Ismeretes: tavaly Schmidt Mária kimondta, kárpótlás az áldozatoknak jár, nem az utódoknak. Lett is belőle haddelhadd. No de persze nem ez a fontos. Hanem az, hogy ha „alig tudunk valamit arról, hogy melyik lágerbe hány magyar zsidót hurcoltak”, miért az egyre nagyobb kárpótlás követelés a kormányoktól, hány személyt is érint az.

Elöljáróban emlékeztetőül: amint korábban magunk is idéztük, a történészasszony a Néphazugság 2014. július 12-i számában így fogalmazott:

„Akivel megtörtént, aki elszenvedett valami szörnyűséget – a Holokauszt során, vagy a Kamenyec-Podolszkba deportálás alatt vagy a zsidótörvények miatt, de akár a Gulágra hurcolást, a hadifogságot, a bebörtönzést is említhetnénk, vagy a kitelepítést a Hortobágyra, esetleg az 56 előtti és utáni bebörtönzést –, az áldozat volt. Nem a fia meg az unokája, meg a dédunokája, hanem ő maga.”

És akkor most lássuk a minapi történést, azaz újabb elszólást e tárgyban! A Mazsihisz honlapja február 5-én az alábbiakról számolt be:

„Két nappal Angela Merkel történelmi jelentőségű látogatását követően, február 4. (szerdán) Lieselore Cyrus a Németországi Szövetségi Köztársaság magyarországi nagykövete és Heisler András, a MAZSIHISZ elnöke aláírták azt a megállapodást, melynek értelmében a német állam 53.806 euróval támogatja a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár „Szétszóratva Európában – magyar zsidók a német koncentrációs táborokban” című kutatási projektjét. A projekt célja, hogy feltárja magyarországi zsidó közösségek deportálás utáni sorsát. A holokauszt minden tizedik áldozata magyar állampolgár volt, több mint 90 százalékuk az ország határain túl, német táborokban halt meg. Mégis, az azóta eltelt majdnem 70 év ellenére alig tudunk valamit arról, hogy melyik lágerbe hány magyar zsidót hurcoltak. A tervezett projekt célja, hogy feltárja, itthon és külföldön méltóképpen megörökítse, a túlélőkkel és leszármazottaikkal, illetve a felnövekvő nemzedékekkel megismertesse annak a több mint 500 ezer magyar zsidónak és több ezer romának a sorsát, akiket a nácik 1944-1945-ben legalább 600 különböző koncentrációs táborba, kényszermunkatáborba, hadiüzembe deportáltak.”

Itt van megint csak ama bizonyos elásva. Ismételjük csak meg: „Alig tudunk valamit arról, hogy melyik lágerbe hány magyar zsidót hurcoltak.” Mégis jár kárpótlás szerintük – de akkor hányaknak? És miért? Akiket lágerbe hurcoltak, azok mind odavesztek? Akkor a túlélők mire kérnek kárpótlást?

Ami az utóbbi kérdést illeti: rendben, a lágerek nem rózsaillatú barakkokból álltak, mondhatnók. Kapjanak kárpótlást hát azok is, akik ilyetén voltak kénytelenek ott szenvedni. No de mégis hányakat illet ez meg most akkor?

És ami talán a legfőbb a fentebbiek után: a német állam mikor kárpótolja azokat, akiket az angolszászok a szovjet gulágokat is gyakorta felülmúló kegyetlenségekkel kínoztak halálra –
amint ez James Bacque félelmetes könyvéből A megtervezett halál (Othes losses), 2008) egyértelműen kiderül? Mert valahogy nem tudunk arról, hogy Merkel kancellár erről bárhol, bármikor és bárkinek is nyilatkozott volna. Vagy itt is a „primus inter pares” elve érvényesül, az, hogy az egyenlő elbánásban részesítendők között mégis támadnak egyesek, akik kivételezett elbánást követelnek önmaguknak?

Igen, ahogyan Schmidt Mária mondta, „akivel megtörtént, aki elszenvedett valami szörnyűséget, az áldozat volt”, származásától függetlenül. „Nem a fia meg az unokája, meg a dédunokája, hanem ő maga.” Illene lenne ezt egyszer s mindenkorra tudomásul venniük azoknak, akik folyton békéről papolnak, miközben – háborúznak.