Vona Gábor 2016 januárjában meghirdette a hídépítés politikáját, mely nem mást jelent, mint párbeszédet a különböző gondolkodású emberek között. Érdekes kísérlet, érdekes nyitány gondolnánk. Az érdekesség ízét az adta, hogy egy sokszor leszélsőségezett, lenácizott párt próbálkozik ezzel. Az eddig hatalmon lévő szocialista, liberális és fideszes elitek, a közös vircsaft fenntartása érdekében ügyesen próbálták elhitetni rólunk, hogy gyűlölködő emberevők vagyunk. Ezzel természetesen értek is el részsikereket, és ennek köszönhetően az ország szétrablása még a mai napig is gőzerővel folyik, hiszen a szemek felnyitogatása lassú folyamat.

A mai Magyarország olyan, mint egy feldúlt ország ahol a szocialisták és liberálisok vára romokban hever, füstölögnek az üszkös gerendák, de még itt-ott áll egy félig lerombolt torony. A várban lévő emberek csoportjai a düledező tornyok között, hol ide, hol oda rohannak, éppen attól függően, melyik torony kapitánya ordít egy nagyobbat. Eközben pedig a hatalmas réseken elsőként az összerabolt vagyonnal rendelkezők távoztak, most pedig a reményét vesztett közkatonák vonulnak kifelé, néha egy-egy csapattiszttel az élünkön. 

A Fidesz vára eközben hatalmasra nőt, terebélyesen és tekintélyesen terül el a síkon, de érdekes módon ennek az óriási várnak a falait tovább magasítják, bástyáit tovább erősítik, minden anyagi lehetőséget ennek az egy gigantikus erődítménynek a további stabilizálásába fektetnek. De mire ez a gigantikus, megalomán építkezés?

Mert lent a síkon ostromló földsáncok húzódnak. Ezek a földsáncok, ha lassan is, de folyamatosan épülnek, araszolnak az egyre magasabb falak felé. Az ostromárkokban töretlenül és büszkén lobognak a néha kopott, szakadt, félelmetes Árpád-sávos lobogók, számuk is növöget, miközben egyre több olyan nemzeti lobogó is feltűnik, amik a vár ormain is lengedeznek a szélben.

Folyik a harc. A Fidesz vár néha átlő egy nagy űrméretű lövedéket az MSZP várra, persze nem azért, hogy kárt okozzon, csak a miheztartás végett, hogy tudják ki az úr a környéken. Az MSZP várból néha egy fáradt nyílvessző reppen vissza a hatalmas kövek felé. A Jobbik sáncaiból ide is, oda is, rafinált, kurucos módon lecsapnak, egy-egy jól célzott lövést leadnak a kis űrmértékű ágyúk. Rájuk is hullik egy-egy nyílvessző, de inkább a fideszes mozsárágyúkkal vannak elfoglalva, amelyek csövei újabban vörösre izzanak át a folyamatos tüzeléstől.

Folyik a harc. És ez a harc szedi az áldozatait a hátországban. Tombol a szegénység, négy milliónyian koldusszegények, másik négy millió éppen, hogy meg tud élni a jövedelméből, két millió ember eltűnt a hátországból harminc év alatt, egy millió már nem is tartja magát magyarnak a népszámlálás szerint. Hatszázezren elvándoroltak. Nem születnek gyerekek, ennek megfelelően mindenhol akadozik az utánpótlás, a hadtáp. 

Értelmes emberek egyre többször teszik fel a kérdést az MSZP várban: Érdemes az összedőlő falak alatt meghalnom? A Fidesz várban hasonlóképp: Érdemes tovább magasítani a falakat a megalomán várúr lakájának lenni, ha közben elnéptelenedik a hazám? A Jobbik sáncban: Van még elég időnk araszolni az ellenséges várak felé, mikor azok szenvednek a legtöbbet, akikért harcolunk? 

Most gondolhatnák, hogy elfáradt-e sorok írója. Pedig nem. Nem! Ellenkezőleg. Harcos vagyok. Harcba indulok. A józan ész nevében. Az összeomlás előtt. Mit jelent ez? Folytatom a következő írásban.

facebook

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés