Szakrális királyaink égben fogant végtelen hatalma, melyet népükért használtak, fényévnyi távolságokra volt a barbár nyugatiak Róma romjaiba kapaszkodó hatalomőrületétől. Ma már körvonalazódni látszik az is, hogy a Római Birodalmat úton-útfélen segítő hunok Atillával sokkal messzebbre néztek, mint ahogy azt ma tanítják.

Aki most legyinteni akar, halassza későbbre: bizony mindkét Római Birodalom adófizetője volt Atillának, mégpedig igen nagy tételben, ugyanakkor a hunok élelmezték őket. Ez úgy volt lehetséges, hogy az eurázsiai búzatermő öv mind a hunoké volt, hatalmas hajóparkjuk pedig e termény szállításával foglalkozott. 

Badiny Jós Ferenc ez utóbbi megállapításainak természetesen megsemmisítően romboló hatása van az eddig hangoztatott, nomád – értsd: primitív és barbár- életmóddal fémjelzett előtörténeti elképzelésekre. Hogyan is tudhatnának primitív barbárok kontinensnyi méretekben búzát termelni és szállítani? Pedig ezt tették.

Ami itt a legdöntőbb érvnek tekinthető a szkíták-hunok-avarok, Atilla, Baján és később Árpád mozgalma körül, az a felismerés, hogy a Kr. e. 1200 táján indult hun háborúk Kínától Rómáig a rabszolgatartó társadalmak szétzúzását célozták. A rabszolgatartók borzalmas irtást végeztek Európa magyari földműves őslakói között. 

Felszabadítottak szinte minden (rokon) népet Eurázsiában és egyúttal felszámolták a nagy ókori rabszolgatartó társadalmakat. Hogy miért tettek volna ilyet? Mert ők tudták, hogy egész Európa földművesei, az őslakók, a Kárpát-medenceiek, a kelták nyugaton és a szkíták-szarmaták keleten mind az ő népük és a reájuk telepedők nyomása alatt nyelvüket és nemzetüket készültek elveszíteni. 

A harcias nagyállattartók, a rettenthetetlen katonák jöttek felszabadítóként vissza földműves testvéreik hívására, és a nagy munkát el is végezték. A „szlávokat” sem ajándékképpen szabadították fel, hisz köztük is rengeteg őshonos földművelő készült felszívódni és elveszíteni nyelvét. Nem csoda hát, hogy a „horror történelem” – (a tanított köztörténet) – írói minden hunban, de legfőképpen Atillában szörnyeteget szeretnének láttatni, hisz az ő népeik jólétét tönkretette Atilla. 

Nekik valóban a Flagellum Dei, Isten ostora csapott végig a hátukon. Nekünk viszont Atilla első nagy királyunk, népünk megmentője és újraegyesítője. Európának pedig akár Catalaunummal, akár nélküle, döntő változásokat hozott. Az addigra megváltozott tudatú nyugat-európai magyari leszármazottakat nemzetünkbe visszahozni már nem tudta, de a földrésznek e részét is felszabadította. Különös módon az akkor felszabadult Nyugat-Európa, amely akkor frank név alatt kezdett új életet és egyesítette nyers erőit, a bukott Római Birodalom eszménye helyett nem talált jobbat. Még különösebb az, hogy szinte Bismarckig tovább élt a Birodalom iránti vágyódás ezen a tájon. Hogy ez Róma „zsenialitását”, vagy az utódok gondolati sivárságát bizonyítja-e inkább, majd megválaszolja valaki az eljövő generációkból.

Vesztésre áll már a népvándorlás elméletének ügye is, Atilla nem lehetett egyszerre a dominósor két végén, amikor valójában ki sem mozdult Európából. A rómaiak és görögök-bizánciak Atilla csapásait meglehet, egy számukra végtelennek tűnő népözöntől elszenvedett csapássorozatként élték meg. Úgy tűnik, hiába írtak eddig már könyvtárakat tele a hunokról és Atilláról, mert csak azon tények alapján is, amit itt sikerül felemlíteni, az ő történetüket is újra kell írni. A rabszolgaság felszámolása helyreállította a népek valódi egyenjogúságát. Hogy ez mennyire így van, arra fényes bizonyíték a perzsa, arab, itáliai és görög pompázatos világbirodalmak romjain maradt egykori vezérnépek utódainak eljelentéktelenedése, elszürkülése.

Arra mindenesetre maradt energiájuk, hogy egykori „dicsőséges” történelmüket úgy írják meg, hogy abból ne derüljön ki a valóságos ókori történelem és saját bűneikért a sommásan barbárnak nevezett népeket tegyék felelőssé. A „barbárok” istene, műveltsége, tudása ma is fénylik. Többek közt mi magunk is emiatt lettünk „betolakodók” saját őshazánkban, ez a „jutalom” kijárt Atilla örököseinek. A nyugaton felszívódott hunokban már nem keresnek ellenséget, onnét nézve megszűntek létezni. Ami pedig Buda halálát illeti, nemcsak a történeti tények cáfolják, de a magyar szellemiség sem engedte meg ilyen tett elkövetését sem Atillának, sem másnak. És ha ilyen szörnyűség elkövetését csak az erkölcsük nem engedte, akkor azt nem is tette meg senki, akár van erre „írott” forrás, akár nincs.

A hun kérdéskör tárgyalásába a németek már eddig is nagy energiát fektettek, valószínűleg nem véletlenül, ők a hunok „indogermánságából” kiindulva szeretnének a Régi Kelettel azonosulni. E szándék megléte azt mutatná, nem is olyan rossz a hunok származása. 

Szerintem azonban rossz úton járnak, ha a hunok „indogermanizálásán” munkálkodnak, mert az Atillával és a hun névvel kapcsolatos németországi helynevek azokra a területekre összpontosulnak, ahol valóságos hun letelepedés volt: Bajorországban és Svájcban, ez pedig nem indok arra, hogy a fehér hunokat – akik Ammianus Marcellinus szerint tényleg fehérek és szőkések lettek volna, mint az alánok – egyszerűen germánnak jelentsék ki. E kérdések megválaszolását bízzuk azokra, akik ezt felvetették. 

Ami azonban mindenki számára megfontolandó lehet, az éppen az a kívánság, hogy mindenki a saját történelmére lehessen büszke, akármilyen volt is az, pusztán azért, mert az a sajátja. Nyugodtan felszámolhatjuk tehát a kis nép – kis történelem, nagy nép – nagy történelem téveszmét most így együtt, mindannyian.

Magyar Nemzeti Kártya Nemzetegyesítő Közössége

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés