A Nyugat elleni háromnegyed évszázados magyar offenzívát - a Nyugat robbantotta ki; pontosabban: a pozsonyi csata.

Mint tudjuk: 907-ben fejeződött be az árpádi honvisszafoglalás, a betolakodott idegen fegyveres csapatok kiűzése, a vazallus fejedelemségek leverése, az ország belső rendjének kialakítása és az ország ősi határainak újból való kitűzése.

Ellenállhatatlan történelmi szükségszerűségek folytán Európa közepén újra helyreállt - ki tudja hányadszor az évezredek folyamán - a központi szkíta birodalom. Egy évszázaddal az avar birodalom nemzetközi fegyveres erőkkel és titkos eszközökkel véghezvitt elpusztítása után, fél évezreddel az ugyanígy megdöntött hun birodalom és az azt évszázadokkal megelőző szarmata, jász (jazig), dák (daha), pannon stb. stb. szkíta birodalom elpusztítása után ismét kivívta a történelmi szükségszerűség és ésszerűség és a szkíta népek ereje az ősi szkíta birodalom helyreállítását. Csak mi, a huszadik század poklából visszatekintő és valós történelmet elködöző történetírás homályán áttekinteni képes emberek mérhetjük fel a maga igaz mivoltában az esemény felmérhetetlen jelentőségét: a forrongva kialakuló nagy nyugati és keleti népcsoport-tömbök között újra helyreállt a természetkijelölte keretek (Kárpát-medence) és évezredek szentesítette határok között az a központi hatalom, amely természeti és történelmi adottságainál fogva a néptömbök közötti egyensúlyozásra volt hivatott, és amely - még későbbi megtört és ezerféleképpen rombolt formájában is - jól-rosszul - ezt a szerepet töltötte be egy évezreden át a pángermán és pánszláv népsokadalmak közé ékelődötten Európa keleti védőbástyájaként.

A Hungáriának, avagy Magyarországnak nevezett új szkíta birodalom új egyensúlyi helyzet kialakításának irányába hatott, noha a korabeliek számára ez felismerhetetlen maradt. A kortársak csupán az új helyzet előidézte fenyegetést érezték, s a terjeszkedő német imperializmus, a már ekkor kialakuló "Drang nach osten" hatalmi mohóságában nemhogy nem ismerte fel, de a védőtartóoszlopot ellenséges falként érzékelte, amely terjeszkedő hatalmát korlátozza, s ezért lerontására tört.Így került sor a pozsonyi ütközetre.

Alig hogy befejeződött a magyar honvisszafoglalás, már itt voltak germán vezetéssel a nemzetközi fegyveres erők leszámolásra kész roppant hadai, Pozsony ősmagyar váránál az ország kapujában.

A hazájukat visszafoglaló magyarok még nem támadtak nyugat ellen. Alighogy befejezték a Magyarország területére betolakodó idegen, zsoldos katonai erők kiverését az országból, máris itt voltak az éhes új hódítók, a nagyhatalmi álmok megszállottai. Még messze a jövőködében, netán a semmi ködében úsztak a majdani ún. "kalandozó" hadjáratok, mik az ekkori megtámadtatás nélkül tán sosem is jöttek volna létre, és a germánság már ekkor, 907-ben tervet dolgozott ki a sebeiből alighogy felépült, alighogy újjáalakult Magyarország szétzúzására. Pontosan egy évszázaddal az avar birodalom embertelen vadságú szétrombolása után a magyar honvisszafoglalás befejezése évében, 907-ben százezer főnyi hadsereg indul a magyarok megsemmisítésére: a szárazföldi csapatokat dunai hadihajók kísérték. A Pozsonynál 907 júliusában lezajlott többnapos ütközetben azonban a magyarok tönkreverték a germán hadakat. Számunkra itt az a lényeges, hogy a magyarok elleni harcban egyesült germánság már ekkor, 907-ben, a magyar honvisszafoglalás lezárásának évében megindult a pusztító támadásra.

S miként a hunok, avarok stb. elleni régebbi tervek kidolgozásakor, a főszerepet a terv létrehozásában az oligarchia mellett ezúttal is a főpapság vállalta. Mi több: az új terv kidolgozója és kimódolója éppen a germán klérus volt. Tanúsítják ezt a terv gyakorlati kivitelezésének tényei.

Mit akartak elérni? Hódítani, hódítani minden áron. Közép- és Nyugat-Európa összefogása, együttmunkálkodása helyett háború a közép-európai pillér ellen. Működtek a régi hibás beidegzettségek. És beindultak a pusztító viaskodások évszázadokra kiható nagy gépezetei.

A magyar katonai erő szétzúzta az országba betörni készülő óriási nemzetközi haderőt. Véres fővel kénytelenek voltak elmenekülni.

Meghökkenő fegyvertény ez: a honvisszafoglalást még teljesen be sem fejezett magyarság már ekkor is nagyobb katonai erőt képvisel, mint az ellene támadó nyugat egyesített hadereje.

Elsőrendű bizonyíték is ez a tény: tanúsítja a hamis, hazug híresztelésekkel szemben, hogy a Kárpát-medence lakossága, etnikuma akkor - és Árpád előtt is - magyar volt, illetve azt, hogy itt nem éltek más etnikumú népek, nem éltek olyan ellenséges etnikumok, akiket le kellett volna győzni, hiszen akkor nem őrződhetett volna meg, nem jöhetett volna létre a magyar haderő ekkora ütőképessége.

A katonai támadás intő jel volt a magyarok számára: nyilvánvalóvá vált, mit várhat a magyarság a nyugattól.

Le kellett vonni a támadás tanulságait.

És még egy év sem telt bele, és megtörtént a magyar visszavágás: magyar csapatok pusztították végig Szászországot, Thüringiát.

A pozsonyi csatát követően, miként Kézai írja - "Morvaországot és Cseh-országot fosztották ki minden vagyonából, és a csatában megölték fejedelmüket, Vratiszlávot."

Kézai Simon mester itt keményen, mondhatnánk ellenségesen fogalmaz, jóllehet igazságérzetét vitatni sem lehet; ő sem tud azonban mindenütt és mindenben ellene szegülni kora klerikális szerzői magyarellenes beállítottságának s ezért emeli ki többi középkori krónikásainkkal együtt a velejáróját a fegyveres konfliktusnak, azt ami elkerülhetetlen kísérőjelensége mindmáig a háborúknak: a dúlás, a fosztogatás, s ez azért hangsúlyozódik ki különösképpen, mert más népek historikusai a kedvezőtlen tényezőket általában elnyelik, elhallgatják: szidjuk magunkat és ők is szidnak bennünket; ők betartják a "magunkról csak jót" elvet, mi éppen fordítva, így aztán a kép feketére sikerül: ily módon bélyegződnek eleink hadműveletei barbár dúlásoknak, rablóháborúknak, zsákmányszerzést szolgáló "kalandozásoknak", míg ellenségeink orvháborúi, hódító eszkalációi, rablóháborúi magasztos és dicsőséges hadi vállalkozásokká dicsőülnek.

A nemzetlélekölésnek ez is egy hatásos módszere.

Elsikkad a krónikás szövegben a hadjárat valódi mibenléte, oka és célja is, s mindenre csupán a történelmi tényekből és összefüggésekből, előzményekből következtethetünk, az előzmények közt pedig megtaláljuk:

- az avar birodalom szétzúzása utáni szláv beszivárgást az ősi Magyarország területeire,

- a vazallus frankoszláv fejedelemség létesítését ős Szepességben, Felvidéken,

- hozzászámítva mindazokat az atrocitásokat, hatalmi visszaéléseket, amik - miként azt napjainkban is tapasztaljuk - óhatatlanul együtt járnak az idegenuralommal, s amit a betolakodó önkényének nevezhetünk.

Bizonyosra vehető hát, hogy büntető expedícióról van szó, megtorló hadművelet-ekről: ezért első dolguk az árpádiaknak a cseh föld végigdúlása.

Volt azonban más oka és célja is ennek a hadműveletnek: nevezetesen az ország köré települt ellenséges gyűrű meggyengítése és szétzúzása.

ISMÉTLŐDŐ VILÁGTRAGÉDIÁK

Korról korra megsemmisülő szkíta birodalmak.

Félre kell vetnünk a tizedik századi magyar haditettekre (s az egész korra) tévedésből és ártó szándékkal ráaggatott hamis címzéseket.

Átfogó tüzetes vizsgálatra van szükség, ezekben a kérdésekben is; meg kell ejtenünk az évszázadokon át elmulasztott elemzéseket.

Mindenekelőtt látnunk kell: nem elszigetelt folyamatokról van szó és semmiképpen sem a történelmi összefüggésekből kiszakadt, attól független, gyökértelen jelenségekről, harcicselekedetekről.

Tüstént szemünkbe ötlik: nem Árpád magyarjai kezdték a nyugat elleni külháborúk sorozatát, hanem őket jó évezreddel megelőzve a szkíta népek egymást követő hullámai, a pannonok, szarmaták, jász-jazigok, daha-dákok, hunok, korai avarok, griffes-indások, s csak e folyamat zárószakaszában a magyarok.

Mindezek a szkíta népek, mihelyt visszatelepültek a Kárpát-medencei őshazába, jószerivel azonnyomban megkezdték a nyugat felé irányuló támadó hadműveleteiket.

A történelmi tények nem hagynak semmi kétséget aziránt, hogy egy teljes évezredet áthidaló grandiózus folyamatról, katonai cselekménysorozatról van szó. Ez a gigantikus eseménysorozat semmiképpen sem szűkíthető le a magyarok tizedik évszázadi külháborúira.

Mert nem a magyarok kezdték el gyorsan mozgó könnyűlovasságukra támaszkodva a nyugat elleni rajtaütésszerű hadműveleteket, hanem egy évezreddel korábban a Pannóniának nevet adó pannonok, akiktől rettegett a világbíró Róma, majd nyomukban a szarmaták, akik lobogó fehér gatyában, ümögben száguldozták be frissröptű lovaikkal az etnikai forrongás állapotában levő nyugati tartományokat s verték vissza a nagy rabszolgatartó hatalom hódító hadait a Duna vonalánál, ugyanúgy a keleti pusztákról, a nagy szarmata síkságról - a későbbi Dagesztán-Dahesztán tájáról - visszaáramló ősszkíta-magyar daha-dákok, akiknek az égvilágon semmi köze a Balkánról több mint egy ezredév eltelte után felszivárogni kezdő valach-ruminokhoz, majd a nyugatot nemcsupán rajtaütésszerű hadműveletekkel riogató, de az egész Európa visszafoglalására, nyugatrómai és keletrómai birodalom beolvasztására készülő (és őket adófizetővé is tevő) hunok, majd utánuk a hatalomban hozzájuk mérhető korai és kései avarok, végül pedig a magyarok.

Mindezeket a szkíta népeket a Kárpát-medencei őshazába behatolt és itt zsarnokoskodni kezdő idegen népelemek kiűzésének karizmatikus parancsa, isteni elrendelés kényszerítette ide a nagy keleti pusztaságokról, s mihelyt visszafoglalták, birtokba vették az őshazát, jóformán még meg sem melegedtek itt, máris megkezdték nyugat felé irányuló támadó kirajzásaikat, nép nép után, hullám hullám után.

Miért? Mi vezette, késztette őket ezekre a hadműveletekre? S miért volt valamennyiök számára annyira sürgős ez a késztetés, hogy haladéktalanul nekivágtak ezeknek az óriási áldozatokkal járó párviadaloknak?

Mi volt az ok? Miért járt el ugyanígy a szkíta népek egymást követő sora egy évezreden át? Miért volt elkerülhetetlen ez? Mit akartak elérni?

Míg ezekre a kérdésekre nem találjuk meg a választ, nem mehetünk tovább, mert ezek a kérdések választ követelnek, történelmi tényekre alapozott, módszeres, helytálló választ.

Világok pusztulására vessük a tekintetünket.

A história, amely a tények feltárója helyett a tények elfedőjévé, eltakarójává vált, világjelentőségű tényeket takart el az emberiség szeme elől, így például Európa ősnépeinek, szkíta ősbirodalmainak pusztulását.

Megdöbbentő jelenségek bontakoznak ki a kutató tekintet előtt, világkataklizmák, világbirodalmak omlása, népek katasztrófája: világraszóló s világ sorsára kiható tragédiák, amikről senki, senki semmit sem tud.

Ismétlődő nemzettragédiák.

Európa közepének, ősrégi központjának, Közép-Európának szkíta birodalmait évezredeken át megismétlődve érő tragédiák.

A történelem kulisszái, az emberiség emlékezete mögé süllyedt népek, országok tragédiái.

Hova lettek Közép-Európa ősszkíta birodalmai?

Hova a Rómát rettegtető pannonok, a nagy pannon birodalom, amelyről még manapság is Pannóniának nevezik Magyarország felségterületeit?

Hova lett a Szarmata-Jász (Jazig) Szkíta birodalom, amelynek csak a neve maradt fenn hajdani peremvidékein, a magyar Szerémségben? (A szkíta Dákország és a dák-daha nép kiirtásának körülményei ismeretesek.)

Évszázadokról évszázadokra megsemmisülő és újraépülő szkíta birodalmak. Évszázadokról évszázadokra megismétlődő nemzettragédiák. A szarmaták után következnek a hunok, a hunok után a korai avarok, a korai avarok után a griffes-indások, a griffes-indások után a magyarok

A magyarok színrelépésekor mind felkísértenek az előző tragédiák, a hun és avar birodalom világégéssel, világpusztulással felérő képei, Attila megöletésének és "Krimhilda csatájának" félelmetes jelenségei. Visszakísértenek az avar birodalom szétzúzásának irtózatos jelenségei Nagy Károly mindmáig leplek alá vont bosszúhadjáratának titkos erővonalaival, népirtó megátalkodottságának követ kövön nem hagyó csapásaival. Csaknem egy évtizeden át dühöngött ez a feltáratlan titkú pokoli háború, ez a kémek, áru-lók, földalatti brávók, megvesztegetők, gyilkosok, méregkeverők seregeit mozgósító diverzánsháború, métellyel s orgyilokkal győzelmes háború mindaddig, míg ki nem okádták mérhetetlen kincseiket az avar dombok s míg föld alá nem került a nemzet nagyobb része.

Egy évszázad sem telt bele, s a hunok, avarok után itt voltak óriási erőhatalommal a magyarok.

Fél évszázad múltán a régi félelmetes idők kísértettek vissza, immár harmadízben vagy éppen tizedízben.

Feléledt, s talpraállt, ki tudja, hányadízben, a leterített óriás, a szkíta világhatalom. S a létrontó titkos erők ismét gyűrűbe vonták.

Hivatalos dilettánsok, akik csak hírből, régi dilettánsok avítt leírásaiból ismerik a fegyveres harcok világát - úgy képzelik a háborút, hogy néhány ember ideát is, odaát is fegyvert ragad és parancsnokai vezénylésére öldökölve egymásra ront s aki a mészárlásban felülkerekedik, azé a győzelem. A valóságban azonban a háborúk már réges régen nem ilymódon folynak, s a háborúkat nem a nyers erő, nem a fegyver, hanem az ész, a szó: a cselszövény, a titkos erők küzdelme dönti el: nem a nyíltszíni küzdelem, hanem a kulisszák mögötti rejtve folyó ádáz viaskodás. S ez nem lehetett s nemis volt másként Nagy Károly háborúiban sem. A dilettantizmus azonban az emberi eszmélkedés és történelmi önmegismerés mérhetetlen kárára, mindmáig valósággal elsikkasztotta a történelemnek ezt a lényegi hátterét minden háttértényezőjével, titkos vonulataival egyetemben.

Mi történt a pannonokkal, Attila hun világbirodalmával? Az avarokkal?

Mi történt Nagy Károly avarellenes háborúja során? miként történt meg az ún. "Nagy Károly-i csoda", illetve a csoda mezébe burkolt gyilkolás és titokhalmaz? az, hogy a katonailag mindaddig fölényben lévő avar haderő s az egész avarság elvérzett a nála gyöngébb, alárendelt frank haderővel szemben?

Harmadízben (sokadízben) kísértett fel a Kárpát-medencében a végpusztulás, a nemzethalál. S az érintett szkíta (hun, avar, magyar) népek országa mindegyik esetben Európa vezető katonai hatalma volt. Mi történt itt? mi ismétlődött-kísértett fel immár ki tudja hányadízben?

Csak históriai vakság, tudatos obstrukció tagadhatja e gigantikus eseménykomplexumok világpolitikai jelentőségét, világkataklizma jellegét és azt, hogy a katasztrófa körülményei, kísérőjelenségei mindegyik esetben hasonlóak vagy éppenséggel azonosak voltak. Vagyis a fantasztikus katonai fordulatot, világfordulatot ugyanazok a tényezők, ugyanazok a módszerek készítették elő és hajtották végre, ugyanazok a titkos láthatatlan erők: ezek döntő ténykedésének, közreműködésének figyelmen kívül hagyásával az események megmagyarázhatatlanná válnak.

Valójában ez utóbbi három, az európai népek sorára és alighanem az egész világtőrténelemre végzetesen kiható kataklizma semmiképpen sem érthető meg külön-külön egymástól elszigetelten, s a hasonlóságok és egyezések révén az egyik kataklizma eseménysora alkalmas a másik megvilágítására is, a hun birodalom szétzúzásának tragédiája rávilágít az avar birodalom végóráira, emez pedig a magyarság tragédiáját előkészítő titkos szövevényekre vet világot.

Hadjáratok sűrű sora vonul el hát szemünk előtt, hatalmas erőfeszítéssel és véráldozattal végigvitt magyar külháborúk vonulata. Miért vívták őket? Ki meri ép ésszel állítani, hogy ezek a külháborúk a puszta kalandvágy kitörései és megnyilvánulásai voltak?

Milyen cél, szándék hajtotta őket, miféle rejtélyes erő, miféle kényszerűség? Mi volt e hadivállalkozás-sorozatok kiváltó oka, értelme, célja? Miért vonultak éveken át, évtizedeken át magyar katonák tíz- meg tízezrei, karddal hasítva maguknak utat a nyugati tartományokon át? miféle törekvés mozgatta őket? mit akartak elérni? S ki szervezte meg ezeket a hadakat, miféle késztetések és szükségességek, kényszerűségek láncolata?

Miért járt el ugyanígy a szkíta népek egész sora? Hiszen ezt a sort nem a magyarokkal, mégcsak nem is az avarokkal kell kezdenünk; vissza kell mennünk a jazyk-jászokig, szarmatákig - sőt talán még az agathirsokig, az ősszkítákig. Választ követelnek ezek a kérdések, megalapozott módszeres választ. Akad, aki úgy véli, a válasz már ismeretes, az oka: rablás, harácsolás, zsákmányszerzés, kalandozás. Ámde ezek a had járatok, mint a krónikákból, történeti és kronológiai adatokból tévedhetetlenül kitűnik, szorosan összefüggenek a Kárpát-medencébe történő visszaáramlásokkal. Nem lehet kétséges, hogy e küzdelmeknek össze kell függnie a kárpát-medencei ősmagyarság létének alapkérdéseivel, a honvisszafoglalásokkal, s minden olyan válasz, ami nincs tekintettel erre, csak alapozatlan lehet. Ha figyelembe vesszük, hogy ezek a hadjáratok a szkíta népek visszaáramlásait, hullámzásait pontosan követve - több mint évezredet ölelnek át, úgy nyilvánvalóvá válik, hogy ezeknek a hadműveleteknek is nagyon nyomós okának kell lennie, olyan oknak, ami évezredes léptékben is meghatározója lehetett a szkíta népek történetének.

Elemi érdekekért folyt ez az évezredes gigantikus küzdelem: a létért, a szabadságért, a jövőért, az őshaza megvédéséért.

"Európában a szkíták uralkodtak" - vallja az időszámításunk előtt élt Xenophon. Ezt úgy kell értenünk, hogy az ősi Európában - az észak-keletről betörő latinok, germánok, gótok és egyéb népek előtt szkíta népek éltek; szkíták voltak Európa őslakói. Nem a kincsszerzés, s tán mégcsak nemis elsősorban az előrelátó honvédelem - az újonnan visszaszerzett kárpát-medencei őshaza megelőző célzatú támadó hadjáratokkal való biztosítása -, a nyugat-európai ősi szkíta hazák, itt élő szkíta népek (baszkok, katalánok, írek, ibérek, ispánok, svájci hunok stb.) katonai felszabadításának mindinkább elhalványuló hagyománya, nosztalgiája vezette volna egy teljes évezreden át a "kalandozásokat"?

Kezdetben talán igen.

De már az időszámításunk körüli időben bizonyosan más, valósabb ok került az előtérbe: a rabszolgatartó római, majd germán imperializmus mind fenyegetőbbé váló terjeszkedése.

Már Attila, a nagy hun király ezért vívta óriású arányú háborúit a rómaiak ellen. Ezért küzdöttek még régebben a szkíta jászok és szarmaták, dákok (v. dahák), s ezért vívta élet-halál harcát a hun birodalom örökébe lépő avar birodalom, és ezért az avar birodalom helyébe lépő honvisszafoglaló magyarság.

Ne feledjük: a szkíták - a régiek megállapítása szerint - a világ legigazságosabb népei voltak, s ókori kútfők tanúságtétele szerint, "haszonvágyból, területrabló szándékkal nem vívtak háborúkat".

Következésképpen a szkíta népek évezredes Nyugat elleni támadó háborúit sem a bosszúvágy és területrabló szándék vezette. Valóban nem is törekedtek a nyugati tartományok elfoglalására, jóllehet ezt a tizedik századi magyar haderő is megvalósíthatta volna.

Nem akartak mást, csak az ősi szkíta felségterületek, azaz a Kárpát-medencei ős-szülőhaza felszabadítását és védelmét, biztonságát.

A HADAK ÚTJA mondája, EMESE ŐSANYA ÁLMÁNAK mondája, a késlekedő magyar seregre támadó ÓRIÁSMADARAK (GRIFFEK) mondája, az ARANYKINCSEK, és a CSODASZARVAS mondakör mind ezt igazolja: az isteni elrendelést az őshaza felszabadítására és védelmére. Mindegyik ősmondakör az őshaza természetfölötti erők által elrendelt felszabadítására és védelmére vonatkozik. Mindegyik ősmondakör a természetfölötti erők által elrendelt mágikus visszatérési parancsot sugallja.

Íme az évezredes titáni küzdelem fő mozgatóerői!

Párhuzamos tartalom mondákban, történelemben; a párhuzamosság és a karizmatikus cél a leghatározottabb formában minduntalan fölsejlik.

Bizonyos, hogy e hadjáratoknak - tán Attila gigantikus Európa-egyesítési terveit kivéve - sohasem volt célja sem a nyugati területek meghódítása, sem a nyugatra költözés. Ezért is homályosul el értelmük a késői utókor előtt.

Ha figyelemmel kísérjük az Európában lezajlott világeseményeket, könnyű rá jönni a rejtett okra: a germán népek és a latinok terjeszkedése.

Az egész ősi Európát nagy veszedelmek fenyegették az új rabszolgatartó imperializmusok részéről. A szkíta népek ezért térnek vissza: meg kellett küzdeniük a félelmetes új ellenséggel, megmenteni a kárpát-medencei haza őslakos magyarságát és a nyugaton élő magyarral rokon népeket a római gőzhengertől.

A "kalandozó" hadjáratok tehát a kárpát-medencei honvisszafoglalások szerves kiegészítő részei.

De a nyugaton élő ősnépek is rokonságban állnak a magyarsággal. Valójában tehát nemcsupán a Kárpát-medencéről volt szó, de az egész ősi területről, amelynek a Kárpát-medence csupán a középpontja.

VILÁGSZÉDÍTŐ HAZUGSÁGHADJÁRAT
AZ AUGSBURGI ÜTKÖZET KÖRÜL

"A magyar századokon át
inkább csinálta, mint írta a történelmet,
s tetteinek följegyzését
gyakran engesztelhetetlen ellenségeire bízta. - "

Acsády Ignác

EURÓPA MAGYAR NYOMÁS ALATT

Tény és való: hét évtizeden át magyar nyomás alatt nyögött Európa, kegyetlen katonai nyomás alatt. A rettegés ülte meg a a nyugati tájakat, a félelem az élet minden zegét-zugát áthatotta, sosem lehetett tudni, mikor bukkannak fel a várak, klastromok, falvak határában a villámgyors lovaikon száguldó magyarok, mikor árasztják el nyilaik záporával a falakat s hányják kardélre a menekülőket: rettegésben élt egész Nyugat-Európa - "A magyarok nyilaitól ments meg Uram Isten!" -, a létbizonytalanság fojtogatta az embereket, s a magyarokkal szembeni ellenállás reménytelen volt, kétségbe-esésükben, végső elszántságukban újra meg újra megkísérelték a szembe-szállást, ámde mindannyiszor véres fővel kellett visszamenekülniők, a magyarokkal szemben nem volt ellenszerük, a (hunoktól átvett) lovagjátékok híres hősei elbuktak, a frank és nibelung hősök csődöt mondtak, erődítményeik kártyavárként leomlottak, lovaik lassúnak, páncélzataik ólomnehéznek és hiábavalónak, fohászaik hiú reménykedésnek, hadvezéreik oktalannak, áldozataik hiábavalóknak bizonyultak a szélsebesen száguldó paripák, villódzó kardok, surranó nyilak özönének ellenében: ólomlábakon idétlenkedett velük szemben a Nyugat s mintha félálomban tenné és álomkórság ülne rajta; sosem lehetett tudni, mikor bukkannak fel, merről és milyen erővel, s azt sem lehetett tudni, valójában miért jönnek, mit akarnak, csak a port akarják elverni a nyugati népeken, fékezhetetlen vitézségük tanújeleként, vagy mindez csupán előjáték, előjátéka egy új, még félelmetesebb folyamatnak, és holnap bekebelezik az egész Nyugatot, végérvényesen alárendeltjeikké téve a nyugati tartományokat és népeket.

Meg kellett találnia magyar katonai rohamok ellenszerét.

I. Ottó ezt kísérelte meg Augsburgnál.

TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK LEÁRNYALTSÁGÁRÓL,
TITKOS VOLTÁRÓL

A történetvizsgálónak, ha a valóságot akarja feltárni, hasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb a helyzete, mint a bűnügyi nyomozóé, akinek - az esetek többségében - alkalma nyílik a valóságos tények, tárgyak közvetlen megfigyelésére és konkrét elemzésére, vagy legalábbis megközelítésére. A történetkutató ezzel szemben csak bonyolult szűrőrendszereken át juthat el olyan valamikori közvetett, feltételezett tények, vélt tények ismeretéhez, amelyek nemcsak távoliak, hiányosak és töredezettek, de természetüknél fogva rendszerint titkosak, leárnyaltak, rejtett okozatúak, hamis indokolásúak. A bűnügyi nyomozó magát a megtörtént esetet, a történetkutató az egykori esemény tanúinak elbeszélése alapján készült kivonatos és tendenciózus - gyakran tudatosan hamis beállítású - beszámolókat vizsgálja, s az így nyert adalékok alapján kell rekonstruálnia a tényleges eseményeket.

"Egyébiránt az idők tsak Deteillokat (apróságokat) fedezi fel jobban és igen gyakran a titkos okokat még jobban zavarja össze, hogysem kivilágosítja."

gr. Dessewffy József

MI TÖRTÉNT AUGSBURGNÁL?
1. A CSATA LEZAJLÁSÁNAK KÖRÜLMÉNYEI

Titok fedi, mi történt a Lech folyó mentén az Augsburg városától mintegy másfél kilométerre eső híd közelében, mi okozta Lehel és Bulcsú vezérek seregének pusztulását.

"A német és olasz sereg - tudósít a Bécsi Krónika –
hirtelen rátámadtak a magyarokra, úgy hogy még ha
akartak volna, akkor sem menekülhettek el, mert
egyik oldalon meggátolta őket ebben a néhány nap
óta csodálatosan megáradt Lech folyó, a másik
oldalon pedig fal módjára az ellenséges sereg
szorította őket."

Nem tudjuk, hogy milyen lehetett a Lech folyó ominózus hídja, amelyen 955. augusztus 10. éjszakáján a magyar sereg átkelt, milyen széles volt, hány lovas férhetett el egymás mellett rajta, s így több minden felderíthetetlen marad.

A csatában részt vett két magyar hadsereg, létszámát a kútforrások fölöttébb ingadozó, bizonytalan becsléssel 25.000-50.000-75.000 lovasra teszik.

Kiszámították, hogy 20-25.000 lovast véve alapul, hogy a hídon való átkeléshez zavartalan körülmények között három és fél - négy órára volt szükség.

A magyar sereg viszont csak éjfél után vagy éppen a hajnali órákban kezdte meg az átkelést. A hídon való átkelést a magyar vezérek azért tették az utolsó pillanatra, hogy ily módon meglephessék ellenfeleiket.

A haditerv kiélezett volt, a hadvezetés úgyszólván mindent egy lapra tett fel; arra, hogy a hídon való átkelés zavartalanul terv szerint, a vezetés becslése, elképzelése szerint zajlik le majd.

Az átkelés azonban nem így sikerült, nem bonyolódott le a remélt idő alatt és feltehetően ez okozta a katasztrófát.

Különös az is, hogy nem számolta hadvezetés a Lech folyó áradásával sem, és ha ez váratlanul az utolsónapokban vagy az utolsó napon következett is be, kérdés, miért nem módosította eredeti és amúgyis végsőkig kiélezett - mert az átkelés optimálisan meghatározott időtartamára épített - tervét.

Negyed- vagy félszázezer, de esetleg ezt is jóval meghaladó lovassal átkelni egyetlen keskeny, mert nem erre a célra készült hídon - példátlan vakmerés, valóságos istenkísértés, kivált ha számba vesszük, hogy a lovaknak a teljes felszerelést is magukkal kellett vinniük s az átkelésre kiszabott idő egyetlen éjszaka, illetve egy fél éjszaka volt, méghozzá viharos időre, esőzésekre gondolva - bizonyára szeles, sötét viharos éjszaka.

Természetesen nincs adat rá, hányszor tört el a gyenge korlát (ha volt korlát), hányszor buktak le és hányan az örvénylő hullámok közé, milyen torlódások keletkeztek, s arról sem, mire a hajnal felderengett, hányan keltek át, hányan maradtak a túlparton s a gyötrelmes éjszakától mennyire merültek ki a katonák.

Hajnalra sem fejeződött be az átkelés.

Bizonyosra vehető: az átkeléssel járó lárma, a kiabálások és fényjelek nem maradhattak észrevétlenül az Ottó császár vezette nemzetközi sereg előtt sem. A császári kémek, felderítők természetesen az átkelés minden mozzanatát jelezték a hadvezetésnek, s az ellenséges sereg csapásra felkészülten várta az alkalmas pillanatot.

Kérdés: miért vállalták a magyar vezérek ezt a kockázatot?

A válasz adott: a Lech folyó az elmúlt napok nagy esőzései miatt annyira megáradt, hogy lehetetlennek mutatkozott lovastul átkelni a háborgó hullámokon. Egyben ez azt is jelzi, miért várakozott a magyar had napokig Augsburg alatt és miért érezték a magyar vezérek immár halaszthatatlannak a folyón való átkelést, azaz: nem eredeti terveik szerint jártak el, hanem engedtek a körülményeknek.

Még nagyobb hibát vétettek azáltal, hogy - minden eshetőséggel számolva - nem állítottak erős őrséget a sereg védelmére.

Hiba hibára torlódott hát, és a vigyázatlanság végzetesnek bizonyult.

Határozott jelek mutatnak arra, hogy az átkelést valami megzavarta. Lehet hogy a híd rongálódott meg, de valószínűbb, hogy még az átkelés befejezése előtt megindult a német támadás.

Hadsereg folyón való átkelésének - miként ezt számtalan történelmi példa tanúsítja - két kritikus pontja van:

A/ ellenséges támadás átkelés közben,

B/ támadás közvetlenül az átkelés befejezése körüli időpontban, még mielőtt az átkelt sereg harci állásokba felfejlődne s a folyó mentén, a hídfőnél, kis területen van összetorlódva.

Ekkor érhette pusztító támadása Lech folyón átkelő s az éjszakai viszontagságoktól elcsigázott magyar harcosokat, akkor, amikor a sereg a lehető legrosszabb állapotban és a lehető legkedvezőtlenebb helyzetben torlódott a Lech folyó partján és jószerivel képtelen volt valóságos harci erejének kifejezésére: ekkor zúdult rájuk a magyarok elleni harcokra kiképzett páncélos egységek rohama.

Elöl tűz, hátul víz.

A küzdelem viszonylag rövid ideig tartott.

"az ellenség vitézebbjei eleinte ellenállást fejtettek
ki - írja az egykorú Widukind (925-1004) -, majd mikor
látták, hogy társaik futásnak erednek, ők maguk is
megijedtek, és a mieink sorai közé keverve
lemészároltattak. A többiek egy része, miután lovaik
fáradtak voltak, a legközelebbi falvakban húzták meg
magukat, de ezeket a felfegyverzett lakosság körülfogta
és az épületekkel együtt felégette.
Mások a folyón átúszva akartak elmenekülni,
de a túlsó meredek parthoz érve visszabuktak
és elnyelve a folyó áradata által vesztették életüket."

Mindenfelől megsemmisülés, halál csap le hát a magyar seregre. Figyelemre érdemesek Widukind tudósításának a magyar sereg kimerültségére mutató közvetlen és közvetett utalásai: a kimerültség az oka - még lovaik is elcsigázottak -, hogy a közeli falvakba húzódnak, s annak is, hogy a szokatlanul megáradt folyót átúszó harcosok a meredek partról visszabukva pusztulnak el.

2. MIKÉNT NAGYÍTOTTÁK FEL NEMZETI
KATAKLIZMÁVÁ AZ AUGSBURGI ÜTKÖZETET?

A magyar eszmélet ellen az augsburgi csata után olyan gigantikus szellemi háború indult, amely korszakok történéseit meghamisítva, ellentétére fordítva a magyarság szellemi életét ezredévnyi időtartamra magatehetetlen áldozati bárányként leterítette, mákonyos gőzeivel tévtanok útvesztőibe sodorta, eredettudatát, istenét, fényes múltjának emléktárait elrabolta.

Roppant lélekölő, szellemmételyező, eszméletfojtogató erők törtek a magyarságra, hogy elrejtsék előle az ellene elkövetett vérlázító bűntetteket s ezer évi halálos vergődésének valóságos okát.

Hazugságfelhők darvadoznak fölöttünk s elfedik, beszűkítik történelmi láthatárunk. Hazugságáradatban evickél a magyar géniusz. Lepel lepelt fed, akár a hagyma rétegei. S a belső mag, a hazugságközéppont az augsburgi ütközet.

Augsburgnál minden eldőlt, mondják. A Lech-mezőn megsemmisült a magyar katonai hatalom, a magyar katonai erő. Magyarország az augsburgi vereség következtében védtelenné vált, elvesztette önvédelmi képességét a külső támadásokkal szemben. Minekutána pedig sokat ártott katonai csapásaival a nyugati népeknek és barbár, műveletlen, pogány nemzet volt, a nyugati hatalmak kétségkívül eltörlik a föld színéről, ha bölcs uralkodói, Géza és István, fel nem ismerik a végveszélyt és a primitív, durva népet saját akarata ellenére is át nem térítik (a Nyugat kegyeit keresve) a zsidókereszténységre, s nem nyitják meg az ország kapuit az idegen népek előtt, s nem alakítják át nyugati mintára a magyar társadalmat. A magyar fajt tehát a kereszténység (és a nyugathoz csatlakozás) mentette meg a végpusztulástól, mert Európa keresztény népei egyébként nem tűrik meg és (jámbor keresztényi lelkületükből kifolyólag) kiirtják a magyarságot, eltörölve Magyarországot a világ térképéről. Augsburgnál dőlt el hát a magyar nemzet sorsa.

Így volt-e valójában? A magyar, miként már utaltunk rá, a tizedik évszázadban dicsősége teljében álló hatalmas nemzet volt, uralkodó nemzet, Európa leghatalmasabb nemzete, szabad, korlátlan, legyőzhetetlen, megközelíthetetlen.

Háromnegyed évszázaddal az árpádi honvisszafoglalás után azonban Magyarország, és vele a magyarság sorsa, mindeddig elpalástolt és felméretlen drámai változáson ment át, egész Európa sorsát meghatározó és megfordító változáson. Végzetes szerepcsere történt. Az ellenlábas nélküli magyar hatalom (a nyugati népek félelme) helyet cserélt a német hatalommal és annak hovatovább kis híján már-már holmiféle vazallusává, hűbéresévé süllyedt. Az európai hadviselés iránya is megfordult, addig a magyarok támadták ellenállhatatlan lendülettel a nyugati országokat, ettől kezdve Magyarország vált a nyugati hadak célpontjává, hadszínterévé, őt támadták a nyugati hadak, s ha addig ő tette támadó seregeinek hadszínterévé Európát, ekkortól ő vált a nyugatiak (nemsokára a mindenfelől támadó népek) hadszínterévé. De óriásiak voltak a belső változások is. A magyar faj életereje látványosan meghanyatlott, függetlensége, szuverenitása megcsorbult, nemzeti egysége, társadalma megbomlott, önbecsülése, összetartozás-tudata, nemzettudata megrendült, ősi hagyományaihoz, nemzeti múltjához, életformájához való szoros kötődése meglazult, istenétől elszakadt, lélekszáma ijesztő mértékben megcsappant és ősi, mindeddig érinthetetlen és sérthetetlen felségterülete is csorbulni, fogyni, morzsálódni kezdett.

E félelmetes átalakulásokat egyházi és kincstári történetírásunk csaknem teljesen elnyelte, s a korszak történetét alapjaiban átgyúrta, eltorzította, kedvező és szerencsés fordulatnak állítva be a magyar nép gerinctörését, a legnagyobb tragédiát, amit ez a tragikussá vált sorsú nemzet az utóbbi ezredév során megért, s ami mindmáig hatóan megpecsételte a magyar nemzet sorsát.

Bárhogyan tekintsük is, az elmúlt ezredév magyar történelme az emberiség történetében példátlanul álló irdatlan törésvonalak kataklizmarendszere, a magyarság véres tetemként évszázadról évszázadra mélyebbre zuhan ebbe a szakadékrendszerbe, szikláról sziklára, elfogyó csonkként mind mélyebbre és mélyebbre. De valamennyi kataklizma, valamennyi csapás közül a legfélelmesebb a Géza és István korában bekövetkezett törés: ez a szakadékrendszerek, erózióvonalak kiindulópontja, itt kezdődik a nemzet talajvesztése, megroppanása, mélybezuhanása.

Különös, sokat mondó körülmény, hogy éppen ezt a korszakot, ezt a véres törést fedi el ködontó rózsaszínűvé párált méregfelhőivel a szépítő hazugságok, ferdítő mellébeszélések özöne. És ennek a hazugságáradatnak nagy oka van. Óriási, vélt érdekek fűződnek ennek a korszaknak a meghamisításához, valójából kivetkőztetéséhez, visszájára fordításához. És itt mellőzzük, mi tette tönkre ténylegesen, fizikai mivoltában a magyarságot (hiszen erre amúgyis kitérünk), itt azt kell kimondanunk, bármilyen csapást szenvedett is el ebben a korban a nemzet, a magyar sors soha semmiképpen nem süllyedt volna ilyen mélyre, a magyar nemzet ezerévi pokol járása, rettentő vérfutása, halálbazuhanása soha nem teljesedik ki az adott mértékben, ha nem kendőzi el szemét, tisztánlátását az ellene koholt s e korszak történetét meghamisító hazugság. A Géza és István korában rátörő orverők dühe nem törte meg annyira ezt a hatalmas életerejű nemzetet, hogy az igazság ismeretében ki ne egyenesedhetett, álarcos ellenségeit le ne rázhatta volna s régi önmagához, szabadságához, nagyságához, virulásához vissza ne találhatott volna. Kétség nem férhet hozzá, hogy bekövetkezik ez, ha a hamis beszéd, sanda simaságú mellébeszélés és hazugság nem téveszti meg elméjét, nem zavarja meg tisztánlátását s nem hamisítja meg önmagáról való tudatát. Ez okozta a magyarság végzetét, a hazugság győzte le, a látására ereszkedő ezerévi hazugságködözés, a szellemi háború, amely fekete lepellel vonta be a századokat és elvette ősmúltját, eredetét, istenét.

Roppant érdekek fűződnek az ezer éve élő hazugságok fenntartásához. Vélt érdekek. De emberi erőnek lehet-e érdeke a hazugság, a hamisítás, az igazság eltakarása? A hazugsághoz tapadó érdek - álérdek, tévhiedelem.

3. A CSALÁRDSÁGRÓL,
AVAGY A TITKOS ERŐK SZEREPÉRŐL

Közhely, de fel kell említenünk: a háború nem a véletlen és a hadiszerencse vak forgataga. Egyenlő és közel egyenlő erők megmérkőzése esetén véletlen tényezők is beleszólhatnak az események alakulásába, jelentős eltérések esetén azonban jobbára elemi törvényszerűségek szabják meg a várható eredményt. Megszokott körülmények között érvényesülnie kell a minőségi-mennyiségi körülményeknek, s a törvényszerűségek alapján a jobbik félnek kell győznie, annak a félnek, amely az alábbiakkal rendelkezik:

A/ Magasabb katonai kultúrával

B/ Haditechnikai fölénnyel

C/ Gyakorlottabb harcosokkal, jobb minőségű katonai emberanyaggal

D/ Tapasztaltabb, magasabb szintű hadvezetéssel.Vitathatatlan, hogy a lechmezei ütközetben valamennyi tényezőt tekintve a magyarok voltak jelentős fölényben.

Mégis kikaptak.

Figyelembe kell vennünk azt is, hogy ezek az összetevők semmi esetre sem változtathatók meg, illetve nem sajátíthatók el egy-két év vagy évtized alatt. A katonai kultúra magas szintjének elérésére éppúgy tetemes idő szükséges, mint a polgári kultúra elsajátítására vagy éppen az évszázadok óta minden ellenállást legázoló szkíta-magyar katonai fölény behozására.

Szorosabb értelemben vett katonai szempontból tehát érthetetlen és megmagyaráz-hatatlan I. Ottó győzelme és a magyarok veresége.

Az ilymódon előálló rejtélyre csak a titkos eszközök bevetése adhat magyarázatot. Enélkül, mégha a balszerencsés körülményeket (felhőszakadás, a Lech folyó áradása) is hozzávetjük, az érthetetlenbe ütközünk. El kell fogadnunk, hogy a nyugati fél a magyarokat valamilyen módon kelepcébe csalta. A vereség tényén természetesen ez mit sem változtat. De tán a titkosság és hazudozás ködét kissé feloldja. Tény viszont, hogy középkori krónikáink egyöntetűen az ellenség gonosz cseléről szólnak s arról, hogy a Lechmezőn beugratták a magyarokat. Anonymus:

"...a bajorok és alemannok gyalázatos csalárdsága miatt Lél és Bulcsú fogságba estek, s az Inn folyó mellett akasztófán végezték életüket."

Kézai:

"Megindulván tehát a császár ulmi udvarából s gyorsan és titokban megérkezvén (anélkül, hogy a magyar felderítők ezt jelentették volna), miután A MAGYAROK ÁLLÁSÁT ÉS SEREGÉT KIKÉMLELTE, napkelte után három órával, mikor eső esett, rájuk rohama és a városhoz közelebb eső egyik seregüket legyőzé."

Képes Krónika:

"A magyarok vigyázatlanul jártak el a város vívása közben, a német és itáliai sereg váratlanul rájuk rontott, akkor se futhattak volna, ha akarnak, egyfelől ott volt akadályul a Lech folyó, mely ama napokban a patakoktól csodálatosan megáradt, másfelől az említett seregek vették körül őket, akár a fal."

Chronica Hungarorum:

"És mert a magyarok elővigyázat nélkül csak a város ostromával foglalkoztak, a német és az itáliai sereg váratlanul rohanta meg őket, úgyhogy ha akartak volna, akkor sem futhattak volna el, mivel egyik oldalról a Lech folyó (amely azon napokban a csatornák jóvoltából csodálatosan megáradt) képezett akadályt, a másik oldalról pedig az említett seregek falként vették körül és szorították őket."

Valónak vehetjük-e, amit krónikáink az ellenség gonosz cseléről állítanak? Vagy mindez csupán kitalálás? A fájdalom, a nemzeti hiúság mondatja ezt velük? úgy véljük, az efféle vádaskodás ellentétes úgy a krónikák, mint a régi magyarok természetével. Mi lapul háta keserű kifakadások mögött? Sehol máshol nem találunk példát hasonló panaszra. S aligha holmi bevett hadifortélyról, cselvetésről lehetett szó, olyasféléről, amit ők maguk is rendszerint alkalmaztak, ezt nem rótták volna föl ellenségeiknek. Másféle csalárdság lehetett ez, valami olyasféle csel, ami szokatlan, idegen volt számukra és erkölcsi érzékükbe ütközött. Hangsúlyozzuk, háborúban minden cselfogást megengedhetőnek s bizonyos értelemben szükségszerűnek tartunk. Az ókori kínai bölcs, Szun-ci mondása: A HÁBORÚ A CSALÁS ÚTJÁT JÁRJA. A hadifortélyt nem tarthatjuk sértőnek, felháborítónak. A valóságfeltárás késztet itt csupán a tényboncolgatásra. A jelek arra mutatnak, ha a krónikák jelzéseit hitelesnek tekintjük és szó szerint vesszük, csak arra gondolhatunk, hogy Lél és Bulcsú seregét számukra szokatlan eljárással megtévesztették. Egyébként az ütközet képe is ezt tanúsítja.

4. KÖNNYŰ ÉS HOLTBIZTOS

Bizonyos körök erősen titkolnák a titkos erők minden ténykedését s ha rajtuk múlna, kitörölnék az emberiség tudatából - de nem a történelemből, nem a valóságból. Így alakul ki a hamis kép, a jámbor hiedelem, amely nem számol a titkos erők mindent átható ténykedésével, holott ezek jelen vannak mindenütt. S itt is feltételezhetjük titkos ügynökök jelenlétét, beavatkozását a hadicselekményekbe: nemtelen eszközökkel beugratták, félrevezették a végzetesen egyenes gondolkodású s könnyenhivésre mindenkor hajlamos magyarokat.

Gondolkodó ember számára nem lehet kétséges: a "gonosz csel" csalásra, megcsalatásra utal. A krónikáink emlegette csel nem más, mint a csalás, a becsapás minősített esete, hitszegés, egyértelműen körmönfont beugratásnak, szándékos megtévesztésnek minősíthető, vagyis ez a fogalom arra utal, hogy a Lech-mezei magyar sereggel szemben nem holmi közönséges hadifortélyt alkalmazott az ellenség, hanem - szerintük - megengedhetetlen, felháborítóan aljas eljárást.

Mi lehetett az? A lehetőségek mérlegelése nem vezethet másra: hamis ügynökök révén megtévesztették Augsburgnál a magyar sereget, alighanem olyan személyek bevonásával, akik a magyarok szövetségesének mezében léptek fel s beszélték rá a magyar vezéreket olyan hadmozdulatokra, amelyre az ellenség már felkészült s így az egyértelmű volt a vesztükbe rohanással, halálba rohanással. Vagyis tökéletesen álcázott titkos ügynököket küldtek a magyarok táborába és azoknak, kétszínűen hazudozva, sikerült megtéveszteni a magyar vezéreket és rábeszélni őket az általuk előadott és az ellenségnek kedvező terv végrehajtására, ilymódon következhetett be a két augsburgi magyar sereg pusztulása.

A magyarok módfeletti felháborodása az ellenük elkövetett cselfogás miatt csak így válik érthetővé; bizalmukba férkőzött titkos ügynökök gátlástalan hazudozásaikkal rábírták őket arra a hadműveletre, amely a halálba vitt és amelyből nem volt többé kiút; becsalták őket a halálos kelepcébe. KÖNNYŰ ÉS HOLTBIZTOS sikert ígértek nekik A MAGYAROK RÉGI, HŰSÉGES BARÁTAI ÉS OTTÓ CSÁSZÁR ELLENSÉGEI. A könnyen hivésre alkatuknál fogva mindenkor hajlamos magyarok bedőltek a cselnek. ITT A NAGYSZERŰ ALKALOM! KÖNNYŰ ÉS HOLTBIZTOS. CSAK MEG KELL RAGADNI A KÍNÁLKOZÓ SZERENCSÉT S TELJESEN ÉSZREVÉTLENÜL VÉGREHAJTHATJÁK A RAJTAÜTÉST.

Hagyományőrző krónikáinkból a jóhiszeműség becsapott áldozatainak méltatlanko-dása csap ki. Betelt a keserű pohár. Iszonyatos árat fizettek a könnyenhivésért. Több tízezer magyar vitéz fizetett az életével ezért.

Fájdalmas minden csapás. De akit becsapnak, orránál fogva vezetnek s úgy verik el rajta a port, annak kétszeresen keserű.

Mert nem csupán a fizikai kárt, a veszteséget, a fájdalmat kell elviselnie, de azt a tudatot is, hogy túljártak az eszén, szellemileg is felsült és kudarcot szenvedett.

A magyarokban felkavarodó mély felháborodás, harag és a bosszúállás dühe félreérthetetlenül arra utal, hogy Augsburgál ez következett be; felbérelt személyek útján sikerült megtéveszteni a magyar vezéreket - tán szövetségi álarcban - s rávenni őket, hogy ekkor meg ekkor, itt meg itt kockázatmentesen, észrevétlenül rátörhetnek az ellenségre. A cél könnyű és holtbiztos. Ez magyarázhatná a krónikák által kihangsúlyozott, ámde a nagytapasztalatú magyar vezérek részéről szinte érthetetlen "elővigyázatlanságot". Annyira biztosra mentek, hogy még az elemi (és kötelező) vigyázást is elmulasztották? Ekképpen történhetett. Csel ölt cselt.

KÖNNYŰ ÉS HOLTBIZTOS! Beugratásra kiképzett hétpróbás csalóknak varázsigeszerű mondása ez. Hiszékenység méztót csöpögő lépe. Hihetünk nekik, a terv ésszerű és áttekinthető, KÖNNYŰ ÉS HOLTBIZTOS. Jót akaró szövetségeseink. Farkasok báránybőrben. Kaméleonok pompázatos köpenyben.

Számunkra azért különösen érdekes mindez, mert I. Ottónak mindinkább a titkos manőverek felé forduló gondolkodására vet némi világot. Ottó eddigi küzdelmei során, itáliai, nyugati valamint északi szláv hódításainak tapasztalatai alapján mindinkább átlátta: a népek legyőzésének, országok megdöntésének leghatékonyabb, legbiztosabb idegen igába görnyesztésének leghatékonyabb módja korántsem a nyílt, fegyveres erő, hanem a titkos fegyver. Népek, országok tönkretétele, tartós vagy végleges leigázása nyílt úton lehetetlen, csak a hódítás tényének elkendőzésével, leplezésével vihető keresztül. A szemek elől elrejtett titkos erő, a titkos fegyver a történelem legfőbb mozgatóeszköze.

Tények, körülmények és krónikák egyaránt azt tükrözik, hogy az ütközet során valami egészen különleges, váratlan és rendhagyó történt, láthatatlan erők léptek fel. Részint ez fejeződik ki abban is, hogy a magyarok "vigyázatlanul jártak el", hiszen ez rokonértelmű kifejezése annak, hogy meglepték őket.

Hivatalosaink mindezt valótlannak, koholmánynak, kiagyalt szépítő mesének (hazugságnak) minősítik.

Köztudott, fájdalmas a vereség, nem könnyű elviselni. A magyarok pedig fájdalmas vereséget szenvedtek Augsburgnál. De vajon ebből kiindulva, mindenkire rá lehet-e sütni, akit elgáncsoltak vagy ellátták a baját, hogy hazabeszél, mikor gazságot emleget?

Esetünkben a következőket ajánljuk megfontolásra:

1. A vereség váratlansága és ellentmondása a gyakorlatnak. Jó fél évszázada számos külháborúik során a magyarok nagy fölénye jobbára ellenállhatatlannak bizonyult.

2. A csapás súlyossága. Még sosem fordult elő, hogy az ellenség megsemmisített volna egy egész magyar hadsereget (kivéve a tartaléksereget). Augsburgnál tehát valami rendkívülinek kellett történnie.

3. Miként volt elpusztítható sík mezőn, tüzérség hiányában egy félszázezer főre becsülhető lovashadsereg a X. évszázad viszonyai közepette?

Két eshetőség van:

a/ Körülkerítés tízszeres túlerővel,
b/ Csapdába csalás.

4. Krónikáink következetesen csalárdságról írnak, értesüléseiket pedig kútforrás-okból és az élő szájhagyományból merítik, márpedig népünk ugyanúgy igazságkedvelő, akárcsak krónikáink.

5. Végiglapozásra ajánljuk a magyar történelem évlapjait. Rengeteg az elvesztett csata. Csalárdságra való utalás azonban sehol sem fordul elő. Jobbára a lechmezei csata az egyetlen kivétel. Nincs szó sehol megcsalatásról, félrevezetésről, titkos erők alattomos működéséről, jóllehet tudjuk, a titkos erők tevékenysége át- meg átszövi a történelmi eseményeket, kivált a magyar történelmet; történelmi kataklizmáink félelmetes sorozata, miként ez kimutatható, egytől-egyig titkos összeesküvések következménye.

6. A gonosz csel és csapdába csalás tényének figyelembe vétele nélkül érthetetlenné és megmagyarázhatatlanná válnak a lechmezei események.

7. Nyugati haditaktikai tényezők döntő szerepét is kizárhatjuk: öt évtized diadalmas magyar külháborúinak páratlan sorozata tanúsítja a magyar hadvezetés utolérhetetlen fölényét.

8. Kirekeszthető az okok közül a természeti-környezeti tényezők kizárólagos hatása is, ezeknek csupán járulékos szerepe lehetett a két sereg megsemmisítésében. Ha csupán környezeti-természeti viszonyok folytán jön létre a csapdahelyzet, nem következhet be Lehel és Bulcsú seregének pusztulása, legfeljebb egy sokszoros túlerőben levő ellenséggel szemben. Erről pedig itt nem lehetett szó.

9. További árulkodó jelzést tartalmaznak a magyarok vigyázatlanságáró1 szóló híradások: “vigyázatlanság" ellentett párja a "megkörnyékezés", akit megkörnyékeznek, az mindig vigyázatlan.

10. Mindez egyöntetűén és egyértelműen tanúsítja, hogy Augsburgnál valami rendkívülinek kellett történnie s nem is akármilyen csalárdságnak, de olyannak, amit a láthatatlan, titkos erők kezdeményeztek és irányítottak.

A megcsalatás mibenlétére tehát biztos fogódzókat nyújtanak a kútforrások. Lapjaikról egyöntetűen kirajzolódik a kép: a magyar sereg a Lech-mezőn valóban csapdahelyzetbe került a szó valóságos értelmében. A csapda félelmetes falai is kirajzolódnak előttünk; hátul a megáradt folyó, szemközt a Nyugat nemzetközi ereiből egybetömörített áttörhetetlen falanxa, páncélfala, amelyről lepattogzanak a fáradt nyilak és lesiklanak a kardok pengéi. Még a csapda teteje is kivehető: a viharfelleges égbolt, amelyből dézsában zuhog alá Isten megáradt könnye, a csapda alja pedig a felázott talaj sártengere, amelybe csüdig süppednek a lovak. Mindez azonban természetesen csupán kerete a drámának, nem ad magyarázatot a mély felháborodásra s a harag nemzedékeket átívelő örökségére. Az augsburgi csapda falai csupán színfalak, s e színfalak között, mögött rejtőzik az igazi titok, a felháborítónak ítélt cselszövény. Mert a látható csapda mögött van egy érzékekkel fel nem fogható, láthatatlan csapda, s hogy ez valóban így van, tüstént átlátjuk, ha felfogjuk, hogy a külsei csapda félelmetes falai végzetes hatásként csupán akkor érvényesülhetnek, ha a körülzárt erőt (Lehel és Bulcsú seregét) egy hasonlíthatatlanul nagyobb erő zárná közre; ilyen erő, többszörös létszámú nyugati sereg egyszerűen nem létezik. Világos az is, hogy a kedvezőtlenre fordult természeti viszonyok, a sár, a felhőszakadás nemcsupán a magyar felet, de az ellenséges sereget is egyaránt sújtja. Ne akadjunk el hát a felszínen, hatoljunk a kulisszák mögé, még ha csak körvonalaiban is sejlik fel számunkra, ami ebben a láthatatlan mögöttes zónában zajlik. Lehel és Bulcsú seregét nem ebbe a kétfalú (a nyugati páncélos sereg és a megáradt folyó alkotta) csapdába csalták, a körülményekkel és az erőviszonyokkal ez semmiképp nem egyeztethető, csak egy lehetőség marad: a magyar vezéreket félrevezették, megtévesztették, kelepcébe csalták. A csalás itt a lényeg, nem a kedvezőtlen terep, nem a kedvezőtlen természeti viszonyok; csalatás, félrevezetés folytán kerültek olyan végzetesen hátrányos helyzetbe, amelyből nem volt menekvés, akkor és olymódon törtek rájuk, amikor nem védekezhettek. És ez a megcsalatás, szemfényvesztő beugratás nem mehetett végbe másként, mint rászedéssel, bizalmukba férkőzött titkos ügynökök rábeszélésével. Álnok szólakokkal, hűségfogadkozással, hamis esküvéssel bírhatták rá a magyar vezéreket az "elővigyázatlanságra", a tábornak az elrejtőzött ellenség torkába helyezésére, őrzetlenül hagyására s alighanem a folyóátkelés áldatlan körülményeinek legkedvezőtlenebb beállítására, s mire a magyarok észbekaptak, már késő volt, minden elveszett, nem maradt más, mint a kétségbeesett végső roham, a halálbarohanás és a megkísérelt menekülés...

A menekülés drámája újabb bizonysága a nyugati hadvezetés által előre kidolgozott messzetekintő titkos terveknek, annak, hogy itt minden lépést előre kiszámítottak, minden eshetőséget gondosan megfontoltak, beleértve a menekülők elpusztítását is. A magyar sereg ugyanis a vészhelyzetre, végveszélyre ráeszmélve, nem adta meg magát a sorsnak, hanem vakmerőn előretört és az ellenséges hadseregben nagy pusztítást végezve, a Lechhausen táján fekvő hídtól Augsburgot maga mögött hagyva mintegy Gockingen vonaláig hatolt előre óriási véráldozattal, az ellenséges páncélos csapatok közt mindinkább felaprózódva és felmorzsoltatva, ámde a kijátszott, elárult sereg hősi erőfeszítése már nem érhette el célját, így hát Lehel és Bulcsú visszavonulót fúvatott és szüntelen bajvívás, öldöklés közepette visszavonult a hídhoz és további ádáz harcok közepette a sereg maradékával átkelt a hídon, majd hajóra szállva kísérelte meg a hazamenekülést.

Ezenközben az ütközet külső peremére szorult kisebb egységek az általános öldöklésben szétfutottak. Ámde nem volt semerre menekülés. I. Ottó messze előretekintő tervei alapján a tartományok riasztott lakosai előre elzárták a menekülés minden útját, Ottó parancsára fegyverbe állították messzi tartományok lakosságát, állig felfegyverzett paraszti csoportok várták felkészülten az életüket menteni akaró magyarokat, minden lehetséges útvonalat, átjárót, szurdokot elvágtak, elálltak, s a kimerült harcosokat hirtelen körülkapták és irgalom nélkül lekaszabolták, agyonverték. Roppant csapdákká, vesztőhelyekké váltak a magyarok útjába eső tartományok, magyarok siralomvölgyeivé; senki sem menekülhetett.

Így történt: a csata még le sem zajlott, s ezek a felfegyverzett csoportok máris lesbenálltak, elzárva a magyarok menekülésének esetleges útvonalait. Felkészülten vártak rájuk.

Ez a ténykörülmény fényt vet a lechmezei csata előkészítésének titkos háttértényezőire és I, Ottó titkos terveire, elárulván, hogy Ottó bizonyos volt a győzelemben, a magyar sereg teljes tönkreverésében, megsemmisítésében. Bizonyos volt ebben, noha ezt még akkor sem veheti biztosra, ha az elmúlt fél évszázad harcai nem a magyar, hanem a német katonai erő abszolút fölényét bizonyítják. Egyébként ugyanis O