NÁNDORFEHÉRVÁR VÉDELME (1456. július 4-22.) |
A TÖRTÉNELEM NAGY CSATÁI |
2013.01.31. 20:21 |
|
Az Oszmán Birodalom terjeszkedése:
1453-ban az oszmán törökök elfoglalták Bizáncot, a "városok királynőjét", ahol Kelet és Nyugat kultúrája, gazdagsága találkozott egymással, s amely az egyházszakadás ellenére is a kereszténység egyik legfontosabb védőbástyája volt. A Boszporusz partjára épült város nemcsak a gazdagsága miatt volt kívánatos zsákmány Allah katonáinak, hanem Ázsia és Európa közötti átjárót ellenőrző helyzete miatt is. Az egyre növekvő Török Birodalom ekkor már két földrészre terjesztette ki hatalmát, de a hódító hadjáratok idején örökös problémát jelentett a seregek összevonása a két földrészről.
Bizánc a maga százezer lakójával az akkori világ legnagyobb városa volt, de ebben a hatalmas embertömegben csak 4790-en mutattak hajlandóságot a város fegyveres védelmére. Mintegy 3.000 itáliai zsoldos erősítette ezt a csapatot, közöttük Giovanni Giustiniani, akit Konstantin császár a védelem főparancsnokának nevezett ki. Velük szemben egy 150.000 fősre becsült, kiválóan képzett hadsereg állt, de a védők mégsem voltak esélytelenek, hiszen a város erős védművei már többször kudarcra ítélték a hódító seregeket. Természetesen a törökök is felkészültek az ostromra. Hadmérnököket és az ostromlásban jártas szakembereket toboroztak idegen országokból. Az Erdélyből származó Orbán mester irányításával pedig létrehozták az akkori világ leghatékonyabb ostromtüzérségét. (Orbán először a bizánci császárnak ajánlotta fel tudását és ágyúit, de Konstantin dölyfösen elküldte őt, miszerint; nincs szüksége tüzérségre, hiszen a világ legerősebb falai veszik körül a várost. A törökök viszont pénzzel meggyőzték a magyar mestert, hogy nekik öntsön ágyúkat.) A tenger felől 300 hajó támogatta az ostromot, de a bizánci flotta állandó fenyegetést jelentett számukra, mely az Aranyszarv-öbölben horgonyzott, ahova idegen hajó nem tudott behatolni a bejáratot lezáró erős lánc miatt. A védőknek 7 km hosszú védővonalon kellett helytállniuk. Orbán mester ágyúi óriási kőgolyókkal törtek réseket a falakon, de ő még azoknál is hatalmasabb ágyút öntött. Ez már a második lövésnél szétrobbant, és a készítőjét is széttépte. Ettől függetlenül a török tüzérség hatékonyan működött az ostrom során. A támadók alagútásással is próbálkoztak, de sikertelenül. Amikor az ostrom holtpontra jutott, a kikötő elfoglalását tűzték ki célul, ám az a vaslánc miatt a tenger felől védve volt. Ekkor mintegy 7 km hosszú gerenda-utat építettek, melyet vastagon bekentek zsírral, faggyúval, és ezen csúsztattak egy éjszaka alatt 72 hajót az öböl elzárt részébe. Ez komoly előnyhöz juttatta a törököket, hiszen a védőknek meg kellett osztaniuk erőiket. A város vesztét azonban egy szerencsétlen véletlen okozta. A május 29-i nagy támadás idején a törökök felfedezték, hogy a város egyik kapuja őrizetlen. Ezen keresztül tömegesen hatoltak be. Tovább növelte a bajt, hogy Giustiniani ekkor súlyosan megsebesült, így képtelen volt tovább irányítania védelmet. A város elesett, és a török szultánok székhelye lett Isztambul néven.
|
A KENYÉRMEZEI CSATA (1479. október 13.) |
A TÖRTÉNELEM NAGY CSATÁI |
2013.01.31. 20:13 |
|
Bevezetés:
Az 1456 és 1464 között eltelt nyolc esztendőben II. Mehmed szultán birodalma egyesített hadai élén nem kevesebb mint négy alkalommal vonult az észak-balkáni hadszíntérre. 1456-ban sikertelenül ostromolta Nándorfehérvár várát, a magyar határvédelem kulcspontját. 1459-ben - Vég-Szendrő elfoglalásával - végleg bekebelezte Szerbia maradványait. 1463-ban lerohanta és elfoglalta Boszniát. 1464-ben ismét Boszniába tört, hogy visszaszerezze azokat a bosnyák várakat, amelyeket elvonulása után Hunyadi Mátyás király hadai elfoglaltak. A szultáni sereg azonban nem boldogult a természettől és a magyar csapatoktól egyaránt jól védett Jajcával, és 1464 augusztusában visszaindult a székváros, az 1453-ban elfoglalt Konstantinápoly felé.
II. Mehmed szultán, az Oszmán Birodalom legnagyobb
hódítója, itt éppen idealizált pózban; virággal a kezében.
(A keleti népek hite szerint egy tökéletes katonának ill.
hadvezérnek a művészetek és az érzékek területén is
tökéletesnek kell lennie, mert a háború maga is művészet.)
A kortársak közül nyilván nagyon kevesen gondolták, hogy - amennyiben eltekintünk a Vég-Szendrő felmentését célzó 1476. évi téli "villámhadjárattól" - ötvenhét esztendőnek kell majd eltelnie, míg szultán vezette török sereg (1521-ben) újra megjelenik ezen a hadszíntéren, s újabb ötnek addig, amíg a szultáni és a magyar királyi sereg (1526-ban) ismét megütközik egymással. De nyilván kevesen gondoltak arra is, hogy a kor európai emberének elképzelése: az összes keresztény hatalom összefogása két és negyed századra átkerül a vágyálmok világába, s törökellenes együttműködésük a Hunyadi János balkáni háborúiéhoz hasonló korlátozott formában is csak 1683-ban valósul meg ismét. Pedig azt, hogy a török-magyar háborúskodás menetében 1463 és 1521 között csaknem hatvanéves állóháborús szakasz következett be, nem a vak véletlen játéka, hanem a szemben álló erők viszonylagos kiegyensúlyozottsága okozta.
|
A MOHÁCSI CSATA (1526. augusztus 29.) |
A TÖRTÉNELEM NAGY CSATÁI |
2013.01.31. 20:05 |
|
Előzmények:
A mohácsi csata - közhely - a magyar történelem fordulópontja, de a vereség nem elsősorban önmagában tekinthető sorsdöntő eseménynek, hanem mindazokkal a politikai, gazdasági és katonai eseményekkel együtt, amelyek hozzá vezettek és amelyek belőle kiindultak.
A fiatal I. Szulejmán szultán 1520 szeptemberében lépett trónra, s ezzel fordulat állt be az Oszmán Birodalom külpolitikájában. Míg Szulejmán apja, Szelim a Keleten a perzsák ellen folytatandó hódítást tekintette fő céljának, addig Szulejmán belátta, hogy a kietlen hegyek között vívott háború számára már nem sok eredményt hozhat. Váltásra ösztönözték a hadsereg vezetői, hiszen Keleten már nem volt kilátás a zsákmányszerzésre, és az ugyancsak muszlim perzsák elleni testvérharcnak is egyre több ellenzője akadt.
Szulejmánnak az európai hadszíntér újbóli megnyitása mellett még egy választási lehetősége adódott. Miután a birodalom 1517-ben bekebelezte Egyiptomot, szabaddá vált az út a Vörös-tenger mentén dél - az Indiai-óceán - felé, ahol fontos kereskedelmi utak húzódtak. Azonban az Oszmán Birodalom ebben az időben elsősorban szárazföldi hatalom volt, s csak a következő évtizedekben építette ki földközi-tengeri flottáját, amely oly sok gondot okoz majd a spanyoloknak. Ezért tehát e területen egyelőre nem sok esély mutatkozott a tengeri kereskedelmet kezükben tartó portugálok elleni fellépésre, sem pedig jelentősebb területek meghódítására.
|
A MEZŐKERESZTESI CSATA (1596. október 26.) |
A TÖRTÉNELEM NAGY CSATÁI |
2013.01.31. 19:58 |
|
Bevezetés:
Az 1596. október 26-án lezajlott csata kétségtelenül a török elleni 15 éves háború (1591-1606) egyik legnagyobb összecsapása volt. Fontosságát azonban nem elsősorban méretének, hanem az utókor által ráaggatott szimbolikus jelentések egész sorának köszönheti. Ezek szerint Mezőkeresztesnél nem egyszerűen két hadsereg, hanem két nagyhatalom, két politikai rendszer, két kultúra, két vallás, egyszóval két világ, a Kelet és a Nyugat csapott össze. A küzdelem nem mindennapi jellegét hangsúlyozza, hogy a csatamezőn megjelent három állam egy-egy meghatározó reprezentánsa is. Az összecsapásban az Oszmán Birodalmat a szultán III. Mehmed, az Erdélyi Fejedelemséget Báthori Zsigmond, a Magyar Királyságot és a Német Nemzet Szent Római Birodalmát pedig Habsburg Miksa főherceg képviselte. Mivel az oszmánok ellen felsorakozó seregben nemcsak a dunántúli, az alsó- és felső-magyarországi csapatok, hanem Erdély katonái is jelen voltak, az egyesült had a Magyar Királyság egységét is jelképezte. A csata még ennél is átfogóbb dimenziókba helyeződik, ha a lüneburgi és az anhalti hercegek vezette segélycsapatokat az európai keresztény szolidaritás megnyilvánulásának tekintjük. E kétségtelenül nagy ívű szimbólumsor nem sejtethet mást, mint hogy a mezőkeresztesi csata kulcsfontosságú, döntő összecsapás volt. Az általános vélekedés szerint azonban ezt a sorsfordító lehetőséget a Habsburg-hadvezetés bűnös módon eltékozolta. E napjainkig ható megítélésben az a legszomorúbb, hogy olyanok alakították ki, akik semmit sem tudtak a török kor hadviselési gyakorlatáról, és abban az időben terjedt el, amikor a Habsburg ellenesség a politika része volt, és mint ilyen jelentős hatást gyakorolt a hivatalos történetírásra is.
|
A ZENTAI CSATA (1697. szeptember 11.) |
A TÖRTÉNELEM NAGY CSATÁI |
2013.01.31. 19:48 |
|
Előzmények, sikertelen hadműveletek 1695-ben:
1697-ben a törökellenes felszabadító háború immáron tizenötödik esztendejébe lépett (aminek folyamán 1686-ban Budát is sikerült felszabadítani), ám úgy tűnt, a Szent Liga és az Oszmán Birodalom csapatai nem bírnak egymással. Mióta Badeni Lajos 1692 végén távozott a magyarországi hadszíntérről, a szövetséges hadak nem értek el komolyabb sikereket, sőt még az ellenséges betöréseket sem tudták megakadályozni. 1693-ban Eugen Croy tábornagy eredménytelenül ostromolta Belgrádot, ám a következő évben a nagyvezír, Szürmeli Ali pasa is dolga végezetlenül távozott a péterváradi sáncok alól. Amíg Belgrád és Pétervárad térségében a két fősereg között kisebb-nagyobb összecsapások folytak, addig a fürge tatár lovasok - akiket a törökök megnyertek szövetségeseiknek - végigpusztították az Alföldet, gazdag zsákmánnyal és több ezer keresztény fogollyal térve vissza.
|
A KOLINI CSATA (1757. június 18.) |
A TÖRTÉNELEM NAGY CSATÁI |
2013.01.31. 19:41 |
|
Előzmények, a Pragmatica Sanctio hatása Európára:
Amikor VI. Károly Ausztria császára (magyar királyként III. Károly) 1713. április 19-én ünnepélyesen kihirdette a Habsburg-család nőági örökösödését szabályzó "Pragmatica Sanctio"-t, valószínűleg senki sem gondolta Bécsben, hogy csaknem három évtized múlva fél Európa hadba száll a Habsburg trónért. Bár az akkor 28 éves Károlynak három év múlva fia született, ám a trónörökös még héthónapos sem volt, amikor meghalt. A császárnak ezt követően még három gyermeke jött a világra, de a sors szeszélye folytán mindegyik lány lett. Az elsőszülött, Mária Terézia a kortárs leírások szerint szép, művelt és erélyes lány volt, így minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, mely az uralkodáshoz szükséges.
Mária Terézia, Ausztria császárnője
|
BUDA BEVÉTELE (1849. május 4-21.) |
A TÖRTÉNELEM NAGY CSATÁI |
2013.01.29. 18:56 |
|
Előzmények:
1848. december 30-án Perczel Mór vezérőrnagy hadteste súlyos vereséget szenvedett Mórnál Josip Jellasic altábornagy hadtestétől. Ezzel lehetetlenné vált Görgeynek az a szándéka, hogy még a főváros előtt próbálja meg feltartóztatni a támadó császári királyi fősereget. Ebben a helyzetben az országgyűlés és a végrehajtó hatalmat gyakorló Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) Kossuth Lajosnak, a testület elnökének javaslatára elhatározta, hogy székhelyét átteszi Debrecenbe. "Budát másfél századon túl bírta a török, s azért Magyarország volt, s Magyarország lesz, ha mindjárt az önkény zsoldosai néhány napra bitorolnák is hazánk fővárosa birtokát" - szólt az OHB kiáltványa a törvényhatóságokhoz. A visszatérésre azonban nem néhány napot, hanem több hónapot kellett várni. Ez idő alatt Kossuth és az OHB azonban többször is célzott arra, milyen fontosnak tartja a főváros(ok) mielőbbi visszavételét. A magyar ellenállás január végére ugyan megszilárdult a Tisza vonalán, de az első ellentámadási kísérlet február végén Kápolnánál kudarccal végződött. Március folyamán a magyar fősereg fel-alá menetelt a Tisza mögött, s Nagykőrös térségében indított ellentámadási kísérlete is kudarcba fulladt. Április elején azonban a támadás végre sikerrel járt. A magyar fősereg - a kiváló haditervnek és a kiváló csapatoknak köszönhetően - három ütközetben, illetve csatában a főváros közvetlen közelébe szorította vissza a császári-királyi fősereget. Így a magyar fősereg vezetőinek az április 6-i isaszegi győzelem után úgy kellett dönteniük az újabb hadműveletek irányáról, hogy tudták, számottevő erősítésekre belátható időn belül nem számíthatnak. A Gödöllőn összeült haditanács Görgey javaslatára egy igen kockázatos haditervet fogadott el. A tavaszi hadjárat második szakaszában az Aulich Lajos vezérőrnagy vezette II. hadtestnek, illetve Kmety György és Asbóth Lajos ezredesek hadosztályainak jutott az a feladat, hogy Pest előtt tüntetve kössék le a császári-királyi főerőket, míg a magyar fősereg többi része egy északnyugat-délnyugati irányú kerülővel eléri Komáromot, felmenti a császári-királyi csapatok által ostromolt erődöt, átkel a Duna jobb partjára, ezzel a főváros feladására kényszerítve a császári-királyi csapatokat.
Perczel Mór vezérőrnagy *
|
A CAPORETTÓI ÁTTÖRÉS (1917. október 24.) |
A TÖRTÉNELEM NAGY CSATÁI |
2013.01.29. 18:48 |
|
"...hajnali három órakor gázalarmot jeleztek. Fél négy táján pokoli dübörgés támadt. A mögöttünk lévő hegyek sötétlő lejtői, mint megannyi vésztűz, ezer és ezer ágyú torkából csapott ki egyszerre a láng. A robbanások borzasztó erővel reszkettették meg a levegőt. A hegyi ütegek éles csaholását elnyelte a nehéz mozsarak vontatott bömbölése. A 30 és feles lövedékek félelmetes vonítással húztak el a fejünk felett. Az alattunk elterülő olasz völgyekre nehéz gáz- és füstfelhő telepedett, amely összefolyt a nedves októberi éjszaka ködével..."
Bevezetés:
A közvélemény és az olasz történészek nagy része csak "caporettói áttörésnek, caporettói csodá"-nak, a német, az osztrák és a magyar hadtörténeti irodalom "flitsch-tolmeini" (esetleg: karfreiti) áttörésnek vagy tizenkettedik isonzói csatának nevezi a központi hatalmak 1917 októberében az első világháború olasz frontján végrehajtott legnagyobb szabású támadó hadműveletét. Ez a csata minden tekintetben különbözött a korábbi isonzói csatáktól, mert az osztrák-magyar fél itt végre magához ragadta a kezdeményezést és támadóként lépett fel.
Az offenzíva jelentős hadászati sikert hozott, de - ellentétben az orosz fronton az osztrák-magyar és német szövetségesek által 1915. május 2-án elért gorlicei áttöréssel - döntően nem változtatta meg a hadszíntéren kialakult helyzetet, és az olasz hadsereg a harcok elülte után is lekötötte az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének nagyobbik részét.
Szövetségi rendszer 1914-ben, az I. világháború kezdetekor
(ekkor Olaszország még a Központi Hatalmak oldalán kötelezte el magát)
|
Az 1941-ES DÉLVIDÉKI MAGYAR HADMŰVELETEK |
A TÖRTÉNELEM NAGY CSATÁI |
2013.01.29. 18:42 |
|
Magyar revíziós törekvések a II. világháború előtt:
A Délvidék - mint minden Trianon előtti terület - visszaszerzése a két világháború közötti magyar vezetés fő célkitűzései között szerepelt. Mindez kezdetben csupán vágyálomnak tűnt, mert nem voltak meg hozzá sem a bel-, sem a külpolitikai feltételek. Az I. világháborúban és az azt követő forradalmi időkben a magyar gazdaság teljesen kimerült, ráadásul közvetlen szomszédai mind nyílt ellenségességgel viseltettek a magyar nemzet iránt.
Az első reménysugarat az 1927-ben aláírt olasz-magyar szerződés adta. Ezzel az ország kilépett teljes külpolitikai elszigeteltségéből, és partnerre talált a Honvédség felfegyverzéséhez és a Kis-antant egységének megbontásához. A Bethlen vezette magyar kormány tisztában volt a fasizmus útját járó partnerkapcsolat veszélyével, de erősebben működtek a revíziós reflexek, mint a jövőbe mutató realitások. Végülis hamar kiderült, hogy Olaszország gazdasági- és katonai potenciálja szintén elég korlátozott, de - többek között - ennek a kapcsolatnak köszönhetően jelentek meg a Magyar Királyi Honvédség haderejében az első páncélosok, repülőgépek és szintén sokat jelentett Olaszország diplomáciai támogatása, amely később lehetővé tette a számunka kedvező bécsi döntések meghozatalát.
Az 1930-as évek közepétől a korábbi vesztes államok, illetve az elszigeteltségből kitörni akaró országok felett a Hitler által vezetett fasiszta Németország vette át az irányító szerepet. Magyar vonatkozásban a német orientáció a Gömbös-kormány idején következett be. Bár a régi konzervatív elit ezt a folyamatot kormányváltásokkal igyekezett megfékezni, de ezen erőfeszítések csupán késleltetésre és nem elkerülésre voltak elegendők. Látva a németek politikai sikereit, gazdasági eredményeit, térségünk kiszolgáltatottságát, talán ez nem is volt véletlen.
|
További revíziós törekvések; mozgósítás Románia ellen: |
A TÖRTÉNELEM NAGY CSATÁI |
2013.01.29. 18:36 |
|
A német-lengyel háború kitörése után (amely nem sokkal később a II. világháború nyitányává vált) a német-magyar viszonyban egy hűvös időszak állt be. Magyarország ugyanis azonnal kinyilvánította semlegességét, nem engedte meg, hogy a német csapatok igénybe vegyék a Kassa-Nagyszalánci vasútvonalat, és több mint 100.000 lengyel menekültet fogadott be. Hitler szemében mindez csupán taktikai problémákat jelentett. Őt sokkal jobban foglalkoztatta a románok helyzete, akiket szövetségesként kívánt kezelni. Nyugtalanította, hogy míg csapatai le vannak kötve, elmérgesedhet a román-magyar viszony, amit a Szovjetunió, illetve Sztálin ki fog használni, mint ahogy az meg is történt.
A románok már 1939 augusztusában mozgósították fegyveres erőiket. Lezárták a szovjet határt, és több mint 250.000 katonát vonultattak fel Észak-Erdélyben. A magyar vezetés ennek ellensúlyozására részleges mozgósítást rendelt el, és a IV. hadtestet előrevonta a román határra. A magyar-román ellentétek eldurvulásának a német diplomácia határozott fellépése és a Lengyelország elleni háború gyors befejezése szabott gátat. Ez a viszonylagos nyugalom azonban nem tartott sokáig.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…
