Mennyire érdekli az embereket a két világháború közötti Magyarország? Hosszú ideje mintha megfeneklett volna a közbeszéd a „három millió koldus országa, a Horthy-fasizmus” kontra „feltámasztotta a megcsonkított hazát, megvédte a budapesti zsidóságot” két véglet között, amelyek képviselői ráadásul nem is szívesen folytatnak egymással párbeszédet. Elmozdultunk innen, vagy ez a hozzáállás azért a történészek körében sosem volt jellemző?

Az embereknek igenis van affinitásuk a múlt iránt, az érdeklődést a gyökerek, az identitás, a „honnan jövök és milyen utat jártam be” típusú kérdések iránt sohasem lehetett kiölni. Hiszem, hogy a történészek nemcsak önös érdeklődésüknek élnek a sokszor idézett „elefántcsonttornyukba” zárkózva, hanem valós társadalmi igényeket elégítenek ki. Árkok, akár politikai természetűek is, nem csupán szakmai nézetkülönbségekből, illetve eltérő látásmódból fakadóak, természetesen mindig voltak, s ezután is lesznek. Nincs abszolút jó és megkérdőjelezhetetlen irányvonal, ahogyan nincs abszolút történeti objektivitás sem. A történész mindig saját korának talaján áll, annak tapasztalatai alapján ítéli meg s magyarázza a múlt eseményeit, és a legtöbb, amit tehet, hogy próbál objektív lenni. E gondolatot egyébként megfogalmazta már – csaknem száz esztendővel ezelőtt, szegedi díszdoktorrá avatásán – C. H. Becker porosz kultuszminiszter.

Kisebbségpolitika. Ha lehet kérni, akkor csak nagyon röviden. Mi jellemezte a magyar kisebbségpolitikát a Horthy-korszakban azok vonatkozásában, akik egyszeriben idegen országban találták magukat magyarként a szülőföldjükön, illetve mi jellemezte a hazai kisebbségek esetében?

Egyetlen szóval: kettősség. Látásmódjában és a követett taktikában, módszerekben egyaránt. Alapvető prioritása az volt, hogy a szomszéd országokhoz elcsatolt, kisebbségi sorsra jutott magyarok helyzetét minél elfogadhatóbbá tegye s hatékonyan védelmezze őket, ugyanakkor a trianoni országterületen megmaradt saját kisebbségek ügyét teljességgel magyar belügynek tekintette (a reciprocitás elvét tehát teljességgel elvetette), s az adott helyzetben követendő taktikai szempontjaitól tette függővé az irányukban alkalmazott bánásmódot. A békekonferencia lezárásáig a legfőbb cél annak látványos demonstrálása volt, hogy tanultunk az 1918 előtti korszak hibáiból, s készek vagyunk előzékeny magatartásra a nemzetiségek irányában: ennek jegyében igen pozitív irányú kodifikációs munka zajlott. 1920 után azonban, a traumából ébredve fölerősödött a revánshangulat, és vele párhuzamosan a „hűtlen nemzetiségek” toposzának terjedése a társadalom széles rétegeiben. A helyi hivatalok szinte már hazafias kötelességüknek érezték elgáncsolni még a jogos nemzetiségi törekvéseket és a korábban központilag, a kormányzat által megadott jogosítványokat is. Így aztán az említett kettősség megmutatkozott a fölső, a kormányzati szándék és a végrehajtás alsó szintjei közti ellentmondásos viszonyban is.

Előadásában részletesen szólt a magyarországi németekről, akik a háború végén kollektív büntetésben részesültek.

A békediktátum az addig többnemzetiségű államalakulatot de facto homogén nemzetállammá tette. Az egyedüli számottevő nemzetiségi lakosság a németség volt. Ily módon a nemzetiségi kérdés voltaképp a „németkérdésre” redukálódott. Ez persze azzal járt, hogy a sokkolt hazai közvélemény a Trianonhoz köthető minden felgyülemlett sérelmét és indulatát a lényegében egyedüliként megmaradt hazai kisebbségen, a svábokon vezette le. Pedig a hazai németek lelkében minden más nemzetiséghez képest erősebben élt a magyarsággal való sorsszerű szimbiózis tudata és a történelmi hungarus-érzület, mely aztán 1867 után a politikai magyar nemzethez tartozás és az ebből eredeztethető sajátos identitás, a németajkú magyarság megélésében öltött testet. Ám a csonka országban elszenvedett nemzetiségpolitikai kudarcok, a soviniszta közhangulat, az asszimilációs nyomás és a német településterületek szétszakadását követő további demográfiai veszteségek – összességében tehát a német kisebbség sikertelen önvédelmi politikája – lényegében véve előkészítette az utat a 30-as évek radikális, nemzetiszocialista irányú elmozdulásához a hazai német kisebbségen belül. Mindez a revízió és a nemzetiségi kérdés egymással összevont kezelése révén a kormány szemszögéből nézve kiemelt fontosságú üggyé vált, amibe aztán a 30-as évek közepétől (csöppet sem kisebbségvédelmi és valamiféle össznémet szolidaritásból fakadó motivációval, hanem puszta hatalmi/politikai törekvésektől vezérelve) a náci Németország is beavatkozott, és egyre inkább azon tényezővé vált, mely a háttérből a passzátszelet fújta.

A történelem az élet tanítómestere. A teljesség igénye nélkül, milyen tanulságokat rejt a téma iránt érdeklődőknek a korszak tanulmányozása?

Tanulságok mindig levonhatók, párhuzamok mindig fölfedezhetőek, ha az ember nyitott szemmel közelít egy adott korszak vizsgálatához. Napjaink közéletét, de akár tudományos életét is összehasonlítás tárgyává tehetjük. Alapvetően az a benyomásom, s ez mély tiszteletet ébresztett bennem a két világháború közti magyar tudós társadalom irányában, hogy a mai társaiknál jóval mélyebb felelősségérzet élt bennük hazánk és nemzetünk alapvető érdekeinek védelmezése tekintetében. Nem dolgom néven nevezni a nemzetstratégiai prioritásokat nem épp ebben a szellemben értelmező egyes mai tudósokat, jelenségeket és törekvéseket, az azonban világosan felismerhető, hogy nem egynek közülük félreérthetetlen célja van: el sem kell mennünk konkrét végkövetkeztetésekig munkáikban, elegendő csupán bizonyos irányú témaválasztásokat szemügyre vennünk. Látható, hogy sokszor tudatos kifelé beszélés folyik. Itthon tudományosan megkapargatunk bizonyos témákat, s magunk bizonygatjuk saját bűnösségünket. Azokra aztán „odakint” ráharapnak, hivatkoznak, ítélnek és megbélyegeznek, majd e külső hangokra itthon visszahivatkozunk („látjátok, odakint sem titok mindez”), s végül szakmai/tudományos/politikai ellenfeleink revolverezésére használjuk fel azokat a hullámokat, melyeket pedig a pocsolyába itthon belédobott kavics okozott. 

Lát-e az olvasó kontrasztot az általam vizsgált időszakhoz képest, s ha igen, hasznos és pozitív irányú-e az elmozdulás, annak eldöntése már az ő lelkiismeretére bízatik. Mindenesetre az önsározás és az apologetika között elég széles skála húzódik, ami tehetővé tenné egy egészségesebb út megtalálását – akár az általam vizsgált korszak megítélése tekintetében is…

Vasárnap folytatódik a Horthy-korszakot bemutató előadássorozat a Szabó Dezső Katakombaszínházban (Budapest, Szabadság tér 2.) a II. Rákóczi Ferenc Szabadegyetem szervezésében. Február 12-én 18 órai kezdettel Magyarország a II. Világháborúban címmel dr. Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója tart előadást, melyre szeretettel hívunk minden kedves érdeklődőt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés