Van Reményik Sándornak egy különösen is gyönyörű költeménye, a „Csendes csodák”. Ebből idézek: „Ne várd, hogy a föld meghasadjon / És tűz nyelje el Sodomát. / A mindennap kicsiny csodái / Nagyobb és titkosabb csodák.” Ez jutott eszembe a minap, egy mégoly szürke őszi vasárnapon. De minek az apropóján is?

Ahogyan a középkori költő önfeledt örömmel csodálkozott rá a patak partján nyíló virágokra, s imádta láttukon Teremtőjüket, úgy voltam én is tegnap. Álltam este a Széll Kálmán téri villamosmegállóban, s hirtelen tizenéves fiatalok jöttek felém mosolyogva. Egyikük, egy fiú, kedvesen megkérdezte, készítenék-e fényképezőgépével csoportképet róluk? Másikuk, egy lány, arról csicsergett, hogy Nagykovácsiból tartanak hazafelé, kirándulni voltak oda. Én meg boldogan elkészítettem a csoportképet. Udvariasan megköszönték, majd egy részük velem együtt felszállt a villamosra. Vagy tíz perc múlva leszálltam, de addig is figyeltem őket.

Nem káromkodtak, nem beszéltek csúnyán. Egyikük elbúcsúzott, tisztességesen elköszönve a többiektől. Másikuk megígérte, hogy másnap megadja pénztartozását kölcsönadó diáktársának. Csendes csodára lettem figyelmes hát, amiről a költő hagyott hátra lírát. Ezek a kedves gyermekarcok azt sugározták, bizony így is lehet élni ám. A vasárnap délutánt nem wifizéssel, hanem például természetjárással tölteni, villamoson pedig a magyar ember visszafogott természetéhez hűen is lehet utazni.

Mindannyiunknak kellenek, mint éhezőknek a falat kenyér, az ilyen csendes csodák. Ezek arról szólnak leginkább, hogy magyar és keresztény mivoltunknak mennyire fokmérői gesztusaink. A kedvesség, figyelmesség, alázatosság, mértékletesség, szerénység, szelídség. Rohanó, elcsigázott, kedvetlen korunkban úgy tűnik, mintha kiveszőfélben volnának azok, akik ezekre valamelyest is adnak. Pedig ezek nélkül nincsen jó magyar és keresztény ember. Ezekről a gyermekarcokról olvasni lehetett. És mit? Annak kívánalmát, ami a klasszikus olasz film címe: State buoni se potete. Legyetek jók, ha tudtok. Mert jó jónak lenni, jó magyarnak lenni.

Ma, amikor annyi ellenpéldát látunk, amikor sokszor sokan tíz percet sem bírnak ki anélkül, hogy ne röpködnének sűrű egymásutánban ajkukról az obszcénabbnál obszcénabb szavak, megnő bizony az ember szíve reménnyel és lelke szárnyakat kap küzdelmei folytatásához, ha ilyen nebulókkal találkozik, pláne a már annyiszor eltemetett fővárosunkban. Mert lehet, hogy e fiatalok, akikkel találkoztam, sem ismerik igazán honi históriánkat, irodalmunkat – amiről viszont nem ők tehetnek –, de mindenesetre megvan bennük az a természetes lelkiség, ami nélkül nincsen magyarság, nincsen kereszténység.

Adja meg az Isten, hogy mindnyájan átéljünk minden nap ilyen csendes csodákat. Csendeseket, egyelőre még csak talán búvópatakokként felbukkanókat. Mert igaza van Reményiknek, aki idézett versét így zárta: „Ne várj nagy dolgot életedbe, / Kis hópelyhek az örömök, / Szitáló, halk szirom-csodák: / Rajtuk át Isten szól: jövök.”