Elnézést kérek a kedves olvasótól, hogy látszólag nem minden vonatkozásban egymáshoz kapcsolódó gondolatokat hozok fel a következő írásban, de a végén remélhetően megérthetőek lesznek az összefüggések, és talán megválaszolhatóak a kérdések.

Még középiskolás, majd egyetemista koromban is rendkívül érdekeltek a világpolitika folyamatai, történései, az azonban összefüggéseiket akkor nemigen lehetett érzékelni.

Így 1974 tavaszán sokunkat örömmel töltött el a portugáliai „szegfűk forradalma”, majd a spanyol demokratizálódás, átmenet folyamata, anélkül, hogy az ekkor megdöntött rendszerek valós hátterét, jellegzetességeit megérthettük, ismerhettük volna.

A Franco- és a Salazar-rendszerek ideológiai értelemben rendkívül élesen szemben álltak a közép- és a kelet-európai kommunista rendszerekkel, azonban a nemzetgazdaságban az állami tulajdon jelentős részaránya, a szinte általános foglalkoztatás, a széles körű állami szociálpolitika hasonló vonásokat mutattak példaként a Kádár-rendszerrel is. Ők ezt korporativizmusnak, társadalmi békének (paz social), nemzeti, katolikus szociálpolitikának nevezték. Ennek ellenére még diplomáciai kapcsolat sem létezett e rendszerek és a szocialista államok között.

1974 nyarán a magyar sajtó is közölte, hogy az akkor még keményebb vonalat képviselő Franco-rendszer menesztette Manuel Diaz Alegria vezérőrnagyot, a vezérkar főnökét. Akkor hihetőnek tűnt, hogy ennek oka a portugáliaihoz hasonló fordulat megelőzése volt.

Nemrég érdekes tanulmányra bukkantam, mely az említett részigazság mellett más megvilágítást adhat az említett leváltásnak.

A kommunista blokktól eltérően, az akkori Spanyolországban nem korlátozták túlságosan a katonai vezetők utazgatását. Mint kiderült, a menesztés fő oka az volt, hogy Alegria tábornok számos utazása mellett 1974 júniusában eleget tett Nicolae Ceausescu román államfő és pártvezető magánjellegű, személyes meghívásának is. Ma nem tudjuk, mi hangozhatott el beszélgetésükön, de az is igaz, hogy egyszer csak megjelent Santiago Carillo a Spanyol Kommunista Párt főtitkára, majd Alegria és Ceusescu a spanyol átalakulást sugalmazó közös interjút adtak.

E kapcsolatfelvételben benne lehetett a szovjet fellazítási politika, de bizonnyal az önálló román kapcsolatépítési ambíciók is, melyek ekkor is kereshették az 1890-es évektől elindított „latin szolidaritás” szálait, melynek alapja a magyarellenesség volt. Az erdélyi magyarok számára 1974 tavaszán csak Tamás Gábor csodálatos dala, a Donát-úti nyíló orgonák jelentettek valami reményt, külső támogató nemigen volt. Talán csak Kanada és Finnország részéről történtek bizonyos jogvédő gesztusok a 70-es és a 80-as évtizedben.

Az egész problémakörben az ideológiai dogmák és a rugalmas diplomácia ellentmondásai feszülnek. A románok nem ragaszkodtak annyira az ideológiai követelményekhez?

Évtizedekkel később, ma, Európa jövője legnagyobb veszélyével, a migrációval állunk szemben. Közép-Afrika, Közel-Kelet államai népessége a harmincas évek óta 8-10 szorosára növekedett, a gazdasági, szociális, kulturális fejlődés ezzel nem tud lépést tartani, ez törvényszerűen gerjeszti a törzsi, vallási konfliktusokat, a részben ebből is fakadó migrációt, mely arányaiban megváltoztathatja Európa etnikai-vallási összetételét, lényegében elmoshatja az eddig felépített jogrendszerét, kultúráját, morálját, civilizációját, értékeit. A migráció szinte kizárólagos támogatójának ma hazánkban Soros György van beállítva, holott jóval összetettebb erők állnak mögötte. Mikor tavaly ősszel a Kecskeméten járt egyik kormánypárti vezető publicistától a szabadkőművesség e kérdésben betöltött szerepére kérdeztem rá, a válasz elmaradt. Pedig a francia és belga páholyok nyíltan támogatják a betelepítést
 

NGO trükk az olasz partoknál. Láthatóan nem a mély vízből mentik a migránsokat

Az 1920-as években körvonalazott Kalergi-terv megfogalmazott célja, Európa multietnikussá és multikulturálissá tétele: „A jövendő európai embere kevert vérségű, a jövendő európai faj kevert, eurázsiai-negrid jellegű lesz.”
Mindezt különféle betelepítési tervek is alátámasszák, a 2000-es Population Division című ENSZ jelentés 159 millió ember betelepítését tervezte Európába.

Itt kérdéses, az emberi jogok uniós képviselői nem gondolnak arra, hogy az afrikai és az ázsiai civilizálatlan tömegek beáramoltatása nemcsak a 2500 év alatt felépült európai civilizációt semmisíthetik meg, hanem az általuk idealizált ún. liberális demokráciát is, mely lényegét tekintve nem más, mint a spekulánsok, drogosok, különféle deviánsok és a homoszexuálisok eldorádója. 
 

Olasz rendőrre késsel támadó afrikai. Mi lesz, ha még többen lesznek?

Lehetnek-e az Öböl menti, illetőleg a fekete-afrikai országokban olyan hatalmi, tervező központok, melyek a népességtöbblet és felesleg kibocsátásával Európa vallási és etnikai arányainak megváltoztatását tervezik? Túl a nyilvánvalóan virágzó embercsempészeten. Az itáliai mecsetépítések támogatása utalhat erre. A 30-as években, Benito Mussolini, akit egyre többen tekintenek a XX. századi Európa egyik legnagyobb politikusának, kijelentette, hogy akkor lesz Rómában mecset, mikor Mekkában keresztény templom. Rómában vannak mecsetek, Mekkában soha sem lesz keresztény templom...

Azt sem tudhatjuk elképzelni, hogyan lehet megtenni mintegy 2-3000 kilométeres utat a Szaharán, a sivatagon keresztül megfelelő szervezés, logisztika nélkül a líbiai kikötőkig, megérkezni több ezer euróval a zsebben, majd elárasztani Olaszországot, ahol egyre gyakoribbak az afrikaiak által elkövetett élet- és vagyon elleni bűncselekmények.

Elég bajuk van az olasz belügyi szerveknek a Kelet-Európából érkezett reménységekkel is, akik számos bűncselekményt követnek el, ennek ellenére Virginia Raggi, Róma főpolgármestere lakbértámogatásokkal, különféle kedvezményekkel és ajándékokkal is támogatja őket az adófizetők pénzéből. Egyes csoportjaik ezért igen hálásak is, kalasnyikovval lőnek a rendőrökre, drogot árulnak, prostitúciót szerveznek, lopnak. stb.
Itáliában a felelős politikát elsősorban a szélsőjobboldal pártja, a Fratelli d’Italia képviseli. Vezetője Giorgia Meloni volt az, aki tiltakozott az említett kedvezmények ellen, valamint a jóval fontosabb migránskérdésben a líbiai kikötők a NATO által történő blokkolását követelte.

Európában a magyar kormány és visegrádi partnerei látják a legfelelősebb és a legtisztább módon a migráció veszélyeit. Érthető és logikus a támogatók, a veszély elhárításában együttműködő partnerek keresése, a kapcsolatok építése.

Ezt szolgálná a magyar kormányfő és Benjamin Netanjahu, izraeli kollégája találkozása. Természetesen a kölcsönös egyenjogúság, érdekek és tisztelet jegyében, mint a világ bármely más országával, Izraellel is lehetséges jó kapcsolatokat kiépíteni, és az együttműködés hozhat pozitív eredményeket is.

A mindenképp építő szándékkal elindult kapcsolatépítés során azonban elhangzott néhány, bizonyára gesztusnak szánt kormányfői kifejezés, melynek értelmezése fejtörést okozhat. Már ismerős fogalom az „antiszemitizmus elleni zéró tolerancia”. Kérdéses mit érthetünk antiszemitizmus alatt? Ha a Moszad volt főnöke, a viszonylag tárgyilagos és korrekt Jehosafat al Harkabi tábornok (1921-93) Izrael végzetes órája című művében kifejthette: „Izrael legnagyobb ellensége saját álszent önhittsége”, akkor a magyar zsidóság egyes csoportjai, szereplői kapcsán nem fejezhető ki kritika? Mint bárki más irányába.
 

A saját nemzete iránt is kritikus Jehosafat al Harkabi tábornok

2004-ben a Magyar Fórum közölte M. A. Friedmann bécsi főrabbi, az anticionista rabbikonferencián elhangzott beszédét, mely nagyon is kritikus módon szólt a zsidóság bizonyos, a liberalizmus és a kommunizmus és szélsőséges köreihez köthető személyiségei kártékony viselkedéséről, bűneiről, hasztalanul kérve Angela Merkelt, hogy vegye vissza a CDU-ba, a sztálinista zsidók történelmi szerepe felemlegetéséért kizárt dr. Martin Hohmann képviselőt. (Magyar Fórum, 2004. szeptember 2.)

Másik elhangzott vélemény a II. világháború alatti, a „nácikkal kollaboráló” magyar politikára vonatkozott, mely „nem tudta megvédeni a hazai zsidóságot.”

Antall József még 1991-ben, Izraelben tett útján elmondta, hogy a Kormányzó, a Teleki-, a Kállay-kormány tagjai, a katonai, politikai vezetők: Keresztes-Fischer Ferenc, Nagy Vilmos, Szombathelyi Ferenc mennyit tettek a hazai zsidóság védelmében. Őket a korabeli Európa legnagyobb politikusai közé sorolhatjuk.
 

A korabeli Európa talán legfelelősebb politikusai. A Kállay-kormány 1942-ben

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés