Ordít a liberális sajtó: NE FÉLJ! Azt akarja, ne légy ember, ne érezz, csak cselekedj, de leginkább gyarapíts. Mert aki ember, az fél. Fél az idegentől, ismeretlentől, ha az ártani jön, mert félti az övéit, a szeretteit. Retteg és készül, hogy ellene feszüljön. Ők pedig azt akarják, ne féljünk, és ne nézzünk szembe azzal, amit már a fél világ kimondott: itt, kérem, háború folyik. Európa már háborús színtér, csak minden olyan más, mint a filmeken. Nem lőnek tankokkal, nincsenek lövészárkok a városok mentén, de már páncélozott kocsik és állig felfegyverzett katonák őrzik így húsvét ünnepén a fájdalom útját.

Az uniós nagyok, ott a szép brüsszeli irodában megrendültek egy pillanatra, mert az utolsó pár robbantás kicsit tán valóban túl közel volt. De még mindig nem akarják tudni ott sem a kisemberek, hogy az őket eladó bizony igen közel ül.

„De íme, annak a keze, aki elárul engem, az enyémmel együtt van az asztalon. Mert az Emberfia elmegy ugyan, amint elrendeltetett, de jaj annak az embernek, aki elárulja őt.” Hát én várom, mikor jön el ez a pillanat. Mert ha nem mutatnak mind ujjukkal a főbűnösökre, az ős-európai lakosságot az iszlám harcosai egyenként feszítik keresztre. Lesznek, akikkel AK-lövedékek, másokkal bombaövek robbanásai végeznek, és a liberálisok által a félelem jogától is megfosztott emberek rettegve a hódítók lábai elé borulnak majd. A pápa után ők is mossák majd a migránsok, és köztük a hódítók és a terroristák lábait, és csendben bűnhődik, hogy hagyták a politikát ostobának és aljas árulónak maradni.

Zajlik hát szépen a páncélozott húsvét szépen, magányosan ünneplő emberek között. Visszahúzódva, az otthonok vagy a wellness szállók falai között, magukban megbújva pihenik ki tömegek a sok-sok rossz hír stresszes hétköznapjait, miközben a más tömeg közösségbe zár. Mert a brüsszeli magányos áldozatok arcát senki nem ismeri, de a terror közösségének arca a tudatunkba vésődött. És mi, birka európaiak megköszönhetjük az áruló liberális erőknek, hogy szerintük bizony nincs kollektív felelősség. Megköszönhetjük, hogy még mindig büfiztetve válogatnak, vajon ki lehet a jó, és köszönhetjük, hogy a kegyelem és az isteni szeretet számukra semmitmondó elvére hivatkozva szakembereket importáltak megsegítésünkre és az ő üdvözülésükre Európába.

A páncélozott húsvét napjaiban pedig Párizs és Brüsszel után egyre inkább mindenki azt csinálja a vén kontinensen, amihez igazán ért. Az eltunyult, magányos őslakos retteg, a behívott sok szaki pedig lő, térít és robbant. Merthogy ahhoz ért. A mélyülő szakadék vége pedig nem más lesz, mint egy csúnya, véres polgárháború az ősi kontinens földjén.

Mert tudjuk, tudnunk kell, hogy nagypéntek nélkül nincs feltámadás. „Ha nincs Krisztus, nincs Golgota, de nincs megváltás és új élet sem ezen a földön. Krisztus kellett és keresztút, amely hitet önt az emberek millióiba és a hittel csodákat művel. Ostorozás kellett, az igazak megostorozása, mert csak a szenvedés teszi képessé az embert, hogy az első kakasszóra meg ne tagadja a hitét.”

Ostorozzák most rendesen hívőt és hitetetlent egyaránt, minden európai úgyis csak káfír. És hogy a leckét megtanuljuk-e? Rajtunk áll! Ha megtanulunk félni, ha hisszük, hogy nekünk jár a rettegés, de jár a védelem és védekezés joga, akkor lesz számunkra feltámadás. Mert jegyezzük meg: szenvedés kell a megvilágosodáshoz, és valóban, nagypéntek nélkül nincs feltámadás!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés