinasty trust (dinasztia alapítvány), amely lehetővé teszi, hogy a nemzedékről nemzedékre történő vagyon átadásnál ne kerüljön sor vagyonátruházási illeték megfizetésére. A dinasztia alapítvány bizonyos fokig korlátozza a tulajdonosok hozzáférését az egyben tartott vagyonhoz, ugyanakkor védve vannak a más vagyonokat sújtó örökösödési illetéktől.

Hasonló adózás alóli mentességet biztosít a nem visszavonható életbiztosítási alapítvány (Irrevocable Life Insurance Trust), amely az örökösödési illetéknek a felét meg tudja takarítani. Ugyancsak mentesít a közterhek alól az ún. Qualified Terminable Interest Property (minősített határidős érdekeltségből álló vagyon), amely lehetővé teszi a vagyon oly módon történő átruházását, hogy a kiválasztott jogosultak kapják meg, ugyanakkor a túlélő házastárs részesüljön annak jövedelmében élete végéig.

Ugyancsak ilyen vagyonmentő jogi eszköz a családi alapítvány (family trust), amelyet a Wachovia és a Merrill Lynch is melegen ajánl ügyfeleinek. Ez a szolgáltatás a legváltozatosabb banki műveletektől a vagyonmenedzselésen át a jelzálogkölcsönökig, a szűkebben vett alapítványi vagyonkezelésen, beruházási konzultáción, értékpapírok befektetésén, forgatásán, pénzügyi tervezésen, banki szolgáltatások nyújtásán át a családok által közösen tulajdonolt üzleti vállalkozásig mindent felölel. Ez utóbbiba beletartozik a családi üzlet irányítóinak a kiválasztása, a funkcióátadás sorrendje is. Azért részleteztük ezeket a szolgáltatásokat és szabályozókat, hogy kidomborodjék a lényegük: minél jobban kivonni a közteherviselés alól azokat a családi vagyonkomplexumokat, amelyekből végülis felépül a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia 300 trillió dollár vagyonnal rendelkező globális impériuma.

Megállapíthatjuk, hogy nem egyedül a vagyon mértéke számít, hanem sokkal inkább az, ahogy ezt a vagyont megszervezték és mindaz, ami vele és általa megvalósítható. Lehet, hogy Bill Gates egyéni tulajdonban lévő milliárdjával a leggazdagabb ember a világon, ténylegesen azonban foglya annak az egyetlen nagyvállalatnak, amelyből vagyona származik. A globális elit hatalomgazdasága szempontjából kevés súlya van a pénzvilágban..

A második leggazdagabb ember, Warren Buffet, vagyona pedig nagyrészt passzív beruházásokban fekszik. Ezzel szemben a Rothschild-, a Rockefeller- és más ebbe a zárt körbe tartozó kiválasztott dinasztiák óriási pénzvagyona állandóan mozgásban van, gyarapodik és irányítja a globális hatalomgazdaságot. Ez a pénzimpérium holdingjaival, trösztjeivel az egész világgazdaságot ellenőrzi és nemcsak képes fenntartani vagyonállagát, hanem jelentős mértékben tudja növelni is azt. Ez a pénzügyi birodalom olyan hatalommá növekedett, amelyre nincs példa a világtörténelemben és hatalma jóval nagyobb, mint bármely hadseregé. Ez a világbirodalom uralmát az eladósítás és az általa kibocsátott hitelpénz révén gyakorolja a világgazdaság centrum országaiban ugyanúgy, mint a perifériákon. Ez a pénzimpérium bámulatosan jól van megszervezve és a legfinomabb részletek is alaposan ki vannak dolgozva. Megvannak a saját döntéshozó testületei, kormányként működő intézményei, miniszternek tekinthető funkcionáriusai, saját információs hálózata, a káderek utánpótlásáról gondoskodó oktatási és képzési intézményei és minden olyan szervezete, amely hatékony működéséhez szükséges.

A pénzimpérium egyik fontos intézménye a New York-i központtal működő Council on Foreign Relations (CFR), azaz a Külkapcsolatok Tanácsa, amely ma már minden amerikai tagállamban működik. Testvérintézménye a Londonban működő Royal Institute of International Affaires, a Királyi Külügyi Intézet. A pénzimpérium egyik meghatározó személyiségének számító Soros György hosszú éveken át a CRF egyik igazgatója volt. A globális elit az Egyesült Államok hanyatlásával felértékeli az általa létrehozott Európai Uniót és ennek jele az, hogy 2007. május 8-án Soros György kezdeményezte a Külkapcsolatok Európai Tanácsának a létrehozását a New York-i CFR testvérintézményeként. Soros kijelentette, hogy a Külkapcsolatok Európai Tanácsának egyik fő feladata lenne Kína bevonása a nemzetközi intézmények működésébe.

A Rothschild családi alapítvány sikerének titka

A Rothschildok a többi nagy vagyonnal rendelkező dinasztiához képest sokkal formálisabban és szabályozottabban intézték a családi alapítványhoz tartozó vagyon menedzselését. Az erre vonatkozó családi-társasági megállapodásokat szabályos időközönként felülvizsgálták és megújították. Az első megállapodásra 1810-ben került sor és azt még a dinasztia-alapító Mayer-Amschel Rothschild és két idősebb fia írta alá. Ebben már ki volt kötve, hogy egyedül a családfőnek van joga ahhoz, hogy a közös vagyon alapját képező vállalkozásból tőkét vonjon ki a megállapodás egész időtartama alatt. Ugyancsak az ő kizárólagos joga volt az alkalmazottak felvétele és elbocsátása. Ez kiegészült azzal, hogy nőtlen fiai csak az ő előzetes hozzájárulásával nősülhettek meg. A vagyon hozamát a vagyonban való részesedés arányában osztották szét. A szerződéshez tartozó családtagok, mint üzleti partnerek, függetlenül nem köthettek másokkal megállapodást és a családi vagyon működtetésére vonatkozó megállapodás rögzített időtartamú volt: tíz évre szólt.

A megállapodás legfigyelemreméltóbb záradéka azt szabályozta, hogy mi történjék akkor, ha az egyik szerződéses fél meghal. Minden aláírónak ünnepélyesen le kellett mondani arról, hogy feleségének vagy gyerekeinek, vagy azok gyámjainak joguk legyen vitássá tenni bármilyen módon azt az összeget, amit a túlélő partnerek meghatároznak, mint az elhunyt társukat megillető tőketulajdoni részt. Ezen túlmenően az özvegynek és az elhunyt egyéb örököseinek nem volt joguk ahhoz, hogy betekinthessenek a családi alapítvány által kezelt közös vagyon nyilvántartásába és az üzleti levelezésbe. Ez a rögzített szabály alapvető és máig fennálló rendelkezésnek bizonyult. Hatékonyan zárta ki a Rothschild család nőtagjait, valamint a Rothschild családba beházasodott tagokat abból, hogy a családi alapítvány alapvető adatait megismerhessék, azaz nem juthattak hozzá a "megszentelt" üzleti főkönyvekhez, s bizalmas levelezéshez.

A következő Rothschild családi alapítványra vonatkozó megállapodást 1818-ban kötötte az öt fiú egymással, mivel a dinasztiaalapító 1812-ben meghalt. Az új rendszer szerint a szerződő felek minden évben megkapják a családi alapítványhoz tartozó közös vagyonból a rájuk eső tulajdoni rész 4%-át. Ebből kellett megélhetésüket, napi kiadásaikat, valamint a saját üzleti költségeiket fedezni. Minden olyan átalányösszeg, amit a gyermekekre, a háztartásukra vagy családi ingatlanra költöttek a közösből, az levonásra került a családi alapítványi vagyonnak az illetőre eső tulajdoni részéből. Minthogy így már saját elkülönülő üzleteiket bonyolították három különböző európai térségben: Frankfurtban, Londonban és Párizsban, szükségessé vált, hogy az új megállapodás pontosan meghatározza a partnereknek a részesedését a családi alapítvány hozamában és költségében, ugyanakkor le lett szögezve, hogy mind a három Rothschild-ház egységes, közös konszernt képez. A Rothschild-ház részlegeinek tájékoztatniuk kellett hetente a többit üzleti tranzakcióikról. Később áttértek a havi tájékoztatásra.

Hét évvel később, hogy elejét vegyék az örökséggel kapcsolatos esetleges vitáknak, újból megegyeztek, hogy valamennyi résztulajdonos kötelezi örököseit: a jövőben fogadják el mindig a rájuk eső vagyoni rész nagyságára vonatkozó adatokat, anélkül, hogy jogi vitába keverednének, és bíróságokhoz folyamodnának. Világosan rögzítették, hogy ha egy elhunyt alapítványi tag örököse keresettel fordulna a túlélő partnerekkel szemben, akkor az elhunytra eső rész egyharmadát elkobozzák, és ellenértékét Frankfurt, London és Párizs szegényei között szétosztják. Figyelemreméltó a Rothschild családi alapítványnak ez a működési modellje, mert ez ad részben magyarázatot a pénzdinasztia minden más bankházat felülmúló sikerére.

A család tartós pénzügyi és gazdasági eredményei bizonyítják: az ilyen családi alkotmányok és szerződések igenis számítanak, mert akadályozzák, hogy más befolyásoló tényezők a dinasztiákat felbomlasszák, és a vagyon fokozatos eltűnéséhez vezessenek. Szinte szabályszerű, hogy a vagyont felhalmozó alapító rendszerint tehetséges és erős akaratú, szorgalmas ember. A második generációban a fia is hozzáértő és felkészült, de a már a harmadik nemzedéknél jelentkezik az öröklött gazdagsággal és jóléttel járó könnyelműség. A negyedik nemzedéknél pedig már szinte törvényszerűen érezhető a hanyatlás, sőt a degeneráltság. Ez egy séma, ami alól van kivétel, de mégis a tendenciát jól tükrözi.

A tehetséges, erős akaratú, szorgalmas üzletember rendszerint nem egy utóddal rendelkezik. A dinasztiaalapító Rothschildnak tíz gyereke volt. A fiúk közül kettő, Nathan és James, különösen éleseszű volt. Ha ezt a szabályt követik az utódok, akkor a vagyon szétaprózódásához vezet az, hogy már néhány nemzedéken belül nagyszámú utód osztozik a vagyonon. A második nemzedéknél már száz, a harmadiknál pedig ezer lenne az utódok létszáma ilyen szaporodási mutató mellett.

Számos dúsgazdag dinasztia vagyona így aprózódott fel a történelem során. A demográfiai adatok szerint Európában a termékenységi mutató ennél jóval alacsonyabb. Az 1870-es évek Angliájában a brit asszonyok 18%-ának volt 10 vagy több gyermeke, de több mint az ötven százalékuknak 6 gyermeke volt. Az európai termékenységi adatok szerint 1950-ben már csak 2,7 gyermek jutott egy nőre. Ma már csak 1,4. Az örökösök számának a jelentős csökkenése lefékezi a vagyonok szétaprózódását. Ez az előnye. A hátránya viszont az, hogy kevés utód között alig akad pénzügyileg és más szempontból is kiemelkedő tehetségű utód.

Ezt a nehézséget el lehet kerülni akkor, ha a milliárdosok, sőt trilliárdosok többször házasodnak. De ennek is vannak hátrányos következményei, mert a válások is hozzájárulnak a vagyonok szétaprózódásához. Mindebből következik, hogy ha a családi vagyonok tulajdonosai azt szeretnék, hogy ez a vagyon fennmaradjon, akkor bizonyos fokig elkerülhetetlen a családok szétválasztása az eredetileg öröklött vagyontól. Bebizonyosodott, hogy ha nem a családtagok kezelik a vagyont, hanem tehetséges alkalmazottak, akkor az sikeresebb.

Nem minden dinasztiaalapító hajlandó erre. Henry Ford például annyira ellenszenvvel viseltetett a kívülről érkező befolyásolással szemben, hogy egy alkalommal úgy döntött, visszavásárolja a Ford Motor Művek valamennyi olyan részvényét, amely nem volt a család birtokában. Ennek ellenére a vállalat olyan kívülállók segítségével érte el a legnagyobb sikert, mint Lee Iacocca.

Ennek a kérdésnek több kutatója is - így David S. Landles és Niall Ferguson - megállapította, hogy ténylegesen mindössze tizenegy nagy vagyonnal rendelkező család dicsekedhet azzal, hogy töretlenül fennmaradt a család ellenőrzése az örökölt vagyon felett és nekik sikerült több mint kétszáz éven át a vagyont működtetniük. De a legsikeresebb dinasztia, azaz a Rothschild családi alapítvány tulajdonosai is készek elismerni, hogy nagymértékben támaszkodnak a családhoz nem tartozó igazgatók és menedzserek szaktudására. Ezt a gyakorlatot már több mint egy fél évszázada folytatják. Sőt még azt is elismerik: nagy árat fizettek azért, hogy korábban nem így jártak el, és ellenálltak a nem családi vagyonból származó tőke bevonásának. Mára már a Rothschild dinasztia is diverzifikálta óriási pénzügyi vagyonát - és nemcsak a világ legnagyobb pénzügyi intézményeit irányítja, de például a Rothschild csoporthoz tartozik a butikvállalatok szövetsége is. Egy másik pénzügyi óriás, a Goldman Sachs sem lenne Goldman Sachs, ha még mindig családi irányítás alatt állna. El lehet tehát mondani, hogy a dúsgazdag családok csak addig maradnak gazdagok, ameddig át nem adják a vagyon menedzselését és gyarapítását kívülálló és tehetséges menedzsereknek.

A Rothschild-vagyon nagyságára vonatkozó becslések

Amikor számba veszik a világ leggazdagabb embereit, akkor az egyéni, illetve személyes tulajdonokban lévő vagyont mérik fel. Rendszerint figyelmen kívül hagyják egy-egy dinasztiának a család egésze által tulajdonolt kollektív vagyonát. Ez a családi közös tulajdont képező kollektív vagyon a Rothschild-, a Rockefeller-, a Warburg- és más dinasztiák esetében lényegesen felülmúlja az egyes családtagok tulajdonában lévő magánvagyont.

William T. Still írja New World Order - The Ancient Plan of Secret Societies (Új világrend - A titkos társaságok ősi terve) könyvének 136. oldalán, hogy az első világháború alatt a londoni Rothschild-ház több mint 100 milliárd dollárt keresett azon, hogy kölcsönöket nyújtott a háborúban álló nemzeteknek. 1925-re a vagyonuk 300 milliárd dollárra növekedett. 1940-re pedig már elérte az 500 milliárd dollárt, amely az Egyesült Államok vagyonának a kétszerese volt. Ha szerény öt százalékos évi növekedést veszünk figyelembe 1940-től kezdve, akkor a Rothschild-család vagyonát 7 trillió dollárnál többre kell becsülnünk, amely a kétszerese annak, amit az Egyesült Államok adósság formájában 1990-ig felhalmozott és azt is megkérdezhetjük, hogy Uncle Sam (Samu nagybácsi az Egyesült Államok beceneve - D. J.) kinek tartozik ezzel a hatalmas összeggel. (A washingtoni kormányzat adóssága a Rothschild érdekeltséghez tartozó Federal Reserve System felé 2007-ben meghaladta a 7,8 trillió dollárt.)

Frederick Morton The Rothschilds (A Rothschildok) című munkájában, amely 1962-ben jelent meg, abból indult ki, hogy szakértők már 1850-ben hat milliárd dollár feletti összegre becsülték a Rothschild-dinasztia kollektív vagyonát. Ebből a bázisból kiindulva következtettek arra, hogy mekkorára növekedhetett 147 év alatt ez a vagyon. Ha a hat milliárd dollár vagyon nem csökkent és nem került felosztásra, akkor egy viszonylag mérsékelt 4-8%-os arányú növekedést alapul véve Morton a következő számokhoz jutott: 4 %-os évi növekedésnél ez a vagyon 1,9 trillió dollárra növekedhetett (1 trillió = 1000 milliárd). Ha 5 %-os az évi növekedés, akkor már elérhette a 7,8 trillió dollárt, ha 6 %-os volt az évi növekedés, akkor elérhette a 31,5 trillió dollárt. Itt a becsléseket abbahagyjuk, hiszen 1962 óta is eltelt már 45 év és a dollár értéke is lényegesen változott.

Tatjána Korjagina, az oroszországi Makrogazdasági Kutatóintézet tudományos főmunkatársa a Pravda 2001. július 12-i számában többek között azt is kifejtette, hogy az Egyesült Államokat és az egész világot árnyékkormányként kormányozó nemzetközi pénzügyi közösség mintegy 300 trillió dollárt tart a kezében és ezzel irányítja a világgazdaságot. Az orosz gazdasági szakember szerint egy közelebbről meg nem határozott pénzügyi érdekcsoport, amely a világ leggazdagabb dinasztiáit tömöríti, 300 trillió nagyságú vagyonnal rendelkezik, amely egyben példa nélkül álló hatalmat is jelent.

Korjaginát megelőzően, már 1995-ben, Robert Gaylon Ross, gazdasági szaktanácsadó, a Who's Who of the Elite című dokumentumkiadvány szerzője megírta, hogy megbízható forrásból tudja: a Rockefeller-család közös tulajdonában tartott családi vagyona 11 trillió dollár, és a Rothschild-család kollektív vagyona pedig eléri a 100 trillió dollárt.

Ismét más számítási módot alkalmaz a New York állambeli Binghampton Egyetem szociológia professzora James Petras, aki a Forbes magazinban 2007. március 8-án megjelent milliárdos listához fűzött kommentárt. Elismeri, hogy 2006-ban 790-ről 946-ra nőtt a dollármilliárdosok száma. Indiában már 36, Kínában pedig 20 dollármilliárdos van. Ez utóbbiak vagyona meghaladja a 29 milliárd dollárt, de jóval alatta marad az indiai milliárdosok 191 milliárdjának. A globális uralkodó elit teljes vagyona 35 %-kal növekszik évről évre, meghaladva immáron a 3,5 trillió dollárt, miközben a Föld hatmilliárdnyi lakosa 55 %-ának az életszínvonala hanyatlik, vagy stagnál. A milliárdosok több mint fele mindössze három országból származik: 415 amerikai, 55 német és 53 orosz milliárdos van. A 35 %-os évi vagyongyarapodás túlnyomó része pénzpiaci műveletekből, ingatlanspekulációból és fogyasztási cikkekkel való kereskedelemből származik, nem pedig modernizációból és munkahely-teremtő termelő vállalkozásokból vagy szolgáltatásokból.

"Minden nagy vagyon mögött egy nagy bűn található" (Honoré de Balzac)

A leggyorsabban növekvő milliárdos csoportot az orosz oligarchia alkotja, 2/3-ad részük egész fiatalon, húszas éveik közepén, kezdték a vagyongyűjtést az 1990-es években, Jelcin elnöksége idején. Ekkor Oroszországot a nemzetközi pénzvilág szolgálatában álló és Amerikában kiképzett gazdasági tanácsadók kormányozták, olyanok mint Anatolij Csubajsz vagy Jegor Gajdar. Az egész orosz gazdaság ún. politikai árért, vagyis játékpénzért volt kiárusítva. Az állami tulajdon magánkézbe adására nagyrészt gengszter-taktikával, erőszak alkalmazásával, gyilkosságokkal, lopással, az állami vagyon egyszerű elvételével, törvénytelen részvénymanipulációkkal és kivásárlásokkal került sor. Ezek a mai orosz milliárdosok az orosz közvagyon egy trillió dollárt meghaladó részét szerezték meg, gyárakat, a teljes közlekedést és szállítmányozást, a kőolajat, a földgázt, a vasat, a szenet és más állami tulajdonú erőforrásokat.