Az erdélyi magyarság Trianont követő, mindmáig tartó exodusa hiteles szépirodalmi megörökítése nélkülözhetetlen nemzeti történelemképünk kialakításához és megőrzéséhez. Az idevágó könyvtárnyi irodalmat, pláne prózát érdemben gyarapítja Csiby Károly irodalomtörténész, író nemrég megjelent erdélyi sorsregénye.

Az 1955-ben Kolozsvárt született szerző valóban megjárta a földi poklot, hiszen saját bőrén tapasztalta meg ki tudja hányszor, milyen a különféle politikai izmusoktól függetlenül állandó román politika. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden egyes román gyűlöli a magyarságot, de azt igen, hogy ha van szó, ami a hivatalos bukaresti kormánypolitika szótárába valahogyan sohasem kerül bele, akkor nem más, mint az IGAZSÁG.

Személyes hányattatásai kendőzetlen, az exodus fájdalma szülte nyerseséget sem nélkülöző elbeszélésével egyben az egész ottani, illetve a szülőföldje elhagyására kényszerült magyarság fájdalmát is tolmácsolta, eszébe juttatva az embernek Székely Mózes (Daday Loránd) 1931-ben megjelent regényét (Zátony), továbbá Beke György Atlantisz harangoz címmel 1992-ben, illetve Wass Albert torokszorító, eredetileg angolul 1985-ben, magyarul pedig 2006-ban megjelent dokumentumkötetét (Genocide in Transylvania, Népirtás Erdélyben).

Lélegzetelállító olvasmány Csiby Károly egy könyvbe olvasztott három kötetes önéletrajzi regénye, Az idegen és a csillagösvény, amely a felvidéki AB-ART Kiadó gondozásában látott a minap napvilágot. A hazugság indáival sűrűn befont román politika korhadó épületének úgyszólván minden részlete feltárul belőle, de leginkább a magyar nyelv és történelem iránti zsigeri gyűlölet megannyi megnyilvánulásának rögzítése teszi letehetetlenné.

Íme erre néhány példa belőle. A „bozgor”-nak, „idegen”-nek, sőt egyenesen ”hazátlan”-nak tekintett Csiby szülővárosában, Kolozsvárt angol elit osztályba kerül, ahol semmi baja nincs a tanárokkal, kiéve egyet, a romántanárnőt. De adjuk át a szót az írónak, aki a vele egykor történteket ekként beszélte el:

„Egyetlen tanárával volt feszült a viszonya kezdettől fogva: a romántanárnővel. Szikár, ideges és átható tekintetű asszony volt, mosoly ritkán jelent meg a kreol bőrű arcán, az is inkább gúnyos vigyor volt. Amikor valaki például rosszul ragozott egy amúgy logikátlan ragozású, szedett-vedett román igét vagy főnevet, vagy rosszul használt egy kifejezést. Magyarul nem tudott, regáti lévén, és nem is akart megtanulni. Az osztálynaplóból is román kiejtéssel olvasta a nevüket. Érdekes, a képtelen helyesírású angol vagy francia neveket hibátlanul ejtette, még a raccsolást is alkalmazta. De nem ez volt a nagyobb baj, hanem az, hogy minden alkalmat megragadott arra, hogy ócsárolja, mocskolja a magyarokat. Valahányszor az irodalom tananyagban vagy annak történelmi hátterében alkalom adódott, részletesen sorolta a hazug és rosszindulatú vádakat a magyarság ellen, lassan már mindenért a magyarokat téve felelőssé. 

Amikor, valamikor május végén, egy, az 1848-49-es forradalommal kapcsolatos irodalmi mű volt soron, külön kiselőadásban ecsetelte, hogy a „magyar honvédek” 60 ezer „ártatlan románt” gyilkoltak le Erdélyben. Az idegen jelentkezett, és megkérdezte, hogy vajon ez történt Nagyenyeden is, ahol egy éjszaka rátörtek a városra és kiirtották szinte az egész magyarságot? Az idegen ugyanis emlékezett egy korábbi, kamaszkori autóbuszos kirándulására, amelyre Ida nagyanyja elvitte, és Nagyenyeden megmutatta a sírokat a temetőben, Torockón pedig a barlangokat, ahova a Kollégium diákjai menekültek. 

A tanárnő elvörösödött, majd sziszegve azt mondta, hogy ez hazugság. Vagy pedig azok a magyarok öngyilkosok lettek.

Az idegen erre a padra csapott, és azt mondta, hogy ebből elég, majd a szemébe nézve magyarul elküldte a tanárnőt a jó kurva anyjába. Az osztályban megfagyott a levegő.

A romántanárnő szeme elszűkült és szikrázott a gyűlölettől és a dühtől. Rekedten ráüvöltött az idegenre, hogy takarodjon ki, de az már csomagolt. Körülnézett, egy „sziasztok”-kal elköszönt az ott maradó társaitól, megvető pillantást vetett a tanárnőre, majd kiment és becsapta maga mögött az ajtót. Tudta, hogy véglegesen.

Ezzel az idegen számára véget ért a nappali tagozatos iskolai oktatás. És elkezdődött az önfenntartó magántanuló nehéz, de szabad világa.”

Mindez történetesen ugyan a Ceauşescu-éra alatt esett meg, de ki tudja, hogy még hányszor fordult elő előtte vagy utána is. A román közegek a magyar múlt elfeledtetése céljából valóban minden követ megmozgattak. Előszeretettel figyelték, vagy figyeltették mindazon magyarokat, akik nem voltak hajlandók semmiféle megalkuvásra. Így aztán nem volt ritka életükben a házkutatás sem. 1982-ben Csiby Károly is átesett rajta. Az erről felvett jegyzőkönyv mindent elárul Bukarest természetéről:

„Miután elhárítottuk hatáskörünket (illetékességünket), felkértük a nevezettet, hogy önként adjon át nekünk bárminemű olyan anyagot, amely hazánk szocialista társadalmi rendszerével szemben értelmezhetően vagy nyíltan ellenséges tartalmú. Mivel nevezett azt nyilatkozta, hogy lakásán nem birtokol ilyen anyagokat, rátértünk a házkutatás végrehajtására. A házkutatásnak alávetett lakás két szobából, konyhából, kamrából, erkélyből és előszobából áll.”

A házkutatás „végrehajtásáról” idézzük az írót:

„Mindent feltúrtak, még a gyermekek szekrényét is, ellenséges tartalmú anyagokat keresve a kis ingek és harisnyák között. Még a fürdőszobai WC-tartályba is benéztek. Ezt követően a nemzetáruló, sunyi tekintetű Sorbán Zoltán alezredes, mint szakértő, nekilátott az íróasztal átkutatásához, az ott talált magánlevelek olvasgatásához, majd rátért a könyvespolc átvizsgálására, szemmel, látható örömmel.”

Voltaképpen Tóth Sándor filozófiaprofesszor akkortájt névtelenül közzétett „Jelentés Erdélyből” című tanulmányát keresték nála, de hiába:

„A legtöbbet az írógépet és környékét vizsgálták, még a táskája bélését is felfejtették, csalódottan, hogy nem találják, amit keresnek. A lakás minden zugát átkutatták, de nem találták a sokszorosított gépelt szöveget. Mert nem tudták, nem tudhatták, hogy azt az idegen soha nem tartotta a lakásban, hanem mindig elrejtette azokat az alagsorban lévő villamos kapcsolótábla szekrényébe, a tábla mögé, ahova senki nem mert benyúlni. És annyi eszük sem volt, hogy legalább az indigókat megnézték volna, amelyeken tisztán kirajzolódtak az átütött betűk.”

Ám nem kevésbé árulkodó a házkutatás jegyzőkönyvének lezárulása:

„A gyermekek hálószobájában nem találtunk olyan tárgyakat vagy irományokat, amelyek érdeklik szerveinket. Ezzel szemben, a nappali szobában, amelyben egy nagy terjedelmű könyvtár van berendezve fémvázas polcokon, több olyan könyvet azonosítottunk, amelyek tartalma szükségessé teszi azok alapos tanulmányozását és ellenőrzését egységünk szakértői által. A szóban forgó könyveket a házkutatásnak alávetett személy önként átengedte szerveinknek vizsgálat céljára. Ezek a következők: ERDÉLY, írta Kós Károly, kiadva Kolozsvárott; A MOLDVAI MAGYARSÁG, írta Domokos Pál Péter; AZ ORSZÁGÉPÍTŐ, írta Kós Károly; AZ ÉN NÉPEM, írta Nyirő József; MAGYARORSZÁG TÜKRE, kiadva: Budapest, 1928; A MAI ÉLER LEXIKONA, kiadva: 1941 (Budapest); A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNELME, kiadva: Budapest, 1940; NYUGATI SZÉL, írta Horváth Béla, kiadva Budapesten (nyugati költők versfordításai); AZ ERDÉLYI FÖLD SORSA, írta Móricz Miklós, kiadva: Budapest, 1932; MAGYAR VÁROSOK, kiadva: Budapest, 1941; A MAGYAR KORONA TÖRTÉNETE, írta Bertényi Iván, kiadva: 1978 (Budapest); KÉT FORRADALOM, ÍRTA Tormay Cecile; MAGYAROK ROMÁNIÁBAN, írta Németh László, külföldi kiadás; TÜNDÉRLAK MAGYARHONBAN, írta Papp Dániel, kiadva Budapesten; „KÖLTEMÉNYEI”, írta Berzsenyi Dániel, kiadva Budapesten (találtak benne egy verset, amelynek címe: „A magyarokhoz”…); 60 FORINT, írta Gedényi Mihály, kiadva Budapesten; A FAJTÁM, írta Móra Ferenc, kiadva Budapesten; A FEJEDELEM RÓZSÁJA, írta Makkai Sándor. (Összesen 18 db.) A fent felsorolt műveket, amelyek alapos és részletes vizsgálatot igényelnek, a házkutatásnak alávetett személy és felesége beleegyezésével lefoglaltuk, azzal, hogy utólag történik majd döntés azokról.”

Ami a vizsgálatot illeti, ismét az íróé a szó:

„Az alapos és részletes vizsgálat nagyon elhúzódott, mert az idegen a nagy „szakértelemmel” lefoglalt és elszállított könyveket soha nem kapta vissza. Azok feltehetően Sorbán Zoltán szekus alezredes, szakértő magánkönyvtárát gyarapították.”

Azonban nem bántak kesztyűsebb kézzel az Erdélyből az anyaországba vándorló magyarokkal sem. A szerző elbeszéli ezzel kapcsolatos tapasztalatait is. A vonatfülkéjükbe már Nagyváradon felszállt és ott zabrált vámtisztek egyike megkérdezte tőle, mit visznek. „Két gyermeket és hat bőröndöt meg néhány kartondobozt” – felelte. Amikor aztán útlevelük alapján kiderült számára, hogy kivándorlók, elboruló arccal kérte a bőröndjükben lévő holmik „leltárjegyzékét”:

„Az idegen azt válaszolta, hogy ez csak személypoggyász, erre nem kell, nyugodtan belenézhet a bőröndökbe, csak a személyes holmijuk van benne. A szederjes arcú vámtiszt ráförmedt, hogy őt ne oktassa ki, és rájuk üvöltött: Lefelé! A gyermekek elkezdtek sírni. Nem értettek ugyan románul, de érezték, hogy valami baj van.”

Ami ezután következett, horrorfilmbe illő történet. A vámparancsnok úgy döntött, a feleség és a két gyermek továbbmehet Magyarországra, de neki le kell szállnia, s nem mehet addig tovább, amíg nem készít „leltárjegyzéket”: „Nagylelkűen megengedte, hogy az idegen a sínek mellől elbúcsúzhasson a családjától, de melléküldött egy kölyökképű határőr sorkatonát”.

De lássuk csak a folytatást!

„Összeszedte magát, és bement a vámparancsnokhoz. A regáti, cigányos külsejű, öregedő férfi hatalmas íróasztala mögött ült, zsíros arcbőrén verejtékcseppek gyöngyöztek. Az idegen bekopogott és halkan, műalázatosan megkérdezte, hogy akkor neki most mi is a teendője? A vámparancsnok harákolt egyet, majd mégsem köpött a lába elé, ki tudja miért, és véreres szemeit az őt a déli szunyókálásában megzavaró idegenre vetette. Belenézett az idegentől elvett, az asztalán heverő kivándorló hontalan útlevélbe, majd kiböffente, hogy a peronon lévő poggyászokban lévő minden holmiról készítsen részletes, tételes leltárjegyzéket három példányban és azt nyújtsa be neki jóváhagyásra. Az idegen, szintén műalázatosan, mert a túlélésre és a gúnyhatáron való túljutásra játszott, kért tőle a jegyzékhez szükséges ívpapírokat. A részeg vámparancsnok felhorkant: neki ilyen nincs, ő nem papírbolt, szerezzen valahonnan.

Az idegen kihátrált az irodából. Logikusan a határállomás épületében működő postahivatalba ment, ahol sajnálkozva közölték, hogy semmilyen ívpapírjuk nincsen, csak a kisméretű borítékokhoz járó, szép zöld színű, tenyérnyi levélpapír. Az idegen átment az állomási restibe is, ahol egy magyar pultos eladó megsajnálta és felajánlotta, hogy a fehér csomagolópapírból kivág neki egy tucatnyi ívpapírt. Nem sikerültek teljesen szabályosra, de lehetett vele valamit kezdeni. Most már csak a három példánnyal volt gond.

Az idegen alázatosan kopogva megint visszament a szunyókáló vámparancsnokhoz és kért tőle két ív indigót. Amikor az végre felfogta, hogy miről van szó, azt mondta, hogy elég lesz egy példányban is. Az idegen nyelt egyet, de már nem mondott semmit. Kiment a peronra, leült a közeli betonpadra, és elkezdte írni a leltárt: 8 ing, 10 alsónadrág, 12 pár zokni, 4 szövetnadrág, 9 gyermek-harisnyanadrág és így tovább. Lassan teleírta a vonalzóval kivágott három szabálytalan csomagolópapír-ívet. Egy óra múlva visszavitte, mire a vámparancsnok tételesen végignézte, a szélén kipipálva a tételeket. A maradék agykérge összerándult, amikor a Magyar-Angol és Angol-Magyar Nagyszótárakhoz ért. Megkérdezte, hogy ezeket miért Budapesten adták ki? És miért nem jó az idegennek az angol-román szótár? Majd kihúzta őket a listáról. Hasonlóan az idegen államvizsga-dolgozatát is, amelyre, rövid, de nehéz gondolkodás után, azt mondta, hogy azt csak az egyetem engedélyével lehet kivinni „az országból”. Az idegen kérdésére, hogy mi is legyen akkor azokkal, azt mondta, hogy küldje vissza valakinek az épületben lévő postáról. Amit az idegen meg is tett.”

Amint a fentebbi szemelvények alapján is kitűnik, kristálytiszta sorstükör Csiby Károly regénye, amit ezért minden magyarnak ismernie illene.