Agyonpolitizált hétköznapjainkban igencsak hajlamosak vagyunk arra, hogy fölösnek vélt energiáinkat is kérészéltű haszontalanságokra fordítsuk. Megvesszük kétes vásárfiákon a „népművészeti”-ként beharangozott giccset, s lelkendezünk a dobhártyaszaggató műzenéken. Eleink régi néphagyományaival pedig legjobb esetben pár futó skanzenbeli látogatáson találkozunk. Aligha lehet kérdés, hogy jól van-e ez így?

Nem tudom, mai fiatalságunk s szülei miként vannak ezzel, de emlékszem, gyermekkoromban milyen öröm volt számomra, ha megtekintettem szülővárosom, Szombathely skanzenjét, vagy az őrségi falvak vadregényes környezetben megbújt apró parasztházait, a magyarszombatfai kerámiákat. Arra is emlékszem, kommunizmus ide, kommunizmus oda, az általános iskolákban még volt a szó szoros értelmében énektanítás.

Merthogy hiába is igyekezett kiölni a történelmi materializmus, a tudományos szocializmus és a proletár internacionalizmus triásza a saját gyökereinkhez való elemi ragaszkodást, mint a csizmával letaposott fű, felegyenesedett az ember, ha Himnuszunkat, Szózatunkat hallotta, vagy ha a pentaton dallamvilág megannyi szépségével élte át, mit jelent magyarnak lenni, Ady szavaival „egy szerencsétlen, igaz Isten fájdalmas, megpróbált remekének”.

Mert bármennyire is szidjuk a Kádár-rendszert, annyi bizonyos, hogy akkor még jóval több parázs volt a hamu alatt, mint ma. Nem öntötte el városainkat, falvainkat, kisebb és nagyobb közönségeinket az oly „szabad” világból érkező kommersz, még akkor sem, ha kénytelen volt ugyanakkor az ember szembesülni a hivatalosan a „létező szocializmus vívmánya”-ként elkönyvelt városiasítás megannyi tragikus jelével, a falvak fokozatos leépülésével.

Emlékszem, volt szülővárosomban egy középiskolai történelemtanárom, Pungor Zoltán, aki a népi műveltség enciklopédistája volt. Szülőfaluja, Csempeszkopács népi-tárgyi örökségének volt gyűjtője. Megőrzött mindent, amit már akkor is sokan kidobtak. Egy-egy római kerámiát, barokk szekrényt, miseruhát. Idővel múzeumot létesített, s látogatóinak töviről hegyire elmagyarázta, mi honnan való és miért méltó megismerésre és megőrzésre.

Nem mellesleg teszem hozzá, hogy az, aki ilyen megszállottan őrizte őseink örökségét, nagyon is kimutatta, ahányszor csak alkalma nyílt reá, mit gondol valójában a fennálló rendszerről. Ha valaki dadogva-makogva vagy rossz hangsúllyal felelt kérdésére, hamar megkapta a csattanós, félre nem érhető célzású választ: „Ne beszélj úgy, fiam, mint szokott Jani bácsi a tévében, amikor azt mondja, hogy „a szocializmus út-ján”, s ha valakinek gőze sem volt Árpád vezérről, annak beírta a „proletárjeles”-t. 1988-at írtunk ekkor.

Jani bácsi, azaz Kádár, ilyen „tekintély”-nek örvendett egy „régi vágású” tanár szemében. Ékes bizonyságául annak, hogy messze nem mindenki vette be a marxista maszlagokat. Mindenesetre „mindig csak a jók mennek el”, tartja a fáma. Pungor tanár úr 2006-ban visszaadta lelkét Teremtőjének. Nem tudom, mit szólna, ha ma élne, ha látná, hogy a vasi vármegyeszékhely egyenesen az ultraliberálisok egyik főfészke lett. De sejtem. Már az 1990-es évek elején megmondta ugyanis, hogy az igazi ellenség az SZDSz, onnan jő minden rossz.

Isten nyugosztalja Pungor tanár urat haló poraiban, miként a minap kilencvenhetedik évében elhunyt Pál István tereskei pásztort is, aki – közölte Juhász Zoltán népzenész tegnap –
az utolsó magyar dudás volt, aki „a furulya- és dudazenét még hagyományos környezetben, édesapjától és pásztortársaitól tanulta”. 2011-ben az MTI-nek elmondta: „Akkor volt először duda a kezemben, amikor apám behozta és betette a magzatvizes kezembe a dudasípot, és tartottam. Mintha ráolvasna, azt mondta: lépj a nyomdokba, úgy őrizd a jószágot és úgy neveld a családot, mint én, így éljél a világban."

Hangszereit maga faragta, díszítette Szent Koronánkkal, Országalmánkkal, s a furulya mellett az északi, alföldi és dunántúli pásztorok másik hagyományos hangszerét, a flótát is használta, amely a hatlyukú furulyával azonos hangsorú, ámde fuvolatechnikával megszólaltatott hangszer. Hazai népzenészeinknek valóságos zarándokhelyévé vált tereskei otthona. Alig ismert népdalok, duda-, pásztor- és betyárnóták sokaságát őrizte meg és játszotta. De a hozzá betérő fiataljainknak nemcsak a pásztorkodásról, hangszerkészítésről, hanem a leányok tiszteletéről, a család és a haza szeretetéről is örök érvényű tanításokat hallottak tőle.

A székelyek szavajárásával „nyomós életet élt” mind Pungor Zoltán, mind Pál István. „Adj Uram örök nyugodalmat nekik és az örök világosság fényesedjék nekik.” S utánuk már csak a címbeli kínzó kérdés marad. Mert bizony alighanem halálra van ítélve az a közösség, az a nemzet, amely amolyan csodabogárságnak tekinti csak a népi örökséget, nem tudva, hogy gyökér nélkül nincs múlt, nincs jelen, miként jövő sincs.