„Ez a harc lesz a végső!” – zengik mindmáig odaát. De mi ellen is való a harcuk? Nem nehéz kitalálni. Minden ellen, ami természetes. Ami másoknak szent, nekik begyükben van. Hazaszeretet, mi az? – kérdezik ma is. Jóformán nincsen olyan nap, amikor ne fejeznék ki undorukat azok iránt, akik szeretik a hazájukat.

Szombaton például egy bizonyos Hans-Henning Paetzke nevezetű „író, műfordító” február 2-án a MostMi tüntetésén elhangzott beszédét közölte a Néphazugság a néhai „hálózatos” Kőszeg Ferenc tolmácsolásában. (Így nevezték egykor a „Szabad Kezdeményezések Hálózatá”-hoz tartozókat, a későbbi SZDSZ-eseket.)

„Ébredjetek végre fel!” – adta ennek címéül, visszaidézve ezzel a bolsevik-mensevik viták panelszavait. De miért is ébredjenek fel, és kik? No de lássuk csak, író uraságának mi is a gondja! Két bekezdés erejéig azt igyekszik bizonygatni gyanútlan olvasóinak, hogy „az agymosást, amelyet a keletnémet kommunista elit gyakorolt, a szívem legmélyéből elutasítottam”. Majd azt, mennyire örült hazánk 1989-től remélt „demokratizálódásá”-nak.

Azt, hogy valójában mit is jelentett ama „demokratizálódás”, aligha hinnők, hogy részletesebben kellene magyaráznunk. Ám szerinte ez nem következett be, hiszen „a magyar pártelitek tolvaj szarkáknak bizonyultak, ellopták, amit el lehetett lopni”.

No de ez hogy is van most akkor? – kérdezhetnők. Hiszen kik bizonyultak leginkább szarkáknak, ha nem éppen a „demokratikus ellenzék” tagjai, akik valójában kommunistábbak voltak a kommunistáknál, marxistábbak a marxistáknál? Hogy csak egy beszédes nevet mondjunk, mégis ki alatt került kátyúba fővárosunk, ha nem az e körben a „tettek embere”-ként aposztrofált Demszky Gábor főpolgármestersége idején?

De nem a „tolvaj szarkák”-kal van végső soron baja persze. Hanem azokkal, akik ajkukra veszik a „haza” és a „nemzet” szót: „Magyar kézbe a hazát? Az efféle nagyzolástól egészen rosszul leszek.” Majd hozzáteszi: „Ötven éve Magyarország a szerelmem. Badarság, természetesen csak egyes részei. Majd ötven éve vagyok szerelmes a magyar nyelvbe. Badarság, nem mindenbe persze, amire a nyelvet olykor használják. Majd ötven éve vagyok szerelmes a magyar irodalomba.”

Igen, nem kérdés, hogy hazánknak csak „egyes részei”-t szereti. Fordítsuk csak le ezt! Azokat a földjén élőket, akik versenysportszerűen járatják le a magyarságot. Azokat az „írók”-at, akik csak kerékbe tudják törni anyanyelvünket, miközben „élő klasszikusok”-nak tartják önmagukat.

„Szeretném a mai politika édes álmokba kövült felelőseit és a politikai ellenzéket felrázni. Ébredjetek végre fel, mielőtt egy generációnál hosszabb időre elvész a magyar demokrácia.” – zárja erősen Bucharinra és Trockijra emlékeztető szövegezését. Mi viszont így kiálthatunk fel erre: „O tempora, o mores”, „micsoda idők, micsoda erkölcsök”!

„A materializmus sivár világnézete a hazafogalmat erkölcsi tartalmától fosztja meg. Ezért nem verhet gyökeret a lelkekben, ezért ad helyet az első kedvező alkalommal a sztoikus lemondású ubi bene ibi patria-nak.” – írta egykor Horváth Sándor dominikánus teológus-filozófus (A haza és hazaszeretet bölcseleti alapjai, 1922). Igen, e „hálózatos” körről óhatatlanul az „ubi bene, ibi patria” jut az ember eszébe. Vagyis ama elv, hogy ahol jól élünk, ott a hazánk.

Az pedig ugye nem kétséges, mit értenek ezen. Szarkatermészetük mindenre kiterjed ugyanis. Nemcsak nemzeti vagyonainkból akarnak kiforgatni bennünket, hanem szavainkból is azok, akiknek a „magyar kézbe adás” nem más, mint „nagyzolás”. Hiába, ez a baloldal igazi arca.