Az ostrom során meghalt vagy fogságba esett szinte a teljes 79 000 fős védősereg, rajtuk kívül 50 000–100 000 civilt (vagy ki tudja mennyit…) hurcoltak el a győztesek.
De a csatazajhoz képest e napon egy pillanatra végre valóban csend lett: úgy tetszett, béke van.
De nem volt béke…
A legsemlegesebb megfogalmazás talán éppen az, amit hajdan magam is sokszor hallottam a háborút megélt öregektől:
– Igen, fellélegeztünk, amikor véget ért az ostrom…
Nagyjából ez lehet a korrekt meghatározás, hisz Budapest valóban ostromlott város volt...
Kétségtelen: akadtak olyanok, akik a csöndet felszabadulásként élték meg – olykor még azok is, akik a szovjetek bejövetelét úgy kívánták, mint hátukra a púpot, de bizony a németekből is elegük volt.
Az emberek békét akartak.
De az emberek java mégsem a békét, hanem a bukást látta: Budapest (egyben az ország…) elestét, azt a pillanatot, amikor ismételten összeomlott a független, a trianoni gyalázatot felülíró Magyarország álma.
Végetért az a pokoli háború, amely számunkra az oroszok (szovjetek) bejövetelét lett volna hivatott megakadályozni.
Hiszen az akkoriban senki számára nem volt kétséges, hogy a barbár Vörös Hadsereg győzelmével cudar világ köszönt majd Magyarországra.
A Vörös Hadsereg nem is okozott csalódást, sőt a katonák tettei minden képzeletet felülmúltak: a lányok-asszonyok megbecstelenítése, a lopás-rablás mindennapossá vált, a törvény, a kultúra egycsapásra megszűnt létezni.
Ez persze nemcsak Sztalin bűne volt – de a szövetségeseké is, akik már évekkel korábban a mindenféle békekonferencián a későbbi "Keleti Blokkot" (valójában szinte a komplett Közép-Európát) odaajándékozták az őrült grúznak.
Győztest is, vesztest is…
A jog szempontjából a győztesek semmivel sem voltak kisebb bűnösök, mint ellenségeik: Churchillnek, Rooseveltnek/Trumannak és Sztálinnak, ugyanúgy kijárt volna a vádlottak padja Nürnbergben, mint a németeknek.
De már a római időkből tudjuk: Vae victis!, azaz Jaj a legyőzötteknek!…
De nem is csak a legyőzöttnek jár a "Jaj!", hanem mindenkinek, akikre a pillanatnyi győzők kiszabták.
A háborús felek közösen az orosz medvének dobták az ártatlan Lengyelországot, a náci Szlovákia megdicsőülve ugyan, de a laposra vert Csehországgal egyetemben szintén medveeledel lett, miként a becsületében mindig is rongy Románia is.
A délszlávok meg szabadon őrjönghettek a legszadistább módszerekkel.
Ami biztos: maguk a szovjetek – saját meghatározásuk szerint – semmiképp nem "barátként" vagy "dicső felszabadítóként", hanem igenis megszállóként érkeztek: a szovjet álláspont egyértelműen ellenséges ország legyőzésének tekintette az eseményeket.
A Vörös Hadsereg több mint 350 ezer katonája kapta meg a "Budapest bevételéért" illetve a "Fasiszta Magyarország legyőzéséért" elnevezésű háborús kitüntetéseket.
Katonai szempontból a Magyar Honvédségnek az oroszokkal történt kollaboráció egyértelműen árulást, a becsület sárba tiprását jelentette.
De ne legyünk igazságtalanok: az adott kort nekünk, az utókor szemével könnyebb megítélni.
És csodálkozva nézzük Európa mai térképét…
Tessék mondani, ki nyerte meg a háborút?
Ki volt a győztes?
A történelmet a hajdani nagyok azóta suttyomban már rég újra- meg újra írták.
Meddig tart még nekünk a “Jaj”?
És miért pont nekünk jár?
A háborúnak, most már tudjuk, még mindig nincs vége…

Mészáros Sándor - facebook

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés