Ez a véleményhatalom egyre nagyobb szerephez jut a pénzügyek befolyásolásában. Képes arra, hogy lelassítsa a tőke beáramlását, és így közvetlenül is hat a pénzügyi egyensúlyra. Az a technokrata pénzügyi csoport, amely fokozatosan átvette az 1970-es és 1980-as években a pénzügyek irányítását, s bekapcsolódott a piacgazdasági intézmények megtervezésébe és bevezetésébe, továbbá az ország eladósításába, majd pedig irányította az adósság-menedzselést, szoros kapcsolatban áll a nemzetközi pénzügyi intézményekkel. Ez a kapcsolata teszi lehetővé, hogy ez a pénzügyi-bürokrata csoport szinte napra készen tudja, milyen Magyarország aktuális nemzetközi megítélése, valutapiaci helyzete és az ezekhez igazodó hitelminősítése, illetve hitelfelvételi lehetősége. Tagjai azt is tudják, hogy milyen belpolitikai helyzet az, amelyik rontja vagy javítja Magyarország hitelminősítését és hitelképességét.

Amikor 1982 után felgyorsult a pénzrendszer átalakítása és magánellenőrzés alá vétele, ez együtt járt a nyugati irányú pénzügyi függés erősödésével. Az adósságszolgálatból fakadó függő helyzet fokozatosan egyenlő erejűvé vált a szovjet birodalomtól való katonai, politikai és gazdasági függéssel. Ez a pénzügyi technokrata csoport, amely a pártállami nómenklatúra középső szintjét foglalta el, jól ismerte Moszkva és a nyugati hitelezők álláspontját is. E kettős tájékozódás birtokában egyre inkább a kádárista felső vezetés riválisává vált. Ily módon döntő szerephez jutott a politika irányának, tartalmának és a kormányok döntéseinek a meghatározásában.

Ez a véleményhatalom ma is működik és személyi körét illetően gyakran megegyezik a nemzetközi pénzügyi és korporációs oligarchia magyarországi tagjaival, illetve képviselőivel. Megvan rá a lehetősége, hogy a hitelfelvételeket és a tőkebeáramlást befolyásolja a nemzetközi minősítő intézeteknek nyújtott adatszolgáltatásával. Ily módon a nemzetközi pénzügyi közösség véleményét a saját érdekei szerint tudja befolyásolni. Ha az az érdeke, hogy erősödjön a forint, akkor ennek megfelelő adatokat továbbít. Ha spekulációs megfontolásokból az az érdeke, hogy gyengüljön a forint, akkor államcsőddel, válsággal ijesztget.

A pénzuralmi rend berendezkedése az Antall-kormány alatt

Antall József kormányfőként folytatta azt a pénzügyi-apparátusi politikát, amely a Nemzetközi Valutaalap elképzelésein és diktátumain alapult. A rendszerváltás első kormánya erőteljesen liberalizált és magánosított, valamint felgyorsította a nemzetközi nagytőke beáramlását. Csődbe vitte a gyengén teljesítő vagy más okból fizetésképtelenné vált vállalatokat, a termelőtőkét leértékelte és ily módon alkalmassá tette az áron aluli kiárusításra. A részben mesterségesen eladósított bankokat konszolidálta, és beindította a költségvetési hiány pénzpiacról történő nagyarányú fedezését. A beszűkült piac és a vásárlóerő jelentős csökkenése egyirányú jövedelem-áramlást hozott létre. Ez a jövedelem-áramlás a nyugdíjasok felől az aktívak irányába, a szegényebbektől a nagyobb jövedelműek felé, a munkanélküliektől az aktív foglalkoztatottakhoz irányult; a gazdaságban pedig a kisebb egységek felől a nagyobbak felé, a kistulajdonosoktól a nagytulajdonosokhoz; az iparban a termeléstől a feldolgozás felé - földrajzilag pedig az elmaradt térségekből a fejlettebb régiókba. A berendezkedő pénzuralmi rendnek megfelelően a reálgazdaság jövedelmét leszívta a monetáris szféra és ezen belül is a belföldi jövedelem-tulajdonosok helyébe egyre nagyobb arányban külföldi jövedelemtulajdonosok léptek.

Az Antall-kormány ennek a jövedelem átcsoportosításnak az irányát nem tudta kézben tartani. Ugyanakkor pedig megpróbálta megtartani az 1956 utáni korszak bizonyos eredményeit. Fél szemét behunyva tudomásul vette az úgynevezett spontán privatizációt, és ezzel segítette a pártállam által kinevezett vállalati vezetők tulajdonszerzését. Az úgynevezett kis privatizációval, egzisztencia-hitellel, vagyonjegyekkel, kárpótlással az alacsonyabb jövedelmű rétegeket is támogatni akarta. Lehetővé tette a szövetkezetekből a vagyonkivitelt és bizonyos mértékű rejtett földosztást is végrehajtott. Olyan földtörvényt fogadott el, amely biztosította a kizárólagos hazai földtulajdonlást. Tény, hogy kisebb-nagyobb kedvezményekkel segíteni próbált a rendszerváltás vesztesein.

A Horn-kormány pénzpolitikája

Az erőforrások kamat- és tőketörlesztés formájában történő kiáramlását a Horn-kormány következetesen biztosította. A jövedelem-kiáramláshoz szükséges feltételeket pedig fenntartotta. A nagyarányú tőkekiáramlás miatt megbomlott gazdasági egyensúlyt restrikciós intézkedések egész sorával igyekezett helyreállítani. Ez az intézkedéscsomag kapta a Bokros-csomag elnevezést az azt kidolgozó pénzügyminiszterről. Ez a megszorító csomag tovább működtetette a jövedelem-szivattyút. Ami a köztulajdon magánkézbe adását jelenti, a Horn-kormány egyértelműen támogatta a nagytőke előrenyomulását a kistulajdonosok rovására. Az időközben teljesen magánellenőrzés alá került központi bankot több száz milliárd forinttal támogatta. Ily módon az MNB beépülhetett a bankrendszerbe és teljesen önálló életet élhetett, kivonva magát az Országgyűlés és a Kormány érdemi ellenőrzése alól.

Amint már említettük, a Horn-kormány részt vett az úgynevezett adósságcsere lebonyolításában, amelynek a keretében lényegében odaajándékozott a magánellenőrzés alá került bankrendszernek a költségvetésből 2029 milliárd forintot és a kamatait. A pénzügyi-igazgatási irányítócsoporttal történő kiegyezés jeleként ebből a csoportból jelölte ki mindkét pénzügyminiszterét, továbbá a Nemzeti Bank élére is visszahelyezte ennek a csoportnak az egyik frontemberét, Surányi Györgyöt. A magát szociáldemokrata pártként meghatározó MSZP teljesen átengedte a pénzügyi irányítást ennek a nemzetközi pénzoligarchia kiszolgálására szakosodott csoportnak, továbbá e csoport politikai képviseletének, az SZDSZ-nek.

Érdemes közelebbről szemügyre venni, hogy miként próbáltak a Horn-kormány mögötti érdekcsoportok mégis jövedelemhez jutni. Ezt a problematikát Tellér Gyula közelebbről is megvizsgálta. Már hivatkozott tanulmányában részletesen felsorolja azokat az ügyeket, amelyek segítségével a pénzügyi lobbyval rivalizáló csoportok is megpróbáltak jövedelemhez jutni. Ezeknek az ügyeknek a tanulmányozása nyomán nyilvánvalóvá válik, hogy a rendszerváltás után hatalomra került érdekcsoportok tulajdonképpen a késő kádári pártnomenklatúra, az igazgatási apparátus, a fegyveres testületek utódai. Ha a konkrét ügyek összefüggéseit vizsgáljuk, úgy mint az olajkereskedelem, az ÁFA-visszaigénylések és elengedések, a lakossági pénzek megcsapolásai, akkor ez egyértelműen kiviláglik.

A pénzkivétel változatos technikái is figyelmet érdemelnek. Az úgynevezett Tocsik-ügy jól szemlélteti, hogy hogyan lesz állami pénzből magánpénz, majd ebből pártpénz. Érdemes megemlíteni a Szekeresék nevéhez fűződő szállodaépítést, amelynél a Posta Banknál rendelkezésre álló pénzmennyiség a kiinduló feltétel. Az MSZP-s frakcióvezető házastársa a Postabank által alapított céggel százmilliókért tataroztat, majd lízingel egy szállodát. Szekeresék az ötletadónak és a szállodaműködtető barátoknak hosszú távú bérleti szerződést ajánlanak, amely lehetővé teszi, hogy az üzemeltetés hasznából megvegyék a szállodát. A szálloda jó üzletnek bizonyul és ezért az ötletadó és a barátok csak egyéves bérleti szerződéshez jutnak. Amikor ez ellen tiltakoznak, az önkormányzat villámgyorsan kilakoltatja őket, a szállodát pedig a frakcióvezető feleségének az épületbe időközben bejelentett szállodaműködtető cége veszi át.

A Postabank azonban a legkülönfélébb érdekcsoportoknak nyújtott hatalmas összegű hiteleket. Amikor emiatt összeomlik, akkor a politikai vezető réteg a költségvetésből szanálja. Az ajándék-közpénz odaítélését olyan képviselők is megszavazzák, akik a banktól olcsó villaépítési hitelt és más kedvezményeket kaptak, például az átlagosnál lényegesen magasabb betéti kamatokat. Ebben az ügyben a közpénz leszívásának technikája úgy alakult, hogy a banki pénzt alakították át magánpénzzé, majd a költségvetés pénzét hiánypótló banki pénzzé.

Külön figyelmet érdemel a szovjet államadósság lenyúlása. A sok száz millió dollár nagyságrendű államadósságot úgy értékesítették, hogy egy sajátos konstrukciót alkalmaztak. Ha egy cég képes más piacokon is eladható árut felkutatni Oroszországban és azt lekötni, akkor az orosz állam - a magyar illetékesek jelzésére - kifizeti az áru vételárát. Az üzlet lebonyolítója pedig a végén a magyar állam javára befizeti az áru vételárának megfelelő hányadát, de legalább 54%-át.

Mivel az üzlet bonyolítójának pályáznia kell, és neki kell a befizetési arányra ajánlatot tennie, ezért ez az arány titkos adat. Az államadósság értékesítésében rejlő üzleteket az állam olyan tisztségviselői, mint például az ipari miniszter az állam javára kötelesek hasznosítani. Hogy ez jogilag és erkölcsileg tiszta módon történjék a helyes eljárás az, ha felmérik a helyzetet és egy bizottság nyilvánosan szétosztja a kedvezményezettek között az üzleti lehetőségeket. A Horn-kormány idején azonban minden azzal kezdődött, hogy az egész ügyletmenetet letitkosították. Az immáron államtitkot képező befizetési arányokat a felek egymás közt tárgyalták meg, és aztán ugyancsak titokban egymást közt szétosztották az üzleteket.

A magyar állam képviselői, a letitkosítók, a zsűri döntéshozói, továbbá a kedvezményezettek azonban egy és ugyanazon politikai érdekcsoportnak a tagjai voltak, akiket meg is lehet konkrétan nevezni. Ha például az adósság lebontása olajkereskedelem formájában történik, akkor az egykori szovjet ösztöndíjasok kapcsolataik alapján - néha New York-ban bejegyzett cégek közbeiktatásával - fogadják az érkező szállítmányokat. Látszatra mindez úgy történik, mintha az állam küldte volna az államnak közvetítés nélkül. Az üzleti konstrukció hasonló az előbbihez. A pártklientúra tagjai döntéshozó hatalmuknál fogva közpénzeket szavaznak vagy ítélnek meg saját maguknak.

Érdemes itt szó szerint idézni Tellér Gyula tanulmányából az MNB tulajdonában lévő bécsi leánybank, a CW-Bank egyik tranzakciójának a történetét. Bizonyos Bisser Dimitrov nevű személy az egyik franciaországi vállalkozásához jelentős mennyiségű hitelt vett fel a CW Banktól, és a HFT (Hungarian Finance és Trade) nevű magyar pénzintézettől. Franciaországi vállalkozását a francia állam is támogatta több tízmillió frankkal. Dimitrov ezt a pénzt nyomban továbbutalta egy amerikai bankszámlára. A francia titkosszolgálat ezt kiderítette, de a pénznek már nyoma veszett. Tellér így ír erről:

"Különös jelentőséget ad az ügynek, hogy Bisser Dimitrov hajdani külkereskedő kollegája egy bizonyos Peter Dobrev, Apró Piroskának, a kereskedelmi bank volt elnökének, Horn Gyula egykori kabinetfőnökének (és egyben Apró Antal volt rákosista-kádárista politikus lányának) a férje. A pénzeket kölcsönző bankokban tulajdonosként, igazgatósági tagként, felügyelő-bizottsági tagként ugyancsak Apró Piroska baráti körének tagjai (Patkó András, Mészáros Kálmán) ültek. Az amerikai bankba vándorolt - és onnan 'külföldi' magánbefektetésként már vélhetően vissza is érkezett - pénz a HFT ágon is és a CW ágon is magyar állami eredetű."

A CW Bank 100 milliárd forint feletti veszteséggel fejezte be működését. Tellér Gyula megállapítja, hogy a bank kétes kintlevőségei a volt szocialista országok nemzetközi kereskedelmi ügyeinek a finanszírozásából származnak. A pénz útja a költségvetésből közvetítő pénzintézeteken keresztül jut az illegális magánvállalkozásba, és onnan vissza a privatizációba. A döntéshozók és a haszonélvezők egyaránt a Horn-kormány mögött álló érdekcsoportok tagjai.

A hatalomgyakorlás hatása a gazdaságra

A nemzeti teljesítmény és a felhasználás közötti különbözetet, amelyet az ország külföldi adósságai utáni kamatfizetés és tőketörlesztés, valamint az 1990 után betelepült működőtőke kivitt profitja is megterhelt, mint már említettük, folyamatosan külső tőkebevonással kellett fedezni. Jelentős jövedelmeket vont el és áramoltatott a külföldi tulajdonosok felé az "adósságcsere", vagyis a költségvetés jegybanknál vezetett nulla- vagy alacsony kamatozású hiteleinek pénzpiaci kamatozásúvá tétele. A Horn-kormány ideje alatt a tőkekivonás által megnövelt belső jövedelemfolyam és vagyonmozgás minden jelentős pontjára rátelepedett a szociálliberális klientúra. Ennek eredményeként ezermilliárdos nagyságrendű vagyont terelt jogilag és erkölcsileg is megkérdőjelezhető kétes pénzszerzési ügyek révén magán- és pártcsatornákba. A Horn-kormány erre a sokcsatornás pénzmozgásra rátelepített egy hatalomújratermelő szociológiai szerkezetet. Ezt a jogszabályok szinte tetszés szerinti átalakításával igyekezett zavartalanná tenni.

A gazdasági megszorítások - a Bokros-csomag intézkedései - vámpótlékkal igyekeztek visszafogni az importot, és növelni a költségvetés bevételeit. Az éveken át fenntartott csúszó leértékeléssel ösztönözte az exportot. A Bokros-csomag a makrojövedelmek átcsoportosításával, a lakossági jövedelmek zsugorításával, a költségvetési kiadások csökkentésével, a belső piacok szűkítésével igyekezett a vállalatok értékesítését a külföld irányába terelni, és fokozni a gazdaság exportvezérelt növekedését. Az exportjövedelem azonban profit és adósságszolgálat formájában távozik az országból. Fokozására azért van szükség, hogy legyen elegendő pénz az adósságszolgálat teljesítésére. A Bokros-csomag nyomán a magyar gazdaság elmozdult a külső egyensúly felé. Ennek eredményeként az Antall- és a Boross-kormány ideje alatti évi 3-4 milliárd dolláros külső hiány 1996-ra évi 1,5-2 milliárd dollárra mérséklődött.

Míg az 1970-es években a fizetési mérleg egyensúlyát a nyugati és keleti cserearányromlás, a nyolcvanas években az ugrásszerű eladósodás és annak terhei, az 1990-es években viszont a betelepülő működőtőke miatti import, a túlliberalizált és túlprivatizált kereskedelem, majd a nyílt és rejtett profitkivonás terhelte meg. A külső egyensúly javításához a külföldi tőke által létesített úgynevezett vámszabadterületi nagyvállalatok, valamint a privatizációs bevételek járultak hozzá. Ha az 1996-1997-es külkereskedelmi mérlegből levonjuk a multinacionális cégek 1,5 milliárd dolláros többletét, akkor azt látjuk, hogy a valódi magyar gazdaság, a vámterületi gazdaság, a Bokros-csomag előtti helyzetben maradt. Ezért a restrikciós intézkedéseket sikerteleneknek minősíthetjük.

A Horn-kormány gazdasági megszorító intézkedései, restrikciós pénzpolitikája és piacszűkítő költségvetési politikája a termelőgazdaság valamennyi fontos területére rányomta a bélyegét. Ha eltekintünk a vámszabadterületi gépipari vállalatok sikeres előretörésétől, a kis- és közepes - azaz "a szocialista utógazdaságnak" minősíthető vállalati körbe tartozó - vállalatok stagnáltak. Az iparban továbbra is a beruházások elhalasztása, az amortizáció felélése, a közterhek fizetésének elmulasztása és a szürke gazdasági zónába való visszahúzódás volt a jellemző.

A mezőgazdasági szektorban csökkent a piacok felvevőképessége, a termelőbázis lehetséges teljesítményéhez képest. A mezőgazdaság kevesebb embernek biztosított megélhetési lehetőséget, mint ahányan képesek voltak és akartak dolgozni. Ez az egész agrárszféra alulfoglalkoztatottságának az egyik oka, amihez még hozzájárul az iparból is visszazúduló falusi munkanélkülieknek a problémája. A létrejött kereskedelmi és feldolgozói monopóliumok növelték az agrárium krónikus tőkehiányát, és a termelőföld elaprózottságából származó hátrányokat. A szociálliberális kormányzat alatt a mezőgazdaság egyetlen problémáját sem oldották meg. Sok tízmilliárdos szintentartási és fejlesztési elmaradásban van az infrastruktúra egésze, valamint a környezetvédelem. Ennek a helyzetnek a kialakulásáért természetesen nem lehet egyedül a Horn-kormányt felelőssé tenni, de az általa megteremtett pénzhiány jelentősen hozzájárult ennek a helyzetnek a rosszabbodásához.

Lehetett-e volna másképp?

A neoliberális pénzuralmi rendszernek nem sikerült a posztszocialista ipari szektort átállítania az exportorientált növekedésre. A fogyasztáskorlátozás, a privatizáció, a vámpótlék, a különböző eredetű felhalmozás-elmaradások, vagyis a nagyarányú tőke- és jövedelemkivonás, valamint a beáramló működőtőke lehetővé tette a szerkezet-átalakítást és az export növekedését. A megtelepedett külföldi nagyvállalatok azonban alig állnak kapcsolatban ezzel a jobb elnevezés hijján posztszocialistának nevezett szektorral. A multik előrehúzó hatása alig érvényesül. A magyar gazdaság stagnáló-lemaradó hazai tulajdonú részre, valamint dinamikusan fejlődő külföldi tulajdonú szektorra bomlott. Ennek következtében ez a "posztszocialista" szektor, vagyis a nem vámszabadterületi kis- és közepes vállalatok, az indokoltnál jobban visszaestek. E helyzet következményeként jelentős nemzeti jövedelem nem jött létre. A nemzeti vagyon elidegenítéséből befolyt privatizációs bevételek pedig adósságtörlesztésre lettek fordítva.

Zágrábi László "A Horn-politika hatása a gazdaságra és a társadalomra" című tanulmányában megállapítja, hogy "a növekedés kontra stabilitás kérdése helyett a 'növekedés és stabilitás kérdését kellett volna felvetni." A gazdaságpolitikának összpontosítania kellett volna az úgynevezett nem vámszabad területi szektorra és a kis- és középvállalatokra. Ennek a gazdaságnak kellett volna fenntartania a fejlődés lehetőségét, mert csak így lehetett volna megakadályozni a nemzeti jövedelem csökkenését vagy stagnálását. A szociálliberális kormányzat ezt elmulasztotta, és emiatt az ország elveszítette mintegy háromévi nemzeti jövedelem-növekményét. A szociálliberális kormányzatnak tehát lett volna választási lehetősége, de döntéseiben az össztársadalmi érdekek helyett a csoportérdekeknek adott elsőbbséget. A közérdeket szolgáló alternatíva érvényesítése érdekében a pénzügyi apparátusnak a külföldi tulajdonosi körrel, legfőbb támogatójával, kellett volna szembefordulnia és éles konfrontációban jobb tulajdoni arányokat kiharcolnia. A Horn-kormány körüli érdekcsoportoknak pedig osztozkodniuk kellett volna a társadalom szegényebb, lecsúszó csoportjaival azon az ezermilliárdos nagyságrendű vagyonon, amelyre rátették a kezüket.

A magyar lakosság tulajdonosi helyzete a privatizáció nyomán - föld- és vagyonkárpótlás, szövetkezeti vagyonnevesítés, egzisztencia-hiteles konstrukciók - nem javult. A Horn-kormány a készpénzes privatizációt részesítette előnyben, és ez tovább rontotta a rendszerváltás következtében lecsúszó rétegek esélyeit. A lakosság jövedelmi viszonyait rontotta az inflációs jövedelem-elvonás. Ez különösen azok számára volt hátrányos, akik nem tudták a piacon keresztül tovább hárítani a veszteségeiket. Elsősorban a nyugdíjasok és a nagycsaládosok, valamint a területi egyenlőtlenségek növekedése folytán a hátrányos területeken élő kistulajdonosok lettek a rendszerváltás vesztesei.

Az elmúlt másfél évtizedben mintegy 1 800 000-en veszítették el munkájukat. A rendszeres jövedelemmel rendelkezők aránya a lakosság egyharmadára zsugorodott. Csikós Csaba és Zágrábi László adatai szerint 1994-es forintértéken számolva az önkormányzatoktól 2000 milliárd forintnyi vásárlóerőt vontak el. A központi költségvetésben szereplő családi pótlékból és a jövedelempótló, illetve kiegészítő támogatásból 900 milliárd forintot, a nyugdíjakból 1000 milliárd forintot és az Egészségbiztosítási Alapból pedig további 1000 milliárd forintot hasítottak ki.

A társadalom jövedelmi megosztottságát kiegészíti a társadalom súlyos kulturális, morális és politikai megosztottsága. Évről évre nő a neurotikusok, az alkoholisták, a kábítószerélvezők száma. A magyar morbiditás adatai igen rosszak. A fő halálokok a keringési és érrendszeri megbetegedések, a szívelégtelenség és a rák. E mögött társadalmi, életmódbeli és környezetszennyezési okok húzódnak. Az iskolarendszer is leépül és egyre tehetetlenebb. A deviáns magatartás és a bűnözés a társadalom egyre nagyobb részét szövi át. Különösen nagy az intellektuális bűnözés, az u.n. fehérgalléros bűncselekmények aránya, amely az iskolázott rétegek erkölcsi válságára hívja fel a figyelmet. A belülről elkövetett intellektuális "bankrablások" sokkal több kárt okoznak, mint azok, amelyeket kívülről követnek el hagyományos módszerekkel.

A Horn-kormány társadalompolitikájával kapcsolatban is kijelenthetjük, hogy lett volna más megoldás, ha az erős csoportérdekek nem rekesztették volna el az útját. Abszurd dolog azt állítani a közvagyon ezermilliárdos nagyságrendű elrablásáról, hogy az "eredeti tőkefelhalmozás" volt.

A 2005-re kialakult helyzetért, amelyben már benne van az Orbán-, valamint a Medgyessy-Gyurcsány kormányzat tevékenysége is, nem lehet egyértelműen csak a kormányzó pártokat, illetve az egyes kormányokat felelőssé tenni. Ismét hangsúlyozzuk, hogy óriási a felelőssége a neoliberális gazdaságfilozófia képviselőinek, akik valamennyi kormányképes pártban a meghatározó erőt képviselték és ma is ők a pénzügyi és gazdasági politika meghatározói. A nemzeti-konzervatív, valamint a szociálliberális kormányzatokban mindvégig érvényesültek a neoliberális törekvések. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lettek volna olyan társadalmi csoportok, amelyek elutasították ezt a pénzügyi és gazdasági nézetrendszert.

Lóránt Károly állapítja meg "Neoliberális politika - gazdasági káosz" című írásában (Szép volt fiúk, Magyar Nemzet, 2005. november 26.), hogy a neoliberalizmust elutasítók már a hetvenes évek közepén erőteljesen bírálták ezt a nézetrendszert. A hitelfelvételt azok támogatták, akik a neoliberális gazdaságpolitikát is hirdették. Ezek a befolyásos állásokat betöltő személyek azonban kutatóintézetekben és pénzügyi irányító szerveknél töltötték el az életüket, s ezért gyakorlati tapasztalatokkal alig rendelkeztek. Ezt a hiányt elméleti nézetek kikölcsönzésével pótolták, amelyek azután sorra hibásnak bizonyultak.

Ezek a nemcsak okos, de "nagyon-nagyon okos" pénzügyi szakemberek különösen nem szerették az iparban dolgozó gyakorlati vezetőket. A nemzetközi pénz- és korporációs- oligarchia szolgálatába szegődött magyar pénzügyi lobbi ugyanazt hajtotta végre Magyarországon, mint világszinten azok a gazdasági frontemberek, akikről John Perkins számolt be 2004-ben megjelent "Confessions of An Economic Hitman" (Egy gazdasági frontember vallomásai) című nagysikerű könyvében. Magyarországon azért nem volt szükség ilyen John Perkinsek-re, mert volt kellő számban belföldi gazdasági "verőlegény". Ugyancsak Lóránt Károly állapítja meg, hogy ma Brüsszelre sokan úgy tekintenek, mint 1989. előtt Moszkvára. Ma Brüsszel a felül nem múlható bölcsességek forrása. Az európai integráció folyamata sokáig a franciák önzésére és a németek bűntudatára épült.

Az integráció költségeinek döntő részét a németek viselték, de most már az öt másik nettó befizető országgal együtt azt kívánják, hogy az EU központi költségvetése ne legyen magasabb a GDP 1%-ánál. Szakértők már az 1970-es években jelezték, hogy az európai integráció jelenlegi fokán a GDP 5%-át kellene összpontosítani, hogy ki lehessen elégíteni a jelentkező igényeket. A korábban csatlakozott fejletlenebb országok kaptak is segítséget, míg a legutóbbi nagy létszámú bővítés során belépő új országoknak erre már nincs esélyük. A mezőgazdasági támogatásokat is egyre nagyobb mértékben tagállami hatáskörbe akarják visszautalni. A GDP 1%-át kitevő közös alapból azonban nemcsak az új belépők igényei, de a korábbi 15 tagállam együttműködésének a költségei sem finanszírozhatóak megfelelően.

A 2005. december 19-i megállapodást megelőzően az új német kancellár, Angela Merkel, hajlandó volt hozzájárulni ahhoz, hogy az EU összesített jövedelmének (GNI - Gross National Income) az 1,045%-ára emeljék fel a kiadások főösszegét a 2007 és 2013 közötti hét éves időszakra. Ebből a 862,36 milliárd eurót kitevő összegből 22,6 milliárd euró jut Magyarország számára. Ez a korábbi brit javaslathoz képest egymilliárdos növekedés, míg a júniusi luxemburgi javaslatban szereplő számhoz képest egymilliárdos csökkenés. A 85%-os uniós társfinanszírozás lehetősége tehermentesíti a magyar költségvetést, az önkormányzatokat pedig nem sújtja az általános forgalmi adó az uniós források után. Ebből az említett két módosításból a magyar kormányzat hét milliárd euró költségkímélést remél. Kedvezőnek ítélik azt is, hogy a kohéziós pénzeket lakásfelújításra is fel lehet használni a jövőben. A magyar képviselet azonban azt nem tudta elérni, hogy csak három év múlva folyjanak vissza az uniós költségvetésbe a felzárkóztatási pénzek. A hosszabb kifutási idő azért lett volna kedvező Magyarország számára, mert az infrastrukturális programok kifizetési-engedélyezési rendszere rendkívül időigényes és elhúzódik. Az Európai Parlament, amely korábban a GNI 1,18%-át javasolta, várhatóan megemeli ezt a 869,36 milliárd eurós összeget.

A neoliberális gazdaságpolitika az európai integráció keretében ért el sikereket az árstabilitás megteremtésében, de ez az eredmény nagyarányú növekedési veszteséggel járt együtt. A tizenöt államból álló integráció a hetvenes években átlag évi 3%-kal növekedett, ez a növekedési arány a legutóbbi időben a felére csökkent. A neoliberális politika egyre nyilvánvalóbb kurdarca - e politika elkötelezett híveit - paradox módon nem annak feladására, hanem továbberőltetésére késztette. Az újabb neoliberális doktrína szerint piacosítani kell az egészségügyet és a többi közszolgáltatást is. Felmerül a kérdés: meg lehet-e győzni érvekkel az EU vezetőit arról, hogy a neoliberális dogmák erőltetésével mindazt megsemmisítik, amivel valaha tiszteletet vívott ki magának Európa a világ szemében. A világosan gondolkodó tőkések már felismerték, hogy a társadalmi szolidaritás híján széteső Európában olyan helyzet alakulhat ki, amely veszélyeztetheti eddigi biztos profitjukat A hivatalos brüsszeli gazdasági kurzus azonban nem segíti, inkább akadályozza mind a régi, mind az újonnan belépő tagállamok gazdasági gondjainak a megoldását.

Lóránt Károly szerint a magyar gazdaságnak nem az eladósodás vagy a fizetési mérleg hiánya okozza a legnagyobb bajt, hanem a gazdaságirányítás, illetve a mögötte meghúzódó neoliberális dogmák. A vezető ipari országok nem annak köszönhetik felemelkedésüket, hogy megnyitották piacaikat a konkurencia előtt, amikor gyengék voltak, hanem annak, hogy minden lehető eszközzel védelmezték gazdasági életterüket. Lóránt emlékeztet a brit hajózási törvényekre, amelyek két évszázadon keresztül védték Nagy Britannia kereskedelmi és ipari érdekeit, és csak amikor Anglia már ipari világhatalommá vált, akkor hirdette meg London a szabad piaci elveket. Ekkor is a főcél a többi ország piacainak a megnyitása volt.

Azok az ázsiai országok, élükön Kínával, amelyek képesek felzárkózni, nem a nemzetközi pénzügyi intézményekre hallgatnak, hanem saját iparukat és piacaikat védik. A neoliberális dogmákkal nem lehet a gazdasági problémákat megoldani. Erre jó példa a Bokros-csomag restrikciós politikája, amely szintén nem oldott meg semmit. A villamos-energia ipar áron aluli kiárusításával csupán átmenetileg tudta stabilizálni a gazdaságot.

Magyarországon alapvetően nem a költségvetési hiánnyal, hanem a fizetési mérleg hiányával van a gond. Ezt a helyzetet az idézte elő, hogy a hazai vállalatok elveszítették bel- és külföldi piacaikat, s bármennyire ellenszenves a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchiának, de ezeknek a piacoknak legalább egy részét vissza kellene szerezni. A neoliberális közgadászok az úgynevezett ikerdeficitből azt a következtetést vonják le, hogy a költségvetés (államháztartás) hiányának a csökkenésével javulni fog a fizetési mérleg. Vannak olyan körülmények is, amikor a fizetési mérleg hiánya is okozhat költségvetési hiányt. Mára már nyilvánvaló, hogy a fizetési mérleg javítását kell középpontba állítani. Ez létkérdés az ország jövője szempontjából. Az EU Csatlakozási Jegyzőkönyv 26. cikkelye szerint 2007-ig tehetünk védőintézkedéseket gazdasági nehézségek fennforgása esetén:

"Amennyiben a gazdaság bármely ágazatában súlyos és tartósnak mutatkozó, illetve egy adott térség gazdasági helyzetének jelentős romlásával fenyegető nehézségek merülnek fel, legfeljebb 2004. május 1-ét követő harmadik év végéig az új tagállam felhatalmazást kérhet arra, hogy a helyzet orvoslása és az érintett ágazatnak a belső piaci gazdasághoz történő hozzáigazítása érdekében védőintézkedéseket tegyen."

Magyarország a neoliberális dogmák követése miatt több mint tízmilliárd dollár nagyságrendű külső és belső piacot veszített el. Ez a magyar GDP több mint tíz százaléka. Ennek a piacnak a túlnyomó része az EU-hoz tartozó multinacionális cégek kezébe került. Lóránt Károly szerint a magyarok joggal követelhetnék vissza elveszített piacaikat, és e cél érdekében védőintézkedéseket is életbe léptethetnének. Ez egyszerre szolgálna magyar és uniós érdeket, mert az Unió nem engedheti meg, hogy egy tagországában a spekulánsok megrendítsék a valuta árfolyamát.

Ha a magyar kormány meg tudja magyarázni, hogy az államháztartási hiány nem azért keletkezett, mert a kormányzat szórta a pénzt, hanem azért, mert az ország elveszítette a piacait, miközben megvalósította azokat a reformokat, amelyeket az Unió és intézményei javasoltak, akkor meg lehet hozni a megfelelő intézkedéseket.

Kik az EU igazi irányítói?

Az Európai Unió szemléletesen bizonyítja, hogy az a feltételezés, miszerint a pénz és korporációs oligarchia gyengébb államhatalmat akar, nem egyéb mítosznál. A korporációs oligarchia erősebb államot akar, amely képes arra, hogy a jóléti állam korlátozásai és terhei nélkül legyen képes irányítani. Más szóval olyan államot akar, amelyben gyengék a közérdek szolgálatában álló demokratikus intézmények, és amelyek így nem képesek hatékonyan ellenőrizni a kormányzást gyakorló államhatalmat.

Az Európai Unió felett a tényleges ellenőrzést gyakorló háttérhatalom létrehozta 1983-ban a saját informális, zárt társaságát - a Nagyiparosok Európai Kerekasztalát (angolul: European Round Table of Industrialists, ERT). Ez a formailag magán klub először a demokrácia válságával foglalkozott. Itt nem arról volt szó, hogy a demokráciát, vagyis "a nép kormányzását, a nép által a népért" erősítsék. Ellenkezőleg! Azt hangsúlyozták, hogy felelőtlen csoportok állandóan támadják a kormányokat több és jobb jóléti szolgáltatásokért, az esélyegyenlőség igazságosabb biztosításáért, a háborúk kiiktatásáért. Az 1973-ban létrejött Trilaterális Bizottság is készített egy tanulmányt a demokrácia válsága címmel és tudós szerzői arra a konklúzióra jutottak, hogy túl sok a demokrácia, és ez meggyengítette a Nyugat társadalmait. Azért, hogy ezt a gyengeséget kiküszöböljék, meg kell erősíteni a tekintélyt, még pedig a szükségtelen demokrácia megfelelő szintű korlátozásával.

Amikor az ERT létrejött első tanácskozásain már megegyezés született arról, hogy a pénzrendszer és a nagyipar vezetőinek kell a kezükbe venni a kezdeményezést. Első számú követelésük az volt, hogy le kell bontani a jóléti államot. Úgy vélték, hogy az egyes országok nemzeti kormányai ehhez nem elég erősek. Álláspontjuk szerint az államok integrációja, az Európai Unió hatékonyabban tudja eltávolítani a demokrácia korlátait. Az európai integrációt tehát úgy kellett átalakítani, hogy több fokozaton áthaladva elérjen a jelenlegi Európai Unióhoz, amely már képes arra, hogy a pénz és az üzlet szervezett hatalmát korlátozó demokratikus béklyókat lerázza magáról.

Az EU-ban a tényleges döntési jogköröket nem a demokratikusan megválasztott intézmények gyakorolják. A legfontosabb döntéseket a tagállamok különböző ügyekben illetékes miniszterei lényegében titkos alkukon alakítják ki.

Az Európai Unió igazgatási apparátusa is egyedülálló. Sokkal nagyobb hatásköre van, mint a tagállamok államigazgatási szerveinek. Az ő előjoguk, hogy javaslatokat tegyenek a lényegében nem demokratikusan megválasztott fő adminisztrátoroknak, a komisszároknak, vagyis az EU Bizottsága tagjainak. Óriási hatalma van a pénzrendszert irányító és Frankfurtban székelő Európai Központi Banknak, amely irányítja a korábban fokozatosan létrejött EMU-t, vagyis a European Monetary Union-t (Gazdasági és Monetáris Uniót) a pénzügyi- és gazdaságpolitika meghatározásában - beleértve a pénzmennyiség szabályozását, a kamatlábak meghatározását. Az Európai Központi Bank tagjainak szigorúan meg van tiltva, hogy bármilyen javaslatot vagy tanácsot elfogadjanak a demokratikusan megválasztott intézményektől.

Az Európai Unióra vonatkozó alapvető szerződések egyértelműen biztosítják a pénz- és korporációs oligarchia érdekeinek az érvényesülését, amelyet természetesen eufémisztikusan, vagyis szépítgetően szabad-kereskedelemnek és szabad piacnak neveznek. Ez a szépítgető terminológia félrevezető. A közös valuta, az euró bevezetésével, valamint a stabilitási paktum elfogadásával, az Európai Unió bebiztosította magát a jóléti állam esetleges visszatérése ellen. A pénz és termelőgazdaságot irányító csoportok számára különösen kedvező az, hogy az Európai Unió erőteljes nyomást tud gyakorolni a tagállamok kormányaira, hogy a jóléti állam feltámasztására törekvő erőket kemény intézkedésekkel megfékezzék.

A Nagyiparosok Európai Kerekasztala, vagyis az ERT, nem csupán valamiféle újabb lobbizó magánegyesület. Ma már több ezer üzleti érdekcsoport működik a brüsszeli döntéshozó központok közvetlen közelében. Az ERT-be tömörült beruházó bankárok és korporációs vezérek nem várnak arra, amíg ezek a hivatásos lobbizók befolyást tudnak gyakorolni a döntéshozókra. Az ERT mértékadó személyiségei zárt ajtók mögött, titokban hozzák meg döntéseiket. Az ERT tagjai valósággal szimbiózisban élnek a brüsszeli bürokrácia irányítóival. Az ERT személyiségei rendszeresen megtárgyalják a legfontosabb kérdéseket, álláspontjukat eljuttatják a különböző bizottságokhoz és munkacsoportokhoz. Az ERT munkatársai fogalmazták meg a belső piacra vonatkozó szabályokat és ugyancsak kulcsfontosságú szerepet játszottak az euró bevezetésében.

A pénz- és korporációs oligarchia kívánságait kellően előkészítve terjeszti elő végrehajtásra az EU igazgatási apparátusának irányítói és az EU vezetői. Így például 1993. decemberében, amikor még a francia Jacques Delors volt az EU Bizottság elnöke, ő is benyújtott egy úgynevezett White Paper-t - Fehér Könyvet - a gazdasági versenyről és a foglalkoztatásról. Azt állította, hogy a munkanélküliség a legfontosabb kérdés, amivel az Európai Unió foglalkozni kíván. Ami figyelemre méltó tény, az az, hogy ez a Fehér Könyv nem volt más, mint a az Európai Kerekasztal igazgatói által elkészített javaslatoknak egy enyhén módosított változata. Az is ismert tény, hogy Jacques Delors rendszeresen találkozott az ERT vezetésével.

Az Európai Kerekasztal tehát annak a háttérhatalomnak az európai regionális vezetése, amelynek szóhasználatát találóan jellemezte Orwell különböző munkáiban. Így például a rugalmasság vált kulcsszóvá, és ez valójában azt jelenti, hogy a munkaerő piacon szélsőségesen rugalmas béreket lehet fizetni, és ugyanilyen rugalmasan kell betartani a napi munkaidőt, a ledolgozandó órákat, és hasonlóan rugalmasan lehet eljárni a munkahely biztonságát illetően is. A közszolgáltatási szektor, valamint a közepes- és kisméretű vállalkozások foglalkoztatják a munkaerő kétharmadát az Európai Unióban. Az orwell-i szóhasználat úgy állítja be az ő helyzetüket, mintha éhenhalás fenyegetné őket, ha nem válnának a korporációs óriások "rugalmasabbá". Az ERT dokumentumaiban ugyanis az szerepel, hogy pozitív intézkedésekkel kell javítani a kis és közepes méretű vállalatok kapcsolatát a multinacionális cégekkel, amelyeknek főtevékenységükre kell összpontosítaniuk. Emiatt egyre inkább függenek az úgynevezett alvállalkozóktól. Itt a kulcsszó az alvállalkozás. A többi világcéggel való konkurenciában az európai konszernek rá vannak utalva arra, hogy egyre több tőkét préseljenek ki az őket készséggel kiszolgáló, és a kegyeikért versengő szállítóktól. Azt követelik az alvállalkozóiktól, beszállítóiktól, hogy egyre olcsóbb és minőségileg egyre jobb alkatrészeket szállítsanak, de csak éppen akkor, amikor arra szükség van, azaz ne legyen szükség raktározásra. Ez a bizonyos "just in time" követelmény nyilvánvalóan ütközik a jogszabályi rendelkezésekkel, és a szakszervezetek szabályzataival. A kis és közepes méretű beszállító vállalatok ezért rendkívül nehezen tudják kiszolgálni a multikat, hacsak nem engedik meg nekik a módosított szabályozók, hogy csökkentsék a béreket, kiterjesszék a munkaidőt, önkényesen túlóráztathassanak, továbbá a munkahelyi védelmi jogszabályok fellazításával könnyedén mondhassanak fel.

Tehát minél rugalmasabbak a bérekre, a munkaidő hosszára és az általános alkalmazási feltételekre vonatkozó szabályozók, annál alacsonyabbak az adóbevételek, valamint a társadalombiztosítást szolgáló befizetések. Ily módon a nagy korporációk még több jövedelmet tudnak kihasítani maguknak. A beszállítók a nagy korporációk frontembereivé válnak, akiknek a jóléti állam munkásvédelmi szabályainak a lazítását, illetve eltörlését szolgáló követelései valójában a korporációk érdekeit elégítik ki.

A pénz- és korporációs oligarchia tulajdonában lévő tudatipar természetesen arról beszél, hogy elérkezett az információs társadalom, ahol a legfőbb érték a tudás és az innováció, és mindez kreatív és jól fizetett állásokat jelent a jól képzett munkaerő számára. Emögött a szépen hangzó jelszavak mögött ténylegesen a munkaerőt és a környezetet végsőkig kiszipolyozó változások állnak.

Az ipari korszakban közismert volt a futószalag, a gépsor a maga feldarabolt és monoton munkafolyamataival. Ez vált az embert a gép alkatrészévé alázó kapitalista kizsákmányolás szimbólumává. Ma már ezek az üzemen belüli futószalagok nagyrészt kiiktatódtak az elektronika és a komputertechnika jóvoltából. Helyükre egy sokkal gigantikusabb futószalag lépett. Korábban a raktári készletek lehetővé tették a rugalmas alkalmazkodást a folyamatban lévő termelési folyamat igényeinek a kielégítéséhez, a kereslet és kínálat ingadozásának megfelelően. Ma, amikor az egyes vállalatoknak mindig csak az adott jelzésre kell szállítaniuk, azaz "just in time", így az alvállalkozóktól a fővállalkozókon át a gyártó üzemekig történő termelési folyamatban új, hatalmas futószalag jött létre. Ezúttal nem vállalaton belüli, hanem számos vállalatot összekapcsoló futószalag. A szépítgető kifejezés minderre az úgynevezett karcsúsított termelésnek (lean production-nak) a modellje. A szakszervezeti vezetők ezt nevezték el stressz általi menedzselésnek. Ebben a karcsúsított - pontosabban feszessé tett - termelési folyamatban nemcsak intenzívebbé válik az egész munkafolyamat, de még a lélegzetvételt szolgáló pihenőpercekre is alig van alkalom. Emiatt a termelési folyamat központi egységénél a túlóra és a nem kellő létszámú személyzet vált általánossá. Ilyen körülmények között a személyi képességek gyarapítására, az alkotó munkára egyre kevesebb lehetőség nyílik.

Az ERT vezetői tisztában vannak azzal, hogy egyre nő a konfliktus a gazdasági verseny rövid távú igényei és az ipar hosszú távú szükségletei között. Ez egyenes következménye a munkaerő maximális ki- és elhasználásának. Az ERT iparmágnásainak az emberszeretetét tükrözi, hogy a munkaerő értékének fenntartása érdekében meghirdették az egész életen át tartó tanulást. Ez aztán az ERT szobáiból szépen átköltözött az Európai Unió hivatalaiba, és ott az egyik legfontosabb uniós programmá vált. Ha elemezzük az egész életen át tartó tanulást, akkor megállapíthatjuk, hogy ennek semmi köze nincs a valódi tudás megszerzéséhez, amelyre tényleg szüksége van minden embernek - képességei optimális kibontakoztatásához. A pénzügyi- és korporációs oligarchia tisztában van vele, hogy szükségük van az alap és az alkalmazott kutatásra, a különböző szinten képzett specialistákra és szakemberekre. Ezért olyan szolgáltatást várnak az állam által fenntartott iskolarendszertől, hogy az kellő számban képezze ki számukra a legkülönfélébb célokra alkalmazható munkaerőt, akik a pénzgazdasági rendszerben működő ipar gyorsan változó igényeihez képesek alkalmazkodni. Amikor ezek a gyorsan és könnyedén adaptálható standard munkások - legyenek kékgallérosok vagy fehérgallérosok - az állandó stressz-helyzetben gyorsan elhasználódnak, a korporációs oligarchia igényt tart arra, hogy bármikor lecserélhesse őket hasonlóan gyúrható és gyorsan felhasználható ifjabb generációkra.

Ilyen megfontolások alapján az egy munkahelyen történő életen át tartó alkalmazás koncepciója teljesen elavult. Az életen át tartó tanulás tehát az életen át tartó munkahely-változtatást is jelenti, mert lehetővé teszi, hogy a munkaerő a munkáltatók igényeinek megfelelően gyorsan mozgathatóvá váljék. Ennek a rugalmasnak nevezett munkaerőnek az a célja, hogy gyorsan lehessen mozgatni egyik időleges munkahelyről a másik irányába - rövid átképzésekkel, rövid munkaszerződésekkel, amelyek rendszerint elbocsátással végződnek, amikor már ennek a munkaerőnek nagyobb bért kellene fizetni a munkában töltött évek után. A nagyobb bér helyett kisebb bérű fiatalokat vesznek fel. Mindez elvezet a munkájukat elvesztők korai nyugdíjazásához.

A pénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus és ennek következtében a felvett hitelek teljes visszafizetésének a lehetetlensége kényszeríti ki az ERT kezdeményezésére az Európai Unióban is meghonosodott pazarló bánásmódot a természeti erőforrásokkal. A magánpénzrendszer a kamattal erőszakos növekedésre szorítja az értéket egyedül előállító termelő gazdaságot. Emiatt lehetetlen az élethez szükséges erőforrások gondos megőrzése, az úgynevezett zöld gazdálkodás folytatása, amelynek részét képezi a környezetet nem szennyező biztonságos termékek előállítása, a káros gázok és anyagok kibocsátásának a korlátozása és az újrafelhasználható anyagok előnyben részesítése. A ma már több millió dolláros biopiac jól fejlődik a gazdag országokban. Ez azonban nem akadályozza a transznacionális korporációkat a természeti erőforrások világszintű pazarlásában.

Az áruk korlátlan szabad mozgása pusztítja a pótolhatatlan energiahordozókat, amelyek a szállításhoz szükségesek. Az Európai Unió területén 35 000 kilométer új utat építenek, ebből 12 000 kilométer autópálya. Mindez elsősorban a nagy autóipari vállalatok érdekeit szolgálja. A túlhajtott mobilitás a közlekedés eldugulásához vezet, de ilyen túlfeszített mobilitás nélkül a karcsúsított termelés, és az óriás futószalagként egymásba kapcsolódó termelő egységek között a szállítás, nem lehetséges. Az egyes alkatrészeknek a kihelyezése specializált alvállalkozókhoz azt is jelenti, hogy növekvő mennyiségben, egyre nagyobb távolságra kell szállítani őket - méghozzá akkor, amikor csörgött a telefon, vagy amikor érkezett a jelzés, hogy szükség van a szállításra (just in time).

Ennek az egész értelmetlenségnek a hibás pénzrendszer van a hátterében. Azért kénytelenek kegyetlenül versenyezni egymással a termelő vállalatok, mert mindegyik hitellel működik és a hitelpénz után kamatot kell fizetni. Amikor a magánosított pénzrendszer kamattal terhelt hiteleket nyújt a termelőgazdaság szereplőinek, akkor a hitel kamatostul történő visszafizetéséhez szükséges pénzt nem bocsátja ki. A hitelek felvevői a kamatfizetéséhez szükséges többletpénzt csak úgy tudják előteremteni, ha egyes versenytársaikat legyőzik, és csődbe juttatják. A győzteseknek más gazdasági szereplők csődbejuttatása révén válik lehetővé hiteleik kamattal való folyamatos visszafizetése. Az adósságot persze soha nem lehet visszafizetni, mert ebben a rendszerben minden pénz kamattal terhelt adósság. Abban az elméleti esetben, ha mindenki visszafizetné az adósságát, nem maradna pénz a reálgazdaságban, és gazdasági élet leállna. Ne tévesszük szem elől, hogy valamennyi negatív jelenség mögött az az alapvető hiba húzódik, hogy a gazdaság közvetítő közege egy szűk érdekcsoport magánmonopóliumává vált. Ez a szűk érdekcsoport bocsátja ki tetszése szerint, és használatáért hatalmas sarcot igényel magának kamat és kamatos-kamat formájában.

A magánpénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus azonban nem természeti törvény, tehát megváltoztatható. A hosszú távú beruházásokra amúgy sem alkalmazható ugyanaz a kamatmechanizmus, mint ami az egyhetes forgóeszközhitel esetében még betölti funkcióját. A kamattal működtetett pénzrendszer ellen több alkalommal is felléptek a történelem során. A kamatrendszert ellenzők felismerték, hogy az exponenciális görbe szerint elhatalmasodó kamatterheket egy idő után már nem lehet vállalni. A kamatmechanizmus túlterhelhető eszköz és ezért csak korlátozott ideig alkalmazható. A pénznek - és a kamatmechanizmussal működtetett pénznek is - elsősorban az áruk és szolgáltatások cseréjének a közvetítése a feladata. Amikor azonban a pénz már nem semleges gazdasági közvetítő eszköz, akkor a hatalmi visszaélés eszközévé válik. Ekkor már nem sok köze van a gazdasági erők jobb allokációjának az elősegítéséhez. Egyre inkább a teljesítmény nélküli nagyobb bevételt biztosítja egy szűk réteg számára.

Az adózás megváltoztatása nem elég

Az biztosan nem megoldás, hogy minden eszközzel elfogadtassák a kamatterhek alatt nyögő ország adófizetőivel a közgazdasági tartalomtól régen elrugaszkodott sajnálatosan magas adósságterheket, akár tehetnek róla, akár nem. 2006. elejéről visszatekintve és szemünket 2005. szeptember 30-ára szegezve a következő kép tárul elénk:

Magyarország pénzügyi kötelezettség-állománya 33 388,8 milliárd forint, ami mintegy 150 milliárd dollárnak, illetve 130 milliárd eurónak felel meg. Magyarország nettó pénzügyi vagyona 21 888,7 milliárd forint, ami hozzávetőleg 102 milliárd dollár, illetve 80 milliárd euró. A Magyarországon jelenlevő külföldi pénzvagyon 21 991,6 milliárd forint. A fenti számok tükrében a gazdaságot kiszolgáló forgalomban lévő pénz - ami lényegében ellátja a közvetítő közeg szerepét - mindössze 11 496 milliárd forint, vagyis igen kis összeget tesz ki. Kicsinek mondható a hitelállomány 3000 milliárd forintos nagyságrendje is. Ha ezekhez az adatokhoz még azt is hozzátesszük, hogy Magyarország összes szántóföldjének az értéke 1300 milliárd forint, akkor láthatjuk, hogy a magyarországi eladósodás oly mértékű, hogy ha az országot a teljes termőföldjétől megfosztják, akkor sem tud megszabadulni csak adósságának egy töredékétől.

A gazdaságban a közvetítő közeg szerepét betöltő 11 496 milliárd forintnak kell kitermelnie a társadalom egészét terhelő pénzügyi kötelezettség állomány - 33 388,8 milliárd forint - adósságszolgálati és kamatterheit. Az hogy Magyarországon ilyen viszonyok alakulhattak ki, abban több tényező mellett az is szerepet játszott, hogy annál a bizonyos kerek-asztalnál, amelyet demokratikus legitimáció nélküli önjelölt személyek ültek körül, milyen alkut folytattak, és milyen Alkotmányt fogalmaztak meg.

Magyarország pénzügyi helyzete 2006-ban azt szemlélteti, hogy a jelenlegi kölcsönmechanizmusok irreálisak és méltánytalanul nagy kamatjövedelmet préselnek ki a lakosságból. Ez a fajta pénzügyi és vagyonkoncentráció a kialakult erőviszonyok miatt egyelőre nem változtatható meg, és a külföldi kézre átjátszott magyar nemzeti vagyont csak forradalom vagy globális pénzügyi összeomlás nyomán lehetne visszaszerezni.

Monetáris eszközök az adósság csökkentésére

Amíg e hibás pénzügyi rendszer helyére visszaállítható a közpénzrendszer, addig is le kell szorítani a fojtogató kamatlábat. A kamat csökkenthető, ha megszüntetjük a készpénztartás ingyenességét. A pénz visszatartását nem jutalmazni kell kamattal, hanem költségkirovással büntetni. Ugyanezt javasolta Silvio Gesell nyomán Helmut Creutz is. Ha a pénzvisszatartást büntető költség havi 1%, akkor az évente már 12%-os veszteséget okoz a gazdasági élet közvetítő közegét visszatartó pénztulajdonosnak. Ebben az esetben az 1-2%-os hitelkamat már reális, és nem kell tartani a megtakarítási hajlandóság gyengülésétől. Az elérendő cél az, hogy a pénztulajdon ne vezessen automatikusan a források kivonásához a termelőgazdaságban. A társadalmi szükségleteket és érdekeket az szolgálja, ha a pénzmennyiség csak befektetés, vállalkozás, azaz értékelőállító tevékenység révén gyarapodik.

Megoldást jelenthetne az is, ha a jelenlegi magánpénzrendszer megváltoztatásával a pénz kölcsönadója osztozna a hitelfelvevő kockázatában, és csak akkor jutna kikölcsönzött hitele után hozamhoz, ha azzal sikerült értéktöbbletet előállítani a reálgazdaságban. A magánpénzrendszert működtető pénztulajdonosok jelenleg nem hajlandók az érték-előállító gazdasági szereplőkkel együtt résztvenni a kockázatvállalásban.

Az adósságcsapdából csak a közpénzrendszerre történő áttéréssel lehet tartósan kikerülni. A pénzkibocsátást - a forgalomban lévő pénz mennyiségének a növelését vagy csökkentését - többféleképpen is az egyes konkrét személyekhez lehet kapcsolni. Csak azt a magántulajdont szükséges alapvető emberi jogként alkotmányos védelemben részesíteni, amely az adott konkrét személy teljesítménye alapján jött létre. (Az összes többi vagyon ugyanis az előttünk élt nemzedékek együttes teljesítménye, és ezért az emberiség közös tulajdona.) A forgalomban lévő pénz mennyiségét a születéshez és az elhalálozáshoz kapcsolva növelni, illetve csökkenteni lehetne. A születések számával növekedne, az elhalálozások számával pedig csökkenne a forgalomban lévő pénz mennyisége.

Az állam ne csak állami hitellevelek formájában bocsásson ki pénzt, mert azért kamat-milliárdokat kell fizetnie a költségvetésből. Ne feledjük a nagy amerikai feltalálónak, Thomas Edisonnak, az Egyesült Államok eladósítása kapcsán megfogalmazott figyelmeztetését, miszerint: "Képtelenség azt állítani, hogy országunk kibocsáthat 30 millió dollár értékű államkötvényt, de nem bocsáthat ki 30 millió dollár értékű állami pénzt. Mindkettő kötelezettségvállalás arra, hogy fizetünk. Az egyik azonban az uzsorásokat gazdagítja, a másik viszont a lakosságnak nyújt segítséget."

Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász elgondolásai szerint, a magyar állam vissza vehetné az MNB-től monetáris felségjogainak a gyakorlását, és állami kibocsátású 13 ezer milliárd forinttal vissza vásárolhatná hitelleveleit a kereskedelmi bankoktól. Az infláció elkerülésére fel kell emelnie a jelenlegi 5%-os banki tartalékrátát 100%-ra. Ezzel elérhető, hogy a bankrendszerhez kerüljön az állami kibocsátású többletpénz, és ne legyen inflációs nyomást kiváltó pénztúlkínálat a reálgazdaságban. A költségvetés így évi több száz milliárdos kamattehertől szabadulhatna meg rövid idő alatt.

Az állam úgy is finanszírozhat konkrétan megjelölt termelő és infrastruktúra-fejlesztő programokat olcsó közhitelekkel, hogy nem okoz inflációt. Törvénnyel kellene korlátozni, illetve megtiltani az eladósítást. Minden olyan esetben, amikor a finanszírozás megoldható saját kibocsátású pénzzel, tilos lenne kamatozó hiteleket felvenni a nemzetközi pénzpiacokon. A multinacionális nagyvállalatok aluladóztatásának megszüntetésével is csökkenteni lehetne az államadósságot és a költségvetés hiányát. A monetáris önrendelkezés gyakorlását azonban a már régóta esedékes vagyonmérleg elkészítésével kellene kezdeni. Hadd tudják meg végre a választópolgárok, hogy hová került a nemzeti vagyon, mire fordították és miért az ellenértékként kapott deviza-milliárdokat? Mi az oka annak, hogy az adósságprobléma megoldásának monetáris megoldási lehetőségeiről mindkét kormányképes erő hallgat? Meddig marad Magyarország következmények nélküli ország?

2006
Dr. Drábik János: Világdemokratúra