150 évvel ezelőtt, 1867. május 29-én fogadta el a magyar parlament Deák Ferenc nagy művét, a kiegyezési – vagy ahogyan a kortársak hívták: közösügyi – törvényt és június 8-án helyezte Simor János esztergomi érsek és gr. Andrássy Gyula miniszterelnök, nádorhelyettes Ferenc József fejére a Magyar Szent Koronát Budán, a Mátyás-templomban. Ezt követően a koronázási menet Pestre vonult és a mai Március 15-e téren az uralkodó világi esküt tett. Ezután Ferenc József a Lánchíd pesti hídfőjénél fellovagolt arra a kis koronázási dombra, amelyet (akkor még) 72 vármegye földjéből emeltek és – az Árpádok ősi szokása szerint – a koronázási karddal a négy égtáj felé suhintva jelképes fogadalmat tett, hogy Magyarországot minden ellenséggel szemben megvédelmezi majd.

Magam úgy vélem, hogy a Kiegyezés a korban reális kompromisszumnak számított, az általa biztosított stabilitásra pedig a két évtizeden belül három (1848-as forradalmak, olasz egység háborúi, poroszoktól elszenvedett 1866-os vereség), puszta létét is veszélyeztető krízist túlélt Osztrák Császárságnak is érdekében állt. A két birodalomfél között létrejött megállapodás részünkről az állami függetlenség bizonyos elemeiről való lemondással járt ugyan, mégis nyugodt és kiegyensúlyozott fejlődési pályára állította és európai középhatalommá tette Hazánkat. 

Jókait idézve: "Nem halott már az eltemetett nemzet; hanem élő, növekedő óriás, ki évek alatt századok mulasztását siet helyrepótolni." Valóban így történt: gyárak emelkedtek ki a semmiből, út- és vasúthálózat épült szerte az országban, Budapest világvárossá kezdett növekedni, miközben a magyar oktatás, kultúra, vagy éppen a tudomány Európa élvonalába zárkózott fel néhány évtized alatt. De legalábbis öles léptekkel indult el ezen az úton.

Ám azt is el kell ismernünk, hogy más perspektívából ugyan, de a Kiegyezés bírálóinak is volt/lett igazsága. Közülük is Kossuth Lajos hangja hallatszott már a korban is a legmesszebb és ő látott a legtávolabb is. Tegyük hozzá, hogy Kossuthot bizonyára a mellőzöttségéből fakadó sértettsége is motiválta, amikor élesen szembehelyezkedett egykori barátjával. Közvetlenül a kiegyezési törvény aláírása előtt megjelent, úgynevezett Cassandra-levelében arra figyelmeztette Deákot: „ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!”

Csakhogy ez – mint végül bebizonyosodott – nem egy pont volt, hanem inkább egy szakasz, mégpedig a Kiegyezés utáni boldog békeidők történeti korszaka, annak is leginkább a vége. 

Bajcsy-Zsilinszky Endre írta egy helyütt nagyon találóan, hogy "Deáknak volt, Kossuthnak lett igaza." Az az államszervezeti struktúra ugyanis, amely 1867-ben még modernnek számított, a XX. század elejére – elsősorban merevségéből adódóan – már elavulttá vált. Gondoljunk csak bele, 1868-ban a Magyar Királyságon kívül csak Svájcban volt nemzetiségi törvény, ráadásul a magyar jogszabály még mai szemmel is kifejezetten liberálisnak számított. Sok területen ma is örülnénk, ha külhoni nemzettestvéreink legalább olyan és annyi gyakorlatban (is) érvényesülő joggal rendelkeznének, mint amilyeneket a magyar állam a korban teljesen egyedülálló módon garantált 150 évvel ezelőtt a velünk élő nemzetiségeknek. 

Akkor, amikor például Franciaország a területén élő, nem francia anyanyelvű népesség puszta létét sem volt hajlandó elismerni. Más kérdés persze, hogy a megvalósulás tekintetében az egymást követő kormányok hol engedékenyebbek voltak (Tisza Kálmán, Tisza István), hol feleslegesen, sőt önsorsrontó módon ellenségesek – mint tette azt „a dobokai basa”, Bánffy Dezső.

A Kiegyezés rendszere a „hosszú tizenkilencedik század” végére (a magyar elittel együtt) becsontosodott. A kényes egyensúlyra épülő, mindkét oldalról komoly engedmények által megteremtett és számos biztosítékkal körülbástyázott struktúrához nem volt könnyű hozzányúlni, de talán komolyabb szándék sem mutatkozott minderre. A lényegi változtatás lehetetlensége pedig valójában értelmetlen, a népet egyáltalán nem érdeklő és nem érintő, csupán maroknyi értelmiségit lázba hozó vitákhoz (pl. a vezényleti nyelv kérdése) vezetett, miközben a mélyrétegekben a végletekig szembefordította egymással a magyar társadalom különböző nyelvű és világlátású tagjait.

A nép többsége elől a politikai viszonyok alakulásába való beleszólás lehetőségét a XX. század elejére már rendkívül szűkre szabott választójog által mesterségesen elzárták. Az egyébként nemzeti érzelmű parlamenti ellenzék számára pedig a kormányra kerülés, ezzel pedig a valódi felelősség kipróbálása vált lehetetlenné a durva választási manipulációk és a mindvégig túlságosan széles jogkörökkel rendelkező, és azokat ki is használó uralkodó miatt. Elkeseredettségük és (a kormánypártokkal együtt történő) elszakadásuk a nép mindennapjaitól fokról-fokra sodorta őket az idealista és sok esetben internacionalista baloldalhoz. 

Így válhatott Károlyi Mihály az egykor Kossuth Lajos idősebb fia, Kossuth Ferenc által vezetett Függetlenségi és 48-as Párt vezérévé, 1918-ban pedig idealizmusa miatt fokozatosan bolsevizálódó, országvesztő miniszterelnökké.

Ez a szembenállás vezetett oda, hogy a magyarországi ellenzék paradox módon, de valójában annak az Osztrák-Magyar Monarchiának a szétveréséért dolgozott, amely a XX. század elejére tulajdonképpen egyedüliként biztosíthatta Hazánk nemzetiségi kérdés által feszített és veszélyeztetett területi integritását, azaz a magyarság Kárpát-medencei szupremáciáját. Tisza István államférfiúi nagysága pontosan abban keresendő, hogy kicsit megkésve bár, de ezt az első világháború előestéjén felismerte. Odáig azonban már ő sem jutott el, hogy Deákhoz hasonlóan társadalmi kompromisszumra, mai divatos szóval nemzeti minimumra törekedjen a Haza védelme érdekében és aprólékos munkával esetleg visszacsábítsa, netán kormányába beemelje azt a nemzeti ellenzéket – vagy annak legalább a megegyezésre inkább hajló részét –, amely elkeseredettségből, személyes sértettségből és sokszor dacból destruktív erők hálójába került. Azt a nemzeti ellenzéket, amely Kölcseyhez hasonlóan hazát és haladást akart, de végül olyanok váltak szövetségeseivé, akik számára már csak az utóbbi volt fontos, akár az előbbi rovására is.

Nem tudom, kinek mennyire tűnt fel, hogy miközben tele vagyunk évfordulókkal, emlékévekkel és emléknapokkal, amelyek iránt a Kormány – egyébként nagyon helyesen – megfelelő elkötelezettséget mutat, aközben lényegében senki nem emlékezett meg a Kiegyezés 150., egyébként igencsak kerek évfordulójáról. 

E tárgyban írásbeli kérdést is feltettem Balog Zoltán emberminiszternek, aki soványka válaszában arról tájékoztatott, hogy néhány idei program tematikája legalább részben a Kiegyezéshez és az azt követő gazdasági fejlődéshez, kulturális pezsgéshez kapcsolódott. E történelmi sorsforduló valódi, nagyszabású és méltó megünneplésre azonban nem került sor.

Ez véleményem szerint egyáltalán nem véletlen. Ma ugyanis Magyarországnak olyan kormánya van, amely állandóan hadban áll, folyamatosan harcol többnyire inkább csak vélt (vagy kreált), mint valós ellenségeivel, és még a legcsekélyebb mértékben sem hajlandó együttműködni senkivel semmilyen siker érdekében. Sőt politikai ellenfeleit inkább a Haza valódi ellenségeivel próbálja összemosni. 

Orbán Viktor számára – akit lassan inkább első titkárnak, mint miniszterelnöknek kellene titulálnunk – bizonyára elrettentően hathat egy olyan évforduló megünneplése, amely a megegyezésről, az együttműködés lehetőségeinek kereséséről, a kizárólagos kormányzati hatalomról való lemondásról, a magasabb rendű célokért tett kölcsönös engedményekről, valamint a személyes érdekeket felülíró közérdekről szól. 

A magát pofátlan cinizmussal Nemzeti Együttműködés Rendszerének hazudó rezsim mindenre és mindenkire rátelepszik; vagy megvesz, vagy megfélemlít, vagy elüldöz. A kiegyezés csak neki való alávetettséget, a kompromisszum csak irányába történő behódolást, a közérdek pedig csak uralmának szervilis kiszolgálást jelentheti. 

A Kiegyezésre történő emlékezés tehát ma Magyarországon veszélyes politikai üzenetet hordoz a hatalom számára!

Nekünk, jobbikosoknak 1867 és főként az utána következő hosszú, nyugodt, ám a mélyben robbanásig feszülő történelmi korszak azt üzeni, hogy nem szabad a magyar társadalmat hamis ellenségképekkel, háborús retorikával és agyonhiszterizált közbeszéddel totálisan megosztani, ezzel együtt pedig éveken keresztül erőből, sőt erőszakkal kormányozva végletesen eltávolodni a néptől. 

Erre utalt egyébként Áder János köztársasági elnök is megválasztása után mondott beszédében.

Brüsszel ellen sem öncélú, propagandisztikus és hamis szabadságharcokat kell vívni kardcsörtető szájkaratéval, hanem össze kell fogni a változást akaró kelet-közép-európai államokat és szorosan együttműködni velük egy egységesen fejlődő és biztonságos Európa megteremtéséért. Nemcsak a migráció vagy a hatalmaskodó uniós bürokrácia elleni közös fellépéssel, hanem például azzal is, hogy ugyanazért a munkáért azonos béreket követelünk az egész Unióban. 

Ez most például az egyik reális kompromisszum, amely a rohamosan fejlődő világban lehetőséget adhat Európának státusza, egysége, politikai és gazdasági hatalma megőrzésére, ezáltal és ezzel együtt pedig Hazánknak a gyors felzárkózásra.

Ne tagadjuk, bennünk is van dac! Némelyekben bosszúvágy is talán. Sok dolgon bizonyára nem lesz könnyű túllépni. De mégis azt kell tennünk! És bár a bűnösöket persze szigorúan meg fogjuk büntetni, a tolvajokat pedig az utolsó vasig el fogjuk számoltatni, de akivel lehet, aki méltó rá, aki nem féktelen rablásra és a fideszes pártállam elvtelen és becstelen kiszolgálására használta az elmúlt hét évet, azzal igenis keresni fogjuk az együttműködés lehetőségét. 

Nem kívánjuk a Tisza-féle erőből kormányzó országvezetést folytatni. De Károlyi Mihály 1918-as politikáját sem akarjuk megvalósítani, amely sértettségből, idealizmusból a múltat, a Kiegyezés utáni korszakot végképp eltörölni akaró bolsevik jelszóval végromlásba vitte Hazánkat. 

Az egyiket ma a Fidesz teszi, a másikra az MSZP készül(ne). Mi a Deák-féle kompromisszumpolitika jegyében fogjuk továbbvinni, sőt bővíteni az elmúlt évek mindazon kezdeményezéseit, amelyek a nemzet érdekében álltak, keresve a közös munka lehetőségét azokkal, akik erre méltóak és akik erre hajlandóak. Nem lesz könnyű, de meggyőződésem, hogy csak így szabad, csak így érdemes. Számomra ez a néppárti politika egyik legfontosabb lényege.

„Tűrd el, ha kell, az igazságtalanságot, de igazságtalansággal ne viszonozd azt.”

Szávay István - facebook
(Deák Ferenc)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés