Amikor kiderült, hogy Szávay István képviselői irodát fog nyitni Dunaszerdahelyen, lelki szemeim előtt a következő jelenetsor futott végig: sajtótájékoztató pogácsával, ásványvízzel, megspékelve néhány hegyekből leutaztatott matica slovenskás ellentüntetővel. Kötelező szlovák közlemények a fasizmustól való elhatárolódásról, identitászavaros önjelölt politológusok elemzése a békés szlovák-magyar együttélés veszélyeztetéséről, levezetésként pedig Stockholm-szindrómás felvidéki bloggerek 35 lájkot érő kirohanása a tapló neonácik pofátlansága miatt.

Egy képzeletbeli kémcsőben a rablott vagyon miatt súlyosan frusztrált szlovákok és a túszul ejtett, megfelelési kényszerben vergődő felvidéki magyarok így léptek volna reakcióba egy csöppnyi magyarországi radikalizmustól. Már ha „radikalizmusnak” lehet nevezni azt, hogy egy magyarországi képviselő magyar embereknek, állampolgároknak, szavazópolgároknak (!) irodát nyit, ahová egyébként bárki betérhet kínjával, bajával. Hogy ebben mi a „radikális”, azt nehezen lehetne elmagyarázni egy perui, de akár egy lengyel átlagembernek is. Sőt, igazából bármilyen normális embernek.

Mert ha Szávay valóban provokálni akart volna, akkor elment volna Turócszentmártonba, ahol nagyítóval sem lehet magyart találni, és a tótok arcába tolta volna a piros, fehér, zöld kettős keresztet, hadd őrjöngjenek. Ehelyett a felvidéki magyarság központjának számító Dunaszerdahelyre ment, mondván nem csak négyévente, a szavazások alkalmával akar érdeklődni a felvidéki magyarok hogyléte felől. A helyi magyar pártok pedig ahelyett, hogy üdvözölték volna a kezdeményezést, egyben kérve a többi magyarországi pártot, a Fideszt, az LMP-t és az MSZP-t is, hogy kövessék a példát, éljenek ezzel a lehetőséggel, begörcsöltek, és egymással versenyezve kezdtek elhatárolódni.

Hogy mitől, azt maguk sem tudják, de jó hangosan kell a farkasokkal együtt üvölteni, hogy utána Pozsonyból megkapják a fejsimit: jó magyarok vagytok, nem vagytok irredenták. Az iskoláitokat persze bezárjuk, mint a huzat, hiszen nincs magyar kormány, ami megvédene benneteket, meg hát a nyelvtörvényt és az állampolgársági törvényt sem vonjuk vissza, Unió ide vagy oda, de legalább nem toloncolunk ki titeket egy erőszakos népességcsere keretében az országból. Ugye milyen békés, konstruktív ez a szlov-magyar együttélés?

A magyar kormánytól nem vártam sokat, hiszen két pálinkázás között, öt év sunyítás és kussolás után Ficótól nehezen lehetne számon kérni bármit is. De már Szijjártó hallgatása is minőségi változás lett volna a Martonyi-féle „Mindenkinek Lábtörlői Vagyunk” politikához képest. Szijjártó Péter pártérdekek motiválta provokációról szóló közleménye minden kétséget eloszlat afelől, hogy valójában mennyivel lett tökösebb diplomáciánk.

És amikor az ember már azt hinné, hogy nincs lejjebb, ezt már nem lehet hova fokozni, akkor jön a mindenkor mértékadó Új Szó, a felvidéki magyarság legolvasottabb napilapjának online kiadása, amely nem kevesebbet pedzeget, mint hogy Szávay István, a Jobbik alelnöke valójában a szlovák titkosszolgálat (SIS) ügynöke. Kérdőjellel persze.

Félreértés ne essék, én a legteljesebb szólásszabadság pártján állok, és szerintem ennek a feltételezésnek is megvan a helye. Mondjuk egy erre szakosodott „Szlovákiai Szabadon Ébredők” Facebook csoportban ez akár heves vita tárgyát is képezhetné. De hogy egy magát valamennyire is komolynak feltételező lap ilyet kiad, az mondjuk nem csak az író valóságérzékelését és közéletben való jártasságát kérdőjelezi meg, hanem a tulajdonosi kör bekötéseit. Az már csak hab a tortán, hogy miután az írás a saját olvasótábor egy részében is kiverte a biztosítékot, a hozzászólásokat törölték. (Frissítés: cikkünk megjelenése után viszont újra elérhetővé tették.)

Magyar viszonylatban egy ilyen eszmefuttatásért már villogna a szerző alufóliasisakos gifje valamelyik erre érzékeny portál konteó rovatában. De ez a Stockholm-szindrómás felvidéki véleményformálóknak belefér. Csak az irodanyitás nem. Nehogy kiegyenesedjen pár meghajlított gerinc.