Dávid honlapján ez olvasható:

Több száz tanulmánya, könyve jelent meg magyar, angol és német nyelven. Integráló személyisége minden időkben képes volt a legkülönbözőbb világnézetű és hitű embereket nemes célokért mozgósítani. Tudós- és művésznemzedékek vallják nevelőjüknek és útmutatójuknak. Munkásságát a Magyar Köztársaság és a Vatikán magas szakmai és társadalmi díjakkal ismerte el. Nyolcvanadik születésnapján II. János Pál pápa saját kezűleg aláírt oklevéllel köszöntötte és audienciáján fogadta.

Dávid tehát nevelő és útmutató. A mostani születésnap újabb alkalom arra, hogy egy rövid köszöntő erejéig felhívjuk a figyelmet példamutató életútjára, s útmutatásait oly mohón, de alázattal kövessük, mint a három királyok a betlehemi csillagot.

Van valami különös üzenete annak, hogy Dávid Katalin éppen Nagyboldogasszony ünnepének másnapján született. Augusztus 15-ike a kereszténység talán legnagyobb Mária-ünnepe. Ekkor emlékezik az Egyház Szűz Mária halálára és mennybevételére. A magyarság számára ez a nap különösen fontos ünnep, hiszen ezen a napon halt meg Szent István király, aki a hagyomány szerint halála előtt Mária oltalmába ajánlotta Magyarországot, a magyar népet.

Hetven évvel ezelőtt, 1947. augusztus 15-én több tízezer ember zarándokolt el Esztergomba, hogy részt vegyen a katolikus püspöki kar által meghirdetett 1947-48-as Boldogasszony év megnyitásán. Az ünnepi misén Mindszenty József hercegprímás beszélt. A prímás felidézte a magyarság korabeli szenvedéseit a felvidéki magyarság számkivetettségétől az országot ellepő korrupcióig, s az alábbi mondatokban foglalta össze a Mária-év célját:

A múltak tanulságai útmutatói a jövendőnek. Egyént, családot, nemzetet nem engedünk beöltöztetni testünktől, lelkünktől idegen gondolatokba. Ragaszkodunk tépett országunknak a múltból örökölt, a jövőben hűen őrzendő kipróbált nagy történelmi alapjaihoz és ápolunk titokban és nyíltan minden fenntartó erőt. Nem egyszer az élen állók hallgatnak Istenről, Nagyasszonyról, a magyar földről, mint Boldogasszony birtokáról, a törvénykönyv is temetőszerűen hallgat az élet Uráról, az élők Anyjáról. Imádkozunk a lelki Szahara hordozóiért, azokért is, akiknek nincs hitük, Máriájuk; akik nem akarják tudni, hogy ez a föld nem adok-veszek bóvli áru, hanem a Boldogasszony birtoka. (Egyházam és hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei. II. Esztergom, 1994, 103. o.´)

A Mária-évet Mindszenty József javaslatára azért hirdette meg a püspöki kar, hogy lélekben erősítse a magyarságot, mintegy gátat emeljen a Moszkvából irányított erkölcsi-tudati pusztítás ellen. Az elkövetkező több mint egy év során az ország sok-sok településén került sor tömegeket megmozgató Mária-napokra, amelyek megtartását a szovjetzsoldos hatalom minden eszközzel igyekezett megakadályozni, ellehetetleníteni. A Mária-év 1948. december 8-án zárult az ország templomaiban megtartott Te Deummal.

A Mária-év bezárása előtt, 1948. november 19-én egy Szegeden megtartott baloldali ifjúsági gyűlésen Dávid Katalin is beszédet mondott, korábbi írásomban már idéztem ebből a szép szövegből. Most csak egyetlen mondatot idézek újra:

Példaképünk a Komszomol, és útmutatónk a szocialista Szovjetunió. (Délmagyarország 1948. november 20., 3. o.)

A korabeli beszámoló szerint Dávid szavait nagy ováció és ütemes éljenzés fogadta:

Éljen Sztálin! – Lenin, Sztálin, Rákosi!

A hithű katolikus Dávid Katalin sajnos nem hallgatott Mindszenty prímásra. Dávid úgy gondolta, hogy igenis be kell öltözni idegen gondolatokba, hogy igenis sutba kell vágni múltunk nagy értékeit. Dávid Katalin azt is tagadta, hogy „ez a föld nem adok-veszek bóvli áru, hanem a Boldogasszony birtoka”. Dávid Katalinnak nem a magyarság és kereszténység volt az útmutató csillag, hanem a Szovjetunió. A magyarság nagyjai helyett pedig példaképül a Komszomolt választotta. S közben persze, ki is vitatná, hithű katolikus volt, s maradt máig. Ezt igazolja a magas pápai elismerés, s az a tény is, hogy Mindszenty József írásait a Szent István Társulat nevet viselő katolikus könyvkiadó nem adja ki, Dávid Katalin műveit viszont igen.

Tudjuk, Mindszenty József hamarosan börtönbe került. De nemcsak őt sodorta el a bolsevik szennyár: sok-sok pap került börtönbe, internálótáborba, s az egész ország egyetlen nagy koncentrációs tábor lett.

Dávid Katalin megtette a kötelességét, bomlasztott-uszított, s ezt honorálta is a hatalom.

Nemrég bukkantam rá Dávid Katalin számomra korábban ismeretlen írására, amely a kommunista párt (MDP) elméleti folyóiratában, a Társadalmi Szemlében jelent meg 1955 májusában. Ebbe a lapba nem akárki írhatott. Katolikus papok, teológusok, katolikus értelmiségiek például itt nem publikáltak. Hogy miként került a szerzők közé a példamutató életpályát maga mögött tudó Dávid, nem tudom.

1955. április 2. és május 29. között tartották meg a Műcsarnokban a „Képzőművészetünk tíz éve” című kiállítást. Ebben az időszakban Nagy Imre már bukott politikus, ismét Rákosi Mátyás vette kezébe a gyeplőt, az amúgy is enyhe reformoknak befellegzett. Ebben a légkörben született Dávid Katalin írása („Képzőművészetünk tíz éve.” Kiállítás a Műcsarnokban. Társadalmi Szemle 1955. május, 109-114.)

Mielőtt erről az írásról szólok, hadd idézzek néhány címet az említett folyóirat májusi számából: „A varsói szerződés – a békeharc fegyvere”; „Falusi pártmunka a kaposvári járásban”; „Harcoljunk pártunk politikájáért – az opportunista ferdítés ellen”. Micsoda izgalmas témák! Dávid írása sem lóg ki a sorból.

Fölösleges lenne az egész, borzalmas kádernyelvbe csomagolt szöveget közölni, ezért csak néhány részletre hívom fel az olvasók figyelmét. Ennyi is elég, hogy az olvasó összehasonlítsa Mindszenty bíboros és a hithű katolikus Dávid stílusát és mondandóját.

A Műcsarnokban megrendezett kiállítás a szocialista realizmusnak nevezett fából vaskarika diadalát óhajtotta reprezentálni. Dávid sorba veszi a legértékesebb alkotásokat, ezek közé tartozik szerinte Mikus Sándor Sztálin-szobra is, mint a fejlődés „megbízható értéke”. Milyen kár, hogy ezt az „izmos” szobrot másfél év múltán műveletlen, Dávidot nem olvasó tahó ellenforradalmárok ledöntötték, sőt föl is darabolták! Szegény Dávid Katalin! Mennyit sírhatott ama októberi napokban!

Dávid vonalas, kommunista-sztálinista szellemiségű írása ezután azt fejtegeti, milyen küzdelemben sikerült a párt vezetésével legyőzni a múlt polgári maradványait, a „szélsőséges formalizmus” olyan szörnyűségeit, mint az absztrakt művészet, szürrealizmus. Ebben a küzdelemben azonban nemcsak a hazai kommunista párt, hanem a szovjet művészelvtársak is hathatós támogatást nyújtottak.

Igen ám, de eljött az idő, amikor lazult az ideológiai fegyelem, s jaj! veszélybe került a művészet! Tudjuk, Sztálin halála után volt némi bizonytalankodás, a Nagy Imre nevével fémjelzett kurzus idején enyhült a szenvedélyes bolsevik harc a polgári csökevények ellen. Dávid Katalin is bedobja tehát érvként az akkoriban sokszor hangoztatott bolsevik lózungot: „jobboldali nézetek” terjedtek össze-vissza, szaladgáltak le-föl, amelyek aztán „torzították az elmúlt másfél év művészeti fejlődését”. Milyen másfél évről van itt szó? Természetesen az akkor már bukott Nagy Imre miniszterelnöki hónapjairól. Dávid Katalin tehát Rákosi Mátyás kottájából játszott, ez is érdekes adalék a derék katolikus hölgy kozmetikamentes arcképéhez.

A harcot tehát nem lehet feladni, mert ha a polgári nézetek megerősödnek, akkor vége a művészetnek!

A cikk végéhez nem kell kommentár, csak azt fájlalhatja 94. születésnapján a hithű katolikus, polgári értékrenddel bíró kiváló művészettörténész, hogy az általa 1955-ben istenített szocialista realizmus nevű akármi nem győzedelmeskedett.

Hogy „képzőművészetünk és dolgozó népünk kapcsolata” ma mennyire van összefonódva, nem tudom, mert nem vagyok művészettörténész, pláne nem útmutató, mint a kitüntetésekkel telepitykézett Dávid Katalin. Remélem, az Isten még ad annyi erőt honunk nagyjának, a katolikus hit és a magyarság nőnemű pajzsának, korunk útmutató csillagának, hogy erre a kérdésre is megadja a tömegbázisos választ.

Isten éltesse, kedves Dávid Katalin!

B.D. - Kuruc.info
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés