Éppen hetven esztendeje, 1947. február 10-én Gyöngyösi János külügyminiszter aláírta a párizsi Luxembourg palotában a második világháborút lezáró békeszerződést, amely a „bűnös nemzettel” szemben a Szovjetunió politikai, gazdasági és anyagi törekvéseit érvényesítette, és a szovjet érdekszférába került Magyarországnak még a trianoni békediktátumnál is súlyosabb feltételeket szabott. Ezen békeszerződés a mai napig meghatározza mozgásterünket a Kárpát-medencében – írja a Magyar Hírlap.
Az Egyesült Nemzetek és az egykori német szövetségesek – Magyarország, Románia, Bulgária és Finnország – 1947. február 10-én írták alá a párizsi békét. A békeszerződést a magyar országgyűlés az 1947. évi XVIII. törvénycikk elfogadásával iktatta be, amely 1947. szeptember 17-én lépett életbe, és függelékében helyet kapott az Atlanti Charta, valamint az 1945. január 20-i szovjet–magyar fegyverszünet szövege. Magyarországnak kötelezettséget kellett vállalnia, hogy az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat minden, magyarországi állampolgár számára biztosítja, a faji alapon és az antifasiszta tevékenységek ellen hozott rendelkezéseit negligálja, s ilyeneket a jövőben sem fog hozni. Habár a békeszerződésben szerepelt a háborús bűnösök felelősségre vonása és a fasiszta, nacionalista szervezetek betiltása, a háborús jóvátétel megfizetése, Magyarország – a szovjet szuronyok árnyékában – már 1945-ben megkezdte a jóvátétel fizetését, a bűnösök felelősségre vonását, s betiltotta a szélsőjobboldali és revizionista szervezeteket.
A békeszerződés hivatalos megfogalmazásáig sokan bíztak abban, hogy Magyarország a határok meghúzásánál igazságosabb elbírálásban részesül, mint az első világháború után. Ám ezen illúzió a külügyminiszterek tanácsának ülését követően végleg szertefoszlott, így a határok tekintetében visszaálltak az 1938. január 1-je előtti állapotok. Ám ez nem fedte a teljes valóságot, ugyanis a csehszlovákok három olyan falut is megkaptak tőlünk, amely 1938 előtt hozzánk tartozott. Így került Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsún odaátra, csehszlovák fennhatóság alá, azon indokkal, hogy általuk a pozsonyi hídfő jobban védhetővé válik. Trianonban 93 073 négyzetkilométerre zsugorodott össze Magyarország területe, huszonhét esztendő múltán Párizsban pedig 93 011 négyzetkilométerre. A második világháborút lezáró békeszerződés nem csak területi alapon haladta meg Trianont, hanem a kisebbségvédelem tekintetében is. Amíg a trianoni békeszerződés tartalmazott kisebbségvédelmi rendelkezéseket, addig a párizsi békeszerződés említést sem tett azokról.
A csonka hazán kívül rekedt magyarok millióit csupán az alapvető emberi jogok illették meg, és a szomszédos államok jóindulatára bízták őket, ám jóindulat helyett rendre másodrangú állampolgárokként bántak velük.
A józanabbul gondolkodók már a békeszerződés aláírása előtt sejtették, hogy a győztesek nem fognak kesztyűs kézzel bánni velünk. Így Bibó Istvánnak sem voltak illúziói, amikor így írt: „Ezt a békekötést, ma már tudjuk, Magyarországon nemcsak, hogy örömujjongás nem fogja fogadni, hanem még az a csendes fellélegzés sem, ami a bizonytalanság megszűnését még egy kevésbé előnyös békeszerződés esetében is kísérni szokta (…) szembe kell néznünk annak a ténynek a lélektani hatásával, hogy egy nagy mértékben morális és demokratikus célkitűzések jegyében lefolytatott háború győztesei nem tudnak okosabbat, mint a kezdet minden nehézségével küszködő magyar demokrácia terhére öt község erejéig tovább rontani egy olyan határvonalat, melynek indokolatlan rosszasága és a magyarság politikai és európai elhelyezkedésére gyakorolt végzetes hatása ma már világszerte közismert.”
A háború által tönkretett országnak súlyos jóvátételt kellett fizetnie, amelynek összege háromszázmillió, 1938-as vásárlóértékű dollár volt. Ebből kétszázmillió a Szovjetuniót illette meg, a fennmaradó százmillión – paradox módon – Csehszlovákia és Jugoszlávia osztozkodott. A Szovjetunió még azt is elérte, hogy a korábban német tulajdonban lévő érdekeltségekre, vagyontárgyakra a győztesek jogán rátegye a kezét. A békeszerződés rendelkezett a hadifoglyokról, hiszen előírta, hogy a „magyar hadifoglyok, mihelyt lehetséges, hazaszállítandók”. A szovjetek azonban nem siettek hazabocsátani azt a több százezer honvédet és magyar civilt, akit rabszolgamunkára kényszerítettek a Szovjetunió újjáépítésének érdekében, ráadásul a moszkovita kommunisták a hatalom megszerzésének egyik hatásos eszközét látták honfitársaik hazahozatalának kérdésében.
Különös módon az 1947-es békeszerződés a hadsereg tekintetében bizonyult a legenyhébbnek, mivel annak létszámát hetvenezer főben állapította meg, engedélyezte nehézfegyverek tartását és vadász-, valamint szállítórepülőkből álló légierő felállítását. Atomfegyverek, rakéták, bombázógépek, torpedók, tengeri aknák és tengeralattjárók (!) hadrendben tartását viszont szigorúan tiltotta. A békeszerződés aláírásával a Szövetséges Ellenőrző Bizottság magyarországi működése megszűnt, és arról is rendelkezett, hogy a Szovjetunió vonja ki csapatait magyar területről, s csupán akkora kontingenst állomásoztasson Magyarországon, amekkora az ausztriai szovjet megszálló erők összeköttetéséhez elengedhetetlen. Bár országunk a nemzetközi jog értelmében visszanyerte szuverenitását, a valóságban azonban ekkor vette kezdetét Magyarország évtizedekig tartó „törvényes” szovjet megszállása.
Magyarország – amely 1944–1945-ben rendkívüli háborús károkat szenvedett el, a szovjet csapatok pedig módszeresen kifosztották és elvitték megmaradt javait – joggal várhatta, hogy a második világháborút lezáró békeszerződés igazságosabban fog vele bánni, nem úgy, mint a Nagy Háború utáni trianoni békediktátum. Ám a békecsináló nagyhatalmak semmit sem tanultak korábbi hibáikból: újabb Trianont erőltettek Magyarországra, és még a Harmadik Birodalom „utolsó csatlósa” bélyeget is rásütötték. Hazánk még annak a lehetőségét is elveszítette, hogy az 1938 és 1941 között visszatért, magyar többségű országrészeket megtarthassa, és a határokon kívül rekedt magyar nemzetrészek érdekeit képviselje.
Ebben az időben Közép- és Kelet-Európában jelentős szovjetizálási folyamatok zajlottak, a vasfüggöny legördült és a békeszerződés nem nyújtott védelmet a szovjet expanzió ellen, az emberi jogokról és a nemzeti szuverenitásról szóló cikkelyek pedig üres frázisok maradtak. A párizsi békeszerződés csak azt hozta, hogy Közép-Európa továbbra is nemzeti érdekellentétektől és konfliktusoktól feszült térség maradt, a feszültségek felszínre törését 1989-ig a szovjet katonai megszállás és az addig regnáló kommunista rendszerek akadályozták meg.
Magyarországot néhány év alatt a Szovjetunió gyarmatává züllesztették
A kommunista hatalomátvétel
Jelentős szerepük volt a második világháború utáni időszak magyar történelmében a megszálló szovjet csapatoknak. Ott álltak a Magyar Kommunista Párt (MKP) mögött. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság folyamatosan nyomás alatt tartotta a a magyar bel-és külpolitikát Az úgynevezett felszabadult területeken megrendezett ideiglenes nemzetgyűlési „választásokon” 1944 decemberében jól érzékelhető volt a szovjet befolyás növekedése. Elképesztően gyorsan nőtt a kommunista párt taglétszáma – 1945 februárjában 30 ezer, októberben már 500 ezer tagja volt. A párt vezetői mindenben a szovjet érdekeknek megfelelően cselekedtek. 1945. november 4-én még demokratikus választásokat tartottak Magyarországon, ennek eredményei világosan megmutatták, hogy a magyarok polgári demokráciát akarnak. Az abszolút győzelmet elérő (57,3 százalék) Független Kisgazdapárt (FKGP) azonban – szovjet nyomásra – koalíciós kormányt volt kénytelen alakítani, melyben a fontos, stratégiai tárcákat a kommunisták szerezték meg (így a belügyet, közlekedésügyet).
A kisgazdák által irányított tárcák (külügy, hadügy, pénzügy, földművelésügy ) a szovjet hadsereg jelenléte, az óriási infláció és a földreform miatt súlytalanná váltak, ráadásul a gazdaság irányítása a kommunista vezetésű Gazdasági Főtanács megalakulásával végleg kicsúszott a Tildy Zoltán, majd a Nagy Ferenc vezette kormányok kezéből. Az 1946. március 5-én megalakult Baloldali Blokk célja a kisgazdák hatalomból kiszorítása volt.
A „B-lista” rendszerével több mint hatvanezer közalkalmazottat távolítottak el az államszervezetből, elkezdődött a katolikus és más egyházi szervezetek feloszlatása, a civil társadalom önszerveződéseinek megsemmisítése. Köztársaság-ellenes összeesküvés vádjával, a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályának (ÁVO) irányításával megkezdték a kisgazdák felső vezetőinek letartóztatását. 1947. február 25-én a Szovjetunióba hurcolták Kovács Bélát, a FKGP főtitkárát. 1947 májusában lemondásra és emigrációba szorították Nagy Ferenc miniszterelnököt. Az 1947. augusztus 31-i választások már a megmutatták, milyen is kommunista demokrácia: a kék cédulák ( a szín az állandó lakóhely helyett máshol leadható szavazat megjelölése volt) segítségével a MKP emberei több helyen adtak le voksot pártjukra , csalásukkal 22,3 százalékkal megnyerték a választást.
Dippold Pál
Párizs, 1947
Már egészen korán megérintett az élő történelem. Odaát, a trianoni határ szatmári túloldalán, nagyszülőknél nyaralva, estelente mindig tátott szájjal hallgattam a felnőttek beszélgetését – nem mese ez, gyermek! – a nagy háborúkról s azokról a furcsa békekötésekről, amelyekkel e háborúkat lezárták.
Gyermekként is éreztem, hogy valami szörnyű igazságtalanság történt velünk, s nem értettem azt sem, rokonaimnak miért kell mindig románul beszélniük, ha a néptanácshoz mennek vagy jegyet váltanak az állomáson, amikor az irodisták és a vasutasok is magyarok – egyedül a milic nem az.
Anyai nagyapám mindig azzal a „rongy emberrel”, a vörös gróffal kezdte történeteit, s Kádárral meg az elhíresült marosvásárhelyi beszéddel fejezte be. „Eladtak bennünket! Négy boldog évünk volt csak, amikor újra magyarok lehettünk” – mondta, keserűen legyintve.
Apai nagyapám meg, aki négy állam hadseregének volt tényleges katonája, rendszerint apró történetekkel színesítette a fő szálat: hogyan sorozták be „önkéntesnek” a Piave poklából nagy nehezen hazatérő bakát Kun Béláék, vagy hogyan akartak belőle őrmestert kreálni a román királyi hadseregben, s már póttartalékosként hogyan is építették az Árpád-vonalat Horthy idejében.
Kitörölhetetlenül, egy életre megjegyeztem magamnak 1920. június 4-ét, a magyar történelemnek Mohácsnál és Világosnál is sötétebb dátumát, s még inkább 1947. február 10-ét, amikor – úgy tűnik, immár egyszer s mindenkorra – bevégeztetett.
Mesélnek-e ma unokáiknak az öregek? Gyermekeink honnan ismerhetik meg a magyarság legújabb kori igaz történetét? Ideológiákkal átitatott tankönyvekből, ilyen-olyan szemléletű történelmi munkákból? Aligha! A hatvannégy vármegyések pár éve még szent hevülettel tüntettek Versailles-ban, a Kis Trianon palota előtt – mert így tanulták! – a Nagy Trianon helyett. Tíz éve meg, éppen a párizsi békeszerződés 60. évfordulóján, arról beszélt a rádióban egy neves történész asszony, hogy a Luxembourg palotában írták alá az okmányt, holott, amint azt a „munkásruhás szemtanú”, Illyés Gyula megörökítette: a világtörténelem e fertályórás intermezzójára a külügyminisztérium Óratermében meg az abból nyíló szalonban került sor, XV. Lajos asztalánál.
Már csak abban bízom, hogy egyre több, történelmünk iránt érdeklődő fiatal olvassa majd Tormay Cécile 1919-es, Illyés, Cs. Szabó László és Márai Sándor 1947-es naplójegyzeteit, hogy tisztábban lásson múltat s jövendőt.