Nem lennék benne oly biztos, hogy ha egy közvélemény-kutatás során e kérdést feltennénk, általában helyes választ adnának rá. Köszönhető ez persze az elmúlt hetven év agyakat sorvasztó propagandájának. Lássuk tehát a helyes választ!

Szent István király 1038-ban bekövetkezett elhunyta után – a megözvegyült királynét, Boldog Gizellát kivéve – csaknem teljesen megfeledkeztek országunkban emlékéről. Ezt jóváteendő, Szent László király 1083. augusztus 20-ára egybehívta hazánk főpapjait, főurait és népét Szent István szentté avatására.

Abban az időben a szentté avatás eljárása még nem tartozott a Szentszék hatáskörébe. Az egyes országok püspökei maguk is megállapíthatták és kihirdethették valakiről, hogy szent, legalábbis, ha ezt sikerült csodákkal bizonyítani.

Az akkor egybegyűlt püspökök és apátok egyöntetűen megállapították, hogy Szent István király valóban méltó arra, hogy szentként tiszteljék. Szent Lászlóval egyetértésben megtették az előkészületeket, hogy Szent István hamvait díszes ereklyetartóban oltárra helyezzék.

Augusztus huszadika előtt három napra böjtöt s imádságot rendeltek el Isten kegyelme kiérdemlésére, s előtte napon délután vecsernyére gyűlt egybe a böjtölő és imádkozó hívők serege. Ekkor két csoda is történt. Ezeket Karácsonyi János egyháztörténész így örökítette meg : (Szent István király élete, 1904):

„A szent király sírjához egy tizenkét év óta szélütött ifjút hoztak a szülei. Egyszerre ez az ifjú visszanyeri tagjainak a használatát és gyorsan az oltárhoz fut.

Más szülők hét éves, születésétől fogva összezsugorodott kezű és lábú gyermeküket tették le Szent István sírjára és élő hittel borulva esedeztek gyógyulásáért. Nem is hiába! Mert szemeikkel látták ők is, a többi jelenlevők is, amint az inak kitágultak, a térdek és bokák megerősödtek és a gyermek mozogni, járni kezdett. Mindnyájan Isten magasztalásába törtek ki.

Látta ez esetet maga László király is és a hatalmas, nagy férfiú örömében könnyekre fakadt, fölkapta a gyermeket, ölébe vette azt, az oltárhoz vitte s ott a jelenlevőkkel együtt ünnepies hálát adott az Istennek. A nép nagyobb része ennek következtében egész éjjel ott az egyházban virrasztott, imádkozott, é ha valakinek kérése meghallgatást nyert, dicséretet zengett. Eltűnt minden kétség! Föl kellett bontani Szent István sírját és maradványait (ereklyéit) föl kellett magasztalni.”

Másnap, augusztus 20-án örömmel sereglettek a székesfehérvári székesegyházhoz hazánk rendjei. Az ünnepi szentmise után a papság körmenetben énekelve Szent István sírjához járult. A felnyitott sírból kellemes és erős illat áradt. Halványpiros vízben találták a király tetemét, amit kiemeltek, tiszta vászonlepedőkre tettek és az oltárhoz vittek, ahol már készen volt az ezüst ereklyetartó, hogy abban helyezzék el maradványait, ami után azt jól bezárták.

Szent István király tisztelete ezzel – írja Dezső István könyvében – (Szent István király és lelki világa, 1937) „Magyarországon egyházi szentesítést nyert, XI. Ince pápa pedig annak az emlékére, hogy Buda várát 1686 szeptember 2-án a keresztény csapatok a törököktől visszafoglalták, Szent István ünnepét az egész Katolikus Anyaszentegyházban kötelezővé tette és azt szeptember 2-ára tette”.

Amint Karácsonyinál olvassuk, újabb két csoda történt szentté avatása évében:

„Egy szegény asszony egyetlen meghalt fiát helyezte Szent István ezüstkoporsója mellé. Addig sírt és imádkozott, míg Szent István közbenjárására, Isten irgalmából gyermekét elevenen kapta vissza.

Egy előkelő gazdag Matild nevű nő, három évig szenvedett gyomorgörcsökben. Már halálra vált, szolgái már Szent Mihály lován (vállon tartott ravatalon) vitték Szent István ereklyetartójához. Amint azt érintette, mindjárt jobban érezte magát, nemsokára pedig egészen meggyógyult és az Istentől Szent István közbenjárására nyert kegyelmet messze földön hirdette.”

1083-ban ezen a napon oltárra emelt első apostoli királyunk pedig ma is közbenjár érettünk. Adjunk hálát Istennek, hogy őt nekünk, magyaroknak adta!