Nemes-Népi Zakál György 1818-ban így írt a tóról: „Szalafőn a Fekete Tó, amely a Hegyek közt egy olyan le Süllyedő motsár, melyben a leghosszabb le szúrt fa sem ér kemény feneket.” Moldova György: Az Őrség panasza című könyvében egy erdész arról beszélt, hogy száraz őszön átkelt a mocsáron. Térdig sem merült. De ha felduzzad, elnyeli a tehenet, mielőtt megérkezne a segítség.

Szájról szájra terjed az a monda, miszerint, itt valaha egy templom állt. Egy szobalány - szolgálólány - egyszer elkésett a miséről, és dühében azt kívánta, süllyedjen el a templom. Mások szerint egy asszony késve ért a karácsonyi misére, s szégyenében azt kívánta, bárcsak süllyedne el. Az asszonyt és a templomot is elnyelte a föld. Azóta minden karácsony éjjelen éjfélkor csengőszó hallik a mélyből. A régi öregek még látták az elsüllyedt templom keresztjét.

Más szájhagyomány szerint a tó a föld alatt összeköttetésben van a Balatonnal. Egy pásztorfiú teheneit is nyelte el az ingovány és ezek összezsugorodott körmeit, /”kecskeköröm”/, csontjait lehet a Balatonban megtalálni.
A monda szerint egy szegény szalafői leány gazdag fiúba lett szerelmes. A legény szülei ellenezték a házasságot, így a fiú rangban hozzáillő leányt választott. A házasságkötés vasárnapján a szegény leány könnyeivel elárasztotta a templomot, és környékét. A keletkezett mocsár elnyelte a templomot mindenestül. Néhányan még látták az alámerülő harang tornyát. A könnyek patakká váltak és táplálták a Szalát. Zala néven ez a folyó viszi az őrségi emberek bánatát a Balatonig.

A tóhoz látogató szalafőiek a mai napig is a környéken harangszót vélnek hallani.