Mit tegyünk Lengyelországgal és Magyarországgal? címmel egy 14 oldalas írás jelent meg egy lengyel szerző, Grzegorz Ekiert tollából. A lengyel professzor tanulmányait Krakkóban végezte. Doktori fokozatát szociológiá­ból szerezte az amerikai Harvard Egyetemen 1991-ben, ahol azóta is dolgozik és vezeti az egyetem Európai Tanulmányok Központját. Kutatási területe Kelet-Közép-Európa, különös tekintettel az EU-s csatlakozás utáni változások, a demokrácia és a civil társadalom helyzetének elemzésére.

Írása a Social Europe (Szociális Európa) nevű, az Európai Parlament baloldali frakciója által támogatott értelmiségi kör és a szerző által vezetett amerikai intézet közös kiadásaként jelent meg augusztus 15-én a Social Europe honlapján.

Az írás fő gondolata, hogy Lengyelország és Magyarország már nem tekinthető liberális demokráciának, mivel mára az uralkodó pártok korlátlan hatalmát biztosító intézményi rendszerek alakultak ki ezekben az országokban. Ezeket a rendszereket most még nem lehet diktatúrának nevezni, azonban ezek az országok újabb és újabb jogszabályokkal tovább növelik a kormányok hatalmát, amivel a diktatórikus kormányzás felé tesznek lépéseket. Ez pedig elfogadhatatlan, ezért az EU-nak és a többi tagországnak fel kell lépnie ezen két ország ellen. Az írás a továbbiakban tanácsokat is ad arra nézve, hogy ezt hogyan kellene megtenni.

Nézzük az anyag Magyarországgal kapcsolatos legfontosabb felvetéseit! Az általános javaslat így hangzik: az EU-nak meg kell védenie az alapértékeit, és fel kell lépnie a jogbiztonság érdekében minden országban. Magyarország kapcsán két ismert témát említ: a nem kormányzati szervezetek és a CEU ügyét.

Mindkettő esetében a demokrácia megsértéséről és az ellenzék tevékenységének korlátozásáról beszél. A CEU kapcsán így fogalmaz: „a Fidesz-kormány szét akarja zúzni a CEU-t, mivel ez az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény, amely felett nem gyakorol ellenőrzést”. A szerző már ebből a két esetből levonja azt a következtetést, hogy megszűnt a liberális demokrácia, ami azzal a veszéllyel jár, hogy a következő választás nem lesz szabad és tisztességes. Mindkét ország esetében megbocsáthatatlan bűnnek tekinti, hogy – amint fogalmaz – elvakultan Euró­pa-ellenessé váltak, elutasítanak minden EU-s beavatkozást a nemzeti ügyeikbe, ráadásul még meg is védik egymást, amikor az EU valamelyikük ellen szankcióval akar élni.

Majd felteszi a kérdést: meg lehet-e még állítani Kaczynskit és Orbánt? Helyreállítható-e a jogrend, leállíthatók-e a demokratikus intézmények elleni támadások, és legyőzhető-e az Európa-ellenes populista nacionalizmus?

Mielőtt azonban a szerző válaszolna a saját kérdéseire, további bűnöket sorol fel. Például Magyarország esetén azt állítja, hogy a gazdaságban jelentős államosítás történt úgy, hogy a kormány arra „kényszerítette” a külföldi cégeket, hogy adják el részlegeiket az államnak. Továbbá a nemzeti tulajdonú cégek érdekeinek védelmében a külföldi cégek esetén kedvezőtlenebb adószabályokat vezetett be azért, hogy megvédje azokat a külföldi cégek versenyétől. Ráadásul minderről beszélni sem lehetett, hiszen a parlamentben nincs lehetőség vitára. A szerző arra figyelmeztet, hogy az EU nagy hibát követett el azzal, hogy hagyta elfajulni a helyzetet mindkét országban.

Ez veszélyezteti az EU-t, ezért keményen fel kellene lépnie ezen országok ellen, összefogva a belső politikai ellenzékkel és a civilekkel. Ebbe a demokráciáért folyó harcba be kell vonni az USA-t és a brexit ellenére Nagy-Britanniát is, hiszen ezek az országok is fontosnak tartják a demokratikus értékeket. Ha pedig Kaczynski és Orbán nem érti meg, hogy a Nyugat komolyan gondolja a politikai szabadságjogok védelmét, az komoly politikai és gazdasági következményekkel jár majd.

Mivel az EU-s források elvonása politikai okok miatt nem megoldható, az egyik bevethető fegyver a különböző EU-s pénzforrások elköltésével kapcsolatos erőteljesebb ellenőrzés lehet. Továbbá lassítani lehet a kifizetéseket. De szerepet kell vállalnia a probléma kezelésében az európai médiának is, élnie kell befolyásolóképességével. Valamint támogatni kell a helyi ellenzéki pártokat és a civileket, és a véleményükre erőteljesebben kell figyelnie az EU-nak. Az írás azzal fejeződik be, hogy a két országra nehezedő nyomásnak sok oldalról kell egyszerre jönnie, mégpedig úgy, hogy annak komoly hatása legyen. A probléma ugyanis olyan nagy, hogy azzal a hazai ellenzék egymaga nem tud megküzdeni.

Az írás elolvasása után több fontos kérdést is felvethetünk. Vajon honnan, kitől tájékozódott a lengyel professzor a lengyel és a magyar helyzetről? Az írásból az derül ki, hogy a nyugat-európai baloldal képviselőivel, illetve éppen azzal az ellenzékkel tárgyalt, amelynek minden eszközzel való, kívülről jövő támogatását ajánlja az EU-nak a két ország kormányával szemben.

A professzor hiányolja a vitát, de vajon ő megkérdezte-e a helyieket, hogy mi a véleményük az úgynevezett liberális demokráciáról, mi jót hozott az az EU-hoz később csatlakozott országoknak mind ez ideig? Vajon arról miért nem ír a professzor, hogy Kelet-Közép-Európa EU-s csatlakozásából milyen gazdasági haszna volt a Nyugatnak?

Arról vajon miért nincs véleménye, hogy a jogrendet védeni akaró EU-s intézmények miért alkalmaznak következetesen kettős mércét a később csatlakozott országok esetén, beleértve azt is, hogy a nyugati cégek, illetve kereskedelmi láncok következmények nélkül áraszthatják el rosszabb minőségű és beltartalmi értékű termékeikkel a szegényebb országok piacait?

Az is meglepő, hogy miközben a szerző rendszeresen a szolidaritás fontosságára hivatkozik, a lengyel–magyar szolidaritást helyteleníti. Azaz itt is tetten érhető a kettős mérce: a két bírált országnak szolidárisnak illene lennie az EU alapértékeivel, de egymással nem. Azt azonban, hogy melyek is az EU azon alapértékei, amelyeket saját maga is következetesen tiszteletben tart, nem ír a szerző.

Például az része lehet az EU alapértékeinek, hogy a nemzeti ügyekbe az EU bármikor beavatkozhat, és amelyik ország ez ellen tiltakozik, azzal szemben felléphet? Vagy természetes dolog-e az EU-ban az, hogy lehetnek olyan intézmények egy országon belül – lásd CEU –, amelyek működését a nemzeti kormány nem ellenőrizheti? A szerzőnek az állam gazdasági lépéseivel kapcsolatos észrevételei különösen meglepő ismerethiányról tanúskodnak.

Magyarországon nem volt kényszerállamosítás, és semmilyen negatív megkülönböztetés nem éri a külföldi cégeket. Éppen ellenkezőleg: jelentős állami támogatásokhoz és pályázati forrásokhoz jutnak hozzá, továbbá az EU-ban nálunk fizethetik a legalacsonyabb társasági adót (9 százalék).

Valójában a jól ismert, másodkézből szerzett kritikák felsorakoztatása nem jelent újdonságot. Amikre érdemes felfigyelni, azok a szerző javaslatai. Közülük sem azok, amelyek az EU-s pénzek kifizetésének szigorítására vonatkoznak, már ezeket is hallottuk másoktól is.

Azok a különösen érdekesek, amelyek nyíltan és kendőzetlenül arra biztatják az EU-t, hogy a belső ellenzékkel és a civilekkel összefogva, minden erőt bevetve szabaduljanak meg a jelenlegi lengyel és magyar kormánytól, mivel arra az ellenzék egyedül nem volna képes.

De vajon miért nem képes? Miért nincs megfelelő üzenete a társadalom részére ahhoz, hogy leválthassa a kormányt? Miért szorul külső segítségre? Ezeket a kérdéseket sem teszi fel a szerző. Mint ahogy az is eléggé meglepő, hogy a nemzetközi médiától is elvárná, hogy álljon be az ellenzék mögé és támogassa azt. Ez lenne az az objektív sajtó, amelyet szintén számonkér a szerző Lengyelországon és Magyarországon? És vajon a szerző tanácsai összeegyeztethetők-e azzal a liberális demokráciával, amelyet Lengyelország és Magyarország esetén hiányol?

Csath Magdolna - Magyar Idők
A szerző közgazdász, egyetemi tanár