A történet a Szelepchényi-kódexben, majd a misekönyvekben fordul elő gyakran. Bálint Sándor kutatása nyomán kiderült, hogy egyetlen hazai ábrázolásuk a Székesfehérvárban álló görögkeleti szerb templom freskóján látható. Sajnos, nem tudjuk, hogy a pálosok vajon ábrázolták-e őket, templomaikat és kolostoraikat majdnem földig rombolták.

Ókeresztény legenda

Úgy tűnik, hogy a pálosok nemcsak a régi magyar hagyományt, hanem az ókeresztény műveltséget is megőrizték az utókor számára, erre jó bizonyíték a lenti történet. A hét szent alvókról (Maximianus, Malchus, Martinián, Dénes, János, Serapion és Konstantin vértanúk) szól egy régi szíriai történet, eszerint régen Kisázsiában, Efezusban éltek és ott terjesztették Jézus tanait. Decius római császár (Kr. u. 201-251) idejében a keresztényeket keményen üldözték, őket is elfogták és büntetésből egy barlangba falazták. Kétszáz év múlva, éppen a hun Attila és II. Theodosziosz kelet-római uralkodó idejében (408-450) hirtelen fölébredtek, tanúskodtak a föltámadásról, majd meghaltak. Rabságuk helyszínén, a barlangban temették őket el. A történet éppen 449 körül tűnt fel és utána megindult a zarándoklat barlangjukhoz. 1935-ben osztrák régészek feltártak egy földalatti temetőt és megtalálták a hét szent alvók kultuszhelyének a nyomait. Sírjukhoz egészen az oszmán törökök megjelenéséig nyugati zarándoklatok jártak. A szentek ünnepe Európa nyugati felére is átkerült, illetve nálunk is meghonosodott.

Régi megfigyelés

A szír vértanúkról a középkori kódexirodalomban nincs híradás, ennek ellenére a kutatók úgy vélik, hogy emlékezetük a középkorban élt. A barokk-korban a jezsuita diákság Zágráb és Kassa városokban előadta legendájukat. Ehhez a naphoz egy időjárás megfigyelés is kapcsolódik, a néphit szerint, ha ezen a napon esni fog az eső, akkor hét hétig nem áll el.