A liberális tábor rendre azt vágja a konzervatív fejéhez, hogy eleve ki akar mindenünnen rekeszteni minden egyes zsidót, holott erről szó sincsen. Kizárólag arról van szó, hogy mindenkinek megvan a rendeltetése, de csak a maga helyén.

A kommunista és liberális történészek, publicisták műveinek úgyszólván állandó vesszőparipája az általuk „klerikális” és „reakciós” jelzőkkel illetett néhai hazai keresztény-nemzeti sajtó e tárgyban tanúsított hangvétele. Szerintük orgánumaik faji alapon, származás ítéltek, és így örökösen csak „ledegradálni” tudtak minden zsidót. Lássuk ezzel szemben a valóságot!

Itt van a Magyar Kultúra (MK), a jezsuita Bangha Béla szemléje, amelynek 1915-ös évfolyama hírt adott arról, hogy a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcseleti tanszékének olyan valaki lett akkor a dékánja bizonyos Alexander Bernát zsidó filozófus személyében, akinek munkássága nehezen volt az egyetem szellemiségébe beleilleszthető. Ezért a MK egy ismeretlen (r szignójú) szerzője így adott hangot ebbeli aggodalmának:

„Semmi kifogásunk az ellen, ha zsidó tanerők és tudósok is érvényesülnek a maguk helyén, főleg ha érvényesülésük csakugyan tudományos érdemeik jutalma, nem pedig ügyeskedésük és taktikájuk eredménye; s az ellen sem szólalunk fel, ha például a debreceni vagy pozsonyi egyetemen tanársághoz vagy akár rektorsághoz is jutnak izraelita tanerők. De az ellen már a legelemibb jogi és igazságérzet alapján minden ép felfogású embernek tiltakoznia kell, hogy éppen a kimondottan katholikus jellegű és eredetű tanintézetekben jusson katedrához vagy dékáni állásba nem mondjuk: luteránus vagy kálvinista, bár ez sem jogos dolog! – de egyenesen zsidó, aki tehát az alapítók szándékolta cél szolgálatára: „a katholikus vallás és tudományosság védelmére” mégis csak mindenképpen alkalmatlan.”

Világos állásfoglalás. Amint láthatjuk, semmiféle szemellenzősség nincsen benne. A szerző nem azt állította tehát, hogy azért, mert valaki nem magyar, hanem zsidó, egyáltalán nem lehet egyetemi tanár nálunk. Nem a származás, a szellemiség számít ugyanis.

Igen, a szellemiség, ami hol nyíltan, hol burkoltan idegen volt magyar hagyományainktól. Mégis, ha a nemzeti-keresztény rétegekből ezt valaki nyilvánosan szóvá tette, már akkor is megbélyegzettnek számított. A jelzett esztendőben a Pesti Hírlap hasábjain egy Szász Zoltán nevezetű orvos arról cikkezett, hogy a nemzet testén az egyre jobban feléledő antiszemitizmus amolyan „hullafolt”. Erre a MK szerkesztőségi közleményben felelt. Ebből idézünk:

„Az a tisztult, komoly meggyőződéses antiszemitizmus, amelyet például Széchenyi István, Bismarck, Napóleon, Moltke, Kant, Luther, Goethe, Mommsen stb. vallottak s amelynek lényege: a zsidó túlkapásoknak és zsidó gazdasági egyeduralomnak törvényes úton való meggátolása éppoly ethikai s hazafias motívumokból ered, mint bármely más politikai és társadalmi irányzat. S ha Szász Zoltán nem akarná elhinni, hogy a keresztény magyar népnek van oka ellenezni a zsidóságnak túlzott, sem számával, sem értelmi, sem főleg erkölcsi értékével semmiféle arányban nem álló érvényesülését, az ország pénzügyi, közgazdasági, politikai és sajtóéletében észlelhető egyeduralmi törekvéseit s főleg a közerkölcs és közjólét terén elfoglalt sajátságos helyét, akkor csak egy tanácsot adhatnánk: azt, hogy egyszer kivételesen 5 percre nyissa fel a szemét… És menjen végig Budapestnek bármely forgalmas, boltokkal telerakott utcáján… kérdezősködjék a közvetítő-kereskedelem lebonyolítói vagy mondjuk: a pornográf folyóiratok redakciói, vagy hogyan is mondjuk: bizonyos házak tulajdonosai iránt… Sőt még ez sem szükséges: menjen ki a lövészárkokba s kérdezősködjék ott, az egyszerű katonák között az antiszemitizmus legújabb motívumai iránt… vagy még egyszerűbben: menjen el a rokkant katonák telepeire: a lefagyott lábúak, az amputáltak közé… Majd ott meghallja nagyon egyenesen és nagyon magyaros szavakban, mi az oka annak az elkeseredett érzületnek, amelyet ő hullafoltnak tekint a magyar nemzet testén, s amely soha annyira nem volt természetes, mint éppen a háború bizonyos eseményeivel kapcsolatban. Mi a háború folyama alatt nem óhajtunk részlegesebb kutatásokat végezni e téren. Mindennek megvan a maga ideje. Ha ő, mint lelkes hullakém, éppen a háború alatt keresi a hullafoltokat: ám nézzen utánuk. Csak ne felejtse el, mint jó orvos, a tünetek mögött az okokat is észrevenni.”

Hát igen, az okokat bizony. Amiben akkortájt sem igen jeleskedtek a derék honi „szabadelvű”, polgári radikális szabadkőműves értelmiségiek, élükön Jászi (Jakubovics) Oszkárral. Aki állandóan csak a „magyar feudalizmust” ostorozta, de a liberális kozmopolitizmust soha. Szintén a MK akkori évfolyamából idézünk, ezúttal Burján Károly gimnáziumi tanár tollából:

»Tessék elolvasni ennek a radikális pártot alapító, a tudományt grájzlerejnek [szatócsosnak – Ifj. T. L. ] tekintő, a nemzetiséget a magyarságra uszító szabadkőmívesnek „A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés” című s lapszámban és a magyarság iránt való rosszindulatban egyaránt terjedelmes könyvét. Soha ennyi embertelenséggel senki a magyar feudalizmust meg nem vádolta, mint e könyven Jászi Oszkár. Csak ízelítőül néhány sor ebből a lázító hangú írásból:

„A nemzetiségi népre ránehezedik az agrár feudalizmus egész nyomása ép úgy, mint a magyar népre: ázsiai közigazgatás, igazságtalan adózás, rossz iskola… De a nemzetiségi nép elnyomása sokkal súlyosabb, mint a magyaré. A nemzetiségi gyűlölködés által elvakítva, a magyar junker még sokkal kevésbé lát embert a nemzetiségi parasztban, mint a magyar parasztban; az idegennyelvű közigazgatás és bíráskodás még fokozza a nép sérelmeit, a magyarosító iskola pedig a nemzetiségeket még alacsonyabb kultúrfokon tartja meg… Nemcsak a nemzetiségi köznép üldözött, hanem a nemzetiségi intelligencia is, amely nem áll be az uralkodó úriosztály zsoldjába…”«

„Semmi kifogásunk az ellen, ha zsidó tanerők is érvényesülnek a maguk helyén.” – idéztünk egy százéves publicisztikát, aminek ebbeli üzenete mindmáig igaz. Mert mindenkinek megvan a rendeltetése, de csak, ismételjük, A MAGA HELYÉN.