Legalkalmasabb megnevezés a halál és nap szavakból: halálnapja. Tesszük ezt azzal, hogy Szentírásban a nagypéntek kifejezés nem fordul elő és a Magyar Értelmező Szótár is mindössze ennyit ír: „Nagypéntek a húsvét előtti péntek.” Az általános érvényű meghatározás pedig Jézus kereszthalálának emléknapja.

Ugyan üdvtörténeti szempontból, - mint minden más esetben is – nem bír jelentőséggel a tájékozódásra érdemes felvetés, azonban az „egyedül az Írás” elvének érvényesítésével, lelki haszonnal is járhat, ha szócikkek kibontása által kívánjuk közelebb hozni evangéliumi értelmét. A bibliai Ószövetségben a MUT 845-ször meghalni igéből származó MUT 150-szer fordul elő. A szó egyaránt jelöli a meghalás eseményét és a halál állapotát. A kifejezés az emberre vonatkozik. Isten gyermekei számára a halál ténye természetes esemény. A halál megtöri az Istennel való életközösséget. Mind az élet, mind a halál Isten akarata. A halál a bűneset által jött be a világba, és az élet alternatívája: a jó és rossz, az áldás és az átok, az élet és a halál között választhat, - s ez végül is Isten melletti vagy elleni döntést jelentette. A halál nem valahol az élet peremén helyezkedik el, hanem belenyúlik az életbe. Isten legnagyobb ajándéka az élet, mert ez egyben a vele való közösséget jelenti, ezért a halál fölötti győzelem Istennek legnagyobb üdvténye, mert ezzel állítja vissza népével való közösségét. A halál nem önálló hatalmasság, nem istenellenes mitikus erő, hanem Isten eszköze, amelyet akkor ad, amikor akar.

Csak a későbbi apokaliptikus /végítéletszerű/ szövegekben van szó „a” halálról, de itt is mint Isten alá rendelt hatalmasságról. A halálnál csak egy nagyobb hatalmasság van: Isten. Míg az ember számára a halál a kilátástalanság állapota, a megsemmisülésnek, a csendességnek, a sötétségnek a helye. A THANATOÓ („megölni”) igéből származik és a halált jelenő kifejezés (thanatosz) 120-szor fordul elő az Újszövetségben. Jézus halálának értelme abban van, hogy a mi halálunkat szenvedte el. Eredete a bűnben van, mind a lelki, mind a fizikai halál egyaránt a bűn valóságára mutatnak. A halál nemcsak az öröklött, hanem az elkövetett bűnöknek is a büntetése. A törvény, bűn és halál egy síkban vannak. A kereszthalál fényében a halál „átmeneti állapot”, alvás, amely a felébresztés szükségességét mutatja. Az átmeneti állapot a halál fölötti győzelemre mutat. Mindez annak a következménye, hogy Isten az Úr az élők és holtak fölött. A halál fölötti győzelem a „már most” és a „még nem dialektikus feszültségben áll előttünk. A halál fölötti győzelem objektíve Krisztusban megtörtént; szubjektíve pedig a hit győzelme.

Isten valójában a világosság teremtésével és a sötétségtől való elválasztással meghatározta az idő ritmusát, vagyis a napok váltakozását: az ő hatalmában van a nappal és az éjszaka, s ígérete szerint azokat fenntartja a világ végéig, amikor váltakozásuk megszűnik, mert éjszaka nem lesz többé. Elsődleges jelentése szerint a nap (időegység) JÓM 2304-szer, a HÉMERA 389-szer fordul elő a Bibliában, mely magában foglalja a nappalt és az éjszakát. Egy teljes nap, naplementével kezdődött, és tartott a következő naplementéig. A hét napjai közül csak a hetediknek volt saját neve: „sabbat”, a többit számmal határozták meg. Különös fontossággal bír a „harmadik napon” időmeghatározás, amelyben a mindenkori keresztyén gyülekezet hitvallását kell látnunk. Az egyház Jézus harmadnapi feltámadását az Írásban megalapozottnak látta Jézus személyes bizonyságtétele alapján. Maga a „három nap múlva” és a „harmadnap” különbsége abból adódik, hogy Máté, Lukács és Pál a helyesebb görög kifejezést használják - Márkkal szemben. Átvitt értelemben a nap világosságot jelent.

A Jézus feltámadása utáni idő a nappal ideje, a keresztyének a „nappal fia”, akiknek szívében „nappal virrad” (a hit), ha figyelnek az Igére. A nap jelölhet egy időpontot, egy időszakot, általában időt, életidőt, utolsó időt. A prófétai könyvekben leggyakrabban a JHVH napja kifejezést találjuk, máskor körülírással: Az Úr búsulásának, bosszúállásának, haragjának napja, vagy az Úr nevének említése nélkül beszélnek a meglátogatás és pusztulás, a harag, a büntetés, a sötétség és homály, a háború és szélvész, a rémülés, eltapodtatás és zavar, a nagy öldöklés, a megölés, a veszedelem, a szorongattatás napjáról. Az Úr napját jelöli „ama” nap vagy „az a nap”: az ítélet napja, az üdvösség napja.

Az Újszövetségben az Úr napja mint az istentisztelet ideje kerül előtérbe – az Újszövetség utolsó nap fogalma az ószövetségi JHVH-nappal áll összefüggésben. Már itt is különböző elnevezéseket találunk: ama nap, utolsó, haragjának, az ítéletnek, az Ember fiának, Krisztusnak, Istennek napja. Ezen a napon Isten, illetve Jézus Krisztus lesz a világ bírája, aki véghezviszi ítéletét az igazak és a hamisak különválasztásával. Így válik ez a nap a félelem, illetve az öröm napjává. Beszélhetünk az utolsó nap közeli és távolabbi váradalmáról. Idejét azonban senki sem ismeri, mert úgy jön el, mint a tolvaj. Ezért vigyázni kell, és ez a vigyázás határozza meg a jelen időt is, annak a tudatában, hogy a megdicsőült Jézus Krisztus minden napon velünk van.

A nagypéntek a halálnapja, pontosabban a halál halálának napja. „Nagyobb dolog-e az, hogy Jézus megfeszíttetett, mint ha másnemű halállal halt volna meg?” „Bizonyára nagyobb: mert ebből vagyok bizonyos, hogy ő azt az átkot, melynek terhe rajtam volt, magára vette: mert Isten a kereszthalált megátkozta.” S hogy miért kellett Krisztusnak a halált elszenvednie? „Azért, mert Isten igazságának semmi más módon a mi bűneinkért megfizetni nem lehetett volna, csakis Isten Fiának halála által.” (Heidelbergi Káté 39,40.k.)

Az alföldi gulyás nagypénteken elküldi a pásztor munkájában segédkező bojtárját, hogy menjen el a debreceni nagytemplomba és hallgassa meg, miről prédikál a püspök. Jajveszékelve, kisápadtan kétségbeesetten újságolja a nagypénteki hírt: „Nagy baj van! Megölték az Isten Fiát...!” Az öreg gulyás megpödri bajuszát, megcsóválja fejét és ezt mondja: ...”Hm!... Nem hiszem.. Nagyobb híre vóna annak!” Minket terhel a felelősség, hogy még mindig nem tudja a világ: Megölték az Isten Fiát!

A román költészet nagyszerű alakja St.Octavian Iosif azt írja egyik versében, hogy az édenkerti eset, bűneset után, mikor ez ember elesett, Éva fogai között maradt a „tiltott gyümölcsfa” gyümölcsének egy magja, melyet az évezredek szele elfújt. Majd ebből a magból kinőtt az a fa, amelyből ácsolták a Krisztus keresztfáját.

Rejtőzködő Jelenlét,
Aki láthatóvá válsz bennem,
Áldozat, mely áldozni hív.
Testeddel is testembe épülő,
A halandót így is végtelenítő Istenem,
Köszönöm, hogy megváltottál!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés